Lankadó kedv

 Eléggé gyakori jelenség a kedv vesztettség. Amikor beáll valaki egy küzdősport klubba magától értetődően óriási lelkesedéssel merül bele a gyakorlásokba. A lelkesedés is úgy növekszik, ahogy az ügyesség. Az elragadtatást az övszínek megszerzése is tetézi. Csakhogy elmúlik egyszer az az idő amikor kezdőnek neveznek valakit. Idővel és megfelelő szorgalommal haladó lesz mindenki. Csakhogy haladónak lenni azt is jelenti, hogy beleszokni az edzésekbe, a stílusba. Monotonná kezdenek válni az edzések. Innentől a lelkesedés alábbhagy és három részre válnak a valamikor lelkes kezdők. Egyik része megunja, a másikat nem tudja kielégíteni és a harmadik rész abbahagyja.

 A stílusukat megunt haladók, legáltalánosabb tünetei, hogy a magánügyeiket és egyéb más szórakozásaikat az edzés elé helyezik. Így mikor ezek ideje az edzés idejével egyezik, inkább az edzést fogják kihagyni, mintsem mondjuk a számítógépezésről lemondani. Viszont ez a típus még érez magában lelkiismeret furdalást és a következő edzésen igyekszik megjelenni. Korántsem a stílusért teszi, hanem saját lelkiismerete megnyugtatásaként, valamint az edzőtársak közötti barátokért. A társakat és az övszín szerzésének lehetőségét ugyanis nem szívesen veszítené el. Ezért marad. Az edzésen ugyan megvan az igyekezete, de a gondolatait már szüntelen azzal köti le hogyan tartalékolja az erejét. Nem szeretne halál fáradtan hazamenni. Ezért az edzésen inkább azt keresi, hogyan könnyebb és kellemesebb. Ugyanis ha kellemessé tudja tenni magának, akkor megint csak rászokik arra, hogy kevesebb edzést hagyjon ki. Kellemessé tenni viszont annyit jelent nála, hogy amihez nem érez kedvet azt átlógja. Imitálja a jelenlétet. Ami pedig külön tetszik, azt mosolyogva és gőzadással végrehajtja. A következőkben csakis ezekért a külön tetsző dolgokért fog járni edzésre. Ami tetszik azt felvillanyozottan csinálja, ami nem azt elsumákolja. A már mindent megunt tanuló így marad meg végül is a stílusban. Ha sikerül megtalálnia azt a bizonyos kellemest. Viszont! Ha ez nem sikerül, akkor könyörtelenül a tévéjáték veszi át gondolatai felett a hatalmat. Amikor az edzésekre elmegy, akkor is inkább az új hobbijának keresi a társakat. Hiszen ezen edzőtársakkal játékokat lehet cserélni, a számítógépekről lehet beszélni. Társakat keresni valamihez a legkézenfekvőbb ott és azon a helyen, ahol már ismerősök vannak. Így tulajdonképpen az edzésért és a játékért egyforma lelkesedést fog érezni. A kedvvesztés akkor következik be igazán, ha a klubban nem talál a hobbijához társakat, vagy amikor egy ilyen társ az edzést abbahagyja. Közben pedig arra is rádöbben, hogy az edzéseken lemarad a többiektől. A lemaradás érzése végérvényesen a kedv elvesztéséhez vezet. Viszont lélekben azért szereti a sportot, a stílusát sem utálja, ezért felhagyni vele nem akar. A kedvvesztést nem úgy fogja fel, hogy akkor teljesen abbakellene hagyni, hanem hogy egészen kicsi gőzzel.

 Akit olyan formában ér a kedvvesztés, hogy az edzéseken kevésnek tartja a tanultakat, az más stílusok között kezd el keresgélni. Teszi ezt azért, mert az edzés egyhangúsága kielégítetlenség érzetét kelti benne. Ezzel a típussal nem sok gond lehet mindaddig amíg tudja, hogy a megkezdett stílusához mely más stílus illik bele. Amikor az alapstílusától túlságosan eltérő másikat választ, akkor az új a régi rovására megy. Mivel az új az valami más, a megcsappant lelkesedését feldobja, érdeklődése kinyílik iránta. Ennek következménye csak az lehet, hogy az alapstílusában felerősödött tempóban veszíti tovább a kedvét. Persze nem hagyja abba akkor sem, mert a régiben mégis csak megszerezte az övfokozatát. Ez egy erősen visszatartó ok, a szakítás nem lesz egyszerű dolog. Az önérzetét ugyanis zavarja, hogy az eltérő újban kezdő lehet csak. Ezután jönnek számára a vizsgák. Ugyanis senki sem olyan bolond, hogy egy mondjuk kyokushinban megszerzett barna övét eldobja egy wingtsun semmit jelentő rangért. Viszont ha a barna öve megvan az egyikben az önérzete egyensúlyban marad azzal, hogy bár a másikban tulajdonképpen alacsony rangban van is, mert önmagát megtudja nyugtatni azzal, hogy -Én ám barna öves vagyok. Az új klubban ezért igyekezni is fog kimutatni az edzőtársak felé, hogy ő egy másik stílusban nem akárki ám. De már egyértelműen az újért lelkes és nem a régiért. Az alapstílus iránti kedv elvesztése végérvényes fordulatot vesz. A rang miatt viszont mégis marad. Arra neki nagy szüksége van, mindaddig amíg az újban hasonló övfokozatot nem kap.

 Következik az a típus amely a kedvvesztéssel egy időben az edzést is abbahagyja. Ennél ugyanis a kedvet nem az egyhangúság veszi el, hanem egyszerűen a lustaság. Valójában szeretné csinálni, de a fizikai megerőltetéseket nem kívánja és ezért kifogyhatatlanul talál indítékokat, miért is nem tud holnap menni edzésre. Valahogy rengeteg fontos dolga lesz, pont az edzési napon. Ez a típus nehéz eset. Majdhogy nem reménytelen. A lustaság nagy úr tud lenni, ha az ember lelkére rátelepszik. Akaraterő hiányában egyedül pedig nem lehet legyőzni.

 Emlékszem arra amikor hozzánk betért a dójóba egy újzélandi húszon éves srác, villogó szemekkel most, hogy végre japánba jutott, mint egyetemista, régi vágyát valósíthatja meg azzal, hogy itt karatét tanulhat. Nagy izgalommal kezdte hát meg az edzéseket. Örömét nem is tudta leplezni, hogy a mester őt lám befogadta. Igazi hamisítatlan japános karate, harcművészeti stílusban. A nagy lelkesedése egy évig tartott. Neki az idejéhez mérten heti két edzés jutott, amiről csak nagyon ritka alkalommal hiányzott. Aztán egyszer csak hetente egyszer jelent meg, akkor is csak ímmel-ámmal végezte a gyakorlatokat. Figyelmetlensége sorozatos sérüléseket okozott neki. A mester észrevéve kedvvesztését, engem szólított magához és kísért az öltözőbe, ahol aztán aggodalmát fejezte ki a fehérbőrű növendék iránt. Megkért, mint szintén fehérbőrű és rangidős vegyem a pártfogásom alá. Két külföldi mégis csak jobban megérti egymást alapon. Miután tudomásul vettem a feladatomat, mindenben úgy igyekeztem eljárni ahogy a mester nekem előírta. Röpke két hónap múlva a fiú nem heti egy-kettő, hanem négy edzésen jelent meg. Amikor tudta, hogy hétvégén is a dójóban vagyok, kapta a holmiját és sietett ő is oda, hogy velem kettesben gyakorolhasson.

 Mi okozta a kedvvesztését?

 Ezt megtudtam azon a napon, amikor a barátságába fogadott. Találkozott azzal, amivel minden külföldi találkozik japánban. A japánok kedvességével, szimpatikus és barátságos viselkedésével, ami először nagyon tetszett neki.
Csakhogy eltelt egy év és a japánok betonerődítményként létező falába is beleütközött. Nagyon erős s vastag fal ez, mely azért van, hogy elválassza a japánt és az idegent. Bár kedves emberek vették őt körül, akikre nem mondhatott semmi rosszat, de japánban egyetlen barátja sem lett. Nem volt hát senki akivel mélyebb gondolatait, érzéseit és gondjait megoszthatta volna. Ezt egyfajta csalódásként élte át, és a magány súlyos terhét érezte. Emellett volt egy másik teher. Az edzések. Neki ez túl megerőltető. A dójót téglazúzó gyárnak nevezte. Amennyi téglát és cserepet össze kell törni egy évben, azon ő már felépíthetne egy házat Újzélandban. Valójában viszont a fájdalomtól és sérülésektől félt iszonyúan. Az újra és újra ismétlődő izomláz is megviselte. De nem kevésbé a dójóban uralkodó feszültség. Az állandó és órákon át tartó koncentrálás teljesen kiborította idegileg. Az ő szavaival mondva,

- annyira kell figyelni az edzésen minden mozdulatra, mint egy versenyautósnak háromszázzal a kanyarban.

 A meditációs órákat pedig nem csaknem tudta megérteni, de egyenesen szörnyűnek és kegyetlennek találta. Azt is már csodának tartotta, hogy egy év után még él egyáltalán. Nem csak meghallgattam és megértettem őt, megnyugtattam afelől, hogy én is hasonló érzésekkel küszködtem, amikor kezdő voltam ebben a dójóban. Visszaemlékeztem azokra a meditációkra is, amikor négyen pofoztak vissza a napfényes világba. Neki nehezebb volt még ettől is valamivel, mert a meditációk alatt pusztán külsőre igyekezett utánozni a többieket, ezért számára a mozdulatlanság és annak következménye a fájdalmas zsibbadás, az azt követő kínkeservet okozó forró és a test minden porcikájába belefúródó tűszúrások a kínok poklát jelenthette. Amit minden alkalommal üvöltve szakított félbe, jeleként annak, hogy ő ezt már nem bírja tovább. Mindenki így jár, aki a meditációt nem érti és nem képes benne rendesen elmélyülni. Így jártam én is sokszor. A fájdalmát tehát jól ismertem. A kegyetlenség csúcsának nevezte a meditáció közbeni botozásokat. Egyenesen szadizmusnak titulálva. A mester ugyanis a meditálók mögött sétál egy megtermett léccel a kezében, amit időnként valakinek a hátán széttör. Lécből sincs hiány. Mindenkinek jut belőle. Aki az ütéstől feljajdul vagy csak megpisszen, annak több is. Olvasott a srác sokfélét a harcművészetekről, de mivel a könyvekben nem szokás részletezni a különböző dójókon belüli dolgokat, csak a nagy tetteket és bölcselkedéseket, ezért nem hitte volna, hogy a harcművészet tanulása ilyen kemény dolog lehet a 21. században. Sok mindent nem hinnénk, amíg nem érjük meg. Az ember pedig mi mindent képes megszokni, ha nem hagyja el a kedve és rendszeresen csinálja?!

 Barátok lettünk.

 Szinte elválaszthatatlanok, .... és lassanként ő is beleszokott. Lett két japán barátja és téglazúzó gyárrá változott, aki az edzést képes volt koncentráltan, teljes odafigyeléssel végig csinálni. Birka türelemmel tűrte, fájdalmat sem mutatva amikor a léc reccsent a hátán. Amikor eljött az a nap, mely búcsúnak számított, a mestertől egy fekete övet kapott. Arra kérte őt, hogy hazájába visszatérve, ha az ő harcművészetét nem is gyakorolná egyedül tovább, tegye ezt az övet olyan helyre ahol neki szemelőt lehet, és ahányszor erre az övre néz jusson eszibe, hogy japánban vannak barátai, társai, akiknek nagyon hiányzik fehérbőrű testvérük. Edzések végén egymástól azt kérdezik, vajon mit csinálhat most az újzélandi társ?!

 A dójóban sok mindent el kell tudni viselni, legyen akármilyen fájdalmas és kegyetlen is, de mindez már megszokott és nem is tűnik nehéznek. Legalább is semmi ahhoz, amit a búcsú napon éreztem. Olyan fájdalom amit képtelen voltam elviselni. Csak mereven s lecövekelve fogtuk egymás kezét. Egyikünk sem akarta elsőként elengedni. Talán éppen úgy szenvedett ahogy én? Nem tudom. A körülöttünk állók nem is mertek közbelépni. Csak lesütött szemekkel szégyenlősen félrefordultak. A fiú volt az erősebb és végül is kezét a kezemből kihúzta. Úgy érzetem, hogy ezzel a világ menten össze is dől. A fiú, aki éveken át egyszerűen csak a nevemen szólított, hirtelen mozdulattal vigyázba vágta magát. A japánokat megszégyenítő pontossággal meghajolt: -arigató szenszei!- Aztán sarkon fordult és rohant az öltözőbe. A többiek utána. Én pedig száraz torokkal bambán bámultam az árnyékára.

 De hiszen a tanárának szólított az utolsó napon. Nem tudtam hova tenni ezt a pillanatot.

 Nekünk legnagyobb ellenfelünk nem valamely ember, hanem a lustaság. Egy elkényelmesedett korszakban élünk, ezért ennek az ellenségnek a jelenléte árnyékként oson a nyomunkban. Akit megragad, az nehezen szabadulhat tőle. De lefaragja a gyengéket az edzésről az is, ha a környezete, élete, a megszokottak változnak. A házasodás, ami családalapítást jelent ugye. A diáknak a munkába állás jelenti a nagy változást. A lakóhely és munkahely változás szintén a kedv, az edzések megtörője lehet. Aki egyszer leáll, az nehezen fogja rászánni magát egy újbóli kezdésre. Ha mégis, akkor pedig már korántsem akkora intenzitással.

 Mivel a kedvüket csak azok nem veszítik el, kiknek rang és sikerélmények jutottak a stílusában, ezért az ilyen emberek érzésit hagyjuk most és térjünk rá azokra, akiknek a stílusukban csak kevés jutott vagy egyéb más okból a kedv alábbhagyott.

 Hogyan állíthatják ők vissza lelki nyugalmukat?

 Az akaraterőnek a kedv a társa. Amihez kedvet érzünk, abban az akaraterő is növekedni fog. Ezért először is a kedvünket kell felélénkíteni. Mivel az akaraterő és a kedv nem azonos, viszont egymás nélkül keveset érnek, a kedv felcsigázása szükséges. Sokan emlegetik másoknak, hogy erős akarattal menni fog, csakhogy éppen az akaraterő az ami hiányzik vagy problémát okoz. Ilyenkor a kedv keresése sokkal fontosabb. Kedvet csinálni valamihez sokkal könnyebb, mint akaraterőt. Akik valamilyen tradicionális karatét művelnek és a kedvük mélypontra esett, másokhoz képest előnyösebb helyzetben vannak, hiszen csak egy próbát kell tegyenek valamely más tradicionális karate stílusban, ami rendszerint meg is hozza a kívánt eredményt, mert a másság érzését megadja és nem kell elölről kezdeni mindent, még akkor sem, ha az egyik stílusban megkapott övfokozatot a másikban nem fogadnák el. Mindenképpen a lélek örömöt érez, amikor az átálló azt tapasztalja, hogy eddigi tanulmányai nem voltak hiába valóak. A régiben szerzett tapasztalatokat az újban is hasznosíthatja. És ha a klubban olyan mester tanít, aki nem tekinti azt idegennek és másnak, akkor a kedv gyorsvonaton érkezik, a lélek egyensúlya helyreáll. Ezért láthatunk sok olyat, hogy shótókánosok válnak wadó ryúsokká, és a shitóryúról, gójú ryúra váltok állandó egymást cserélő körforgásban mozognak a stílusok között. A haladók keresik ilyenkor a helyüket, leginkább maguknak valót, vagyis a kedvüket. Mivel senki sem marad ott ahol a kedve elveszett, de ha elég okos akkor marad annál a mozgásformánál amibe már beleszokott, ezért az ilyen a hasonló másra tér át. Ez egyben azt is jelenti, hogy ha a kedv el is ment már, de a reményt nem adta fel, a sikerélményt amit keres, megtalálja. A tradicionális karate stílusok erőssége éppen ebben a folyamatban rejlik. Aki kedvet veszt és kiesik az egyikből, az sanszot kap a másikban. És ez többször ismételhetővé válhat. A haladóknak nagy lehetőséget adva a lelki egyensúly visszaállítására. A kedv megteremtésére.