Az önellátás magasiskolája

  Ez az a fejezet amelyben bele bancsulhat az olvasó az önellátás valós értelmébe. Tudom, hogy bárki más az önellátás alatt azt vizionálja, hogy a tyúkok kapirgálta kertben zöldségeket termeszt leginkább magának. Csak hogy ne kelljen osztozkodnia mással. Sajnos ennek semmi köze az önellátásnak. Pusztán egy dicséretes tevékenység. Az önellátás csak ott tud megvalósulni ahol csoportokba szerveződve osszák be a tevékenységek mikéntjét. Akkor éri el a teljességet, amikor már száz ember tud egymásra hangolódni. Minél több ember csatlakozik hozzá, annál változatosabb az emészthető választék. Legalább ezer szorgos kéz kell ahhoz, hogy semmi se hiányozzon a fazékból. Szükség van hát a család minden tagjára. Nem lesz nagy buli az önellátósdi fél családokkal. Amiben nincs benne a családod abban te se legyél benne. Nincs az az önellátásra hangolódó csoport, ahol bármi is működne szimpla egyénekkel. Ebből nem önellátás lesz, hanem haverkodás és egyenrangú ötletelés. Kicsinyes önzés fogja körülvenni minden egyes megtermett káposzta fejet. Gondolom ezt már mindenki tapasztalta, aki önellátásra adta a fejét és behaverkodta magát egy ilyen jellegű csoportba. Egy helyben topogás, de a paradicsom szép piros. A gyakorlatban mindenki a saját kertjére büszke és nem a közösen elért dolgokra. Közösen elért dolgok ugyanis nem teremnek. Bemutatom hát, hogy a Komiszoknál hogyan működik az önellátás. Kukkoljunk be a kulisszák mögé.

Miért éppen a magukat tanultaknak tartók a legbutábbak?

 Talán nem is volt eddig az emberiségnek olyan létezési szakasza, amikor nem hazugságra építették a rendszert. A hatalmasokra mindig is az volt a jellemző, hogy az előttük lévőket igyekeztek kiradírozni, a helyükre pedig meséket költöttek. Csakhogy valamivel kitöltsék a kiesett időszakot. Mint ahogy az egyiptomi fáraók tették azt a náluk okosabb elődeikkel. Ugyan ki ne utálná a nála szebb, vagy okosabbat? Főleg, ha egy egész országot tart a kezében. Mint ahogy a japánok is azt szeretnék elhitetni népükkel, hogy létezett egykoron egy Himiko császárnőjük, akiről több feljegyzés maradt fent, mint akármely császárról az után. Pedig, aki azt az időszakot és azt a hitvallást valamint társadalmi berendezkedést megkukkolja, hátast ugrik a fotellal. Sosem derül ki, hogy kit, vagy mit akartak egy mesehőssel eltitkolni az utókor elől. Tény, hogy minden eltüntetett előd helyére hazugság kerül. Ahogy haladunk a korral, egyre csak mifelénk közelítve vele, szinte már csak a hazugság maradt számunkra. Ember legyen a talpán, aki ki tud egy-egy igazságot kaparni a hamuból. A modern hatalmasok csak annyiban különböznek a régmúlt elődeiktől, hogy nem csak átköltik a múltat, de még a jelent is meghamisítják, hogy hamis jövőképet teremtsenek. A mi nagyjaink már a jövőt akarják átírni. A nép dolga pedig mindig is az volt, ami ma is, hogy a hatalmasok száján csüngjenek. Mindig is elég volt, hogy azt mondta a király, azt mondta a televízió és azt mondták a tudósok, hogy ...

 Ma már bárkiből hatalmasság lehet, jogot kreálva magának arra, hogy számunkra csak ők számítsanak. A közösségi média és videómegosztók révén bármely seggfej fontos embernek érezheti magát. Erre mondjuk, hogy betört az idiotizmus kora. Ma már nem az igazság kihalászása a legnehezebb feladat, hanem az idióták elkerülése. Persze egy bizonyos elit körökben a magamutogató kispolgárokat nem nevezik idiótáknak. Inkább a kinevelteknek hívják őket. Tetszetős kifejezés a hülye és agymosott szóra. A kinevelt kifejezésbe elég sok trágár szó fér bele, és mégsem beszéltünk csúnyán. A továbbiakban én is a kinevelt szót fogom használni, amikor az ostoba és önző ember jellemzői jutnak az eszembe valakiről. Mr. Been-t elküldöm nyugdíjba, mert ő már koránt sem olyan mulatságos, mint a digitális rabszolgák igazságosztó műsorai. Bennünket már nem Rákóczik szólítanak felkelésre, hanem önjelölt senkik. Mondjuk teherautó sofőrök. Nekünk már nem Móricz Zsigmondok mutatnak példát, hanem önző kis szarháziak. Mondjuk, akik vizet prédikálnak, de bort isznak, miközben egy fűszálat sem tesznek keresztbe.

 Nem ember típusok, hanem ember fajták vannak. /Beszélgetés az állatorvossal. /

  Az emberek nem különböznek az állatoktól. Olyan értelemben, mint a kutyák, macskák és egyéb jószágok, melyek fajtákra tagolódnak. Ugyanazon típusok között több fajta. Az ember egy típus, aminek rengeteg faja és alfaja van. A fajokat fehérre, feketére, sárgára, és ehhez hasonlókra osszuk. Az azonos színűeken belül pedig több ezernyi alfaj található. Tovább bontható ez a mondjuk fehéren belüli alfajok és az egészre jellemző alfajokra. Tökéletes kifejezés az, amikor azt mondjuk, hogy – Ismerem a fajtádat. Vannak önző és becsvágyók. Vannak gyávák és megalkuvók. Vannak kedvesek és jó szívűek. Ha mindet fel akarnám sorolni, hogy milyen fajta emberek vannak, piszok hosszúra nyúlna a mondadóm. A fajta alapvetően genetikai örökség, de képesek vagyunk bármilyen fajtát kinevelni is. Egy gonoszkodó embert biztosak lehetünk benne, hogy szép szóval nem fogunk tudni még halványan sem megváltoztatni. Hogy aztán ez genetikai, vagy kinevelt tulajdonság az legyen mindegy. Az élősködő fajta halála napjáig benne marad a pióca szerepében. Az idegeskedő csak akkor nyugszik meg, ha egyetlen elejtett szón kiidegeskedheti magát. Erről szól az élete. Ha a mai embereket állatként nézhetem, állatorvosként miért is néznék másként egy emberre, mint mondjuk egy kutyára? Szóval, ha orvosként nézem az embereket, a mi korunk kinevelt egy új fajtát. Pontosabban beoltott. A függőségben szenvedőket. Ez nem új betegség, de ember fajtaként bizony már új. A függőség nem genetikai, tehát nem örökletes. Szimpla kinevelés. A mi korunk felül überelte a történelmet. A kineveltek korszakát írjuk. Eddig ugyanis az embereket is betanították valamire, pont úgy mint az állatokat. Azt szajkózták, amit a fejükbe vertek. Arról beszéltek, amit a szájukba rágtak. Azt tették és úgy gondolkoztak, ahogy a kreált elvárások diktálták nekik. Ennek vége! Most már elég, ha boldogok a buták. A boldogság lett az elvárás, amit függőséghez kötnek. Ha függsz a közösségi médiáktól, akkor boldog vagy. Ha függsz egy digitális kütyütől, akkor boldog vagy. Ha függsz az államtól, akkor boldog vagy. Ha másoktól függsz, akkor nálad minden rendben van. Ez furcsa állapot, mert bármennyi diplomával is hülye marad az ember. A függőség, főként a digitális, szemmel láthatóan agyi elváltozást okoz. Ebben a hiányos állapotban pedig érezheti magát frankónak bárki, nem lesz több, mint a palacsintába nyomott lekvár. Kivonatosnak tűnik, de aki beette, az kis is szarja. A kinevelést a gimnáziumok és egyetemek végzik. Rájuk hárult, hogy a földet telehányják minél több agylebeny sérült kinevelttel. Ezeknek az agyon tanultaknak lehet a legkönnyebben beadni az Isten hitet és a majomból lettél édes fiam. Az okosság mellet a legelképesztőbb ostobaságokat is magukba szívják. Velük lehet megetetni a járványra oltás kell, és a dinoszauruszok kihalását egy kődarabtól. A diplomáért cserébe elfognak hinni bármennyi hazugságot. Sosem fognak kételkedni abban, hogy léteztek szauruszok, hiszen ott vannak a csontjaik a múzeumokban. A kihalásuk okát is megmutatják egy stadion méretű földbe ásott gödörrel. Sosem fogják megengedni, hogy megvizsgálják mások is az üveg mögötti csontokat, és sosem fogják megválaszolni, hogy miért nincs a gödörben a stadion méretű kő darab. A diploma megköveteli a feltétlen szó fogadást. A hazug szavak befogadását. Ettől lesz valaki jó orvos és mérnök. Hogy később se születhessen kételkedés, a digitális függőséggel megrövidítik az agyát. Nem kétséges, hogy az ily módon kineveltek magukat magas szintű képzésben részesülteknek tartják. Aztán csupa jó akarásból tönkreteszik a földet és mások életét. Végeredményben pedig a magukét, mert egy egész élet sem lesz elég arra, hogy rádöbbenjenek a szakmájuk mellett minden másban is át lettek verve. Nem jöhetnek rá, mert boldogok!

- Ebben a könyvben megjelenő, ennél fogva bemutatott személyek két ellentétes tábort képviselnek. Az állatorvosunk szerint két fajtát. Az egyik az igazsággal üzletelők tábora, akik megvannak győződve arról, hogy ők a hivatottak az emberek szemének felnyitására. Pedig gazemberek. Nyugodtan mondhatjuk rájuk, hogy szélhámosak. Őket tömegek kedvelik. A másik tábor pedig az, akik példát mutatnak. Őket csak kevesen ismerik. Szeretném kihangsúlyozni, hogy nem a személy a lényeg! Bárkit is emeljek ki, az csak példa. Pusztán azért van rá szükség, hogy a tényeket ezen lélek dolgai megvilágítsák. Ha tisztában vagyunk azzal, hogy alapvetően nem léteznek jó emberek, akkor a száraz tények maradnak körítés nélkül. Ugyanis az lesz jó ember, akinek a jóság a kifizetődőbb. Az lesz gonosz is, akinek az a kifizetődőbb. Abból lesz csaló, akinek az a kifizetődőbb. Egyszóval minden jellem mögött egy hétköznapi számítás áll. Kinek, mi lesz a kifizetődőbb, pont olyan emberré formálja magát. Persze azt is tudomásul kell tudni venni, hogy egy más fajta számítás is létezik. Az amely másokat tesz kifizetődővé. Akinek hatalma és befolyása van az másokat fog pont olyan fajjá tenni, ami számára kifizetődőbb. Mégis! Szembetűnő lesz, hogy minél műveltebb és tanultabb emberkék kerülnek a képbe, annál nagyobb marhaságokat produkálnak. Pedig a jó szándék vezérli őket. Sajnos a jó szándékuk is önző számításra épül. Legfeljebb ez nem tudatosul bennük. Nem tudatosul bennük, mert boldogok.

Kiket nevezünk boldogoknak? A tudatlanokat és a kinevelteket.

 A vak vezet világtalant ma már nem csak természetes jelenség, de még a korszakhoz is igazodva átalakult a hiteltelen igazságra. Az igazság meg van. Csak minden tekintetben hiteltelen emberek szájából fakad. 

 Azt szokták mondani, hogy mindenkinek joga van ismerni az igazságot. Én erre meg azt mondom, hogy sokkal, de sokkal jobban érdekelne a HITELES IGAZSÁG! 

 Az igazságnak súlya van. Ami éppen attól függ, hogy ki mondja? 

 Ebben a könyvben körbejárjuk és nagyító alá tesszük azokat, akik valamiért úgy érzik, hogy ők a hivatottak az igazság ismeretét széles körben terjeszteni. Kiderülnek a valós háttérszándékok. Amit tapasztalni lehet, az a gátlástalan jó akarás. Emberek, akik úgy tesznek mint ha jót akarnának, e-közben valójában többet ártanak, mint a kovid oltást beadó orvosok. 

Kezdők kézikönyve

 Először azért lettünk sokan, mert az önellátás felé való elhajlás mindazoknak vonzó lett, akik egészségesebb élelmiszert kívántak maguknak. Aztán meg azért lettünk még többen, mert anyagilag is kifizetődővé váltunk. Nem csak élelmet biztosítunk magunknak, de keresetet is minden társunknak. Mindez azt eredményezte, hogy azok lettek a társaink, akiknek az ellenállás a főállású foglalkozásuk. Hogy miből áll az ellenállás, azt egy kis kézikönyvbe foglaltuk, melyet minden új emberkénk át kell rágjon magában. Aki ezt végig olvassa, és úgy érzi ez a fajta harc neki is menne, akkor közénk való. A teljes kézikönyv nem ide való, viszont a lényegesebbek kiemelése is bőséges betekintést enged egy szervezet legbelsőbb dolgaiba. Azokba a dolgokba, melyeket bárki ott ahol van, maga is ki tud próbálni. Tulajdonképpen csupa olyan dolgok, melyekről mindenki tud, csak éppen nem tesz ellene semmit. Leginkább gyávaságból! Leginkább lustaságból!

1) Gondolkozz el azon mennyire vagy jó csapatjátékos. Ha magadat magányos farkasnak tartod, akkor olvass mangát, nézz animét és az okostelefonoddal magányoskodj tovább valamelyik közösségi médián. Mivel mindenki bekerül valamelyik tizenöt fős csapatba, minden tevékenységed a csoportod érdekében kell történjen. Akkor vagy jó passzban, ha neked is éppen az a jó, ami a csoportnak. Amikor úgy érzed, hogy számodra az nem jó, akkor ne bosszants feleslegesen másokat. Húzz el a francba.

2) Amikor annak fogsz tudni örülni, hogy jó csapatba kerültél, amikor a társakat megszoktad és megkedvelted, akkor ez a második fejezet már könnyebben fog menni. Ez ugyanis arról szól, innentől csak a társaid számítanak. Fokozatosan vakard le magadról azokat a mondhatni barátokat, akik nincsenek a csapatban. Ha valamiért úgy érzed, hogy neked minden áron barátokat kell gyűjtened, ha úgy érzed, hogy minden lében kanálnak kell lenned, ha feltétlen több szervezetbe és társaságba vonz az ingered, akkor élj ezzel az érzéssel és bennünket mellőzz az életedből.

3) Amennyiben nem csak élelmet, de keresetet is szeretnél, akkor a közösségi médiákról, a megfigyelésedre alkalmas eszközök mellőzéséről és a televíziózásról, a vásárlásról és a multik által gyártott fogyasztási eszközökről kell tudni lemondani. Ahogy erre képessé váltál a kereseted biztosítva van. Minden további lemondás innentől már számodra gyerekjáték. Ha az életforma váltást hülyeségnek tartod, és ragaszkodsz mindahhoz, amikhez hozzá lettél szoktatva, akkor dolgozz egy multinál és büszkeséggel telve feszítsd tovább a melled.

4) A csoport belső dolgairól ne beszélj senkinek. Egyáltalán a csoportról sem. Ez nem szent előírás, és nem jár következményekkel sem. Csak arra kérünk, hogy legyen eszed. Az erőnk a láthatatlanságból ered. A rivaldafényben lubickoló csoportokról sem tudja senki, hogy valójában egy sokkal nagyobb közösséghez tartoznak.

5) Az iskolának nevezett átnevelő táborból vedd ki a gyereked és magad foglalkozz az oktatásával. Egy gyereknek elsősorban azt kell ismernie és annyit kell tudnia, amennyit a szülei tudnak és ismernek. Ellenben ha hülye vagy, akkor kérj segítséget a tanárainktól, akik átvállalják a gyereked képzését 

 Tulajdonképpen a kezdők kézikönyve száz pontból áll. A lényegi körök a megfigyeltetés alóli kibújásról, az oltások és gyógyszerek mellőzéséről, a gyerekek oktatásáról, az önellátásról és önfenntartásról, a természettel való együttélésről, és az ellenállás mikéntjeiről szól. Aki tudja, hogy a pénzhatalmi elit nem fog lemondani a népesség csökkentési terveikről és a totális megfigyelésről, az el tudja sajátítani ezt a száz pontot. Mást pedig hagyni kell, hogy had legyen önként és boldogan az, amivé tenni akarják őt.

A Komisz Társadalom

 Nem ilyennek akartuk és nem is ilyennek indítottuk. Az évek alatt önmagától formálódott egyfajta mini társadalommá. Az egyének érdekeinek találkozása formálta át a kezdetben csupán némi egészséges élelemhez való ragaszkodást egy egyre erőteljesebb ellenállássá. Minden belépő ember hoz magával valami újat, melyet nem csak átad, de tovább erősíti a szervezetet. Az apróságok sokasága nőtt hatalmassá. A hasonló gondolkozásúak és érdekeltségűek csoportokba verődnek. Mint például a baromfi tartók, más baromfi tartókkal olyan jól ki tudnak jönni, és oly annyira jól megtudják magukat szervezni, hogy feleslegessé válik bármi nemű felülről jövő irányítás. Mivel ők értenek a baromfihoz, miért kellene abba egy harmadik félnek beleszólnia? Minden csoport a saját dolgait maga szervezi meg és maga is végzi el, ami vonzóvá teszi őket a még kívülről szemlélők számára is. A fegyverünk az elme lett. Az elménk, melyet nem adunk el pénzért és pozícióért. Az elménk, melyet nem hagyunk tovább manipulálni globalista törekvéseknek. Csoportok sokasága, melyek azon igyekeznek, hogy minél kijjebb kerülhessenek a rendszerből. Abból a rendszerből, melyet néhány magukat mindenkitől fontosabbnak tartók hoztak létre, hogy bennünket valami gondolkozás mentes szolgalelkű lénnyé formáljanak. Főként az oktatási rendszeren keresztül. Főként a média által. Főként a bankok irányításával. Főként a gondolat gyarmatosításával. Főként azzal, hogy azt a tudatot ültetik el, hogy a megélhetéshez dolgozni kell. Főként az eladósítással. Azzal, hogy létrehoztuk a saját oktatási rendszerünket, nincs egyetlen családos sem közöttünk, akik gyermekeiket állami iskolába járatnák. Nincs egyetlen gyerek sem, aki fel vette volna a különben kötelező oltásokat. Azzal, hogy létrehoztuk a saját média felületünket, senki sem tölti feleslegesen az idejét a fősodratú médiával. Azzal, hogy saját bankot hoztunk létre, senki sem tartja a pénzét más bankban. A gondolat elgyarmatosítása alóli felszabadulás az egyetlen kemény dió, amihez sok türelem és megbocsátás gyakorlása szükséges. Senkinek sem megy egyből az elméje szabadságra programozása. A mi szüleink ugyanis még elhitték, hogy a gyereknek óvodába kell járnia. Arra voltak programozva, hogy az iskolakerülés szentségtörés. A mi szüleink nem csak hittek, de bíztak a rendszerben melyben ők éltek. Ezért a gondolataink szabaddá tétele csak lépésről lépésre megy. Évek kellenek az átállásra. Na. Éppen erre van a Gyermek Jövő Felelősség Szervezet. A belépőket fokozatosan átvezetjük egy önrendelkezésű társadalomba. Nem egy sokat hangoztatott párhuzamos társadalomba, mert ilyen nem tud létezni. Bennünk az a mókás, hogy nem élünk elszigetelten mintegy jelezve, hogy mások vagyunk. Nem alkotunk szektát. Nem vagyunk átláthatóak. Benne vagyunk a rendszerben, melyet belülről igyekszünk megrepeszteni. Nem látni mást, mint a rizsföldet traktorozó bácsit, aki leáll beszélgetni bárkivel, aki megszólítja. Nem látni mást, mint kertészkedő néniket, akik mosolyogva adnak a virágaikból bárkinek, aki azt megkívánja. Nem látni mást, mint bagózó idős bácsikat, akiket gyerekek ülnek körbe. Csak annak tűnhet fel, aki hosszabb ideig figyeli őket, hogy nem látni senki kezében okostelefont. Egymást meghallgató és egymásra odafigyelő emberek sokasága. Ez még feltűnhet valakinek. Mondjuk olyannak, aki elhagyta az okostelefonját és ezért hetekig a kütyüje nélkül kell elvonási tünetekben szenvednie. Ez még észreveheti, hogy jé, vannak körülötte olyan emberek is, akik inkább egymással foglalkoznak, méghozzá úgy, hogy egymás szemébe néznek. Ez egy titkos társaság, amely lekoppintja és a maga arcára formálja a globalista titkos társaságokat, amelyek beépítik a társadalom tudatába és életébe, hogy nekik kell a világot irányítaniuk. Átvesszük módszereiket, melyekről kiderült mennyire hatásosak. A saját módszereikkel vágunk vissza, és a gyarmatosított területeket fokozatosan felszabadítjuk általa. Ugyanolyan sunyin és alattomosan lopódzunk be a már elvarázsolt területeikre.

 Tulajdonképpen az egészséges és bőséges élelem ellátásunk az, ami tömegeket vonzott be a szervezetbe. A legtöbben nem gondoltak ellenállásra és globalisták elleni harcra. Pusztán kellett a kaja. A boldogokat is azért tudtuk az oldalunkra állítani, mert ők is egészségesebb pocakba valókat akartak és az olcsó árainkra is rá vannak szorulva. Csakhogy az élelem is egyfajta harc, ami megedzi az embereinket. A szorítás alól az egyéni termelők nem tudnak kikerülni, és fokozatosan roppannak össze. A zöldségtermesztőket főként a génmódosított és csak egyszer használható magokkal teszik tönkre. Belerokkannak, mert senki se akar ilyen zöldségeket venni, még akkor sem, ha félig rohadás közepette féláron adják azokat. Beleszakadnak, mert a számukra propagált permetezőszerektől már a lakosság nagy része retteg. Megélhetési problémákkal küszködnek, mert az állami felvevők egyre alacsonyabb áron vásárolják fel a termelők termékeit, miközben a kiadásaik folyamatosan növekednek. Az állattartók sincsenek jobb helyzetben. Egyre nehezebben és egyre drágábban lehet beszerezni a takarmányt, amivel egyre kevesebben tudnak lépést tartani. Tarkón vannak vágva azok, akik nem maguk állítják elő az állattakarmányaikat. A nyakra tett hurok pedig egyre csak szorul, mintha csak arra lennének kíváncsiak vajon ki éli túl? Itt lépünk be a képbe mi! A kétségbeesett termelőket felkeressük és megpróbáljuk az oldalunkra állítani őket. Azt hihetnénk, hogy aki bajban van, az minden segítségnek őrül. Mi nem ezt tapasztaljuk. Lévén, hogy csak azokon tudunk segíteni, akik hajlandók az egészséges élelem előállítására át állni. Már ezen a ponton is rengeteg besziklásodott fejjel találkoztam, akik a megszokásaik alól képtelenek felszabadulni. Aki húsz éve mérgezi a földjét és a környezetét, az már ezt tartja természetesnek. Átlag húsz emberből egy az, aki külön örül annak, ha felhagyhat a családok mérgezésével és az állami szorítás alól kibújhat. Ők azok, akik már az első beszélgetéskor elfogadják a segítséget és örömest linkelik a dolgaikat mások dolgaihoz. Persze ezek fele később kihullik, mert a televízió és az okostelefon lemondása nem fog menni nekik. Próbálkoznak, de nem született harcosok, akik a világhatalommal szembe mernének szállni. Különben is a függőségeiket már fontosabbnak tartják az életüknél. Természetesen mi meg hagyjuk, hogy ezek szép csendesen elbukjanak, hogy aztán húgyért-szarért felvásároljuk tulajdonukat.

 Az élelmezés megszervezése nehezebb feladat, mint háborúba vinni egy egész nemzetet. Mondhatni minden új emberkénk idegbajt kap tőlünk. A hisztit rendszerint az váltja ki, hogy a csoportok bármilyen zöldséget termeljenek, nem társítanak más zöldségekkel. Persze ez érthető, hiszen ahhoz vannak szokva, hogy a kis kertjükben ügyeltek a társításokra. Mert az úgy az okosabb. Kicsi lelkükben nehezen állnak át a nagyüzemi termelésre. Mint ahogy arra is, hogy egy csoport csak egy fajta zöldséget kell termesszen. Abból viszont minden évben többet. Később persze rájönnek, hogy miért nincs mód a társításokra. Helyette a körbe ültetést alkalmazzuk. Mint mondjuk a kukorica földet körbe ültetjük almafákkal, melyek közé olyan virágokat és egyéb növényeket ültetünk, melyek megzavarják a rovarok radarjait. Ahol ilyen különben szépítő eljárásra nincs mód, ott a hanghullámokkal tartjuk távol a bogarakat. Nem gyilkolászunk, hanem mások földjére küldjük a rágcsálásra vágyókat. Végképp csak akkor nyugszanak meg és veszik át a szokásainkat kimeritett zokszóval amikor felfogják, hogy egy-egy csoportban csak egy-két kertész, vagy szaki létezik. A többiek először piszkolják be a kezüket. Aki pedig még sosem kérgesítette ki a tenyerét, az egyetlen zöldség babrálása, egyetlen alkalommal is sikerélménnyel teli örömet fog érezni. Azzal, hogy nem várjuk el senkitől, hogy tanuljon bele a kertészkedésbe és a zöldségtermesztés minden titkába, az agyukban mankót használók is tökéletes munkát fognak végezni, ami megnyugtatja őket. Nem baj, ha nem ért hozzá. Csak lépkedjen a csoportvezető lábnyomába. Aztán piszok gyorsan belejön. Észre sem fogja venni. Azzal, hogy gépesíteni tudunk és saját feldolgozó üzemeink vannak, a nagyokat is le tudjuk körözni. Persze ezt csak mi tudjuk, hiszen úgy szerveztük meg magunkat, hogy a nagyok ebből ne vegyenek észre semmit. Ahogy egy titkos társasághoz illik. Ugyan ki látna ellenfelet, egy picurka sarki zöldséges boltban? Hogy az országban ezekből több ezernyi van? Ezt is csak egyedül mi tudjuk. Minden a szem elé van téve. Ettől van rejtve! Annyira szem elé tesszük a dolgainkat, hogy a fától nem lehet látni az erdőt. Minden bolt engedéllyel működik és rendesen adózik a bevételek után. Hol itt az a nagy titkos társaság? Hát mondjuk ott, hogy a sajátjaink számára ezek a boltok teszik lehetővé, hogy a szállító csoportoknak kevesebb munkájuk legyen. Merthogy akinek a közelében van zöldségesboltunk, annak már nem kell zöldséget tenni a küszöbére. Beugranak a boltba és leveszik a polcokról, amire szüksége van éppen a családnak. Lepacsiznak az eladókkal és boldogan élnek. Ugyanis nincs miért fizetniük. Ha kell valami, akkor elviszik. Na, ezt nem látja senki! Azért hozzunk létre egy boltot, hogy a szervezet tagjai minél jobb pozícióba kerülhessenek. Ha csak a pénz lenne a cél, akkor már rég felbomlottunk volna. Sejthető milyen okokból. Ezek a boltok képesek felvenni a harcot a digitális pénzzel. Éppen ezért így lettek kitalálva. Ott ahol nincsen készpénz, ott jobb ha minden ingyen van! Főként az élelem. Ma már többre vagyunk képes, mint megtömni a társaink bendőit. Ingyen van a benzin és áram. Ingyen van a szervizelés, bármit is értsünk ez alatt és az oktatás. Ingyen van orvosi ellátás és kórházi ápolás. A digitális pénznek csak egyetlen ellenfele van, amivel semmilyen körülmények között sem tudja fel venni a harcot. Az a digitális téren kívüli dolgok. Rá lehet venni az embereket arra, hogy digitális pénzzel fizessenek, de csak azokat, akik ahhoz lettek szoktatva, hogy mindenért fizessenek. Akik vásárláshoz vannak idomítva, azok örülni is fognak a bazi nagy kényelemnek. A digitális valóságtalanság nem tud mit kezdeni a fűvel és fával. Semmi olyannal ami csak úgy és több ezer éve létezik a földön, és nem lehet egy kijelzőképbe illeszteni. Két fontos dolgot hoztunk hát létre eddig. Az egyik a minden évben több ingyenességet és a durván jól működő cserekereskedelmet. Annyira hozzászoktam már ahhoz, hogy az életben szinte mindent lehet cserélni. Nem kell pénzt adni, vagy kérni érte, hogy még a japán nyelvet is ingyen tanítom online. Csak azt kérem cserébe, hogy mondjuk a japánul tanuló éppen annyit foglalkozzon a fiam matematikai, vagy német nyelv oktatásával, mint amennyit én foglalkozom vele. Ezerszer jobban működik, mint a pénzért vettek. Éppen a pénz az, ami elidegenít és közömbössé tesz. A csere az egyetlen, ami természetes és örömet okoz. Valami, ami mind a két félnek egyszerűen jó. Nem alakul ki követelőzés, merthogy fizettem érte. Nem alakul ki panaszkodás, merthogy a pénzemért azért többet reméltem. Nem alakul ki sunyiskodás, és nem lehet egymást átverni sem. Ezek a dolgok értelmüket vesztik.Cserekereskedelem legszebb része az, hogy lehet munkával is fizetni. Ennek köszönhetően mindig akad alakalmi munkás szinte minden területen. Aki gyümölcsöt akar, az úgy juthat hozzá a legkönnyebben, ha dolgozik pár napot a gyümölcsösben.

 Elképesztőnek tartom, hogy mindazok, akik nyitott szemmel járnak és elegendően sokat tudnak a háttérben zajló dolgokról, a világon semmit nem hajlandóak tenni. Mintha elég lenne az, hogy tudják. Tudják, hogy népességcsökkentési műveletek folynak. Tudják, hogy globális diktatúra van kialakulóban. Tudják azt is, hogy az emberek totális megfigyelési rendszere kiépülőben. Ismerik a gyógyszer maffiát. Tisztában vannak az okostelefon, az okos városok és a közösségi média társadalmi gondolkozásának átalakítási szerepével. Sok mindennel tisztában vannak hát, mégsem hajlandók magukat kivonni mindezek hatásai alól. Egyszerűen egyikükben sincs akkora kurázsi, hogy emberi módon akarjon élni. Elegendőnek tartják, ha csak felvilágosító videókat készítenek, hogy mások is tisztában lehessenek a rejtelmes eseményekkel. Aztán reggel mennek dolgozni, este meg rendelik a pizzát kólával, hogy frankó érzéssel készíthessék el következő felvilágosító videóikat. Pedig tudják, hogy az élelmiszeripar is gazemberek kezébe vándorol át, de ettől még tömik magukba az ipar jó ízű mérgeit. A globalisták hazugságait megcáfolók a legnagyobb marhák ezen a földön. Készítsenek bármennyi igazság feltáró előadást. Nagyobb gazemberek, mint a pénzhatalmi elit. Gyakorlatilag ők sem tesznek mást, mint okozzák a félelmet. Nem a megoldásokat keresik. Nem a kiutat keresik. Nem a lehetőségeket mérlegelik. Egyszóval szart sem tesznek, azon kívül, hogy jó minőségű mikrofonba köhögik el az aktuális nagy igazságokat. Sokan vannak hát, akik tudják az igazat, de alig létezik valaki, aki tudná, hogy akkor most mit kellene tennie? Alig létezik valaki, aki tudná mit jó ilyenkor tenni? Aki tudja mit jó ilyenkor tenni, az sem teszi meg, mert az sok macerával jár. Hogy lemondjon olyan dolgokról, melyekhez olyan frankón hozzászokott, az szóba sem jöhet ugye. Vajon mennyi értelme van így az ismeretnek? Van-e értelme tudni olyat, amit nem követ gyakorlat?

 Havonta tartunk összejöveteleket, melyeken csak a vezető szerepeket kapottak jelennek meg. Gyümölcstálak, édességek közepette borozgatva füstölgünk azon, merre tartson a szervezet gerince. Ilyenkor kérdésekkel indítunk. Van, aki készült a kérdéseivel és van, akinek spontán buggyan ki a fejéből. Nem az van hát, hogy egy valaki megmondja a tutit, amire a többiek bólogatnak. Felírjuk a kérdéseket egy táblára, amit mindenki egyformán jól lát. Addig írogatjuk a kérdéseket egymás alá, amíg bele nem ununk. Kérdések, melyekre illenék keresnünk a válaszokat. Apróságoktól a komoly dolgokig minden a tálba kerül és vegyes salátává alakul. Olyanok, mint például, a szállító csoportok panaszkodnak, hogy nem tudnak szabadságolni senkit sem. Amióta a fuvarozásokat huszonnégy órában kell megoldaniuk, nem maradt szabad emberük. Van a problémájukra megoldás? Az értékesítők ezzel szemben meg azért kárognak, mert egyre gyakrabban késnek a szállítmányok. Van összefüggés? Van lehetőségünk még egy benzinkutat beiktatni? Több száz kérdés bámul bele az arcunkba, melyekre egyenként a lehető legrövidebb idő alatt igyekszünk válaszolni. Akinek inge felveszi magára és már löki is a megoldást. A belső ügyek ugyanis bonyolódnak. Amennyiben kizárólag az élelem körül forogna a dolgunk, akkor ezek az összejövetelek talán fél évenként is elégségesek lehetnének. Azt a néhány kérdést néhány óra alatt megválaszolhatnánk, és a megoldások szerint tekergetnénk a tenni valóinkat. Persze ez a fővonal, amire épül, avagy ami mentén szálkásodtak ki a dolgok. Csakhogy most már az oktatás is bőven vet fel kérdéseket. A különböző művészeti ágak is szeretnék, ha nem hanyagolnánk el azokat. És még rengeteg egyéb ránk akaszkodott ágazat van. A komolyabb kérdések rendszerint ismétlődőek. Pont olyanok, mint amilyeneket egy-egy tényfeltáró már réges-rég ismertetett valahol, csak éppenséggel válaszokat nem adtak semmire. Megfigyelhető ugyanis, és roppantul bosszantó is, hogy ezernyi ember cseszi az idejét azzal, hogy ilyen-olyan tényeket és nagy igazságokat tárjanak fel, majd ezen felvilágosultságokat beletolják mindenféle gyanútlan emberek arcába. Hogy mi az, amitől csikorog a fogunk érzékelem egy cseppet. Az orvosok elénk tárják, hogy az influenza oltásokban higany lubickol, ami igen csak veszélyes a szervezetünkre. Ilyen és olyan betegségeket képes okozni a túlzásba vitt higany bevitel. Amiből a puszta létezése is már túl lépi a túlzást. Örülünk neki és meg köszönjük, amiért felvilágosított bennünket, de mégis az arcába vágunk egy büdös zoknit, amiért egy büdös szót sem ejt ki a száján, mégis mit tehetünk az ellen, hogy ne kerüljön higany a szervezetünkbe? Akinek meg már a fülén folyik ki a higany a testmelege hatására, az hogyan tudja kikaparni magából? Bennünket ugyanis ez még jobban érdekel! Ugyanis, ha valamiről megtudom az igazat, azonnal az jut eszembe, hogy mit tehetnék ellene, avagy érte? Szerintem piszok sokan vannak azok, akik egy igazság megismerését követőn a mégis mit csináljak akkor kérdést fogalmazzák meg magukban. Felvilágosítanak arról, hogy a levegőből pont úgy permeteznek bennünket, mint a zöldségeket. Ez után egy nyikkanás sem hangzik el, mi a francokat tehetek én, amikor a fejem lesz már korpás tőle? Hányan, de hányan adják elő, hogy mikkel mérgezik az ételeinket, de egyik okos Tóni sem rebeg el semmit arról, hogy akkor mégis hol és mit együnk helyette? Vagy, aki már bezabálta, az hogyan tudja jóvá tenni felelőtlen bűneit? Egyszerűen nincs olyan igazság osztó, aki bármiféle megoldással is foglalkozna. Elénk tárják a brutálisan igaz történeteiket és ijesztgetnek arra nem érdemes embereket. Aztán nem mellékelnek hozzá egy „ Ne aggódjatok, mert van rá megoldás.” külön videót. Hihetetlen az ostobaság azon része, ami nem arról szól, mit tehetnénk annak érdekében, hogy minimalizálhassuk az aggodalmakat. Mert szerintem nem az a lényeg, hogy hogyan szarjuk össze magunkat egy kamu oltástól és annak összes mellékhatásaitól, hanem inkább az, hogyan vészeljük át az oltatlanságunkra ráfogott megbélyegzéseket? Nem az a fontos információ, hogy az állami oktatás örökre kis szarost nevel a gyerekeinkből, hanem az a lényeges, hogy akkor hogyan tehetjük a gyerkőceinket iskola kerülővé. Ja, hogy ennek gondolata is borzasztó lenne azok számára, akik arra emlékeznek, hogy kijárták az iskolákat?

 Lehet hogy a kamu járvány hozta össze a szervezet minden tagját, csakhogy az évek során olyan életfelfogást vettünk fel, ezzel együtt pedig olyan életformára váltottunk, ami bármikor működik.  Azért működik, mert életszerű. Azért működik, mert elutasítja a hazugságokat. Azért működik, mert minden pontot alaposan kitárgyalunk és azokra a gyakorlatba átvihető megoldásokat keresünk. Sorba veszem, eddig mely pontokat rágtunk csontig és azokra milyen megoldások születtek.

Elhallgatott és lehazudott történelem.

 A felvilágosult és az állami oktatást otthagyott tanáraink és történészeink, ami négy csoportot tesz ki az egész szervezeten belül, a saját történelmünk átnyálazása után, a világ más országainak történelem csalásaiba is beleharaptak mérges fogaikkal. Majd minden országban találtak Szántai Lajosokat és Pap Gáborokat. Két fordító csoport is besegített az idegen nyelvű anyagok fordításába. A végeredményeket pedig két csoport vette magához, akik nyomtatott és videó anyagokat készítettek, hogy a történelem meghamisítása és pusztítása a diákkorúak számára is kiváló leckével szolgáljon. A mi diákjaink innentől kezdve csak olyan könyvekből és egyéb oktatóanyagokból tanulnak történelmet, amiket a saját hozzáértő embereink állítottak össze, hosszas és szorgalmas kutakodás eredményeként. Az állami tankönyveket pedig a hideg időszakokon begyújtásra használtuk el.

 Bűncselekménybe illő adatgyűjtés

 Közismert, hogy ma már az adat az arany. Aki az adatok birtokában van, az irányítja az emberek gondolkozását, az formálja a szokásokat. Bármilyen mértékű bűncselekményeket elkövethet, nincs senki, aki felelősségre tudná vonni. Az olyanok, mint a fészbuk és a gugle szó szerint digitális emberkereskedelemmel foglalkozik. Az emberek lelkét bocsátják árúba, és nekem nem tűnik úgy, mint ha rosszul járnának vele. A megoldás erre persze végtelenül egyszerű, hiszen mindössze kihagyjuk az életünkből a köztudottan adatgyűjtéssel, foglalatoskodó techcégeket.

Engedély nélküli megfigyelés, titkos követés

 Ma már nem létezik olyan törvény, amely a személyt védené a megfigyeléssel foglalkozó cégekkel szemben. Ezek a cégek bárkit és bármikor megfigyelhetnek anélkül, hogy ehhez engedéllyel rendelkeznének. Megfigyelnek bennünket pusztán azért, mert technikailag megtehetik. Mókás hely a digitális tér, mert ugyan egyikünk sem adott arra engedélyt, hogy szüntelen megfigyelés alatt tartsanak, de ez kit érdekel? Nem érdekli azt sem, aki nem adott engedélyt, és azt sem, aki nem kért engedélyt. Ezzel kialakult egy olyan helyzet, hogy egy röpke örömért az egész életüket képesek lettek ajándékba adni a digitális függőségben élők. Az lett elhitetve velük, hogy ez a fejlődés. Erre az a megoldás született, hogy elhajítottuk az okostelefonjainkat. Mindent, ami a nevében úgy kezdődik, hogy „okos”, azt nagy ívben elkerüljük. Egyébként sem járunk boltba, de ha valamiért mégis csak muszáj lenne, akkor nem a nagy áruházakba fogunk beesni. Nem is olyan boltba, amelyben egyáltalán engedik az okostelefonnal való büszke érzetű fizetést. Hogy ilyen nem sok van? Na! Azt a nem sokat gazdagítjuk a készpénzes fizetéseinkkel. Az Internet böngészéséhez nyilvánvalóan VPN-t használunk, avagy a Tor böngészőt. Jól tudjuk erre mikor van szükség, és mikor nem. A programozóink megírtak számunkra egy olyan böngésző programot is, amely nem egy könnyen fedezhető fel. A programozók azt a nevet adták neki, hogy a Szellem fingja. Azzal magyarázták a nevet, hogy a szellem is nehezen érzékelhető, de annak fingja még inkább. A digitális térben ugyanis nincsenek szagok! Ezért ennek a programnak nem kell kamu IP címeket sem kreálnia.

A parancskövető dolgozókat szaró oktatási rendszer

 A Morgan és Rockefeller-féle munkásnevelő otthonok, melyeket valamiért iskoláknak neveznek, köztudottan nem arra lettek kitalálva, hogy ésszel áldják meg a megszeppent tanulókat. Ez által már az is természetes, hogy aki egyetemet végez az elhiszi magáról, hogy kivételes tehetség. Pedig csak ugyanolyan, mint bárki más, aki a beléje nevelt ideális normákat követi. Csak keveseknek marad meg a saját eszük. Valójában ezek a kivételesek. Akiknek megvan a magukhoz való eszük, azok a normából kilógnak ezért a pályafutásukat egészen alulról kénytelenek kezdeni. A megoldást az iskolakerülésben leltük meg. Azok a szülők, akik nem kívánnak munkásokká nevelt gyerekeket viszont látni az otthonaikban, messze költöznek az állami iskoláktól, vagy bárhogyan is megoldják, hogy gyerekeik ne kerüljenek be az állami tömeggyártó sorokba. Egyénileg ez nem könnyű ott, ahol az iskolává díszített börtönökbe járás kötelező. Csökkenteni viszont lehet az oktatási napok számát. Minden szülőnek feladata, hogy amennyire csak teheti a gyerekét az iskola mellé küldi és nem bele. Aki keresi, az talál megoldást. Csoportosan viszont egyáltalán nem nehéz a gyerekek számára mellőzni az iskolát. Az iskolakerülés viszont nem azt jelenti, hogy akkor csináljunk sok hülye gyereket. Az a gyerek, aki nem jár iskolába, az elképesztő tempóban és még elképesztőbb szinten tud tanulni. Főként, ha olyannal tud foglalkozni, ami érdekli is. Nekünk két év kellett mire kidolgoztuk a saját oktatási rendszerünket. Rájöttünk arra, hogy az a gyerek, akivel foglalkoznak, az hihetetlen nagy tudást képes magába szippantani. Bármi legyen is a téma. Minden gyerekkel egyenként kell tudni foglalkozni. A csoportos oktatás és az egyéni foglalkozás váltják egymást. Egyszerre lesz nagyszerű csapatjátékos és egyedülállóan matek zseni. A részletek mellőzésével kijelenthetem, hogy a mi gyermekeink három évvel járnak előrébb az állami iskolákban porosodó diákoknál. Éppen azért, mert nem járnak iskolába! Éppen azért van idejük tanulni, mert nem járnak iskolába. Levethetik a sallangokat és csak a lényegre, jobban mondva a hasznosra tudnak koncentrálni.

 A Komiszok társadalma látókból tevődik össze. Bizony vannak még, akik látják mi történik és mi végett. A vakok között keveseknek tűnnek, de ez esetben éppen ez a szerencse. Könnyebb a váltás. Átváltás egy tudatosabb életre. Átállás az önellátásra. Átváltás a digitális ámításról a természetre. Nem lesz képes ilyesmire olyan, aki a munkahelyét félti. Nem lesz képes semmilyen váltásra sem, aki a városi trendkövető vagánykodást nem cserélné le egy tanyára. Persze nem kétséges, hogy kilépni a rendszerből nem egyszerű, hiszen gyerekkortól a normák és elvárások bele lettek nevelve mindenkibe. Akibe pedig bele lett nevelve a normális, az már el sem tudná képzelni, hogy lehet éppenséggel másként is. Akik kijárták az átnevelő táborokat, és ez által magukat iskolázottaknak hiszik, az egész fiatalságukat egyetlen maszlagért áldozzák fel. A megélhetésért való munkáért. Csak azért képesek tizenöt éven át iskolába járni, mert attól jó fizető állást remélnek. Beszarás. Mi?

Összegezzük hát, hogy milyen emberek tartják össze a Komiszok társadalmát?

 Emberek, akik nem kíváncsiak a fősodratú média süketeléseire. Legyen ez televízió, rádió, újság és internetes médium. Ezért érthetően nem tartanak otthonaikban televíziót.

 Emberek, akik elkerülnek minden fajta közösségi médiát. Kizárólag a saját kommunikációs eszközeiket és programjaikat használják, melyeket a saját programozóink állítottak elő a közösség számára.

 Emberek, akik kifütyülik a big-tech cégek minden áron adatgyűjtés és agykontroll programjait. Mint például, a gúgle, a tiktok, és mindezeket koppintó egyéb más baromságokat.

 Emberek, akik véletlenül sem vennének a kezükbe okostelefont, és bármilyen más okos szóval kezdődő baromságokat. Mindezen agymosó szerkezetektől megóvják gyermekeiket is.

 Emberek, akik nem tartják a pénzüket bankokban. Mivel nincs egy krajcárjuk sem a bankokban, a banki átutalásokat és bankkártyákat is rühellik. Nincsen dolguk ezen kizsákmányoló intézményekkel ezért értelemszerűen senkinek sincs adóssága sem. Addig nyújtózkodnak ameddig a takarójuk ér, vagyis a részlet fizetés, a hitel és a kölcsön idegen fogalom. Amit nem lehet készpénzzel intézni az nem is érdekli őket.

 Emberek, akik a lehető legmagasabb fokú önellátásra tették a lapjukat. Amit nem tudnak maguk között és együtt előállítani, illetve megteremteni, az nem is hiányzik nekik. Beérik azzal, ami viszont van.

 Emberek, akik nem járatják gyerekeiket állami iskolákba. Legyen az általános, közép, vagy egyetemi iskola. Ennek ellenére, vagy inkább ennek köszönhetően mégis rendkívül magas oktatási színvonalat biztosítanak a diák korúaknak. Saját iskolákkal rendelkeznek, amelyekben a saját tanárokkal saját oktatási rendszert dolgoztak ki és alkalmaznak.

 Emberek, akik a saját kereskedelmi módszereikkel az anyagi megélhetésüket is biztosítják. A megélhetésüket függetlenítették a meglévő rendszertől, vagy éppen annak gyenge pontjait használják ki.

 A tojás

  Bár zöldségekkel kezdtünk, a tojás lett az, ami aranyat érő lett. Talán nem túlzok, ha azt merem állítani, hogy mindent a tojásoknak köszönhetünk. Ennek főszereplője Tamagocsi, aki férjével együtt már vagy egy évtizede a tojáshozamból él meg, végtelen nagy boldogsággal fogadott, amikor meglátogattam és elmeséltem neki, hogy alakult egy önfenntartásra kiélezett szervezet. Érdemes hát közelebbről megismerni őt, mivel ma már a több száz ezres tojó tyúkok királynője, és ezzel együtt a szervezet egyik legképzettebb kommandósa.

 Tamagochi közelében van véletlenül egy büfém, ahol vidáman el tudtunk beszélgetni. Reggel nyolckor jöttünk össze, és este hétkor még mindig nem enyhült a felizgatott állapota. Annyira, de annyira érdekelte a szervezet dolga, hogy egyetlen nap alatt nem tudtunk a megbeszélésnek véget vetni. Persze Tamagocsit olyan rég óta ismerem, hogy fel voltam készülve arra, hogy napokig befészkeljem magam a büfébe, ahova még a lányom is tőlem függetlenül érkezett. Számára ugyanis Tamagocsi barátnő. Nem akarta kihagyni a beszélgetést. Nem közlöm le mind a kétszáz oldalnyi beszélgetést. Inkább csak kiemelem a lényeges részeket. Tamagocsi elsőként arra volt kíváncsi hogyan tud közénk beilleszkedni és abban neki mi a haszna?

- Mennyi tagsági díjat kell fizetni, ha be akarok állni közétek?

Ez a kérdés már annyiszor elhangzott, hogy észre se vettem mit válaszoltam.

 - Nincs tagsági díj. Ahol ilyet kérnek ott nem közösség építés van, hanem egy királynak vesznek széket.

 - Szuper! Belőled nem is néztem volna ki, hogy pénzt fogadnál el jó emberektől. Különben jó időzítéssel jöttél, mert éppen kifogytunk a tartalékainkból. Egy éve nem szabad tojásokat eladnunk az idiotizmus szellemei miatt. Ők valamiért járványnak hívják azt a kegyetlenséget, amit az emberekkel művelnek. Komolyan kezdtünk már pánikba esni. Nem a nem létező vírus miatt, hanem a nem létező bevételeink végett. Gondolom a legtöbb állattartó hasonló gondban lehet. Hogyan képzeled el a pácból való kihúzást?

- Először is bemutatlak Tyúkanyónak, aki a tojásbizniszt viszi a köreinkben. Ha vele ki tudsz jönni, akkor anyagilag rendben lesztek. A tojásaitokat mi vásároljuk fel cakk-pakk. Úgy, hogy nem kell tudnia róla senkinek. Később, amikor lehet, akkor pedig nyílttá tesszük a dolgot, hogy mosolyogni tudjatok. Csak mielőtt a szervezés megtörténne tudnod kell, hogy közöttünk nincsenek gondolat módosítókat használók. Az okostelefonról és a közösségi média használatáról le kell tudnod mondani.

- Ó! Ez nem lesz nehéz. Nekem csak egy öreg összecsukható mobilom van, amin már az sms küldés sem működik. Utálom az érintőpaneles telefonokat. Laposak és még rendesen megfogni sem lehet. A farmon van egy falra szerelt vonalas telefonunk. Azt használjuk, mert a mobillal ellentétben azt csak akkor halljuk csörögni, amikor éppen az üzemben vagyunk. A mobilokban azt gyűlölöm a legjobban, hogy csak és kizárólag akkor csörrennek meg, amikor leginkább nem szeretném, hogy rám csörgessenek. Az embernek nincs magánélete tőle. Közösségi médiákra nekünk azt tényleg nem lenne időnk. Különben sincs számítógépünk, amivel az Internetre csatlakozhatnánk. Nem kívánunk Internet szolgáltatónak azért fizetni, hogy mindent tudjon rólunk. Ezért a pár ezer tojásért meg nekünk nem kell reklámot csinálnunk. Barátaink nem igazán vannak, hiszen egész nap a tyúkok között vagyunk és a tojásokat szépítgetjük. Egy baráti társaság csak ellehetetlenítené a munkánkat. Tudod. Aki nem emel fel, az lehúz. Azért neked elmondom, hogy most a legnagyobb problémánk a takarmány. Folyton emelik az árát, ami idővel lehetetlenné teszi az állattartást. Ez miatt majd nekünk is meg kell emelnünk a tojás árát, ami hátrányba vet a nagyban játszókkal szemben. Bárhogy is okoskodunk, nem hinném, hogy háborút tudnánk nyerni. Ezért is örültem annyira a vigyori arcodnak. Ahol te megjelensz, ott mindig történik valami. Na, és nálad a megjelenés sosem véletlen. Szóval, ha azt kéred, hogy vegyek részt a szervezetetek dolgaiban, akkor naná, hogy benne vagyok. Mutass hát be kérlek annak a Tyúkanyónak. A hasonló cipőben járókkal simán lepaktálok. Az csak mindenkinek hasznos lehet.

 Egy hét telt csupán el, és Tyúkanyó szárnyai alá vette Tamagocsit. Két évvel később ezek ketten aranykeretbe foglalták a szervezetünket. Tamagocsi tyúktelepét az építők úgy helyre pofozták, hogy a gazdájuk sem ismert rá. Csillagfolyósokat építettek, hogy a középpontba állva kevéske mozgással is minden működtethető legyen. Önetetők és önitatók lettek beszerelve, ami mellé a kipottyant tojások is szalagon érkeztek a csillagközpontba, ahol csak csomagolni kellett. A kényelmes és modern megoldások mellett a tojásfarm kapott néhány embert, hogy a férjnek és feleségnek legyen idejük mulatni. A kétezres állomány fel lett pumpálva tízezerre. A takarmány majd kivetette a raktárépület oldalát, amit érthető okokból ajándékba kaptak a takarmánytermesztőktől. Nincs több kiadás. Csak bevétel! Tyúkanyónál ekkorra már ötvenezres nyikorgó torkú tyúkok potyogtatták serényen a tojásokat. Ők ketten felosztották maguk között az országot, északra és délre. Tyúkanyó az északi féltekén élő társainkat csesztette. Tamagocsi a déli vidékeken tyúkokat tartókkal lett remek kapcsolatban. Volt közöttük komoly játékos is bőven. A motort ugyanis a csibekeltetéssel foglalkozók olajozták. Ezeknek a kis csoportoknak nem volt semmi más dolguk, mint az apró csipogó gömblabdákkal játszadozni. Két hónaponként adták ki kezeik közül a szabadságra vágyó csak önmagukra gondoló elkényeztetetteket, melyeket többségében a kertes házakban lakók fogadtak be. Még engem is rávettek arra, hogy legalább ezer pofátlanul kapirgálót fogadjak be a magam és a családom érdekében. Kellett vagy fél év, amíg némileg hozzászoktam, hiszen eddig sosem érdekeltek a háziszárnyasok egyetlen fajtája sem. Szép számmal ki is nyírtam közülük. Nem direkt. Kijött hozzám egy tyúk mániákus, hogy beletanítson mindabba, amit semmiképpen sem szabad a tyúkokkal és kakasokkal tenni. Ma már magam is teljesen természetes módon keltetem a csibéket is, mert a gyerekem élvezi a bénaságaikat. Persze nekem nem sok takarmányt kell kiszállítsanak, mivel hatalmas az erdőm. Egyszerűen jó időben kicsapom őket a bogarakkal teli természetbe. Azért a csibékkel együtt felnőtt kutyánk is ott lebzsel a tyúkok országában. A biztonság kedvéért. Remekül távol tartja a tyúkhúsra éhezőket. Az őrző kutyát sosem tartom láncon, vagy teszem kerítés mögé. Igazán boldog eb, akinek a mozgásterét senki sem korlátozza. Ezen kívül még három kutyám van, akik napközben többnyire kötél végen himbálódznak. Estére szoktam szabadjára engedni őket, amikor már biztosra vehetem, hogy nem érkezik hozzánk embernek látszó látogató.

 A tojás központi szerepet nyert az élelmezési láncban. Pedig csak tojás! A mennyiség viszont elképesztő lett. A két nagy játékosunk között bóklásznak akik kertes házban táncikálnak, ezért a sok egyéb választhatók közül a baromfikra vetették a szemüket. Ilyen esetben szóba sem tud jutni az, hogy húsz-harminc tyúkot tartson valaki. A legkisebb kerttel rendelkező is legalább ötszáz kapirgálót tart otthon. A házi nevelésű baromfik összességében sokkal többen vannak, mint amennyit a két főkolomposunk etet minden nap. Mindenki leadja a napi tojás adagját a hozzá közelebbi gyűjtőpontra, ahonnan a szállítók szélsebesen lefuvarozzák azokat a szanaszét lévő üzleteinkbe. Hogy mennyire a fejünkre nőtt a tojás? Az érzékelhető abból is, hogy nincs annyi üzletünk, amennyibe beférne. Az eladásokat ezért a boldogok világára is ki kellett terjesszük. Ezzel meg úgy jártunk, hogy rövid idő alatt kiderült nincs annyi tojásunk, amennyit ezek fel ne zabálnának. Először belefulladtunk a saját tojásainkba. Aztán meg nem voltunk képesek elegendőt produkálni. A házi tojások lényegesen erőteljesebb pozíciót élveznek a szupermarketek polcain áldozatokra várakozókhoz képest. Persze a bolti ártól lényegesen olcsóbb címkék is szigorúan közrejátszanak az eladási rátában. A tojás ára ugyanis felment már háromszázhatvan Yenre. Mi pedig még mindig változatlan áron, kétszázötven Yenért adtuk tíz darabját. Nem csak azért nyertük meg a piacot mert olcsók vagyunk. A boldogok bizalmával nyertük meg a játszmát. Az árak fixen tartásával megbízhatókká váltunk. Ez egy igen fontos tényező. Körülöttünk bárhogy kúsznak sunyin felfelé az árak, nálunk a világon semmi sem változik. Úgy teszünk, mintha ránk nem lenne semmilyen hatással a kreált infláció. A két tyúk szakink tökéletes irányításának köszönhetően a tojások száma hónapról, hónapra kúszni kezdett felfelé. Most már tudtuk, hogy nem kell tartani az alul termeléstől. A tyúkokkal foglalkozó csoportok remek teljesítményt produkálnak. Látszik, mennyire szeretik ezeket a végtelenül hasznos állatkákat. Bizonyos kialakult elvek végett a nagyvárosokba nem szállítunk tojásokat. Ha kell nekik egészséges és olcsó tojás, akkor ugorjanak le vidékre. Valamiért a nagy kényelembe belemerült városiaknak nem kívánunk tojást tolni a seggük alá. Ennek furcsa eredménye lett. A városiak megszálltak minket. Képesek száz kilométert autózgatni azért, hogy a kétszázötven Yenes tojásokhoz hozzá juthassanak. Ha csak ennyi lett volna, akkor még nem is kellene dicsekedni vele. A nagyvárosi kereskedők sorra kerestek fel bennünket, hogy szerződéseket köthessenek velünk rendszeres nagyobb tételekhez. Tyúkanyó kitalálta, hogy a nagyvárosi kereskedőkön kezdjük el a kísérletezgetéseket. Arra gondolt, melyeket már réges-rég szerettünk volna, csak eddig még nem jöttünk rá, hogyan kellene. A szervezeten belül a kis és közepes vezetők körében nagy lett a felbolydulás. Árgus szemekkel figyelni kezdték a tojásba szakasztott manővereinket. A városi kereskedők, akik igen csak nagy teherautókkal császkáltak a felénk vezető utakon, nagyker áron kapták a tojásainkat, ami kétszáz Yen, tíz darabonként. A boldog kereskedők fejeseinek feldagadt az arcuk, amikor a velük között szerződésen kívül, tehát csak szóban még jobb nyerészkedési lehetőségeket kínáltunk fel. A magunk részéről azt jelentette, hogy úgy mellékesen mindegyiküknek félvállról megemlítettük, hogy ezüsttel, vagy arannyal fizetve a jelenlegitől is sokkal kedvezőbb áron juthatnak tojáshoz. Ha ezüsttel fizetnek, akkor százötven Yenért tudják megkapni azt, amit készpénzzel fizetve kétszáz. Amennyiben arannyal fizetnek, tíz darabja ötven Yen lesz. Nem számítottunk arra, hogy ez nagy tetszést fog kiváltani a kereskedők részéről. Mégis kiakartuk próbálni a nemes fémek ilyetén történő beszerzését. Hogy miért így? Mert ez nem digitális. Nincs nyoma. Nem lehet kiguglézni a neten. Talán mi jobban elcsodálkoztunk, mint a mindig csodálkozó kutyáink, amikor megjelent egy kereskedő, aki a rendelése felét készpénzben, felét pedig aranyban kezdte kifizetni. Ez a kereskedő súgta meg nekünk, hogy annyira kiélezetté vált a tojás harc a piacon, hogy számára ez az egész a puszta túlélésért folyik. Ha nem akar alul maradni, akkor mindenképpen, vagyis bármi áron a legnagyobb hasznot jelentő tojás termelővel kell összecsimpaszkodnia. A tízre ötven Yenes ár már pedig pont az, ami kitudná húzni őt a szarból. Hogy ezért egy kört kell futni az aranykereskedők között, már az se számít. Megjegyezte, hogy velünk üzletelni rendkívül macerás és agyilag elképesztő. Főleg azért macerás, mert nem lehet az általunk kért aranyat sebtében beszerezni. Mivel mi az egy Yenes méretében elkészített érmékben jelöltük meg az arany lehetőséget, az ötvösök kézügyességét is igénybe kell venni hozzá. Nem kívántunk csicsás érméket. Főként nem olyanokat, amik pénznek néznek ki. Csak egy végtelenül egyszerű és sima arany érmécskéket kértünk, amelyekre japán írásjellel az van ráírva, hogy PÉNZ. Ennyi. A tojás árba az ötvös munkát beleszámoljuk, ezért a kereskedőnek mindenképpen ötven Yen a tíz darab tojás. Szóval a kereskedőnek ez időigényes és macerás, mivel ahhoz van szokva, hogy beugrik egy üzletbe, vesz kenyeret, amit a volán mellet máris elmajszolgat. Az arannyal ez a megszokás nem működik. Idő kell az elkészültéhez is, és szintúgy idő kell az azzal való kereskedés megszokásához is. Mint kiderült az idő rózsát terem, és a boldog kereskedő, akinek mindenáron a mi tojásunk kell, megmutatta, hogy mindenáron meg is szerzi tőlünk a legalacsonyabb áron. A tojásainkkal, ami most már az övé, berobbant a nagyvárosi életbe. Úgy gazdagodott tőle, hogy kezdte szégyellni magát miatta. Ezért rendszertelen időközönként emelte a tételt. Még több pénzt akart keresni. A boldogok már csak ilyenek. Először azt akarják, hogy segítsük ki őket a bajból. Aztán szagot fognak és mohokká válnak. Hiszen olyan lehetőséget kínálunk számukra, amitől a legkisebb királyfi is simán hagyja a sárkány magas tornyában sínylődni a királylányt. Jöttek hát mások és megint mások, akik legyártatták nekünk a PÉNZ feliratos arany és ezüst érméket. Nekünk pedig a kisujjunkat sem kellett meggörbítenünk ahhoz, hogy szép reményű nemes fémekhez jussunk. Csak úgy! Rájöttünk hát arra, hogy miért működött méghozzá remekül több ezer éven át a cserekereskedelem, amit a jelen kor emberének teljesen elbagatellizálnak, mint ha nyomasztó dolog lett volna annak idején. Rendszerint azzal szokták hát aláfesteni a pénz megjelenésének fontosságát, vagy még inkább hasznosságát, hogy akinek nem volt olyan terméke, amit a kovács mester akart éppen a patkójáért, akkor az illető meg volt lőve. Persze a pénz aztán megoldott mindent! El akarják hitetni velünk, hogy a több ezer éven át simán működő cserekereskedelem mennyire szar volt. Ezzel szemben pedig nekünk milyen jó, mert van már pénzünk, ezért nem kell semmiért sem fáradnunk. Elég csak megvenni, vagy kifizetni és ülhetünk tovább a fotelben. Bármi megvehető. Mi viszont nem a történelem könyvekbe belehazudott cserekereskedelmet vettük alapul, hanem az igazi, valóban ezer évvel ez előtt alkalmazottakat. Ami bizony nem arról szólt, hogy ha nincsen búzád a patkóért cserébe, akkor húzz el a francba. Feltételezhetően a kovács tudta jól, hogy a suszter fia kitől kaphat búzát a cipőjéért, és ha az összejönne, akkor jöjjön vissza bátran. Addigra meg is patkolja a suszter egyik lovát. Miért gondolja a mai ember, hogy a múlt embere nem volt összeköttetésben egymással? Miközben sokkal jobban egymásra voltak utalva, mint ma és a jövőben. Az egymásra utaltság ennyire kiveszett volna? Tényleg? Ez egy megalázó és megrondított szó lett?

 A tojás felülmúlta várakozásainkat. Ezt követően pedig magunkat múltuk felül. Már nem csak a tojások értékesítéséből szedjük meg magunkat, de az abból készültekből is. Tojásos szendvicsek, bundás kenyér és puding. Nem nyitottunk hentes üzemeket a vágni való tyúkok számára. Akinek a hús kell az élve tudja csak tőlünk megvenni. Ez az egyetlen módja annak, hogy a vásárló tudja mit vesz. A mélyhűtött húsokkal szemben már tömeges a bizalmatlanság. Meg tudom érteni őket. Más fontos tényező is közrejátszott, hogy mi magunk nem vagdossuk el a tyúkjaink nyakát. Ahhoz ugyanis szigorú előírások közepette kell a vágóüzemet működtetni. Nincs kedvünk hozzá. Az élő tyúk eladását nem lehet semmilyen eszközzel sem megfigyelni. A nagykerben felvásárlók után rendesen elszámolunk, mert azok nagyobb részt készpénzben fizetnek. A készpénzes bevételek után pedig rendesen illik adózni, de a magánszemélyek igényei nem jelennek meg sehol. Főként, ha azok nem is pénzzel fizetnek érte. A húst ugyanis leginkább benzinért adjuk. Mondjuk úgy, hogy aki benzinnel fizet érte, az fele annyiért jut húshoz, mint ha készpénzzel fizetne. A cserekereskedelem az egyetlen, amit nem lehet megadóztatni. Vegyítjük hát rendesen a két dolgot. A cserelehetőségeket mindenkinek megpendítjük. Aki él vele, mert nevetségesen olcsón akar tojáshoz és húshoz jutni, az éppen úgy jól jár, mint mi magunk. Kidolgoztuk és létrehoztuk hát az adómentes kereskedést. Előnye, hogy működik és nem lehet digitalizálni.

Az ellenállás motorja

 Az aki úgy dönt, hogy a globalista hatalomra törekvőknek ellenáll, az önmaga vizsgálatával kell kezdje. Tudnia kell mi az erőssége és mi a gyenge pontja. Aki egyedül, úgy mond magányos farkasként kezdi, annak vajmi kevés lehetősége van bármit tenni a világkormány ellen. Az ilyen embernek a szembeszállás mindössze annyiból tud állni, hogy ellenáll a szép szónak. Egyedül is lehet valaki ellenálló, hiszen ehhez csak a pénzhatalmi elit iránti utálatra van szüksége. Aztán pedig meg kell ismerni, mit akarnak ezek az elithez tartozók tőle. Tőle. Az egyéntől. A maga után csíkot húzó meztelen csigától. Az egyéni harc nem a hisztizésből, hanem a lemondásból áll. Lemondani minden olyan dologról, amit ez a bizonyos gyilkos elit szeretne, hogy ő szeressen és irdatlanul hozzászokjon. Az emberek ugyanis a szokásaikért élnek. Amihez hozzászoktatták őket, ahhoz ragaszkodni fognak. Aki nem képes mindezekről lemondani, az nem nevezhető ellenállónak. Nem becézhető harcosnak. Gyakorlatilag tudhat bármennyi igazságot a körülötte történtekről, és bármiről, maga is a globalisták szekerét tolja. Magyarul. Aki nem képes lemondani a közösségi médiákról, a gúgléról és az „okos” kütyükről, mondjuk úgy, hogy a virtuális valóságról, az tulajdonképpen fogja be a pofáját! Az összes ismeretével együtt is álljon be a boldogok közé, és hagyja had sodorják amerre csak akarják. Tűnjön el a képből és harcolgasson a macskája homokozójában.

 Az igazi harc a lelkünkben folyik. Nem odakint van az ellenség, melyet nevezhetnek pénzhatalmi elitnek, vagy népirtó bankároknak, és kinek mi tetszik jobban, hanem idebent. A globalisták a fejünket akarják. Szó szerint. Az agyunkban motoszkálnak. A gondolatainkat kívánják gyarmatosítani. Mindenek előtt ezt! Csak aztán oltogatnak biológiai fegyverekkel. Csak aztán küldenek bennünket háborúkba. Minden mást csak a gondolkozásunk befolyásával tudnak megvalósítani. Amennyiben a gondolataink és szellemünk szabadok maradnak, nem tudnak mit kezdeni a terveikkel. És nem is sikerülnek azok. Nem véletlen hát, hogy a médiát alkalmazzák elsődleges fegyverüknek az agyi működés módosításához. Nem véletlen, hogy végeérhetetlen szórakozásra ösztökélnek. Az sem véletlen hát, hogy okos kütyüket nyomnak a kezünkbe, hogy minden gondolatunk arra koncentrálódjon. Nem véletlenül erőltetik ránk az idiótikus mesterséges intelligenciájukat, amely szintén egy bámulatba ejtő átverés. Semmi sem történik hát véletlen. Pusztán igyekeznek elhitetni velünk, hogy minden egymástól eltérő, egymástól független dolgok. Az összefüggéseket nem lenne jó nekik, ha felismernénk. Felismertük! Ezért jöhetett létre ebben az elvakult és önszándékból vakságot fogadottak tömegében, az összeesküvések közötti linkeket átlátók szövetsége. Az ellenállás motorja a saját kezűleg felszabadított lelkünk és szellemünk. A befolyásolás és a képzelgésekbe ejtés sikertelensége a szabaddá válás kulcsa. Ezt nem fegyverrel vívják. Ezt a fegyver letételnek nevezzük. A globalista hadak kénytelen letenni a fegyverüket előttünk. Vagdalkozhatnak, de sebet nem ejthetnek rajtunk. Torkunknak szegezhetik a digitális állampolgárságukat. Ijesztgethetnek bennünket azzal, hogy ha nem használunk digitális pénzt, akkor nem fogunk tudni vásárolni. Ránk hozhatják összes nyomorúságukat. És? Kit érdekel?

 Azt már tudjuk, hogy egyedül az ellenállás mindössze annyiból állhat, hogy az illető lemond azokról a dolgokról, melyeket a globalisták nyújtogatnak felé. Ez sem kis harc, mivel önmagával fog a legnagyobb csatákat vívni. Ketten viszont már lehet mit kezdeni azon túl is, hogy önmegtartóztatást végeznek. Ketten már ugyanis ellehet kezdeni egy kiskert megművelését. Had tegyem hozzá, hogy ez esetben is, mint ahogy minden esetben, immár ketten mondanak le a techóriások dolgairól. A zsebükben okostelefonnal kertészkedőket ugyanis leszarom. A techfasiszták számára nyilván nem én fogok könyvet írni. Szóval ketten már képesek lehetnek magukat és családjukat friss zöldségekkel ellátni. Csinálják is azt bárhogyan. Hárman már a kertészkedés helyett, vagy az mellett, komolyabb dolgokat is ellehet indítani. Mondjuk oktatóvideókat, esetleg felvilágosító filmeket is lehet készíteni. Erre lehetne mondani, hogy ilyen videókat egyedül is lehet csinálni. Amire azt mondom, hogy hülyeség. Felvilágosító és oktató videókat egyedül csak roppantul magányos fazonok készítenek! A digitális álomvilágban lehetnek lájkokat szaró barátok bármennyien, a videók elkészítésénél, ha nem ül az illető mellet valaki, hogy kritikáival és vigyoraival segítsen, akkor az a videó nem a felvilágosításról fog szólni, hanem a túlsúlyosan önmagára maradt ember, éppen csak létezésének bizonyossága lesz. Kizárólag a magányba süllyedt keres elismerést a vad idegenekből összeverődött úgymond követőktől. Az egészséges ember, aki lelkileg is vidám pozícióban van, az kizárólag olyan emberek arcára kíváncsi, akivel együtt szokott focizni. Egy bármilyen videó elkészítéséhez a legideálisabb a három fő. Egy kell ahhoz, hogy a téma megszülessen és az elképzelés a gyakorlat felé haladjon. Egy kell ahhoz, hogy a technikai részekkel vacakoljon. Na, és egy kell, aki kritizálja a kettő munkáját. Még mielőtt magukba szállnának a videó készítői bizony szükséges egy olyan ember is, aki kívülállóként nézi végig a kész munkát, de senki se haragszik meg rá, amikor az arcukba köp a készítőknek. Nem érdemes olyan videókkal az időt fecsérelni, melyeket egyedül állít össze egy Lamandzsa lovagja. Miért is nem érdemes? Igen. Bizony. Mert egyszemélyes videókat csak lelkileg sérültek mutogatnak. Jobban mondva a videókkal a lelki sérülékenységüket tolják mások arcába.

 Ahogy nekünk, úgy másoknak is sikerül csapatba állni és erőteljesebb ellenállást kifejteni a globalista erőkkel szemben. Megfigyelhető, hogy a technofasiszta csoportosulások örök vitázásokból állnak, melyek ellehetetlenítik a hatásos működést. Technofasizmusnak nevezzük mindazt, melyet a techóriások terjesztenek. Technofasiszták pedig azok, akik azt éltetik. Régen a fasisztákat arról lehetett leginkább felismerni, hogy magasan előretartott kézzel tisztelegtek. A technofasisztákat pedig arról lehet felismerni, hogy magasan előretartott okostelefonokkal tisztelegnek. Technofasiszta az is, aki bár jól informált és keresi az igazságokat, mégsem tud a technofasizmus nélkül élni. Azok a csoportok működnek jól, melyek egy percet sem foglalkoznak a boldogokkal és nem állnak haveri kapcsolatban technofasisztákkal. A lényeg, hogy nem azért kell összeállni, hogy összefogást szimuláljanak. Ahol az érdekek egyeznek, ott működnek jól a dolgok. A legtöbb szerveződés, amely a pénzhatalmi elit átkos tevékenységeire reagálva léteznek, rendkívül gyengék. Annyira gyengék, hogy leginkább csak szájalnak ahelyett, hogy bármit is tennének. Hiába erőltetik azt különben tehetséges és ellenállásra érdemes emberek. Az ellenállás motorja nem a tehetséges és az igazságok kihangsúlyozására érdemes ember. Sajna amikor egy személyt emelnek ki, majd aköré gyülekeznek, legyen az illető bármennyire is követni való, akkor csak az indulás az erőteljes. Két évvel később ez a kiemelt személy arra fog ébredni, hogy senki sem követi már. Ezen nem lehet csodálkozni, hiszen a kezdetben lelkes követők idővel lemorzsolódnak. Ha nem gondolunk semmi rosszra, akkor is. Csupán éveken át ugyanannak az embernek a szónoklatain és eszmefuttatásain csüngeni, mondjuk ki kereken a primitívségbe taszítóan unalmas. Lévén, hogy leginkább csak a kiemelt embernek lehet szava. Mindenki más pedig a hallgató szerepet kapja. A legjobb matektanárt is megunjuk, ha az órákon mindig csak ő egyedül szerepel. Sajnálatos módon, amikor a személy emelkedik ki, akkor elkerülhetetlenül kialakul az alá és fölé rendeltség. Éppen ezért nem lehet egy kiemelkedő ember az ellenállás motorja. A szervezetünk szívét az elemzők képviselik. A hozzáértésükre épül az egész szerkezet. Ők izzítják, majd hajtják meg a gépezeteinket. Lehetnék magam a fontos ember, hiszen én alapítottam a szervezetet. Ez viszont pont úgy járna, mint bármely más sehova sem eljutó szervezet, melynek egy személy a feje. Egy szervezet motorja a hozzáértés. Amikor a szervezet egyes ágazatai olyanokra van bízva, akik leginkább értenek hozzá, aligha akad elcseszett téma. A tehetséges emberek, az elemzők árnyékából lépnek elő és lepnek meg mindenkit a tudásukkal. Más szervezeteknél nagyon kevesen végeznek elemzéseket. Csak azt tudják, hogy mire haragszanak és mi ellen menjenek. Hogy arra teljességgel alkalmatlan emberekkel vannak körül véve az valamiért fel sem tűnik nekik. Sőt! Nekem azt tűnt eddig fel, hogy a leginkább alkalmatlan a leghangosabb és az tőr igen csak idegesen a főszerepre.

 Szóval az elemzők kezében van a sorsunk. Az elemzők pedig kéz a kézben járnak a kritikusokkal. Elemezni leginkább azt kell, amit mások kezdeményeztek, de nem futott be a célba. Az elemzők átvizsgálják mi lehetett az elcseszettség oka, és áttervezik működőképesre. Ezeket a terveket mutatják meg a kritikusoknak, akik ütőeret keresnek benne. Ennek eredményeképpen csak abba kezdünk bele, aminél kifogyott a kritika, és pont úgy végezzük a dolgunkat, ahogy az elemzők felvázolták számunkra. Amióta e-képpen tesszük a dolgunkat, egyszerűen nem tudunk hibázni. Ami ettől is fontosabb, hogy a komiszok vidámabban végzik el a rájuk eső részeket. Nincsen hiábavaló fáradozás. A csoportok pedig azért vannak, hogy ők mondják meg mire van szükségük a jó munkavégzéshez. Mert ugye, aki csinálja az tudja mi fán terem az alma. Ezért a csoportokhoz való alkalmazkodás a következő lépés. Ez esetben elsősorban a vezetőkről van szó. Nekik kell tudni alkalmazkodni minden egyes kis csoport bújához és bajához. Remélem érezhető, hogy egy jól működő szervezetben nem az alapítók és magukat nagyfejűeknek tartók dirigálnak. A vezetők azért léteznek, hogy a munkát végzők ne panaszkodhassanak. Amikor nincs panasz az irányításra, akkor állnak vonzásba a mágnesek. Egyetlen ember elégedettsége is fontos. Onnan tudjuk, hogy az egyén mennyire van velünk és a szervezettel megelégedve, hogy ennek felmérésére hoztuk létre a Házjáró csoportot, akik minden egyes társunkat otthonaikban keresik fel. Mindenkit kivétel nélkül. Még bennünket az alapítókat is fel szoktak keresni, hogy megtudják mi nyomja a lelkünket. Elbeszélgetnek hát mindenkivel. Viccelődnek és játszanak a gyerekekkel. Ajándékokat visznek és mindeközben felteszik az alig észrevehetően fontos kérdéseiket.

  Vajon hány megalakuló szervezet van, ahol mielőtt bármit tennének felmérnék a lehetőségeiket? Egyáltalán van-e értelme az egésznek? Gyakran látom és hallom magyar oldalról az „Alulról felfelé” való építkezés hangsúlyozását. Viszont egyiknél sem tapasztaltam, hogy megkérdeznék a lakosságot mit szeretnének? Jellemzően előadást tartanak szörnyű igazságokról, majd előadják ők mit szeretnének! Ők ugyanis már kitalálták mi a jó a lakosságnak. Beszarás! Hogy ez bármi, csak nem alulról felfelé való építkezés, azt senki sem veszi észre? Ez ugyanis királyság építés, amihez alattvalókat keresnek. Olyanokat, akiknek ha nem tetszik valami mehetnek a fenébe. Az alulról való építkezés tényleg alulról kellene kezdődjön. A falusi Mari néni, higgyük el, jobban tudja mire vóna neki leginkább szüksége. Ha azt tennék, amit Mari néni jelöl meg, akkor működne a dolog, mert Mari néni teljes súlyával állna bele. Hogy macerás minden egyén érdekeit összeegyeztetni, és csak azt követően cselekedni? Hogy ahány ház, annyi szokás? Ja. Persze. Mégsem nehéz és lehetetlen feladat. Ehhez csak az kell, hogy hasonszőrűeket állítsunk össze. A hasonlók értik egymást. A gondolataik és a gondjaik is egymáshoz közelítenek. Ott ahol a legyünk minél többen és ezért a szarjankókat is beveszik, csak fizessen elegendő tagsági díjat, ott a bomlás népszerű dolog. Meg kell jelölni, kik számára létezik a szervezet. Határozottan. Különben félreértések lesznek. Nem fognak más nézeteket vallók oda menni, ahol mondjuk a hívők számára hoznak létre nagy igazságtudó szervezetet. A hívők kivételével ott más nem lesz. A bomlasztó elemeknek híre sem lehet benne. A mindenkihez szólás, a senkit se vonzást jelent. Nem a létszámra kell hát menni, hanem fajtára. Persze tetszést azzal is lehet kiváltani, csak minek? A Gyermek Jövő Felelősség szervezet határozottan csak azokhoz szól, akiknek a megélhetés a fő gondjuk, és azért áldozatot hozni is képesek. Az áldozathozatal leginkább lemondást jelent. Le kell tudni mondani mindarról, amikről már tudható, hogy nem értünk van. Ezen kívül kizárólag hívő és buziság mentes. Hozzánk meg nem fognak belépni Isten áldásával agymosottak és technofasiszták. A szervezetünk azokhoz szól, akik ki akarnak lépni a rendszerből, csak ehhez segítségre van szükségük. Mivel a megélhetés a centrum téma, a vállalkozók fogják leginkább magukat otthon érezni benne. Érezhetően hozzánk nem jutnak be olyanok, akik az első napjuktól kezdve abból csinálnak fontos témát, hogy miként lehet a windóz tizenegyet furamód beállítani. A második napján már agyon lesz verve! Mindezek mellet a mienk egy rabszolgatartó társadalom. Szarrá dolgoztatjuk borravalóért a rendszerbe süllyedteket. Lévén, hogy a globalisták tetteit koppintjuk le. A boldogan és önként rabszolgaságot vállalókra nekünk is szükségünk van hát. Valakikből nekünk is hülyét kell csinálnunk. A maszk és oltás hívők dolgozhatnak ezer yenes órabérben, napi tizenkét órát. A technofasiszták sem kereshetnek ennél többet és akkor lesznek kirúgva, amikor előveszik a zsebükből az okostelefonjukat munkaidőben és munkaszünetben. A féligazság, félműveltség tudói jobb bért kapnak és magasabb beosztásban kaparhatnak, viszont nekik parancsszóra kell pattogniuk. Nem kaphatnak önállóan végezhető munkát. A komiszok csicskásaivá tesszük őket. Kellemetlenül hangzik? Ugyan. Bármely rabszolgánkat kérdezzék meg, azt fogja válaszolni, hogy örül amiért nálunk dolgozhat. Egy modern rabszolga nincs tudatában annak, hogy át van verve és maximálisan ki van használva! Örül annak, hogy egyáltalán van munkahelye, amelybe akár bele is dögölhet. Pláne, ha megszokta! Akkor aztán foggal-körömmel fogja védelmezni azt. Bárhol, bármit kinyal, csakhogy maradhasson. Számára ez a legfontosabb hely a világon! Időnként még haza is van engedve.

A digitális pénzzel szemben

 Amikor a készpénzes fizetőeszközök letiltásra kerülnek, az emberiség a totális megfigyelés végső stádiumába kerül. Köszönhető az okostelefonhoz, az 5G-hez és a Big Tech cégekhez való mindenáron ragaszkodásnak. A kamu járvánnyal és tervezett háborúkkal a figyelem elterelés sikeresnek bizonyult. Máig is inkább az oltások káros hatásaival vannak elfoglalva és a járvány hazugságokkal bosszantják magukat. Nem mondom, hogy nincs igazuk. Inkább azt mondom, hogy nem ez a lényeg! Ennek kellene lenni a legkisebb gondnak. Vagy még inkább! Észre illenék venni, hogy ez az elterelés része. Már rég hagyni kellene az oltottakat, had döglődjenek ott ahol vannak. Nem róluk szól a történet. Ők csak a totális megfigyelési csomag kezdő programjának áldozatai. Minden háború a tudatlanokkal kezdődik. Azok a részesei és ők a feláldozhatói. A folytatás az, ami rólunk szól, és ami sokkal több áldozattal jár. A digitális rabszolgaság a pénzen keresztül válik megvalósíthatóvá. Mint minden rabszolgaság. Már régen észre kellett volna venni, hogy bármi történjen körülöttünk, minden az 5G technológiáról szól. Mindent elkövetnek annak érdekében, hogy ez kiessen a figyelem középpontjából. Jobban mondva, hogy sose kerüljön a figyelem középpontjába. Még mielőtt az emberek ráébrednének arra, hogy ismét csak át lettek verve, kissé felgyorsított tempóra vált a digitális pénzzel való fizetés egyre erőteljesebb kötelezése. Remekül tudnak okokat formálni erre is. Ismét át lettek verve, hiszen majd mindenki máig is az orvosok igazságaira koncentrál, akik továbbra is magukon tartják a figyelmet. Azok pedig nem fognak témát csinálni az okostelefon és az 5G igazságaiból. Az az érdekeik ellen lenne. Nem érdekük hát, hogy mondjuk a fészbuktól óvják azokat, akik bennük hisznek. Érthető okokból ők is ezektől az eszközöktől függnek. Jobban mondva őket is elérte a függőség. Inkább meghalnak, mintsem a figyelmüket ezekre az eszközökre fordítsák. Tehát ezek az orvosok és követőik is már benne vannak a levesben. Ők is csak az elterelés eszközei. Minél több követőt szereznek, annál kevesebb lesz az esély a digitális rabszolgaságtól való menekülésre. A digitális fizetőeszközök bevezetése minden eddigi létező úgymond szabadságnak véget vet. Beleértve a magánszféra megszűnését is. Lényegében arról szól a digitális pénz, hogy a magánéletekben vájkálhassanak.

 Mi tulajdonképpen élelem központú szervezet vagyunk, ami azt jelenti, hogy az élelmiszereken keresztül belénk tukmált mérgeknek intünk be. Nem kérünk belőle. Amit magunknak elő tudunk állítani, azt rakjuk a hasunkba. Más nem tud érdekelni. Csak erről tudjuk, hogy miből van. Ez köré épül minden. Mivel az élelmezés megoldottá vált, és megélhetéssé tudtuk tenni mások élelmezését, időnk és pénzünk lett arra, hogy mással is foglalkozzunk. Mint például a digitális pénz, ami a játszma végét jelenti. Mivel tudjuk, hogy minden, de minden a készpénz megszüntetéséről szól, önkéntes alapon, vagy szigorított eljárásokkal az mindegy, a következő legfontosabb teendőinkké vált ez a téma. Örök téma, hogy mit kezdünk akkor, ha nem lesz már jelentősége a malacperselynek? A digitális pénz ellenében indítottuk hát el a bárhogy is, de cserekereskedelmet. Évek kellenek ennek bepörgetéséhez. Amikor már eltűnik a készpénz, késő lesz elkezdeni. A későtől jobb kifejezés a már nem lesz mód erre. A cserekereskedés a modern malacpersely, amibe nem látni bele. A cserekereskedelem mellett pedig a még létező készpénz befektetése. Bármibe! Csak ne legyen a bankban egyetlen csepp sem. Mi földbe és ingatlanba fektetjük. Ezen kívül pedig benzinbe és kerozinba. Az aranyat és ezüstöt csak azért favorizáljuk, mert ezekből kívánjuk megalkotni a saját fizetőeszközünket. A digitális pénzzel szemben tehát létezik alternatíva. Ezek a megoldások viszont nem akkor fognak működni, ha akkor kezdenek bele, amikor már nincs készpénz. Akkor kell elkezdeni amikor még pénzért felvásárolhatóak. A digitális pénz bevetésével könnyű lesz megtiltani, hogy valaki aranyat vehessen. Tulajdonképpen bármit könnyű megtiltani. Tulajdonképpen eldönthető, hogy mikor és mit vehet meg az ember. Aki ebből a pozícióból keresné az alternatív megoldásokat, az már nem lesz képes kilépni a szarból. Kénytelen lesz megenni mindazt, amit maga alá csinált. Köszönheti magának, amiért annyira ragaszkodott az okostelefonjához, hogy most már kötelezően is hordania kell, ha nem akar büntetést kapni.

 Akik a digitális pénzt nem tartják okos dolognak, azok mielőbb faképnél kell hagyják az orvosokat és a háborús tudósítókat. Túlságosan lekötik a figyelmet és a lényeg kimarad az adásaikból. Úgyis tudjuk, hogy mi történik és, hogy miért történik. Ők viszont csak azt tudják, hogy mi történik. Azt már nem, hogy miért történik. Ha tudnák, akkor nem találnánk meg őket a jutubon. Ma már kifejezetten csak azokra kell figyelni, akik az 5G technológia veszélyeire hívják fel a figyelmet. Ahogy a kamu járványok idejében az orvosok figyelmeztetései válik fontos tényezővé, úgy az oltások beszopása után már tulajdonképpen véget is ér a szerepük. Sajnos rendszerint nem tudják, hogy meddig van rájuk szükség. Sajnos azt sem tudják, hogy át illenék adniuk a stafétát és a háttérmunkára kellene váltaniuk. Mivel nem adták át a főszerepet a rövidhullámú fegyverekhez értőknek senki sincs, aki a végső küzdelemre készülne. Teljesen felkészületlenül fog hát érni majd mindenkit a résnyire hagyott ablakon bekúszó 5G. A sokat ismerők így maradnak tulajdonképpen tudatlanok. Pont annyira tudatlanok, mint a kamu járványt és az mellé mellékelt gyilkos oltásokat beszopók. Az orvosok sajnáltatják az oltottakat. Főként az oltás károsultakat. Ami önmagában nem baj, hiszen orvosok, vagy mi a fene. Vajon ki fogja majd sajnálni azokat az orvosokat és azok hívőit, amikor digitális rabszolgává teszik őket? Ami nem lesz nehéz, hiszen a járványok és háborúk körül témázók is a totális tudatlanságban bóklásznak. Ahogy a szélhámosok járványainak hiszékenysége, majd az oltások önként történő önmagukba való fröcskölése a bizonyíték arra, hogy tudatlanok estek a csapdába, úgy a Big Tech cégekehez való szintén önkéntes ragaszkodás a bizonyítéka annak, hogy szintúgy a tudatlanok estek ismét csapdába. Bár magukat nevetséges módon tudatosoknak, avagy felébredetteknek nevezik. Érthetetlen módon. Minden valóságot mellőzve. Ezek a félművelt tudatosok ugyanis szintén elhitték azt, amit el akartak hitetni velük. Hogy ami a kezükben van és amit azon keresztül használnak az a fejlődés! Beszopták tövig, hogy nekik ebből nem szabad kimaradniuk. Önként és boldogan cuppantak rá, ismét csak tömegesen. Eléggé mókásnak tűnik, hogy ebből a helyzetből valaki nyertesként akar kikerülni. Mire alapozza? Azt nem tudhatja maga sem. A tudatlanok, és éppen ezért becsapottak egyik fele beoltatta magát lelkesen. A másik fele, akik rájöttek arra, hogy a járvány csak egy vicc és az oltás benne a legnagyobb átverés, mégsem lettek tudatosak, ezért senki se bánja, hogy nem oltatták be magukat, hiszen ők meg a globális digitalizációra cuppantak rá kő keményen. Elhitték, hogy őértük van a technika. A digitális fizetőeszközök pedig alattomosan minden évben egyre több területet hódítanak el maguknak. Értelem szerűen egyre több szabadságot vesznek el. Nem lesz, aki megállítsa, hiszen nincs, aki észrevenné, hogy ez nem fejlődés, hanem úgy szint csapda. Hogy ez nem a tudományról és nem a fejlődésről szól, egyetlen lélek sem tudja ésszel felfogni. Nem is érdekel senkit sem mindaddig, amíg a kínai minta teljesen elterjedt lesz. Pedig sejtik, hogy a készpénz megszüntetése a valódi cél. A végcél! Mégsem találni olyat, aki azt mondaná, hogy ő ezt nem szeretné. Néhányan szájalnak ugyan arról, hogy a készpénzt meg kell őrizni. Fizess készpénzzel táblákat akasztanak mások nyakába. De határozottan látszik, hogy maguk sem gondolják komolyan. Eközben a digitális pénzzel való fizetés kötelezése hamarosan a küszöbig fog érni.

 A digitális pénzzel szemben nem csak a cserekereskedelem magas szintre való emelése a nyerő játékos. Ami mindent visz az a szolidaritás. Vagy bajtársiasság. Vagy testvériesség. Vagy segítőkészség. Ezen tulajdonságok csak csoporton avagy szervezeten belül képesek működni. Abban viszont a piros ász lesz belőle. Amikor a társak azonnal megjelennek ott, ahol valaki gondokkal küszködik, vagy bajba kerül. A gond megszűnik. A baj tovaszáll. Nincs az a mindenkit megfigyelő digitális pénz, amely ezt überelni tudná. Ami még jobb benne, hogy nem lehet megfigyelni. A személyes kapcsolatok mikéntjét nem lehet lekamerázni, mivel nem okostelefonokkal való babrálgatást jelent. Egyetlen példát emelek ki, hogy érzékelhető legyen milyen szinten áll a komiszok bajtársiassága. Az orvosaink közül kiemelem a szemorvosnőnket, aki nem csak rezzenéstelenül néz bele bárki szemébe, de a koncertek, vásárok, bemutatók és egyéb ünnepségek szerevezésében is jelesen részt vesz. Egyszerűen imád bármilyen összejövetelt megszervezni. Nos, ha valamelyikünk beesik a rendelőjébe, mert mondjuk a tudatlanságban élők folytonos bámulásától elbandzsúlt a szeme, akkor ez a vizsgálat nem jelenik meg sehol. A szervezet bármely tagját szívesen és rendelési időn kívül gyógyítgatja, ami mindenki számára érthetően ingyenes. Nem fizetünk az orvosi ellátásainkért. Nem kerülünk fel orvosi kartonokra. Mi ugyanis nem létezünk. A kukucskálók számára meg végképp csak szellemek vagyunk. Nem csak mosolyogva gyógyítgatja a látástól megfáradt szemeinket, de előadásokat és bemutatókat is tart, megtanítva bennünket és gyerekeinket arra, mit tehetünk a szemünk megóvása érdekében. Hegtanit bennünket arra is, hogy mik azok, amelyeket magunk is képesek vagyunk rendbe hozni, avagy meggyógyítani. Ennek köszönhetően ma már csak akkor szaladunk szemorvoshoz, ha egy lándzsa állt bele a szemünkbe. Tulajdonképpen minden orvosunk folyamatosan tanít valamit. Mint mondjuk egy csonttörést miképpen tudunk magunk házilag is meggyógyítani. Pont úgy, ahogy egy szakavatott orvos is tenné különben. 

 Úgy tűnhet, hogy a szervezetünk körül minden rendben. Kétségtelen, hogy az elért sikerekről és a bevált módszerekről beszélni ma már mondhatni büszkeséggel tölti el az embert. Ami ki szokott maradni ebből, az egyén magánélete. Éppen az a rész, ami ide hozta őket. Pont az, amiért megkerestek minket és beálltak a csapatépítésbe. A Szemünk Fénye kiváló orvosnő, aki a szervezet működésében komoly felelősséget vállal magára. Azt viszont csak mi az alapítók tudjuk, miért állt be közénk? Miért éppen hozzánk jött? Boldog családanya volt ő amíg a kamu járvány teljesen tönkre nem tette az életét. A férje ugyanis a televízió hatására teljesen agymosott lénnyé változott, aki rettegésbe kergette önmagát. Felvett minden létező kamu oltást, amit éppen a képernyőn keresztül ajánlottak az álorvosok. A gyerekeikre maszkot erőltetett és akkor is iskolába küldte őket, amikor a tanárok gyerek gyűlöletének terrorja folyt éppen. A gyermekeit féltő anya a haját tépve próbálta leállítani azt az őrületet, ami a családi fészekbe kéretlenül toppant be. De csak idiótát csináltak bele. Konteósnak csúfolták, aki veszélyes a társadalomra az oltatlanságával és a maszk gyűlöletével. Minden igyekezete, hogy férje és gyerekei szemét felnyissa kudarcot vallott. A rendelőjét bezárta, hogy hasonló agymosottakkal ne kelljen foglalkoznia. Nem kívánt oltottak szemébe nézni. A férje sem tudta elviselni, hogy éppen az ő felesége az, aki a lakosság egészségét féltő állami intézkedésekkel szembe megy. Elvált tőle. A váláskor viszont csak az egyik gyereket kapta meg. A nagyobbik lánya vele maradt. A keserves mindennapokat, a magány váltotta fel. Nem értette, hogy különben tanult és okos emberek, miért nem veszik észre a csalást? Ami annyira kézenfekvő. Ami kiszúrja a szemet. Miért lett ennyire vak, vagy még inkább elvakult mindenki? Amikor véget ért a rémület keltő akció sorozat, kinyitotta rendelője ajtaját és fájdalmai feledése érdekében a szemek vizsgálatába merült. A magány viszont fojtogatta. Az egyedüllét teljesen elszomorította. Nincs senki, aki látná az igazságot? Nincs olyan, aki a hazugságokkal szembe szállna? Olyan valaki, aki a közelében lenne? Sajnos ő meg azt hitte el, amit szintén a fősodratú média igyekezett behazudni az oltatlanoknak. Hogy egyedül vannak. És ekkor érkeztünk mi a rendelőjébe. Mármint én és a feleségem. Hallottunk róla, hogy Okajamában van egy szemorvosnő, aki kálváriákat vív a kamu járvánnyal és annak intézkedéseivel szemben. Amolyan Lamandzsa lovagja. Egyéni szélmalom harca teljesen megviselte. Feladni? Az mégsem jut az eszébe. Akkor sem, ha a családja is ráment. A szemében valami megmagyarázhatatlan fényesség csillant meg, amikor bennünket meglátott. Csak mi ketten voltunk a rendelőben, akik nem viseltek maszkot. Persze az orvosnő sem viselt, bármit is gondoltak róla a zombi lépegetők. A szimpátiához nem kellettek a másodperc törtrészei sem. Én szemcseppet akartam kérni tőle, Jókó meg a szemüvegét kívánta újra cserélni. Az orvosnőnek rengeteg mondanivalója támadt hirtelen. Be nem állt a szánk, miközben a nézzen balra, nézzen fel vizsgálgatások folytak. Megbeszéltük, hogy újra eljövünk, amikor a rendelő pihenőben van, hogy egy egész napot csak beszélgetéssel tölthessünk. Az egész napból, egész este is lett persze. Örültünk neki, amikor az első beszélgetést azzal kezdte, hogy tudja kik vagyunk. Látta majd minden mókásan zenés videónkat a neten. A találkozónkat egy francia ember éttermébe beszéltük meg, aki az orvosnőt látomásból ismerte. Időnként itt szokott vacsorázni. Olykor még szót is váltottak egymással. Az orvosnő szerette ezt a kellemes Európaias légkört. A konyha felől érkező francia szavakat. Úgy érezte, hogy a velem való beszélgetéshez ez a legideálisabb. Valóban az volt. A tulajdonos egy ötvenes, jól megtermett férfi, aki remekül beszélte a japánnyelvet. Amikor a bemutatkozáskor megtudta, hogy magyar vagyok, kezet nyújtott és megveregette a vállamat.

- Az első feleségem magyar szépség volt. Kár, hogy akkor túl fiatal voltam és nem értékeltem megfelelően a házasságot. Veszprémben laktunk. Kicsit még ma is beszélem a magyart. Rövid házasság volt. Alig öt éves. A válás után visszaköltöztem Lionba, ahol megismertem a mostani feleségemet. Akkor gyönyörű japán lány volt. Most meg már csak egy banya. De valamiért még mindig szeretem. Tíz éve nyitottuk meg ezt az éttermet, pedig egyikünknek sem ez a szakmája. Kellett valami, ami összetart minket. Valami, ami közös ügyünk. Bár az étterem ennek a bazdmeg járványnak köszönhetően nem megy jól, viszont ennek köszönhetően a házasságunk még erősebb lett. Tudod. A bajban derül csak ki igazán mennyire jó partnert választottunk. Látom te sem panaszkodhatsz a választásra. Akik ilyenkor is kézen fogva járnak, azoknál nem működhet a családbomlasztó propaganda. Örülök, hogy megismerhettelek. Gyertek gyakrabban. Mit hozhatok?

Érdekes módon mindegyikünk pizzát kért a francia menü helyett. Az orvosnő arcán tetszés villant fel.

- Fantasztikus, hogy két Európai, akik először találkoznak itt Japánban, milyen gyorsan összetudtok barátkozni. Mintha régen látott ismerősök futottak volna össze. Viszont ahogy elnézlek, te bárkivel sec perc alatt köszönő viszonyba kerülsz. Velem is úgy beszéltél az első pillanattól fogva, mintha a húgodért ugrottál volna be, hogy ebédezni hívjad. Volna pár kérdésem. Feltehetem?

Az orvosnőt elegendően helyesnek tartottam ahhoz, hogy bármennyi kérdésére örömest válaszoljak.

- A videóid annyira le tudtak kötni, hogy el kezdtem kipróbálni meddig tudok elmenni az általad javasoltakkal. Ezek olyan videók, amiket szerintem csak az érti, akinek inge. Másnak kusza. Kidobtam a televíziómat. Lejöttem a fészbukról. A gugle helyett más keresőt használok. A vindóz helyett debian linuxot használok. De. Tudod mit mondok? Már csak ennyitől is úgy éreztem, mintha a szabadságomat nyertem volna vissza. Nem hiányt éreztem, hanem egy olyan felszabadult egyszerűséget, amire talán mindig is vágytam. Csak nem tudtam róla, míg ezektől meg nem szabadultam. Rengeteg időm lett. Az idő is lelökte a láncot, amivel hozzám volt kötve. Most azon vagyok, hogy ki fogja visszaadni nekem az elrabolt időmet? Másoktól is hallottam már, hogy van Nagaszakiban egy szerveződő csapat, akik az összefogásra specializálódnak. Minél durvább a helyzet, annál jobban összetartanak. Akkor nem gondoltam, hogy közöm lehet hozzá, mivel én a szemgolyókkal tekézek. Az a szervezet pedig a földet piszkálja és élelmiszert állít elő. Most meg itt ültök velem szemben és én ennek hihetetlenül örülök. Ha pedig már itt vagytok piszkosul furdal a kíváncsiság mit tehet egy szemorvos a paradicsom ágyások között?

Ha elfogadod önmagad a maga teljességében, kiszabadulhatsz. És a szabadság hatalom.

- Gondolkozz el. Honnan tudod, hogy a járvány a népességcsökkentő program hazugsága? Nyilván onnan, hogy orvosok és egyéb az ügyhöz közel állók felvilágosító adásai eljutottak hozzád. Akik rendelkeztek olyan jó tulajdonsággal, hogy sosem hittek a politikusoknak, ezért bármilyen jellegű bejelentést, melyet politikusok adnak közre, azt alapból kritikus szemmel nézik. A szkeptikusokat tehát szintén nem tudnak befolyásos emberek átverni. A kamu járványról és annak összes szemétségéről megannyi előadást lehet fellelni a neten és a valós térben is. A gazdaság szétveréséről szintén ahhoz értők tartanak beszámolókat, hogy a figyelmesebbek tisztában lehessenek az aktuális helyzettel. A háborúk hátteréről is azért tudsz éppen leget, mert azt meg más fajta szakemberek tárják fel a szemed előtt. Szóval, mindenről tudsz, ha érdekel és kicsit kutakodsz utána. Ezért tarthatod magad felvilágosultnak. Nem veszed be, amit a tévében mondanak. Nem hiszed el, amit a politikusok szánnak rémhírnek számodra. A gyógyszergyártók gennyeskedéseiről is sokat tudhatsz. Az oltásokba rejtett népirtó szerekről is sokat tudhatsz. Viszont! Van ami mindenki figyelmét elkerüli. Méghozzá direkt. Sajnos éppen azért, mert nem is szeretnék tudni. Az egészségünkért és életünkért aggódást mutató orvosok és azokhoz közeli emberek a Big Pharma sátáni dolgairól rengeteg igazságot feltárnak. Ennek köszönhetően kerülni kezdtük az orvosokat, a kórházakat és a gyógyszereket. Az oltásokat pláne! A közgazdászok és más okos emberek igazságosztásainak köszönhetően elkezdtük kiköltözni a nagyvárosokból és ügyelni kezdtünk arra, hogy mit veszünk a szánkba. A háborúzások mögötti tényeket is okos emberek tárják fel, ezért nekik köszönhetően kerülni kezdtünk további dolgokat és felelősségteljesebb gondolkozást vettünk fel. Ezen különben tiszteletet érdemlő emberek egyike sem tart előadást az 5G veszélyeiről. Az orvosok, közgazdászok és katonai szakértők szisztematikusan, tehát direkt és tudatosan kerülik a fészbuk bűnözés körüli tények feltárását. Ezen különben bölcs emberek véletlenül sem fognak beszámolni a gúgle gennyes dolgairól. Egyikük sem fog hát arra kérni bennünket, hogy ezeket is kerüljük el, ha túl akarunk élni bármit is. A Big Tech csak elvétve csúszik ki a szájukon. Akkor sem neveznek meg eközben egyetlen egy életveszélyes céget sem. Nem találhatsz közöttük egyet sem, aki az okostelefonból, a mikroszopból, vagy az apléból akarna igazságot kicsikarni, hogy bennünket ezektől is megvédjenek. Nem akarnak megvédeni bennünket. Pedig éppen ezek azok, melyek sokkal nagyobb figyelmet érdemelnének, főként ott ahol magukat felvilágosultaknak tartók leledznek. A felvilágosultak elől is elhallgatják hát a big tech cégek elképesztő szemétségeit, mert az már őket is mélyen magukba szippantotta. A felvilágosítanák a közönségeiket mindazokról, amikről a technika fejlődésének hazudtak, akkor maguk ellen beszélnének. Ezért válik érthetővé miért nem fognak az orvosok a gúgle veszélyeiről beszélni. Miért nem fognak a megannyi tényt feltáró közgazdászaink a közösségi média dolgairól is feltáró anyagokat készíteni. Akik kerülik ezt a témát, azok mind az átverés áldozatai lettek. Nem lehetett becsapni őket kamu járványokkal. Nem lejhetet őket hülyére venni politikus mosollyal. Nem lehetett őket átverni rakéta durranással. De simán nyársra lehetett őket is húzni a fejlődés dumával, ezért vannak ott a júútubon és tiktokon. Ezért használnak gúgglés eszközöket. Ezért laknak máig is, és még mindig az 5G tornyok közvetlen tövében. Az elhallgatás és a valóban lényeges dolgok igazságainak kerülése jellemzi őket. Mint ahogy mindenkit, akinek okostelefon van a kezében. A tenyerüket a fülükre fogják tenni, ha valahol, valaki erről és ezekről a szent dolgokról rosszat merne mondani. Pedig a Big Tech körüli dolgok sokkal súlyosabbak és sokkal nyomasztóbbak, mint a mérgező ételek, mérgező oltások és mérgező gazdaság. Ezek együtt véve sem jelentenek akkora veszélyt, mint önmagában a technikai fejlődés szövege mögé rejtett dolgok. Apróság a kamu járvány és annak minden búja-baja. Kicsinyes dolog az önellátásba bújás. Nem is kellene, hogy érdekeljen bárkit is Ukrajna és a többi, lövészárokba bújtatott félrevezetés. Annyira kicsinyke ügyek ezek az 5G-hez és okos névvel szédítő eszközökhöz képest. Az életünk mindennél veszélyesebb részeit igyekeznek nem elénk tárni a különben igazságokat osztogatók. Pont úgy, ahogy a globalisták is! Ezen a ponton ugyanis még ők is egyetértenek a globalista törekvésekkel. Éppen azért, amiért sokan mások is. Mert elhitték, hogy ez a fejlődés, ami az emberek javát szolgálja. Önként és boldogan digitalizálják az agyukat. Eközben úgy tesznek, mintha ők nem lennének agymosottak. Te, mint orvos, nem kell sokat tegyél ahhoz, hogy a szervezet bősz tagja lehess. Az eddigiek csak annyiban változnak meg, hogy a tagjainkat díjtalanul szemezgeted és sok-sok tanáccsal látsz el mindannyiunkat. A szemmel kapcsolatos tudást kizárólag csak tőled fogadjuk el. Cserébe pedig mi is téged ingyenesen ellátunk élelemmel és mindazokkal, amikre menet közben szükséged lehet. Olyan, mint például a rendelő felújítása, vagy az elromlott dolgok javítása. Sőt. Még az orvosi eszközök beszerzéséhez szükséges anyagiakat is tőlünk kapod meg.

 A orvosnő örült neki, hogy nem kívánjuk felforgatni az életét. Az általunk felkínáltak pedig minden téren előnyös. Nagy szerencsénk volt azzal is, hogy ezt az éttermet választottuk a beszélgetésünkhöz. A francia tulajdonos és japán felesége a fél füllel hallottak után, maguk is kíváncsiak lettek ránk. Szinte ugyanazt a kérdést tették fel, mint a doktornő.

- Mit kell tennünk ahhoz, hogy mi is a szervezethez tartozhassunk?

Elmondtam hát ezredszer is ugyanazt, amit ilyenkor szoktam.

- Mindössze három dolgot kell tennetek ahhoz, hogy az éttermeteket fellendítsük és a megélhetéseteket a jelenleginél sokszorosára emeljük. Le kell mondjatok a közösségi média használatáról és kerülni kell a gúglét.

 Franciska értetlenül meredt rám. A francia étterem tulajdonost annak ellenére, hogy jól megtermett férfiú volt, Franciskának neveztem el. Miért ne lehetne lány neve egy franciának?

- Ez csak két dolog! Mi lenne a harmadik?

- Amikor a gúglét el kezded kihagyni az életedből, akkor rá fogsz jönni arra az apróságra is, hogy az bizony az androidos okostelefonod kidobásával kell járjon.

- Hú! Bazdmeg!

 Franciska a feleségével félrevonult és eltűntek a konyha mélyén. Eközben én jól éreztem magam a helyes doktornővel, akinek elmeséltem, hogy a bennünket keresők nagy része ezen a ponton szokták inkább az öngyilkos menetelést tovább választani a józan ész helyett. Vannak, akik meg is sértődnek, mondván nem értik minek kell ennyire lehetetlent kérni az új emberektől. Sajnos csak kevesen vannak, akik felfogják, hogy mi a kamu digitális valóság helyett visszahozzuk az arra érdemeseket a földre, ahol a közvetlen emberi kapcsolatok teremtődnek. A kellemes beszélgetést elszánt arcok zavarták meg. Franciska és felesége igazán jól átbeszélhették mi tévők legyenek. Mindketten az asztalra tették mobiljaikat és egy kézre álló kalapáccsal a szemünk előtt törték azokat össze. Nem adtak kétséget afelől, hogy mit választottak. Most már társak vagyunk jóban, rosszban. Tényleg estig is elbeszélgettünk, annyira jól esett mindenkinek az új arcok felfedezése. Franciska volt bátor és kérdést tett fel.

- Honnan tudjátok mikor, merre kell a figyelmeteket fordítani? Értem ez alatt, hogy mi alapján hozzátok meg a döntéseket arról, hogy a szervezet egésze merre vegye az irányt?

Persze értettem, mit akar a kérdéséből kihozni.

- Mit gondolsz miért éppen az élelemre építettük az egész szervezetet? Azért, mert ez az utolsó előtti állomása a globalistáknak. Az ennivalóval lehet a polgárokat gatyába rázni. Vagyis szófogadóvá tenni. Más különben pedig, ha látod a célt, ami ugye a világ kormány akar lenni, akkor azt is látod hogyan kívánják azt elérni, ami meg nyilvánvalóan a polgárság teljes átnevelésével kezdődik. A most születendők és a jelenleg kis korúak könnyen maszkba és félelembe nevelhetők, akik a digitális kütyükben jobban fognak hinni, mint a saját anyjukban. Mivel a népesség átnevelésének kellős közepén tartunk van időnk ilyen-olyan várható dolgokra felkészülni. Látható és tudható mikor melyik fázisba lép át a boldogok terelése. Ezért tudjuk, mikor és mire kell éppen nemet mondanunk. Ez sem könnyű, mert egyre kevesebb embernek van önbecsülése, aminek következtében egyre kevesebbeknek van határozott életcélja. Magyarul mondva, egyre kevesebben lesznek azok, akik ellent tudnak mondani a sátáni csábításnak. Legyen ez a virtuális térbe való egyre mélyebbre való süllyedés, avagy a mesterséges intelligenciának hazudott újabb szélhámosság. Tisztán látjuk mire kell éppen ráhajtanunk, hogy az csak másoknak okozzon gondot.

 Remekül éreztük magunkat ezért nehezen akaródzott a búcsúzás. Csodálatos emberekkel bővült a szervezet, amit remélem sikerül kellően megbecsülnünk. A szemünk fénye pompásan szervezi programunkat. Franciska pedig még kilenc Japánban élő franciát szervezett be a bandánkba. Két újoncot tettem az étterembe, hogy Franciskának segítsenek a megnövekedett forgalom kiszolgálásában. Később pedig ehhez még öt komisz csatlakozott, mivel nálunk egy étterem nem csak arra való, hogy ebédezzenek és vacsorázzanak benne.

A világok harca

  Bennünket a-képpen okítanak, hogy az emberek különbözőek. Ami sokszínűséget akar jelenteni elméletben. Ezt nyilván a legtöbben el is hiszik, annak ellenére, hogy az életük során sosem értenek vele egyet lévén, hogy a másságtól idegenkednek és különbözni merőket különcöknek nevezik meg. Amikor a szajkózott mindenki más szónedvet kiszárítjuk és az egyszerűségét vesszük, akkor láthatóvá válik a száraz igazság, ami érthető módon mindenkinek fáj. Ugyanis nincsenek különbözők. Nincsenek más félék. Csak emberek vannak! Nem létezik ilyen ember, meg olyan ember. A valós létben csupán világok vannak. Minden ember tartozik valamelyik világba. Ezek párhuzamos világok, melyek nem keresztezik egymást, ezért nem is igazán vesznek tudomást sem egymásról. Minden egyes ember a saját világát tartja egyetemesnek és tökéletesnek. Akkor is, ha a hülye is tudja róla, hogy nem az. Minden más világ elvetése uralkodik. Bármelyik világban is létezzen valaki. A mienk a jó. A másé a szar. Ez az alapvető norma. Az életünk olyan, mintha mátrixban élnénk. Nem veszünk tudomást róla, hogy a mienken kívül más világ is létezik. Pedig tudjuk. Csak hát az tőlünk annyira idegen, hogy nem is leszünk rá kíváncsiak.

Nézzük meg hogyan épülnek fel a világok.

  A világok között nincsenek határok, ezért azt hiába is keresnénk. A párhuzamos vonalakat az emberek teszik élővé. Egyetlen olyan vonal sem létezik hát, amely tudni akarná, hogy rajta kívül is van más vonal, amely pont vele egy síkban halad. Minden egyes vonalon emberek csimpaszkodnak. Az emberi lét legalsó vonalán a dolgozó réteg uralkodik. Azért használom az uralkodik szót, mert minél lejjebb van az ember a létezésnek, annál inkább hiszi magát valakinek. Az igazán kicsinyke emberek mind koronát viselnek és saját mini birodalmukban uralkodnak. Sok esetben ez a birodalom semmivel sem nagyobb a két szoba hallnál. Ez természetes jelenség, hiszen ez van beléjük nevelve. „Az én házam, az én váram!” ez egy olyan életvonal, ahol mindenki a kocsma közepén áll, és Janinak hívnak. A neveltetés ezen a vonalon élők számára arra van kiélezve, hogy semmi se érdekelje őket, ami nem róluk szól. Eredményként senki se lesz képes másokkal összetartani és közösséget alkotni. Ahol mindenki dudás akar lenni, ott a „ magányos farkas” jelenség a vonzó. Vagánynak hangzik és a Janisságot remekül palástólja. Mivel az agyi barázdáik az oktatási rendszer révén fel vannak szántva és félre nevelt magokkal hintve, bármit elhisznek, amit felülről mondanak, és bármit végre is hajtanak, amire kényszerítik őket. Tényleg bármit lehet velük tenni, hiszen kifejezetten erre valóak. Ezek felett halad ugyanabban a síkban a saját lábon állók vonala. Olyan emberek, akik nem bízzák az életüket egyetlen fizetést tartalmazó borítékra. Őket nehezebb megvezetni, mert az érdekeikért kiállnak. Nem lehet velük bármit tenni, mert könnyedén visszavágnak. A gazdaság harcaiban edzett emberek, akik többet tudnak a tények terheiről, mint a vakon csetlő dolgozók. Ez is természetes folyamat, hiszen a fennmaradásuk érdekében tudniuk kell a történésekről és azok mögötti igazságokról. Azok, akik ezekről megfeledkeznek, azok könnyen pottyannak át a dolgozók vonalára. Akik viszont ezen a vonalon élnek, legyenek akár éppen csak megéldegélők, avagy roppantul meggazdagodók, a tudásuk és a gyakorlatuk teszik őket magasabb szintűvé. Mindezen tulajdonságaik ellenére még ezek gyerekei is rendszerint állami iskolákban kapják az agymosást ezért az életvonaluk mégsem esik olyan messze az érthetően lenézett dolgozókétól. Ezért bármikor lehet belőlük is dolgozó, vagy a gyerekeikből. Az agyilag korlátoltakból lesznek a dolgozók. A félműveltekből pedig a vállalkozók. A különbség tehát éppen csak annyi, hogy a dolgozók szart sem sejtenek abból mennyire átvert balekok, addig a vállalkozók sok mindent tudnak, csak éppen semmiből sem eleget, ezért a félműveltségük révén legyenek bármilyen magas létezési szinten, végül is hülyék a maguk nemében. Ne feledjük, hogy a munkáltató pont abba a mindenkit egyformán beoltó iskolába járt, mint a beoltottságára roppantul büszke munkát végző. Ez azért sejtett valamit ugye? Főként azt, hogy ez a két vonal olyan közel halad egymás mellett, hogy abszolút mindenki bármikor át tud ugrálni a másik vonalra és vissza. A harmadik vonal sincs annyira messze, hogy ne lehessen egy igazán nagy ugrással rápattanni. Kivételesen jó felfogású emberek ugyanis mindig vannak az első két vonalon. Számukra van fenntartva hát a harmadik vonal. Messze van ez a vonal ahhoz, hogy bárki csak úgy erre válthatna. Viszont elegendően közel ahhoz, hogy a legjobbaknak mégis csak elérhető legyen. Tulajdonképpen ezen a vonalon csupa olyan emberek leledzenek, akik lehetőséget kaptak a kiugrása, avagy az élet megváltoztatására, és éltek is vele. Akik ide kerülnek azok nem zavarják a dolgozókat és a vállalkozókat. A kőbevésett agy ugyanis nem tudná elviselni a szabaddá vált gondolkozást, így a messzemenőkig más életstílust felvevőt. Egymás útjának, vagyis vonalának keresztezése teljesen értelmetlen összetűzéseket produkálna csak. Mi és a hozzánk hasonlók ezen a vonalon táncikálunk. A felébredt dolgozók és vállalkozók egységbe verődöttek sokasága. Azon emberek kapaszkodnak fel erre a vonalra, akik valami véletlen folytán rájönnek arra, hogy mennyire megvezetett világban éltek eddig. Félremagyarázott történelem. Félrevezető járványok. Hamis háborúk. Népességcsökkentési programok. Totális megfigyelésre irányuló törekvések. Agymosó propagandák. Vajon van bármi is, ami igaz? Mindenesetre léteznek olyanok, akiknek elegük lesz a félrevezetésből és kiakarnak szállni ebből az elcseszett rendszerből. A kiszállás nem jár harccal és duhajkodással. A létező legegyszerűbb és talán a legbékésebb megoldása a szellemi gyarmatosítással szembeni ellenállásnak. Azért nem feledkezhetünk meg arról, hogy ez is harc. Rendben van, hogy a békés megoldások között lavírozunk, de mindeközben az ellenséget nem téveszthetjük szem elől. Kik az ellenségeink? Akik a történelmünket félremagyarázzák és kamu járványokkal ijesztgetnek. Akik állháborúkat provokálnak ki és a kiirtásunkra tették fel a vagyonukat. Akik a gondolkozásunk befolyásolásával vannak elfoglalva és eközben a totális megfigyelési programjaikon dolgoznak. Szóval azok, akik a gazdaságunkat és az életünket szeretnék romokban látni. Ezek már régen nem bujkálnak. Előjöttek és nyíltan hirdetik terveiket. Aki ma nem tudja, hogy kik az emberiség kegyetlen ellenségei, méghozzá személyre szólóan, az sajna azt érdemli, amit neki szánnak. A harmadik vonalon serénykedők minden pszichopatát a nevén nevezi. Harcos kommandó csoportokat alkotnak, hogy ott tegyenek keresztbe a sátánnak, ahol tehetik. Dózsa György serege ezúttal nem kiegyenesített kaszákkal, hanem szimplán kiélezettel küzdenek. A búza lekaszálásával és a liszt nép kezébe való visszavételével. A törvényes adók alóli kibújással, amit a multik gyakorolhattak csak eddig. Az állami oktatás mellőzésével. A fősodratú média maximális elkerülésével. A gondolkozás befolyásolására és a megfigyelésre orientálódott Big-tech cégektől való eltávolodással. Nem kell mindent felsorolni ahhoz, hogy érthető legyen, kik és miért sorakoznak fel ezen a vonalon? Csupa olyan emberek, akik magukkal kezdik a bemelegítést azáltal, hogy szép sorban lemondanak azokról a dolgokról, amelyek ámítás céllal veszik körül őket. Ez az igazi harc! Az, amit mindenek előtt magunkkal vívunk meg. Lemondani mindazokról, amiket eddig normálisoknak tartottunk, igazán kemény kiképzést jelent. Az első két vonalon kúszóknak a televízió előtti bambulásról való lemondás sem fog tudni sikerülni. Esélyük sincs, a mondjuk guugle nélküli élethez felnőni.

Az első vonalon tehát azok csámpáznak, akik bérből és fizetésből tengődnek.
A második vonalon azok élik izgalmasabb életüket, akik nem érik be a fizetési borítékokkal.
A harmadik vonalra azok állnak fel, akik nem arra várnak, hogy majd mások tesznek valamit.

 A negyedik vonalon tengetik valamennyiünk életét a hatalmat gyakorlók. Vagy inkább az azzal visszaélők. Innen nézve az első három vonalat maguk után húzókat népies szóval egyszerűen csak szarháziaknak becézik. Bennünket alapvetően ez a négy vonal tud érdekelni. Ami ezek mellett fut, azzal ugyanis vajmi keveset tudunk mit kezdeni. Aki ismeri a további vonalakat is, az jó. Aki nem ismeri, az nem ebből a fejezetből fogja megtudni. A harmadik vonalon úgyis csak azok állhatnak, akik az összes vonal szereplőit és dolgait ismerik. Persze szívesen elmélkedek. A könyv célja azért mégis csak a gyakorlati lehetőségek bemutatása. Ennek a könyvnek arról illenék szólni, hogy mit tehet az, aki a rendszerből kiszeretne valamilyen módon szállni? Mert ugye vannak, akik szeretnének valamit tenni ellene, csak a génmódosított agysejtjeik károsodásával nincsenek még teljesen tisztában. Ugyanis minden a gondolkozás módjában rejlik lévén, hogy kivétel nélkül mindenki egy komoly agymosási korszakon esett át, amit gyerekkornak nevezhetünk. Nem véletlenül mindig a gyerekek lesznek hát a célközönségei a láthatatlan agyműtéteknek. Ezért van az, hogy felnőtt korra már mindenki azt a szart fogja teljesen normálisnak tartani, amit gyerekkorban a fejbe pottyantottak. Ezért van az, hogy a magukat felvilágosultaknak tartók is csak félműveltek lehetnek, mert idegi alapon ragaszkodni fognak a berögződött rángatózásaikhoz. Mindenhez, amihez hozzá lettek szoktatva. Ragaszkodni fognak hát a kezükbe adott berögzítésekhez még akkor is, ha tudják róla, hogy nem lenne szabad a kezükbe venni. Tudják, hogy az ördög malmára hajtják vele a vizet, de mégis teszik tovább amit mindig is tettek. Ezt plántálták beléjük. Másként gondolkozni már nem megy. A hatalmat gyakorlók kezébe adják ezzel az életüket. Nem akarnak tenni semmit sem, mert az elsősorban a saját berögződéseik felszámolásával járna. Még mit nem! Mi Komiszok a harmadik vonalon állunk, mert a belénk szuggerált társadalmi normákat le tudtuk húzni a klotyón, és egy egészen más társadalmat hoztunk magunknak létre. Emberek, akik rájöttek arra, hogy lehet ezt másképpen is csinálni. Csupán egy kis tanulmány lett szükséges hozzá. Ha kielemezzük és tanulmányozzuk azt, hogy miként sikerült a pénzhatalmi elitnek ekkora hülyét csinálni belőlünk, akkor elleshetjük és megtanulhatjuk mindezt magunk is, de visszakézből ütőleg. Titkos társaságokat mi is tudunk kreálni. Bankjaink nekünk is lehetnek. Adómentes életet mi is képesek vagyunk élni. Nem beszélni kell arról, hogy vannak titkos társaságok, amelyek a háttérben döntenek az életünkről. Majd éveken át ezekből készíteni adásokat. A pénzhatalmi elit titkos társaságai mellé simán elfér a néphatalmi elit titkos társaságai. Egy titkos társaságot a bérből élők biztosan nem fognak tudni létrehozni. Ahhoz nem lehet elég eszük. A vállalkozók szintén képtelenek ilyesmire. Nem lehet hozzá elég merszük. Kell hát egy olyan vonal, ahol van elég ész és van elég mersz is. Aztán mit ne mondjak, van elég pénz is. Általunk ez a vonal is meg lett húzva mindazoknak, akiknek van annyi eszük, hogy fel tudják fogni mik történnek körülöttünk és a hátunk mögötti térben, valamint van merszük tenni ellene.

Ha kilépsz abból, ami nem tetszik, felszabadulhatsz.

 Általában arra szokás figyelni, mit tesznek a cigányok, milyen őrültek az arabok, a feketék és fehérek. Be lett szuggerálva a fejekbe, hogy fajok, népek és eltérő szokások léteznek, melyek ellenségeskedésekbe torkolnak. Ennek következményeként teljesen hétköznapi emberek ütik agyon a hétköznapi embereket. Fajok között dúl a harc különböző kreált indokokkal. Pedig egyik sem különb a másiknál, de annak akar látszani. E látszat érdekében döglik meg amerikai, orosz és afrikai. Kizárólag a polgárok. Pedig, ha jól odatudnánk figyelni, akkor észrevehetnénk, hogy valójában senkinek sincs semmi baja a másikkal. Mind békére vágyik. Csak ezt az igényt vesznek el valakik. Vajon kik? Egy egészen más világban élők. Azok, akik tudják, hogy nem fajok és fajták vannak, hanem világok. A világok harca folyik szüntelen. Az egyszerű emberek világa sosem tetszett a gazdagok világában élőknek. Egy több szintű világban élünk, amelyben a vallási, bőrszínbeli, faji és mi egyéb megkülönböztetés révén vezetik az embereket az orruknál fogva. Bármire rávehető az, aki utálja a másikat. Mondjuk csak azért, mert kék a bőre. Nem szeretnénk hát kék bőrűek lenni egy olyan világban, amelyben mindenki ránk vadászna. Igaz? Mindenesetre ez folyik mióta hatalom létezik. Hatalmat csak úgy lehet gyakorolni és megtartani, ha az emberek egymásra vannak uszítva. Az állandó hamis ellenségkép kitermeli a szolganépet, melyet félelemben tartva fél kézzel is lehet vezetni. Egymásnak esnek a köznépek gyermekei csak azért, hogy egy egészen más világban élőket szórakoztassanak. Pedig, ha tudnák, hogy a különböző világok lakói sohasem lennének ellenségei egymásnak, ha a népek gyilkolásában örömet lelők világát szüntetnék meg inkább. Persze nem tudják, ezért az úgynevezett nép kifejezetten és csak azért létezhet, hogy az egészen más elképzelésben és gondolkozásvilágban élő hatalomra éhesek kiélvezhessék magukat.

 Hónapok teltek el, amikor Nyakig érő víz és még négy társa ismét betoppant hozzánk. Már teljesen megfeledkeztünk róluk. Ezúttal Nagojában borultunk egymásba, ami számukra sokkal elérhetőbb helyen volt. Mi legalább tízen voltunk, mert amúgy is az itteni prefektúrai gondokat kívántuk megoldani. Ájcsi prefektúrában ugyanis izgágább vérmérsékletű emberek élnek, ezért másképpen kell hozzájuk viszonyulni. Könnyen okoznak problémákat, ha nem vagyunk hozzájuk elegendően nyíltak és egyenesek. Az itteni vezetőknek jól jött, hogy más szervezet vezetőivel is szembenézősdit játszhatnak. Nyakig érő víz tulajdonképpen a számok bűvöletében élő matematikus. A vele jöttek között pedig két fizikus egy kémikus és egy nyelvész szerű lényekből álltak. Ez utóbbiról el nem tudtuk képzelni hogyan csöppenhetett bele a tudós elmék közé. Ez meg is lett kérdezve tőle, amire tisztelettudóan válaszolt.

- Úgy érzem a jelenlegi helyzetben szinte semmit sem számít az, hogy valaki tudós, vagy talicskasofőr. A lényeg ugyanis az, hogy ki mennyire képes faképnél hagyni azt a rendszert, amely már önmagát pusztítja. Ma már azok az igazán nagy emberek, akik az összeomló rendszerből ki tudnak szállni. Egy süllyedő hajón a kapitány is csak olyan vézna alak, mint a matróz. A mi korunk emberei egy süllyedő hajón tolonganak, akik egyenként azt hiszik, hogy túlélhetik ezt valahogy. Mindenki a túlélésén morfondírozik. Hogy a tenger kegyetlenül elnyeli mindazt, ami perpillanat még a vízen lebeg, fel sem tudják fogni. Én azokat tartom a kor legnagyobbjainak, akik fel sem szállnak arra a hajóra melyről tudható, hogy elsüllyesztés végett engedtek útjára. Mi azért jöttünk most hozzátok, hogy fejet hajtsunk előttetek. Ti vagytok azok, akik még azelőtt leszálltak a nyerészkedők hajójáról, mielőtt az kifuthatott volna a nyílt tengerre. Ti időben vettétek észre, hogy itt valami nincs rendben, míg másokat csapdába sodort a tömeg. Sajnos bennünket is felsodortak erre a hajóra, amit későn vettünk észre. Köszönjük a mentőcsónakot, mit értünk küldtetek. Nem értem, hogy a vezetőnk miért nem akart habozás nélkül bele ülni abba a csónakba, amely a száraz part felé vitt volna. Most pedig arra kérnénk titeket, hogy mentsetek ki. Legalább azokat, akik túlélték a viharokat. A mi viharunk pusztító volt. Amikor arra lettek kérve a tagjaink, hogy hagyjanak fel a közösségi médiákban való haszontalan létezéssel, minden erőnk a felére csökkent. Nem kívántak velünk együtt mentőcsónakba szállni. Ők úgy érezték, hogy akkor is a hajón a helyük, ha az hamarosan egy jéghegynek fog ütközni. Amikor pedig az okostelefonoktól való megszabadulás fontosságát ecseteltük ... nos, mindössze kétszázan maradtunk. Ma már nem társakat keresünk bennetek. Ma már nem az együttműködés lehetőségét keressük. Kifejezetten azért jöttünk, hogy részei és részesei lehessünk a szervezeteteknek. A mi szervezetünk lepusztult. A megmaradtak pedig beszeretnének olvadni közétek.

 Mivel az alapítók közül egyedül voltam, azonnali döntést nem hozhattam. Az Ájcsiak csoportvezetői viszont majdhogynem lázba jöttek. Érezték, hogy óriásit fog változni a szervezet arculata, ha ennyi túlképzett ember kerül be közénk. Odamentek Nyakig érő vízhez és társaihoz, hogy megöleljék őket. A nyelvész még el is sírta magát, annyira meghatotta az a hatalmas szeretet amit a Komiszoktól kaptak. A szeretet csomag nem az ölelkezéssel ért végett. Az asztalok látványosan finomságokkal teltek meg. Amolyan svédasztalszerűen, hogy mindenki abba tappancsóljon bele, amelyikhez fűlni kezd a foga. Kimonóba bújtatott hölgyek lepték el a találkozó termet. Hordták a gyümölcsöket és a japános édességeket. Nem tudom felsorolni mi mindennel folyt a kedveskedés a vendégek irányába, akik azt sem tudták merre nézzenek. Meglepetésükben elfogadták a marasztaló invitálást is, amely szerint egy hetet töltenek el az Ájcsiak fővezérénél, aki körbevezeti őket a csoportok között és elmagyarázza nálunk hogyan is működnek a dolgok. Kétszáz ember befogadása nem mindennapos dolog a köreinkben. Megérkeztek a rögtönzött zenészek is, akik samiszennel és sakuhacsival produkáltak mulatságot. Késő délutánra járt az idő mire annyira lecsillapodtak a kedélyek, hogy a nyugodt beszélgetés is végre beleférjen. Feltűnően a nyelvész volt a tudósok csapatának legbeszédesebbje.

- Joruto san! Ha tudsz válaszolni egyetlen kérdésemre, akkor mára félre teszem magam. Azt mondottad, hogy minden kezdeményezésetek, és úgy általában a terveitek elkészítésénél aprólékos elemzéseket végeztek. Csak akkor hoztok döntéseket és akkor indítatok el programokat, amikor az elemzések arra jó esélyt jeleznek. Engem az érdekelne, de ez tényleg csak személyes kíváncsiság, ami mellőz mindenféle tudományt, hogy a rohadtul gazdagok miért annyira gazdagok? Hogyan lehet valaki annyira gazdag, hogy még szégyellni is elfelejti magát?

 Nem mondom, hogy meglepett a kérdése, hiszen elég sok embert tud izgatni a meggazdagodás lényege. Biztosan van valami, ami egy csavargót is annyira gazdaggá tud tenni, hogy aztán büntetlenül irthat ki minden csavargót maga körül, csak azért hogy ő lehessen az egyetlen csavargóból lett trilliárdos a földön. Engem ez a kérdés nem tud érdekelni, viszont az elemzőink rengeteg időt öltek bele ennek megválaszolására is csak azért, hogy a szervezetünk is követni tudja a pénz útját. A figyeld a pénzt. A kövesd a pénzt. A figyeld a rohadtakat. A kövesd a gazembereket. Ez már egy régi megfigyelő programunk egyike.

- A gazdagok elsősorban azért tehetnek szert mérhetetlen vagyonra, mert nem fizetnek adót. Sokan persze azt hiszik, hogy azért lehetnek gazdagok, mert lopnak, csalnak és hazudnak. Az elemzéseink szerint egyáltalán nem kell törvénytelen dolgokat művelni ahhoz, hogy bőven jusson pénz a szoba egyik sarkába. Bizonyára olyanok is léteznek, akik maffia módszerekkel szerezték a vagyonukat. Hozzájuk viszont nekünk had ne lehessen semmi közünk. Tulajdonképpen eszméletlen vagyont lehet összeharácsolni pusztán az adó mellőzésével. Magunk is átvettük ezt a teljesen legális módszert, és azóta nincsenek anyagi gondjaink. Minden évben megduplázódik a nyereségünk általa. Mivel ez a szervezet a családi vállalkozók összefogásából indult ki és teljes mértékben még ma is arra épül amit a vállalkozók produkálnak, könnyű volt az üzleti élet adómentességébe belefolyni. A pénzhatalmi elit ehhez rendkívül alapos oktatással szolgál. Kiváló tanárok. Ha a hogyan ne adózzunk gondolat köré építjük a dolgainkat, akkor rengeteg kellemes meglepetésben lesz részünk. Megannyi módja van annak, hogy a jogszabályoknak megfelelően akár nulla adózással gyarapítsuk a bevételeinket. Hétköznapi emberek sosem foglalkoznak a multik adózási szokásaival, ezért annyira ismeretlen előttük a gyarapodás fogalma. Maximum a sperma szaporulat érdekli őket. Bennünket pedig a pénz szaporítása izgat fel jobban. Ha egy eltúlzottan gazdag embertől megkérdezik, hogyan szerezte a vagyonát, nyilván nem azt fogja kiköhögni magából, hogy mert nem fizetett annyi adót, amennyit a kormányok szerettek volna. Az ötletes termékeket, a tehetséget és a kreativitást szokták kiemelni, amire szüksége van annak, aki meg akar gazdagodni. Viszont, akik ezt tanácsolják, azok érdekes módon nem gazdagok. Inkább csak szimpla butuska jútuberek. Csinálhatsz te seggtőrlő automata mellőző kezet, ami a kreativitás és a diploma csúcsát jelképezheti, mégsem leszel tőle gazdag. Elsősorban azért, mert minél többet gyártasz és adsz el belőle, annál magasabb adót kell melléje fizetned. A multivá serdülő céged lesz nagy forgalmat bonyolító, nem a te pénztárcád. Te továbbra is anyagi nehézségekkel fogsz küzdeni. Ellenben, ha megleled az adó törvények azon részeit, melyek kifejezetten neked, a vagyonosságra törekvő cégtulajdonosnak lettek a sorok közé sercintve, akkor azt sem fogod tudni hány luxus hajót vegyél a magánrepülőd mellé. Persze nekünk nincsenek luxus hajóink, de nem vagyok megbizonyosodva arról, hogy soha nem is lesz.

Nyakig érő víz figyelme egyre jobban felém irányult.

- Légyszi ne izgassál már. Mond már mik azok a titkok, melyeket csak a pénzes emberek ismernek?

 Az arcokon látszott mennyire furdalja a kíváncsiság a nézőközönségemet. Még a sajátjaink is
közelebb tolták széküket.

- Jól van. Nem kell fellöknötök. Azt hittem ez magától értetődő. Nem azt mondom el, hogyan csinálják a globalisták. Inkább arról papolok, hogyan tettük magunkévá azokat a huncutságokat, amiket a nagyban gondolkozók adtak át nekünk tudásként. Persze kissé a magunk arcára formáltuk a dolgokat. Kezdjük a nullától. Mondjuk onnantól, amikor még vért izzadtunk a megélhetésünkért. Mint bárki más a legalsó vonalon. A mi esetünkben az önellátás felé való elmozdulás fordított ki a hétköznapi egyensúlyunkból. Az önellátásnak viszont csak úgy önmagában nincs semmi értelme. Csak a boldogok hihetik azt, hogy ha a munka mellett egy kertet is kapálgatnak, akkor azzal valami értelemest tesznek. Az önellátás útjára rátérni csak akkor van értelme, ha az a megélhetést is biztosítani tudja. Logikus. Hiszen nincs önellátás pénz nélkül. Mi az önellátást emeltük egyre magasabb szintre, ami egyre több bevételt is jelentett. A magasabb szint azt jelenti, hogy egyre többféle terméket sikerült előállítanunk. Ha nem akarjuk, hogy a bevételeinket adó címen elrabolják tőlünk, hogy mi magunk csak a meghagyottakon tengődhessünk, akkor meg kellett találni a hogyan fizessünk sokkal kevesebb adót a termékeink után. A zöldséges boltokban való eladások után ugyanis rendesen vagyunk kénytelenek adózni. Nem ott kell hát bármivel is huncutkodni. A megoldás az lett, hogy a termékek nagyobb részét nem eladtuk, hanem elcseréltük olyan dolgokra, amiket amúgy is meg kellene vennünk, ha lenne rá bevételünk. Ezzel a húzással nem kell kétszer adózni. Kétszer, mert ha a gazdagodás nevű leckéket kihagyottak szerint tennénk, akkor ugye lenne zöldségünk, amit a saját boltunkban eladunk. A bevétel után minden évben adózunk. A megmaradtakat nevezzük nyereségnek. Ebből a nyereségből aztán elmegyünk megvenni azokat a dolgokat, melyekre szükségünk van a további működésre. A megvett dolgokon viszont megint csak adó van ragasztva. Amikor megveszel valamit egy boltban, akkor arra pofátlanul adó is van téve. A számla is azt mutatja. Aki csökkenteni akarja az adó kifizetéseit, az elsősorban a vásárlásról fog leszokni. Márpedig, ha nem vásárolunk ilyen-olyan boltokban, akkor szuper mennyiségű pénzt takarítunk meg a ki nem fizetett adók révén. Évente ez több millió Yent jelent. Ennyi marad meg nekünk, amit sokkal hasznosabb dolgokra tudunk fordítani. A zöldségek nagy része tehát az úgy nevezett cserekereskedelemben pördül egyet. Amiért nem fogadunk el pénzt, azért nem kell adót sem fizetni. Ha kaphatunk egy kapát tíz kiló krumpliért is, akkor miért vennénk meg egy boltban? Ezen a vonalon kezdtünk el haladni, és rájöttünk arra, hogy a nem vásárlásokkal óriási vagyont tudunk teremteni. Főként akkor válhatott ez kézzelfoghatóvá, amikor a tagjainknak ingyen ellátást tudtunk már biztosítani. Ha mindenkinek bőségesen van élelme, akkor leszokik a vásárlásokról. Én magam már arra sem emlékszem mikor voltam utoljára közértben, vagy bármilyen más boltban? Ugyanis, amit mi magunk nem tudunk előállítani, arra nem is lehet szükségünk. Rá lettek szoktatva arra az emberek, hogy beérjék azzal, amijük van. Hogy beérjék annyival, amennyijük van. Úgyis azon törjük magunkat, hogy ez minél több és változatosabb legyen. Előbb, vagy utóbb a hiányérzeteink csökkennek. Nem vásárolunk már évek óta. Nincs semmi dolgunk a vásárló központokban. Azok a boldogok szívatására vannak kitalálva. Ehhez mérten amikor a létszámunkat vesszük alapul, akkor a ki nem fizetettek sokszor tízmilliókat is elérnek. Ennyi pénzünk marad meg csak úgy mellékesen. Mégis megvan minden eszközünk, és minden olyan, amit magunk nem tudunk előállítani. A föld kitermeli számunkra ezek árait. A természet megáld bennünket bármilyen kinccsel. A föld egyenlő az arannyal. Akinek földje van, annak aranya is van. A föld nem kér fizetést a munkájáért. Ingyen ontja a termést. Annyit, amennyit el sem bírunk. A különben adókra fizetendő pénzekből ezért érthető módon további földeket vásárolunk. Mindig csak annyit, amennyit a ki nem fizetett adókból képesek vagyunk megvenni. A földtulajdon után persze adózunk, mert mondom, nem kell huncutkodni. Amit a földből nyerünk ki, abból viszont nem feltétlen. A cserekereskedelmet nem adóztatják. Rengeteg olyan termékünk van hát, amit elcserélhetünk bármire. Akkor miért ne emelnénk be ezt a dolgaink közé? Mint az adócsökkentés leg alapvetőbb eszközét. Nem találtuk fel vele a spanyol viaszt. Bárkinek a rendelkezésére áll ez a legális lehetőség. Akik nem élnek vele, azok csak azért nem teszik, mert a bonyolultságátólhidegrázást kapnak. Komoly szervezettséget igényel ugyanis. A cserekereskedelem mindig is jól működő rendszer volt. A pénzkereset az ami leszoktatott bennünket róla csak azért, hogy egyesek hatalmat érezhessenek azok felett, akik pénzre váltották a szabadságukat. Mi magunk ezt a láthatatlan jövedelmek közé soroljuk. Meg van minden, ami számunkra fontos lehet pusztán cserélgetésekkel is. Anélkül, hogy pénzt forgatnánk. E-mellet jól működnek a köztes megoldások is. Ezt már magunk fejlesztettük tökélyre. Ebből született meg az arany tojást tojó tyúk, immáron koránt sem mese. Sok mindent cserélünk. A tojást viszont nem. A tojásnak benzin az ára. Egy liter benzinért, tíz darab tojást lehet kapni. Kinek mennyi tojás kell, annyi benzint hoz. Ebben az esetben a tojásigény váltja ki, hogy az illető a benzinkútnál nem csak a kocsiba tankol, hanem a kannába is. Akinek fél áron kell a tojás, annak megéri ez a kerülő. Ezt a módszert az anonim kommandósaink eszelték ki. Azért, hogy senkinek se lehessen fogalma arról mennyi benzinnel rendelkezünk. A nem költöttünk egy vasat sem, mégis belefulladunk a benzinbe és a kerozinba. És ezt csak és egyedül a tojásokkal értük el.

 A lényeg viszont csak ez után jön. A gazdagok miért gazdagok? Mert nem fizetnek adót. Hát erre mi is képesek vagyunk. Tulajdonképpen bárki, hiszen nem törvényellenes nem fizetni adót. A kisember fejébe persze bele van verve, hogy adózni márpedig muszáj. Vonják is a keresetükből keményen. Mi alapvetően vállalkozók testvérisége vagyunk. Tudjuk, hogy a cégbe visszaforgatott pénzt vissza lehet igényelni a befizetett adóból. Ennél fogva minden vásárlásunkat cégesen intézzük. Minden autónk valamelyik vállalkozásunk céges autója. Ennél fogva nincsenek magán tulajdonban lévő járművek a szervezetben. Mindenki! Céges autóval jár a WC-re. Nincsenek magán tulajdonban lévő házak sem. Mindenki valamely cégünk tulajdonában lévő házban lakik. Hajókat, irodaépületeket, boltokat, és had ne soroljam fel mi mindent a be nem fizetett, vagyis az adóból levont összegekből veszünk meg? Ennek úgy sincs vége. Bármi lehet. Akár csak egy új lézeres nyomtató is. A visszatérítés, avagy az adóból kivonható pénzek jóvoltából minden évben jócskán bővül a szervezet. Pedig maga a szervezet nem bejelentett, ennél fogva nem is létezik. Ha egyenesen rákérdeznének, akkor le is tagadnánk a létezését. Mondom! Magunk is tudunk háttérszervezetet létrehozni. Ez nem kunct. Megmutatták hogyan kell ezt csinálni, a pénzhatalmi elitek titkos szervezetei. Tagadjuk a létezését, amíg csak lehet. Álhír terjesztőknek, konteósoknak, összeesküvés elmélet gyártóknak nevezzük azokat, akik a létezésünkről rossz véleményt alkotnak. Mindeközben pedig egyre több földet és céget vásárolunk fel. A be nem fizetett, illetve visszatérített pénzekből pedig egyre erősebbé tesszük a szervezetünket. Amiért rendszerint dicséretet kapunk, mert becsületesen dolgozunk és adózunk. Nem mi szerintünk. A törvények szerint. Melyeket a multik már rég saját javukra írattak át. Melyeket mások is immár a saját malmukra hajthatják. Most már tudjátok, hogy a multi cégek tulajdonosait miért nem adóztatják agyon? Egyszerűen azért, mert még a luxus hajóik is a visszatérített adóból nőnek ki a tengerből. Csak azt kell mondani rá, hogy a munkához elengedhetetlen. Muszáj bővülni, bővíteni a céget csak azért, hogy aprócska adózással ússzák meg a létezést. Az állam ugyanis támogatja a gazdagok gazdagodását. Akik elegendő ismeretekkel rendelkeznek, akik magukat felébredetteknek, avagy felvilágosultaknak tartják, azok azt is tudhatják, amit maguk is kihasználhatnak, amikkel maguk is élhetnek, vagyis ami jól jön ebben a rendszerben. Nem csak azt, ami el lett baszva a multik által. Amit nekik szabad, azt nekünk is. Kinyitották a kapukat mindenki előtt. Nem véletlen, hogy tudatlanságban akarják tartani a hétköznapi élőlényeket. Abszolút sikeresen. Tele nyomkodják a kezüket mindenféle szuper klassz kütyükkel, ami után már nem marad idejük azon elmélkedni, hogy esetleg akkor most már akár maguk is meggazdagodhatnának. Vagy legalább egy aranybánya tulajdonosi szintjére süllyedhetnének. Senki sem akar tulajdonos lenni ott, ahol az ember munkás is lehet! Az oktatási rendszer erre piszkosul ügyel. Két diplomával is egy multicégnél való munkáról álmodnak a boldogok. Merthogy az oktatás erről szól. A jó fizetésért tanulni kell! A jó beosztásért az infarktushoz és a cégvezetőhöz kell közel kerülni. Hogy bárkinek lehet olyan cége, azt nem tanítják egyetlen órán sem. Hogy azt a rengeteg figyelmet, amit a televízió és az okostelefon képernyőjére áldoznak. Hogy azt a rengeteg energiát, amit a közösségi médiákba, jutubozásba és mesterséges intelligenciába ölnek. Azt akár az anyagi jólétükre is fordíthatnák, senkinek sem fog eszébe jutni. Még a magukat felvilágosultaknak tartók sem, akik különben érdeklődnek az iránt, miként mennek a dolgok körülöttük. Rengeteg igazságra fényt derítenek. Mégis elbutított faszfejek, akik azt hiszik őket anyagilag támogatni kell, mert arra még nem jöttek rá, hogy miképpen ne pazarolják az idejüket? Hogy miképpen ne pazarolják másokra a tehetségüket? Bármennyi igazságot ismerjenek. Azt nem ismerik, hogy mit kellene tenniük? Amiből nem kaptak képzést az iskolákban, az nem is fog tudni az eszükbe jutni.

A sírásók

 Meglátogatott bennünket egy szervezet pár magukat valamiért fontosnak tartó vezetője. Azért jöttek, hogy titkoltan segítséget kérjenek. Csak hát meg akarták tartani előttünk a fontos ember szerepüket ezért nem csakhogy nehezen tértek rá a lényegre, de kerülgették is azt. Nem baj. Volt időnk. Ezt a napot rájuk szánhatjuk. Mivel a bemelegítés hosszúra nyúlt, úgy döntöttem, hogy közben demonstrálom előttük miből áll az erőnk. Helyeske ült éppen mellettem, akinek a fülébe súgtam valamit, mint egy szellőcske. Helyeske bólintott és kitipegett a teremből. Most értünk oda, hogy elmagyarázták miből áll az illetők szervezete. Megtudhattuk ebből, hogy tagdíjat fizető közel ezer fős, és hivatalosan működő szervezet az övék. A szimpatizánsok jó szívűségeiből kicsorduló pénzekből tartják fenn magukat. Ebből én már sejtettem, hogy lehet gondjuk a saját súlyuk megtartásával éppen elég. Egyetlen szimpatikus vonást találtam bennük. Azt, hogy az 5G tornyoknak nekidőlő emberekről van szó. Matematikusok, orvosok és fizikusok teszik okossá őket, és érdemessé mindazokért, amikért harcolnak. Szó szerint ezek az 5G technológia seggébe bújnak és onnan rángatják ki mindazt, amikre rámutatnak mitől bűzlik az. Kétségtelen ebben a témában nagyon otthon vannak. Kaptunk néhány általuk írt könyvet, amely a mobil telefonok és a mikrohullám hatásairól ecsetelt roppant csúnya dolgokat. Csupa olyanokat, amelyeket a boldogok jobb, ha nem tudnak. Mindig örülni tudok, amikor a népirtó programokat sürgetők szemébe nyíltan beleköpőket ismerhetek meg. Ettől persze még nem leszünk barátok. A céljaik mégis csak dicsérendőek. A barátság lehetőségét az rontotta el, hogy a fészbuk csoportjukba is be akartak invitálni minket, ahol szerintük sokkal többet is megtudhatunk a mikrohullámú fegyverekről. Az invitálást félbeszakítottam azzal, hogy a közösségi médiára ráizgulót leöntöttem a még megmaradt vizemmel. Szerettem volna a poharat is a víz után dobni, csak ez nem lett volna diplomatikus. Lehet, hogy a víz nem volt elegendően hideg, mert a parázsló lelkét a társai hűtötték le. Közben megjelentek Helyeske társnői, akik kimonóban tipegve megterítették a nagy asztalt és arra kértek üljünk át ahhoz. Akik nem fértek az egy asztalhoz, azok diszkréten távoztak. A kimonós lánykáink először a gyümölcsös tálakat helyezték el kellően egzotikusan az asztal kellős közepére. Annak teljes hosszában. Érdemes volt kiürítenem a poharamat, mert a beszélgetés pörgőbbé vált. A torkokat a gyümölcsök kenték. A szőlőfürtök fogytak el elsőként. Népszerűségnek örvendett az őszibarack és a szilva is. Volt aki egy lerágott alma csutkát őrizgetett a kezében. Mintha attól tartana, hogy valaki el akarja venni tőle. Jó időzítéssel csoszogott be a kukorica leves, amire már a kellemes illata végett is mindannyian rácuppantunk. A gyümölcstálak fele lekerült az asztalról és helyükre szusis tálak kerületek,  melyekből mindenki azt piszkálta ki az evőpálcikájával, amire éppen ráéhezett. A salátatálak is szimpatikusan a szemek elé kerültek. Ez után egy kis hatásszünet következett, amit a beszélgetés folytatására használtunk ki. A tanár úr fordította komolyra a szót.

- Mivel a ismerkedési körön túl vagyunk, örülnénk neki, ha a jöveteletek lényegére is rátérnénk.

 A már megszáradt nyakon öntött szószóló, akit innentől a nyakig érő víznek nevezzünk, megköszörülte a torkát és bele kezdett a nótájába.

- Már tudjátok, hogy mi az 5G harcászati fegyver, polgárok megfigyelésére használt mivolta ellen agitálunk. Kapcsolatunk van az orvosok szövetségével, akik meg az álljárványok és az oltások ellen lépnek fel. Ez a barátkozás azért is lett fontos, mert az 5G az egészségre is veszélyes. Az 5G-vel kapcsolatos videótokat megnézve jött az ötlet, hogy veletek is jó lenne kapcsolatba kerülni és azt hosszútávon tartani. Még pedig azért, mert ti meg a mérgezett ételek ellen igyekeztek valamit tenni. Az sem mellékes, hogy nektek meg a rendszerváltásra törekvő politikusokkal és azok csoportjaival is jók a viszonyotok. Az összefogás lehetőségének megbeszélése érdekében vagyunk itt. Egyformán a globalista pénzhatalmi elit ellen küzdünk. A céljaink ugyanazok, csak más-más úton közelítjük meg a lényeget. Szerintünk, ha a tudósok és orvosok mellett a politikusok, a földtulajdonosok és vállalkozók segítő kezet tudnának egymásnak nyújtani jobbak lennének az esélyeink. Azt már a vizespohárból kiömlött szavakból is megértettük, hogy szigorúak vagytok. Vagyis, hogy ti tényleg komolyan veszitek ezt a harcot. Nekünk két dologra van szükségünk, amit csak ti tudtok megadni nekünk. Az egyik az egészséges élelem. A másik pedig az anyagi támogatás. Kifejlesztettük a mikrohullámokat blokkoló szerkezetet, de nincs tőkénk a legyártására. A földműveléshez egészen kicsire tudtuk összezsugorítani a hangágyúkat. Nem a tömegoszlatásra használt fegyverről beszélek. A rovarokat távol tartó végtelenül egyszerű technológiáról. Mindössze tíz centis kütyük ezek, amiket egyszerű elemes fúrógépekről levett elemekkel lehet működtetni. Könnyen hordózható és bárhova leszúrható a földbe. Az aksikat hetente egyszer kell csak cserélgetni. Nem öli az élővilágot, mint a permetezőszerek. Csupán megzavarja a rovarok navigációs készségeit és máshova mennek inkább. Emberre egyáltalán nincs semmilyen hatással. Összehasonlításként olyan a hatása, mint a TV távirányítójának. Abba ugye még nem betegedett bele senki sem. Nektek bizonyára vannak olyan üzemeitek, ahol mindezeket letudnátok gyártani. Ha mi ott vagyunk a gyártásnál, akkor tökéletesen fognak működni az eszközök. Nekünk nincs pénzünk műhelyre és gépek beszerzésére. Szóval. Izé. Nekünk tudósaink vannak, akik bármit megtudnak tervezni és alkotni. Nektek meg tőkétek van és üzemeitek. Muszáj, hogy megoldást találjunk az együttműködéshez.

Rajzasztal lett a hirtelen szóvivőnk, aki elsősorban az aggályait fejezte ki.

- Higgyétek el, hogy mi szívesen együttműködnénk antiglobalista szervezetekkel. Eleinte ezt meg is próbáltuk. Japánokkal és külföldiekkel. Bárkivel. Ahogy problémát csináltunk a fészbuk függőségeikből, azonnal ignoráltak bennünket. Mi olyanok vagyunk a félművelt felvilágosultak szemében, mint az oltatlanok és igazat mondók a kamu járvány ideje alatt. Eddig egyetlen szervezet sem adódott, amelyet megtudtunk volna győzni arról, hogy ha a gyógyszer maffia ellen annyira előre tolják az arcukat, akkor mégis mit keresnek a tech maffia cégek oldalán? Mondjatok nekünk akár csak egyetlen olyan szervezetet, csoportot, vagy egyént, akik a Big Tech szarságaiból hozná az igazságaikat? Teljes erejükkel kerülik az okostelefon, a gugle, a fészbuk, a jutub, a tiktok és minden ebbe a gazságba tartozó témákat. Piszkosul ügyelnek arra, hogy kizárólag az oltásokkal és háborúkkal elkövetett gazságokról húzzák le a leplet. Hogy a mesterséges intelligencia használatával maguk is teljesen benne vannak a szarba, azt kényesen kerülgetik. Mi meg ezt nem hagyjuk szó nélkül, aminek a következménye minden alkalommal az, hogy mi vagyunk a rossz fiúk, akik csak becsmérlik az emberiségnek jót akarókat. Leszoktunk már róla, hogy félműveltekkel egy házban lakjunk. Valaki vagy ellenálló lesz, vagy parancskövető. A kettő között állók a nagypofájú meghunyászkodók. Vagyis az igazságosztók. Bocs haver, de bennünket a hányinger fog el, amikor olyan szarmaradékkal hoz össze a sors, aki halál komoly arcot improvizál amikor a háttérhatalomról tart előadást úgy, hogy a feje hologram mintában kiáll az okostelefonjából és a fészbukra invitál minden hozzá hasonló még ki nem szart Jankót. Szóval, aki nem tudja eldönteni, hogy mégis melyik oldalra álljon, az rohadtul messze kerüljön el minket. Ahogy ti éreztétek, hogy mennyire unszimpatikusakká válunk, ahogy megemlítettétek a fészbukhoz láncolt életeteket. Bizonyítottan az önként és boldogan rabszolga élet után sóvárogtok. Akkor meg mire fel ez bazi nagy 5G technológia a börtönünk és a föld népességének végszava csipogásotok? Egyáltalán eljut a tudatotokig az, hogy mekkora barmok vagytok? A digitális rabszolgaság és megfigyeltetés az jöhet! Azzal nincs semmi bajotok. Csak a mikrohullámú megsütögetésből nem kértek. Aztán meg idejöttök, hogy fogjunk össze!

Halászka hirtelen felpattant és Rajzasztalt ültében hátulról átölelte.

- Nyugi. Rajzasztal. Nyugi. Azt hiszem én inkább hazamegyek, mert ez már kezd lángra csapni.

 Halászka japánoktól elképzelhetetlen módon arcon puszilta Rajzasztalt és kiúszott a helyiségből. A Nyakig érő víz egyik embere is felugrott és pont azt hadarta el idegességében, amit minden más szervezet rabláncon csüngő képviselője is a velünk való foglalkozásában szokott.

- Basszátok meg! Ti tényleg nem tudtok mást, mint másokat ócsárólni!

Folytatta volna, csak Nyakig érő víz vissza rántotta őt a székre.

- Maradj már te idióta. A végén még elcseszel mindent. A szemünkbe köpött igazság kétségtelenül fájdalmasabb, mint a fejbe verés. Viszont ők csak a tényeket emelik ki. Nem azért mondják, mert bántani akarnak. Azért, hogy vegyük végre észre magunkat. Mi is ugyanezt szeretnénk másokkal. Hogy vegyék észre mennyire veszélyes az 5G technológia az emberiségre nézve. Legtöbbször le se szarnak minket. Konteósoknak csúfolnak. Nekünk is épp olyan nehéz az embereket meggyőzni a mikrohullámú tömeges megbetegítésekről, mint nekik a mi fajtánkat meggyőzni arról, mekkora barmok vagyunk úgy különben a Big Tech mellényzsebében, annak névkártyájaként tündökőlve.

Az idegessé lett emberke nem csillapodott le. Felpattant. Megrázta magát, mintha még mindig fogná valaki az ingujját.

- Leszarom! Velem akkor sem lehet így beszélni!

Talán Hulk a zöld görcsverekedő dübörgött volna ki hozzá hasonlóan. Az ajtót keretestől kidöntve.

 Nyakig érő víz sokkal céltudatosabb társánál. Azon ritka emberek egyike, aki a rázúdított kritikát leckének veszi. Ez az ember más, mint a többi igazságosztó. Ez tisztában van azzal, hogy aki az arcába dobott tényekre megsértődik, aki az igazság ellenében dühöng, az nem érdemelhet halvány megbecsülést sem. Nála a gyalázkodó szavaink felnyitották a szemeit. Sosem találkoztam még olyannal, aki a saját hiú gyengeségét ne akarta volna foggal és körömmel idegbajosan védelmezni. Rádöbbent arra, hogy a népirtásba fogóktól ő sem különb, ha elfogadja azok lebilincselő ajándékait. Az összes igazságával együtt is nem csak hogy részesze, de egyenesen elősegítője a globalisták sikereinek. Elnézést kért társa önbecsülést az önhittséggel felváltó viselkedéséért. Kérdésre nyitotta hát a száját.

- Ha eltűnünk a cenzúrázó és az emberek adataival kereskedő közösségi médiákról, akkor tárgyalóképesek leszünk?

Rajzasztal kezdett megpuhulni.

- Ha legközelebb azzal jössz vissza, hogy nincs egy árva lélek sem közöttetek, aki a globális szarkeverők közösségi médiáiban rágja a száját, akkor a tárgyalást előnyösebb helyzetben fogjuk tudni folytatni.

Nyakig érő víz kétségbe esett pillantása még nem simult ki. Éreztette, hogy nem itt fejezte be.

- Nekem az előnyösebb helyzet nem felel meg. Akkor akarok visszajönni, amikor az együttműködés mikéntjeit tárgyalhatjuk meg. Mit kell tegyek ahhoz, hogy ez ne húzódjon el a végtelenségig?

Tanár úr észrevette, hogy ezúttal olyan személy van előttünk, aki a részletekre is figyelmes.

- Az okostelefont le kell cseréljétek valami másra. Mondjuk olyan mobilokra, amiket közöttünk is sokan használnak. A régi stílusú kinyitható fajtára, melynek nincsen pislákoló minden szórakozásra kiélezett kijelzője. Internet elérés nélküli telefonokat használhattok csak. Máskülönben pedig azért hasznos a számítógép, mert tökéletesen képes leváltani és helyettesíteni az okostelefonokat. A számítógépetek operációs rendszere pedig bármi lehet, ami nem Windows, vagy Apple. Az internetes kereséshez is bármit használhattok, ami nem Google. Tulajdonképpen semmihez sem szabadna hozzányúlnotok, amihez a Google-nak köze van. Tulajdonképpen ha csak ennyit meg tudtok tenni a jobb életetekért, akkor az együttműködésünk lenézés nélkül fog tudni működni.

 Nyakig érő víz megígérte, hogy mindent meg fog tenni azért, hogy az 5G ellenes csapata, a digitális rabszolgaság alól felszabadítsa önmagát. Búcsúzáskor megköszönte a gyümölcs kosarat, amit kapott. Kifejezetten örült annak, hogy körte is került bele.

- A körtétek fantasztikusan édes és finom. Sose hittem volna, hogy az egészségesen nevelt körtefáról ennyire roszogós körte esik le. Már csak ezért is megérte idejönni.

Ugyan mit válaszolhattam volna mást neki?

- Azért roszog, mert gümecses.

Lecsapjuk, mint a taxi órát

 Nincsenek viharos sikereink a nemzetközi felelősségvállalás terén, de az a csekélyke csoport, amely harcba szált mellettünk, jócskán kitesznek magukért. Örülnünk kell annak, ami sikerül. Ami sikerül, annak meg külön örülni kell. A tyúklépegetők megértették végre, hogy minden, de minden az 5G-ről, és az okostelefonról szól. Ami ezen kívül esik, az csak azért történik, hogy az 5G-vel lőhessenek minket, és az okostelefon megfigyelő rendszerét kötelezővé tehessék. Lehet ezt bonyolítani kamu járványokkal, gazdasági összeomlás félelmekkel és háborúkkal, hogy az emberek ezekre a problémákra figyeljenek, miközben alattomosan az 5G tornyokra akasztják fel őket, valamint egyre beljebb vezetik őket a digitális pénz csapdájába. Bennünket viszont nem tudnak hülyére venni. Közöttünk egyáltalán nem jelent témát az orosz-ukrán népirtás tankokkal. Leszarjuk az Irán elleni háborúzgatásukat, amit a folyamatos átverésünk érdekében űznek sportszerűen. Az energia ipar bedőlése, a gazdaság tönkretétele, és a többi baromság, amivel a félelmet igyekeznek tartani, ugyanarról szól, mint az első és második világháború. A pénzről! Vagyis a pénzgyártás magánkézbe kerüléséről. Kreáltak gazdasági válságokat és háborúkat. Kreáltak tömegpusztító fegyvereket és azok használatához fasisztákat-szocikat. Bármit! Csakhogy a lényegre senki se tudjon odafigyelni. A pénz eltulajdonítására. Lám, lám. Elértünk oda, hogy a pénz megromlott. Hát. Mit lehet ilyenkor tenni. Kreálnak gazdasági válságokat bármilyen indokkal. Kreálnak pusztítófegyvereket és azok használatához bármennyi ellenséget. Bármit! Csakhogy a lényegre senki se tudjon odafigyelni. Minden szem a gazdasági elemzőkre és a nagy igazságokat harsogó háború értőkre szegeződik. Minden szem a benzinárakat és a halottakat számolja. Eközben pedig megint csak ellopják a pénzünket. Van már gyakorlatuk benne. Ha a pénzt eltudták lopni egyszer, akkor akárhányszor megtudják azt ismételni. Az emberek figyelme nem a pénzen van, hanem a rakétákon. Nincs senki, aki látná, hogy a rakéták kizárólag csak azért repülnek bárhova is, hogy a digitális pénzzel be tudjanak csapódni. Csak a boldogok látják ezt háborúnak. Mi viszont tudjuk, hogy minden egyes rakétával eggyel előrébb jutunk a totális megfigyelésbe. Vagyis a digitális pénz kötelező használatába. Lassacskán eljő az az idő, amikor valakit azért büntet meg a rendőr, mert igazoltatáskor nem volt nála okostelefon. A következő diktatúrában ez a Piros könyv. Nem is olyan régen a piros könyveiket tartották a fejük fölé a párthű emberek tömege. Most ugyanezt teszik a rendszerhű emberek tömege is. Az okostelefonjukat tartják a fejük fölé és fotóikkal-videóikkal mindenkit feljelentenek. Persze ezen bárgyú lények ezt fotózásnak és videózásnak képzelik. Mert hát a technika már ej, mi mindenre képes!

 Tulajdonképpen a szervezetünk nem nagy eresztés. Pusztán rátapintottunk a lényegre. Arra, hogy az ellenálláshoz pénzre van szükség. Arra, hogy a pénzteremtéshez meg szorgos közösségre van szükség. Arra, hogy a pénzt csak a vállalkozók képesek kellő mértékben előteremteni. Arra, hogy a vállalkozások madzagra húzása elképesztő erő kialakulásához vezet. Dolgozó és hétköznapi életet élőkkel nem lehet szervezetet építeni. Gyakorlatilag a világon semmit sem lehet velük kezdeni. Ha viszont a vállalkozók összefognak, erősebbek lesznek, mint egy multi. Tény, hogy az ivóvízre és élelemre helyeztük a főhangsúlyt, amit egyetlen igazságosztó és azokhoz tartózó félművelt társaság sem vesz komolyan. Annyira bele vannak merülve az igazság ismereteinek terjesztésébe, hogy az ismereteikkel szart sem tudnak tenni. Másképpen mondva. Az igazságokat feltárják és elénk rakják, de ő maguk a hazugságokkal keltett világban maradnak. Mi meg eközben nem foglalkozunk azzal, hogy tényeket tárjunk fel számunkra tök idegeneknek. Azt tudjuk, hogy fel kell készülni a természetes ételek előteremtésére. Fel kell készülni a digitális pénz egyeduralmára. Tulajdonképpen egykoron feltettünk néhány kérdést magunknak. Majd ezen kérdésekre a válaszkeresés, vagyis a megoldás keresés lett a létezésünk célja.

Mit csinálsz, ha elzárják a csapokat? Megszűnik a vízellátás.
Mit csinálsz akkor, ha nem jutsz élelemhez. Üresen állnak, vagy bezárnak a boltok.
Mit teszel, ha megszűnik a munkahelyed és elfogy a pénzed?
Mit tehetsz akkor, ha a vállalkozásod csőd szélére kerül?
Mit tehetsz, ha bezárnak a bankok?
Hova mész, ha a városodat szétbombázzák?
Mit tehetsz annak érdekében, hogy a gyerekedből ne nevelhessenek parancskövető sorszámozott barmot? Iskolakerülés megoldása.

 A kérdésekre kerestük a választ. Amikor egy kérdésre megleltük a választ, akkor újabb kérdést tettünk fel. E-képpen haladtunk szép nyugisan előre. A víz kérdésre könnyű volt megoldást találni, hiszen többen is vagyunk, akik földbirtokosok. Az én hegyes földemen két helyen is tiszta vizű forrás csorog ki a hegy gyomrából. E-mellett bővizű folyó is át halad rajta. E-mellett még egy patak is vígan csörgedezik az erdő mélyén. Hozzám járnak vízért azok, akiknek nincsen földjük. Mások is ugyanezt teszik. A csapvízről való leszokás senkinél sem okozott hát gondot. Az élelmezés a világon a legfontosabb és legsürgetőbben megoldandó kérdés. Amíg az élelmezésünkben bibi van, addig fel sem tehetjük a következő kérdést. Az elsők mondhatni nagyot szívtak, mivel ők pénzt fektettek bele és ingyen gürcöltek az élelmiszer előállítás nagy műhelyében. Mi az, hogy fizetés? Majd lesz keresetük, ha lesz mit eladni. Talán. Nincs rá garancia. Ma meg már helyből hatszázezres fizetést adunk mindenkinek, aki a NEMet mondók csapatába beáll élelmiszer termelőnek. Aki vállalni tudja a száz pontot, annak nyert ügye van. A száz pontunk könnyű. Egy kis akarattal vállalható. Tulajdonképpen a száz pontból, ötven arról szól, amiket be kell tudni tartani. Vagyis, amikről le kell tudni mondani, hogy teljes körű tagunk lehessen valaki. A másik ötven pont meg abból áll, hogy a lemondottak helyére, mit tehetnek. Mivel, ha valakinek azt mondjuk, hogy húzzon el a közösségi médiákról, akkor nyilván kínálnunk kell helyette más megoldást. A sajátunkat, amelyet nem láthatnak kívülállók. Amikor azt mondjuk, hogy dobd el az okos telefonodat, akkor mindjárt adunk helyébe egy számítógépet az arra termett telefonos programmal. Amit magunk is használunk. Magunk között, és kívülállók esetében is. Ha egyszer van számítógépe valakinek, akkor nem is tudom, minek kellhet mégis az okostelefon? Miért fizetne valaki olyanért, ami helyett bármi más ingyen van. Az adóvevőket is kiosztjuk az újonnan érkezőknek, hogy a közelben lévő sajátjainkkal e-módon is kapcsolatban lehessenek. Ahol a vonalas telefon beköthető, oda azt teszünk, hogy hogy fűnek-fának is elérhető legyen a fazon. Indokolatlan hát az okostelefonhoz való ragaszkodás! A szervezet teljes kiépítéséhez négy év kellett. Egy láthatatlan és átláthatalan anonim kommandó jött létre. Mindenhol ott vagyunk, miközben senki se gondolja, hogy az is mi vagyunk. Rengeteg éttermünk, kávézónk, cukrászdánk, büfénk és zöldségesboltunk lett, amihez még annál is több kereskedő és termelő csatlakozott. Megoldódott a gyerekeink oktatása, méghozzá nem is akármilyen színvonalon. A városban lakók nagy része nem csak az okostelefonról mondott le, de még az internet elérésükről is. Kihúzták a zsinórt. Sokan lettek, akiknek még az Internettől is elment a kedve. Helyére az erdők és rétek kerültek. Na meg a sajátjaink és azok dolgai. A kávézók nem csak az iskolákat pótolják, de az internetezéshez alkalmas gépparkot is biztosítják azoknak, akik otthon nem kívánnak a vonalon csüngeni. Tulajdonképpen ez is egy olyan megmozdulás amellyel csökkenteni kívánjuk a függőségeket és a megfigyelés erejét. Egyetlen számítógépről több tucatnyian neteznek. Nincs mindenkinek külön-külön internet előfizetése. Egyetlen előfizetéshez ugyanis bármennyien csatlakozni tudnak. Akinek szüksége adódik rá, az csak belibeg a legközelebbi kávézóba és netezik kedvére. Egyetlen IP címről jó sokan. Eközben a helyiségben az ismerősök is jócskán összegyűlnek. Emberek, akik megértették végre, hogy ami fontos, az ott van a szemük előtt. A csoporttársak és barátok. A család és a gyerek. Miért vágyna valaki ennél többre? Miért az életük legfontosabb dolgaitól vennék el az időt csupán azért, hogy a digitális térben lévő agymosottakkal csesszék el az idejüket?

 Részemről a megfigyelés és a kísérletezés az egyik kedvenc elmeversenyem. Szinte állandóan meglovagolom a magyar és japán különbségeket és hasonlóságokat. Persze ki ne tudná, hogy a magyar és a japán között inkább a különbségek a túlnyomóak. Bármennyi hasonlóságot is véljünk felfedezni, a különbségek lesznek szembetűnőbbek. A magyar olyan, mint a föld. Mondjuk a szántóföld. A japán pedig egy sebes folyású folyó. Ennél fogva a magyart a mozdulatlanság, míg a japánt a előre haladó sodrás jellemez. A magyar ember az ismétlődő mindennapokért él, amit berögződéseknek nevezhetünk. Ha a magyarokra rádől egy fa, akkor az velük együtt fog elrohadni. Ha a szántóföldre rádől a fa, az ott fog a földdel együtt mozdulatlanul elkorhadni. A magyar az megvárja amíg minden elrohad körülötte és alatta. Addig a pillanatig biztosan nem fog tenni a világon semmit sem. Viszont ha a japánokra dől rá a fa, akkor abból egy szempillantás alatt evőpálca lesz. Nyoma sem marad annak, hogy ott valamikor kidőlt egy fa. A folyó magával sodor minden belehulltat. A magyar a megszokottat sosem cserélné le az ismeretlenért. A japánt viszont az ismeretlen izgat. Mindezek még mindig csekély különbségek ahhoz képest, ami leginkább szembetűnő. A magyar leginkább egy józan paraszti ésszel megáldott, magának való magányos farkas. A magányos farkasok országa, ahol mindenki Jani a maga portálján. Ezért mindenki csak magára számíthat. Másokkal szemben a bizalmatlanság és az utálat a mérvadó. A japán viszont ennek éppen ellentéte. Mint a birkák. Csak csordában érzik magukat biztonságban. Mivel született közösségi lények, másokkal szemben a bizalom és a szeretet a mérvadó. Ahogy a magyar embert képtelenség közösségbe szervezni, úgy a japánt képtelenség a közösségéből kiráncigálni. Azért gondoltam teszek egy próbát arra, hogy a nemzetköziségünk között azért magyarok is legyenek. A telegramon indítottam egyszerre négy csoportot. Nándor is indított egy csoportot mondván, hogy erre még ő is kíváncsi. Az első csoportom egy sportklub beindítására irányult, ezért kizárólag olyanok jelentkezése lett elfogadva, aki a sportklubbért tenni akart. Hat hónap múlva megnyilt a klub és a tizenöt emberke, akik eleinte hobbiszerűen foglalkoztak vele, főállásban élvezték tovább a munkájuk gyümölcsét. Először is tetszett nekik az ötlet. Aztán pedig már kifejezetten élvezték az izzadságszagú mindennapokat, amiből mindnyájan rendesen meg is élnek. A második csoportba a kereskedő vénával megáldottak kerültek bele, akik a saját üzlet megnyitásáért bármire képesek voltak. A bolt megnyílt és a rozsdás szöget is eladják benne. Tizenöt ember megélhetése lett vele biztosítva. A harmadik az építőipart célozta meg, melybe főként szakmunkások cseppentek bele. Itt eleinte voltak veszekedések amiatt, hogy hogy miért csak tizenöt embert engedünk be a csoportba. Később rájöttek, hogy miért és lenyugodtak. A mi esetünkben nem azt kérjük másoktól, hogy kövessenek és áldozatokat hozzanak a nemes ügyért. Ez ugye az általános és talán megszokott módi. Amikor létrehozunk egy csoportot egyértelművé tesszük, hogy a megélhetés érdekében létezik a kezdeményezés. A csoport minden tagjának megélhetése a cél. Csak azok jöhetnek a közelbe, akik felakarnak hagyni a már meglévő munkahelyeikkel. A Gyermek Jövő Felelősség közössége minden kiadást fizet. A telephely megvételét. A szükséges szerszámok és gépek megvételét. Autókat, teherautókat és markolókat is biztosít. Minden anyagi kiadást a japán fél vállal magára. A magyaroknak a szaktudásukat és az ambíciójukat kell hozzáadni, valamint működtetni és előre vinni a vállalkozást. Fél évig eltartott a vakerolás a közösségi médiákról, a gugléról és az okostelefonról való leszokás körül. Több kötetes könyv állna össze az anyázás címmel. Dehát ez van! Valamit, valamiért. Ha kell a lóvé, akkor a rossz irányba vezető dolgokról le kell tudni mondani. A magukat felvilágosultaknak tartók hisztériákat rendeztek az agymosottság fenntartása mellett. Végül ez is összejött. A vállalkozás szintén tizenöt ember munkáját és megélhetését biztosítja. Egész jól belejöttek. A negyedik csoport esetében rám jött a kísérletezgetés mániája. Az önellátás témája alá tizenöt ember csúszott bele. A kertészkedés komoly érdeklődésre tartott igényt. Ez úttal viszont a barátkozásra helyeztem a hangsúlyt. Minden más esetben szó szem esett a barátkozásról. Csak a célra ráhajtók estek bele a kosárba. A vállalkozások havi egymillió forintos keresete megszüntette a morgásokat. Az évek alatt pedig összeszoktak és megbarátkoztak egymással. A kertészkedők az más tészta. Itt előbb barátkozzanak csak. Ismerjék meg jól egymást. Remek csoport jött össze. Csupa melegszívű jó ember talált egymásra. Barátkoztak. Összejártak. Segítették egymást. Csak egy valamire nem voltak képesek. Egyetlen csapatba állni. Mindenki a maga portálján virított csupán. Mindenki a maga kertjének és dolgának örült. Ezt mutogatta. Egy év elteltével sem tudtak csapatba állni és egyetlen közös célért megindulni. Mikor jeleztem, hogy a japán oldal mennyi anyagi áldozatra kész annak érdekében, hogy egy közös vállalkozást összehozzanak, a világon senkit sem hatott meg. Barátkoztak és kertészkedtek, a japánokat magasról leszarva. Mindenkinek a maga egyéni ügye és véleménye jelentette a világ közepét. Senkit sem érdekelt a megélhetési folyamat. Főként ha azért bármiről is le kell mondaniuk. Nándor csoportja is fél év alatt összeállt és termelni kezdett. Aztán rám nézett és azon a szenvedésen röhögött, amit a barátkozók egymásnak teljesen tudatlanul okoznak. A kertészkedés csak jó embereket vonz, de a legkevésbé sem felvilágosultak. A fészbukon beléjük nevelt szokásaikat áthozták csupán a telegramra. A minél több barát gyűjtésén kívül más nem tudta őket érdekelni. Az öncentrikusság példaképei. Ezek a magukon kívül senki másra nem kíváncsi kertészkedők neveztek el bennünket Komiszoknak. Elég sokat átadtam mindabból, amit és ahogy végzik a dolgaikat a japánok. Gyakran emlegettem hát előttük a KoMiSe nevet, ami a japán Kodomo Mirai Sekinin, vagyis a Gyermek Jövő Felelősség rövidített neve. Úgy ejtik, hogy Komiszer. Ezt magyarosították el komiszokra, ami nekem személy szerint tetszett ezért innentől kezdve magam is a ferdített magyar kifejezést kezdtem el használni. Ahogy az egy éves határidő letelt, Nándor rám szólt.

- Csapd le őket, mint a taxiórát!

 Úgy tettem, ahogy kérte.

Nemzetközi vizeken

 Indiából és Nepálból folyamatosan érkeztek a fűszerek, melyek boldoggá tették a sajátjainkat. Ez számunkra nem jelentett bevételt, csupán csökkentette a hiányosságunkat. Akkor lett muszáj a fűszereket anyagi haszonná tenni, amikor Indiában és Nepálban is alakult Gyermek Jövő Felelősség csoport. Ezt annak a szösszenetnek köszönhettük, amivel munkavállalási vízumot és egyéb hivatalos ügyintézést vállaltunk. A külföldi csoportok azért álltak be hozzánk és vették fel a nevünket, mert ezzel tudtak olyan lehetőséghez jutni, amivel könnyen Japánba kerülhettek. Más szavakkal mondva, olyan indiaik álltak neki fűszernövényekkel foglalkozni, akik japán kapcsolatra tartottak igényt. Ha kell a japán kapcsolat, akkor küldjetek fűszereket. Ahogy mindig is mondtam. Ahol az érdekek találkoznak, ott a dolgok előre mozdulnak. Ahhoz, hogy a Gyermek Jövő Felelősség Indiai tagjait Japánban tudjuk foglalkoztatni, a leghatásosabb módja az lett, hogy fűszerboltokat nyitottunk szanaszét az országban. Többet is. Az indiai fűszerek eladhatóak. A legokosabb pedig az, ha olyan kínálja a vásárlóknak, aki ért is hozzá, vagyis aki termeli és készíti azokat. A fűszerek értékesítéséből származó bevételekből mi nem kértünk semmit. Semmi értelme nincs saját társainkat megadóztatni. A bevételek termelik ki az indiai eladók keresetét, amiből még az indiai éttermek is profitálnak. A belső dolgainkat nem ismerők sokat bírálták hozzáállásunkat. Nem értették mi értelme van ennyit bajlódni indiaiakkal és nepáliakkal, ha nincs rajtuk semmi hasznunk? Nem is értheti az, aki egy úgynevezett normálisba született és évtizedek alatt sem nőtt benne felnőtté. Persze tudom, hogy mindent az érdekek mozgatnak, aminek semmi köze sem lehet a barátsághoz. Mégis jól esik, hogy barátaimnak szólíthatom azokat, akik beállnak közénk. Egyszerűen azért, mert mindannyian barátságosak. Ebben a szervezetben tudja fenne miért, de megadják egymásnak a tiszteletet és szeretettel vannak egymás iránt. Az egyéni érdekek hozzák össze őket, mégis elképesztően barátias légkör uralkodik.

 Kaptam egy hívást, ami meglepett és ennél fogva kíváncsivá tett. Az illető japán férfi volt, akinek thaiföldi felesége van. Közösen visznek egy éttermet, ami nem az elképzeléseik szerint alakult. A férj kénytelen lett alkalmi munkát vállalni, hogy a család anyagilag rendben legyen. Elmesélte, hogy ők Hoszokawa doktor csoportjába tartoztak egészen addig, amíg az étterem problémájuk meg nem jelent. A doki azt ajánlotta nekik, hogy keressék meg azt az agymenős magyart, aki okostelefonosokkal nem barátkozik, ezért valószínűleg nincs neki egyetlen barátja sem. Az orvos vonal nem a tányérokkal foglalkozik. A magyar vonal az, amelyik sonkáról és szalonnáról szól. Szóval érdekelni kezdett a dolog és autóba vágtam magam, hogy megkóstoljam a thai menüt. Felkészülten és izgatottan vártak, ami azon is meglátszott, hogy más thaiföldiek is összecsődültek. Sosem volt dolgom thaiföldiekkel, annak ellenére sem, hogy többször is nyaralgattam már az országukban. A fiatal házaspár japánosan köszöntött és az étterem díszesen terített asztalához vezettek, amire már vagy öten könyököltek. Egy darabig a kommunikáció úgy zajlott, hogy a vendéglátó férj beszélt, amire én talán mondtam valamit, és a többiek erre bólogattak. Mikor kiderült, hogy a feleség az, aki velem bármi áron találkozni akart, rávettem hát a társaság többi tagját arra, hogy ki ahogy tudja nyeljen rá a nyelvére és hagyják had beszéljen az, aki a leginkább szólni akar. Az asszonyka még húszon éves volt, és rendkívül helyes arcot viselt. Ha ezt az arcocskát még sokáig nézhetem, akkor érdemes volt eljönnöm. Tulajdonképpen mindenki kíváncsi volt arra, amit a hölgyike tőlem körülményesen, de tudni szeretne. Kihasználva a szólási lehetőséget neki kezdett a kifaggatásomnak, amiből leginkább az derült ki, hogy mennyire nem érti, hogy mi a frász karika ez a Gyermek Jövő Felelősség! Legalább egy órás előadást tartottam arról mi áll ennek a szervezetnek a szíve csücskében. Megpróbálta utána felvázolni belőle, mennyi tantusz esett le nála.

- Várj csak! Had szedjem össze a gondolatomat. Szóval azt mondod, hogy a szervezésnek úgy kell kezdődnie, ahogy a példádból kitűnik. Hogy mondjuk:

Van 15 ember, akik zöldséget kezdenek el termelni. Nem sok félét. Csak egyet.

Aztán összejön 15 ember, akik egészen máshol és mindenkitől függetlenül szintén zöldséget termesztenek, de ők is csak egy fajtát.

 Szóval tizenöt ember az elmondásod alapján kizárólag csak hagymát termel. Másik tizenöt ember meg kizárólag csak burgonyát. Ki hallott még ilyet? Mindjárt magam alá pisilek. Nem értem. Had tegyem fel az ilyenkor leginkább előtérbe nyomuló kérdést. Miért?

 Igen. Azt sejtettem, hogy nem fogja megérteni. Nem találkoztam olyannal, aki elsőre fejbe szúrta volna magát egy értem szóval.

- Azért helyeske, mert nálunk csak olyanhoz érünk hozzá, amit az első naptól fogva nagyban lehet tapizni. Ha szemed elé képzeled, hogy tizenöt ember minimum öt hektáron kell csak hagymát termeljenek, akkor ha szedtél már fel hagymát kézzel, sejted néhány emberkének ez reménytelen feladat lenne. Több ezer család ellátását és azon felül ugyanannyi ember keresetét kell tudni kihoznia a tizenöt embernek a hagymákkal. Persze tizenöt ember bármennyire is gépesítjük őket nem feltétlen lesz képes több ezer családot ellátni ingyen hagymával, és nem feltétlen tudja azt megtoldani egy jókora bevétellel. Ezért kell őket megtámogatni egy másik tizenöt fős csoporttal, akik meg burgonyával foglalkoznak. Ehhez újabb tizenöt fős csoport tartozik, akik meg az értékesítéssel foglalkoznak. Mindehhez egy tizenöt fős csoport kenődik rá, akik meg csak a szállításokkal foglalkoznak. A sajátjainkhoz való kiszállítással és a kereskedő csoporthoz való leszállítással. Hogy a megélhetéshez szükséges pénzkereset meglegyen, bizony minden csoport maga számolgatja ki, számukra mekkora földterületre lehet szükség, a cél eléréséhez. Vagyis a megfelelő mennyiség előállításához. A mindenkinek jusson és eladásra is legyen bőven. Ahogy szaporodnak a csoportok, úgy szaporodnak az eladással foglalkozók csoportjai és a szállítással foglalkozó csoportok is. Egy csoport átlag ötszázezer és egymillió Yen közötti nyereséget hoz ki magából. Kiszámolható hát, hogy abban az esetben, ha havi hatszázezres keresetet akarunk biztosítani mindenki számára, akkor hány csoportra van szükség. A szervezet bővítése ezért egészen addig tart, amíg szükséges hozamot biztosítani tudó csoportszám össze nem áll teljesen. Minden további csoport pedig már magát a szervezetet erősíti meg. A szervezetnek ezért éppen annyi anyagi forrása van, mint amennyi mellék csoport alakul meg, a fontos csoportok mellett. Azért van pénzünk egyéb másra is, mert a sajátjaink ingyenes ellátása és azok keresetének biztosításán túl is van plusz bevételünk. Ezen pluszbevételeknek köszönhetően tudunk gépesíteni és további munkahelyeket teremteni. A további munkahelyek pedig ismételt tizenöt fős csoportokat jelentenek, akik immár több pluszt termelnek, mint a szükségesek. Ez bővíti a díjtalan szolgáltatások sorát. A sajátjaink házainak újítását és javítását. Az ingyen étkeztető és szórakoztató éttermek, kávézók és színházak, stb. Nem régiben vettünk egy magára hagyott benzinkutat, amit felújítottunk és feltöltöttünk. Nem azért, hogy benzineladással is foglalkozzunk. Egy frászt. Azért, hogy a társainknak benzinre se kelljen költeniük. A sajátjainknak már a benzin és fűtőolaj is ingyen jár. Persze egyenlőre csak azoknak, akik el tudják tolni a kocsijaikat a benzinkútig, mert a házhoz szállítás még nincs a csomagban. Azért tudunk ilyen jelentős lépéseket eszközölni, mert a szállítással foglalkozók számának növekedése égető kérdéssé tette az üzemanyag problémát. Márpedig, ha a szállítók számára megtudtuk oldani a benzin kérdést, akkor mindenki más számára is megoldhatóvá vált. A szállítással foglalkozók ötlete volt, hogy mi lenne, ha saját benzinkutunk is lenne? Lehet, hogy ők ezt viccből mondták, de mi komolyan vettük. A nyereségünkbe egy benzinkút simán belefért. Ezzel pedig most mindenki jól járt. Az embereknek ugyanis nem csak anyagi juttatásokra van szükségük. A valahova való tartozásra és az azzal járó biztonság érzetére is. Helyeske arca kipirosodott, ami előre jelezte egyre jobban érdekli az amiről beszélni kezdtem. A kérdései is egyre komolyabbá váltak.

- Figyel csak! Engem az érdekelne mi adja a motivációt. Ok, hogy az érdekek, meg ehhez hasonlók. Hosszú távon viszont az érdekek nem kopásállóak. Ahogy ti teszitek a dolgotokat ahhoz kevés az érdekek egyezése. Sokkal mélyebb dolognak kell lennie ahhoz, hogy az évek során sem morzsolódnak le emberek. Ahol az érdekek mozgatják a célokat, annak mindig egyszer vége van. Az érdekek ugyanis változnak. Akkor viszont már nem jó a régi. Valami más fog kelleni. Nálatok viszont nem áll meg a felfelé mutató grafikon. A motiváció tehát nem az érdekre van helyezve. Az érdekek egyeztetése csak az indító motor. Mi a titkotok?

 Helyeske ilyen irányú érdeklődése meglepett. Eddig senkit sem érdekelt mi áll a szervezet építés legmélyén. Amit ő titokként érzékelt. És remekül ráérzett, hogy van itt bizony valami más is. Nem csak annyi, hogy ön ellátunk és fenntartjuk magunkat. Munkahelyeket teremtünk és látható, valamint láthatatlan jövedelmeket kreálunk magunknak. Tényleg van ettől egy sokkal, de sokkal fontosabb. Amiről nem hittem, hogy valaha beszélnem kell. Ha nem találkozom Helyeskével, most már nagy betűvel írva a nevének kezdőbetűjét, akkor örökre a saját titkom marad. Rendkívül okos nővel hozott össze a sors, aki mindenki mástól ellentétben ráérzett arra, hogy a lelki tényezők jelentik a varázsvesszőt.

- Tulajdonképpen nincs titok. Csupán eddig erre senki sem volt kíváncsi. Ennyire mélyen még senki sem akarta velem együtt átgondolni a helyzetet. Jobban mondva átérezni, mivel ez nem megmagyarázható úgy, hogy az is értse, akinek nincsen lelke. Ha téged ez érdekel, akkor ez azt jelenti, hogy te még nem adtad el a lelkedet. Vagyis nem nyelt el a tömeg. Nem formáltak belőled élőhalottat a normák. A dolgok lényege valóban a lelki tényezőkre van helyezve. Teljesen észrevétlenül, amit csak az idő ismertet meg egyes fázisaival. Az egész szerkezetet az elemzők és a Gyermek Jövő Felelősség szavak mögé rejtett mélyebb értelem tartja masszívan. Ha azt kérdezem tőled számodra mit jelent a ma? Biztosra veszem, hogy nem fogsz rá helyes választ adni, mivel a ma lényegét nem szokás minden nap megtárgyalni. A lényeg, hogy aki a mának él, abból lesz a szarházi. Ez váltja ki az önzést, a felelőtlenséget és a Titanic mélységét. Tulajdonképpen finoman és észrevétlenül rávezetem a hozzánk beállókat arra, hogy egyre többet gondoljon arra, számukra mit jelent a ma. Nem tudatosan. Aki rájön arra, hogy a ma az nem jelent semmit. A világon semmit, ha nem arra gondolunk mit kell ma megtennünk? Mit akarunk ma? Ugyanis nekünk ma arra kell gondolnunk, mit akarunk a gyermekinknek? A ma jelenti a jövőt! Amit ma teszel, azt fogod tenni holnap is. Ha ez a ma abból áll, hogy kiszórakozod magad és az álszent aprócska boldogságot hajszolód, akkor húsz év múlva is csak ott fogsz tartani, ahol ma vagy. Egy egész élet telik azzal, hogy mondjuk nyugdíjig dolgozol és a halálos ágyadon csak az okostelefonodat markolászhatod. Senkit sem fog érdekelni, hogy haldoklasz. Pedig olyan sok követőd volt valamikor a közösségi médiában. A ma jelenti a jövőt! Annak kapuja. Aki a gyerekét egészségben és boldogságban akarja látni a jövőben is, az megérzi felelősségét annak, mennyire nem nyithat ki rossz kaput ma. Nem kell, hogy minden róla szóljon. Az kell, hogy minden a jövőről szóljon, melyben majd a gyereke lesz felnőtt. Hogy egy embernek milyen a jövője, az teljes mértékben azon múlik, hogy a szülei mennyire éreztek a sorsa iránt felelősséget. Az akinek a saját fiatal kora kizárólag csak a máról szolt, az nem tanult felelősséget és leszarja később is a gyereke sorsát. Számára a tudatlanság a boldogság, ezért a gyerekeibe is azt veri bele, amiket a normák követelnek. Mondjuk, hogy tanuljon rendesen az iskolába, majd mennyen egyetemre, hogy jó fizetésű álláshoz juthasson. Mint ahogy ő is tette. A ma fontosságára csak olyan ember tud ráérezni, aki tudatosabb életre vágyik. Aki el tud rugaszkodni a mindent felemésztő megfelelés ingerektől. Aki az űrből nézi a földet, az a bolygót aprónak látja. Az abban kizárólag önérdekből létezőket, akiket valamiért embereknek neveznek, elképesztő röhejes figuráknak látja. Hasizomláza lesz attól a látványtól, ahogy minden lény a saját szarában toporog, és azt kiabálja a közösségi médiába, hogy ő mennyire nem büdös. Tudod, amikor kölcsönből építkeznek és hitelben veszik még az autóikat is. Lépnek bele derékig a szarba csak azért, hogy az arcukon az látszódjon mennyire frankón tartják a normákat. Aki ma szórakozásra helyezi a létét, az egész életét a szórakozásban fogja  tartani, és másokat is abba fog belerántani. A saját gyerekeit is természetesen. Más gyerekét is természetesen. Aki viszont nem ezt a szart akarja magának, az tudatosabbá és felelősségvállalóbbá teszi magát, hogy a ma fontosságát értékelni tudja.  Vagyis a földet az űrből látó szemmel látja el magát. Mindent átlát. Úgy egészben. Aztán emberré lesz.

 Helyeske érdekes módon felfogta amit mondtam, pedig tőlem telhetően igyekeztem úgy tekerni a szavakat, hogy azt egy bizonyos értelmi szint alatt csak zagyvaságnak tűnhessen. Végül a saját dolgára tért át.

- Mindent úgy fogok tenni, ahogy kéred. Hogyan tudunk mi thaiföldiek is csatlakozni hozzátok? Az itt jelenlévők is szeretnének valamilyen módon a csapatotokhoz tartozni. Nekik olyan boltjaik vannak melyekben thai termékeket árulnak. Tőlük szerzem be a főzéshez szükséges alapanyagokat. Még a ruháimat is tőlük veszem. Tudsz kezdeni valamit tíz thaiföldivel?

 Ebben a pillanatban halvány fogalmam sem volt mit kezdhetnék a Japánban élő thaiföldiekkel. Egy biztos, hogy nem unalmukban hívtak ide, ezért valamit produkálnom kell. Minden esetre néhány étteremmel és büfével bővült a szervezet. A thaiföldieknek nem adhattunk teljes körű ellátást, mivel csak hiányos ismeretekkel rendelkeztek a bennünket körülvevő dolgokkal kapcsolatban. Egyedül helyeske volt az, aki felfogta, hogy mennyire függ az élete attól, hogy egy összetartó közösséghez tartozik-e, vagy sem. Okos asszonyka volt, aki még gondolkozási időt sem kért. Mindent a beszélgetésünk során, ott helyben döntött el. Ő kérdezett. Én válaszoltam. Ő döntést hozott. Valahogy így.

- Mit kell tennem ahhoz, hogy teljes körű tag lehessek?

- Tudnod kell nemet mondani a globalisták által szemedbe szúrt szálkákra.

- Mik ezek a szálkák? Azokra gondolok, amelyeket mindenképpen ismernem kell.

- A Microsoft és az Apple termékeket elkerülöd. Tehát kizárólag Linux számítógépet használsz. Ennélfogva nyilvánvaló, hogy I pad vagy iPhone szóba sem jöhet. Semmilyen olyan készülék és szolgáltatás nem kerülhet be a házunkba, és a fejünkbe, amiket ezek akarnak ránk tukmálni. A Google az emberiség egyik legnagyobb ellensége. Ha ezzel tisztában vagy, akkor nem használod a keresőjüket, a térképszolgáltatásukat, és az okostelefonjukat sem. Az androidos okostelefonok ehhez a multihoz tartoznak, ezért ha azt a kezedbe veszed, akkor egy szájhős szarházi lehetsz csak, akinek bennünket messze el kell kerülnie. Persze csak akkor, ha nem akarod, hogy kitépjük a hajadat. A közösségi média egy digitális kamu valóságba repít, amit a valós életedtől is fontosabbnak fogsz tartani, ha rá kattansz. Nekünk megvan a saját kommunikációs csatornánk. Kizárólag csak ezt használjuk. A programozóink készítették. Pont olyanra, ami hozzánk klaffol. Mindez persze hozza magával azt is, hogy mondjuk a fészbuk függőket is elkerülöd, vagy legalábbis nem engeded közel magadhoz. Ma már könnyű látni és tudni, hogy ki, melyik oldalon áll. A globalisták szekerét toló, avagy a globalistákat rühellő. A globalisták a népesség csökkentési programjuk érdekében csoszognak előre. A másik oldalon állók viszont a globalistákkal kezdenék a népesség csökkentést és tőlük vennének el mindent, hogy mutassák meg mennyire lesznek boldogok, ha semmijük sem marad. Mondom. Baromi könnyű felismerni a globalista pártiakat. Ugyanis elő fogják venni és mutogatni fogják az okostelefonjukon a jútub videóikat. Ezek a félművelt globalisták. Tudod, akik azt képzelik, hogy szembe mennek a digitális rabszolgasággal. Mi több! Harcolnak is ellene. A harcukat és a harciasságukat pedig a fészbukon, X-en, twitteren, tiktokon és jútubon mutatják ki. Nincs az a mágia, amivel fel lehetne ébreszteni őket! Elvakultabbak, mint a maszk viselők és oltáshívők. Ezért, ha te felveszed a maszkot bármilyen indokkal, akkor egy lánctalpassal fogunk átmenni a fejeden. Ha beoltatod magad X járvány féltésből, akkor még a lánctalpason is átmegyünk egy lánctalpassal, hogy semmi se maradjon a fejedből. Ha okostelefonnal rohansz a digitális rabszolgaságod felé, akkor meg egy kibiztosított gránátot nyeletünk le veled. Ezzel azt akarom mondani, hogy semmi esélyed sem lesz a közösségünkbe beférkőznöd. Amit mi végzünk az harc. A puszta nemmel harcolunk. És teljesen láthatatlanul. Nem kell az oltásuk. Nem kell a mérgezett ételük. Nem kell a munkahelyük. Nem kell az orvosi ellátásuk. Nem kell a megfigyelő és befolyásoló rendszerük és eszközeik. Nem kell az oktatásuk. Nem kell az 5G-jük. Nem döntünk le tornyokat. Nem verünk agyon orvosokat. Nem köpünk le politikusokat. Még a globalista függővé vált boldogokat sem bántjuk. Ez nem ökölharc, hanem elhatárolódás. A tömeg sodrásából kilépni egy füves rétre, majd örülni annak, amit a természet nyújt, az sokkal nehezebb, mint fegyvert fogni és élet-halál harcot vívni. Ma már háborúba menni sokkal könnyebb, mint globalista mentesen élni. De fokozatosan leszokva, bárkinek sikerülhet. Akinek ez a célja, az tartozik közénk. Azért alkotunk közösséget, hogy az ellenállásban, vagyis a leszokásban segítsük egymást. Ezért nem érünk rá arra, hogy a politikusokat, vagy a rendszert szidjuk. A lemondás és a helyükre valami más keresése leköti a gondolatainkat. A hogyan tudunk minél kevésbé függni az államtól és a pénzhatalmi elitet támogató multiktól, komoly munkát jelent. Jobban mondva, komoly harcot jelent. Harcosokra van hát szükségünk. Olyanokra, akik tudják melyik oldalon akarnak állni. Akkor tudsz hát teljes értékű tagunk lenni, ha el tudtad dönteni, hogy harcolsz velünk. Ez egy ellenállás. Az egy kicsit ellenállok, de leginkább nem, az a függőségbe esett, a rendszer által felnevelt igazság osztók oldalára vihet maximum. Akik szintén az ellenségeink és el kell határolódnunk tőlük. Ha érted, miért? Helyeske értette a miérteket. Kimutatta ezt azzal, hogy elkérte férje mobilját és a sajátját is hozzácsapva az asztalra tette.

- Kérlek. Vegyetek be a csapatba.

 Kimentem az autómhoz és a csomagtartóból kivettem egy helyes kalapácsot. Nekem úgy tűnt, hogy azért ledöbbentek, amikor szétvertem az okostelefonjaikat. Helyeske kissé aggódva kérdezett tovább.

- Ha nem mondunk le a globalisták által agyunkba szúrt kütyüiről, akkor is garantált az üzleti kapcsolat? A többi thaiföldi kétséges, hogy lemondana az okostelójáról. Mégis hajlandóak vagytok pártolni őket. Nem fogadjátok be őket, de szponzoráljátok a dolgaikat. A következő kamu járványnál, vagy háborúnál ők mire számíthatnak?

- Mivel az ő részükről éppen úgy, mint a mienkről csak üzleti érdekeltség a közös vakerolás, a bajban semmilyen segítséget nem kapnak. Ahogy beüt a krakk, mi azonnal kivonulunk az életük szobájából. A félművelt globalistákkal lehetnek üzleti és egyéb érdekeket összeillesztő tevékenységeink, de baráti és bajtársi kapcsolatunk az véletlenül sem. A kapcsolat ezért azonnal megszűnik, ahogy problémássá válik a közösködés.

 Helyeske arcizmai nem csináltak titkot abból, hogy elegendően bajban érzi már magát ahhoz, hogy a közösség mellet döntsön. Hogy nem kicsi a fájdalma, az abból vált láthatóvá, hogy habozás nélkül döntött. Szerintem még a megjelenésem előtt eldöntötte, hogy a beavatást fogja választani ahhoz, hogy családi helyzetét megmentse. Érezhetően tiszta szívéből kívánta a változást. Nem csak  aprócska változás után áhítozott, hanem egy elképesztően nagyra. Valami olyan mértékűre, ami szorongató érzésitől megszabadítja. Tudta, hogy ma neki választania kell a megszokottak és az  egészen új között. Tudta, hogy okostelefon, vagy Gyermek Jövő Felelősség. Tudta, hogy egy más jellegű küzdelem részese lesz. Eddig a mindennapi problémákkal és a megélhetés nyűgeivel küzdött. A velem való beszélgetés után pedig a globalisták tervei ellen fog forradalmár hevületével megküzdeni. Személy szerint, én ezt inkább a magunk elleni küzdelemnek nevezem, mivel az agyunk gyarmatosítása alóli felszabadító harcot vívunk. Ugyanis nem a globalisták a veszélyesek, hanem azok az eszközök és módszerek, amelyekkel bennünket láncra vernek. A probléma gyökere nem a háttérhatalom agymosó szerkezetében, hanem annak elfogadásában van. A problémákat magunk kreáljuk azzal, hogy el tudjuk képzelni, hogy létezik olyan politikus, amely a népért aggódik. Nem az a politikus a hülye, aki át dob a palánkon egy egész országot. Az a hülye, aki elhiszi, hogy ezt mindenki érdekében teszi. A tudatlanság vet mindenkit rabságba. Minden egyéb magyarázkodás és bűnbak keresés, csak a saját felelősség alóli kibúvó része. Helyeskének mindezeket el se kellett mondanom. Sejtette, vagy tudta, vagy érezte, vagy ehhez hasonló. Szüksége volt a segítségre. Szüksége volt egy társaság támogatására. Szüksége volt mindazokra a szolgáltatásokra, melyeket számára nyújtani tudunk, ha közöttünk kezdi meg az önmaga elleni harcát, amit ő a globalisták elleni csatának érzékelhet, ha neki úgy a könnyebb.

 Helyeske a thaiföldiek irányítója lett. Kapott öt japán veteránt, akik az étterem forgalmát voltak hivatottak magasba repíteni. Az étterem a sajttermékek értékesítőhelye lett, ami a bennünket jellemző árak végett jelesen bevonzotta a boldogokat. Thaiföldön négy csoportot tudott megszervezni és a szervezetünkhöz passzintani.

Indiát Japánhoz csatoljuk

 A Japánban élő indiaiakkal minden úgy kezdődött, ahogy velünk is. Érdemes mindig a kezdetekhez visszatérni, mert az évek múltán is tanulsággal szolgál. Nem csak magunk, de azok számára is, akik most kezdik a szemükből a csipát kitörölni. Ők tanulhatják meg a mi példánkból, hogyan érdemes szervezkedni. OK. Mi az élelmezésre szálltunk rá, mint a politikától és orvoslástól mentes terület képviselői. Mégis azt mondom, hogy a mi megmozdulásunk egy természetes folyamat, melyet nem kellett propagálni. Semmi szükség nem volt a népszerűsítésre. Nem kellett noszogatni és meggyőzni egy árva lelket sem. A legegyszerűbb dolgot alkalmaztuk. A példamutatást. A jó példát követik az emberek. Főként, ha hasznot hoz. Főként, ha működik. Bárki és bárhol letudja koppintani, bármilyen tőlünk eltérő formátumban is. Hiszen miről is szól ez? Vannak szomszédok. Nem sokan. Csak páran. Összejönnek, hogy megbeszéljék miként művelhetnék meg a földjeiket közösen. Az eddig egyenként is boldogulni tudó családok, elkapirgálgattak a földjeiken, és talán még meg is éltek belőle. De most baj van! Valami nem OK. Egyedül már nem megy. Az, aki ráérez arra, hogy egyedül már inkább kínlódás, mégis kihez fordulhat némi megértésért és segítségért, mint ahhoz a szomszédhoz, aki szintén a bőrén érzi egyedül egyre nehezebb a dolga? Nem kell, hogy egymást meggyőzzék arról, hogy mennyire problémás lett a földművelés. Ha kicsit összetartanak talán megoldás lehet. Ha megszervezik magukat, akkor a kibillent megélhetésüket is egyensúlyba tudják hozni. Ott, ahol a megélhetés a motiváció. Ott, ahol a megélhetésért folyik a harc. Igen. Ott születik meg az összetartás. Sehol máshol! Nem születik összefogottság olyan környezetben, ahol csak a szimpla igazságért, avagy szabadságszeretetért agitálnak. Bármennyi propaganda jútúb videót is készítsenek, nem lesznek többen egy fővel sem. Csak szimpatizánsokat vonzanak. Kőkeményen beállni akarókat egy szálat sem találhatnak. Akik ráérnek csatlakoznak, ami olybá teheti, mintha működne a dolog. Gyakorlatilag mégis sehova sem vezet. Bármilyen kezdeményezést erőltessenek rá másokra, természeténél fogva kifullad, és megint kezdhetik elölről az egészet. Ott, ahol a megélhetés nem táptalaja a megmozdulásnak, a folytonos egymásban való csalódásnak leszünk szemtanúi. Az állandósuló ellentétek és a mások gondolatainak be nem fogadása körkörös forgásba lendíti a szervezeteket. Mindig új belépőket kell keressenek, mert a régiek egyszerűen elkopnak, vagy ki lettek rúgva. Minden próbálkozás, ami kezdetben talán nagy lelkesedést és szimpátiát teremtett maga körül, két év múlva már sehol sincsen. Újabb ötletet kell bevetni, amihez újabb lelkeseket kell szerezni. És ez örökké tart. És az is örökké tart, hogy nincs elegendő komoly érdeklődő. Tehát! Ahol azért jön össze néhány családfő, mert a családját féltve a megélhetésért tördeli a körmét, ott a kialakult kapcsolat örök marad. Amikor megoldódtak a problémák, akkor sem mennek szét. Aki egyszer megtapasztalta, milyen kellemetlen rengeteg munka mellett is szegénységbe süllyedni, az ragaszkodni fog a biztonsághoz, melyet a társak léte jelenti. Ahol néhány család összetart és támogatni kezdik egymást, ott a példa ragadós lesz. Mások sincsenek jobb helyzetben. Nekik is kell egy biztos pont. Az első összefogó csoport, mindenki másnak a biztos pontja lesz. Nem a huha anyád, meg a rendszerváltás áll mögötte. A szimpla megélhetés! Ez egyszerűen megfogalmazható, túlélési folyamat. Ronda dolog a pénz. De a nem léte még rondább. Tudja ezt az, aki élt már meg jobb időket is, csak számára az már múlt idő. Tudja ezt az, aki a gyerekeinek nem tudja megadni azt, amit pedig szeretne biztosítani számukra. Akik azért állnak össze, hogy kenyeret tudjanak tenni az asztalra, azok minden egyénieskedéseiket sutba vágják. Nekik nem kell előadóestéket tartani. Bennük csak egyetlen gondolat motoszkál. Akkor csináljuk! Csináljuk, hogy ne legyen nagyobb baj. Csináljuk, hogy kimászhassunk a szarból. Mindössze annyit kell megbeszéljenek, ki és mit csináljon azért, hogy neki, és vele együtt mindenki másnak is jobb legyen. Az egyént érthetően a maga ügye motiválja. Ahol az  egyén ügye másokéval hasónosul, közös üggyé válik. Ami pedig közös, az mindig kiutat talál. Az mindig erőt ad az egyénnek ahhoz, hogy másokba is lelket öntsön. A közös ügyek minden helyzetben erősödnek. Ez a természete. Egy ember csak a saját sírját tudja megásni. Száz ember viszont egy aranybányát fog kiásni. Kellenek ehhez tudósok, professzorok és orvosok? Száz ember gereblyével a kezében többet kihoz az ügyből, mint ezer Dr. az igazságismeretével. Hősökké tesznek elkényelmesedett emberek igazságosztókat, pedig ők nem tesznek mást, mint anyagi biztonságuk mögül szájalnak csupán. A hősök azok, akik nem fojtják vissza magukban a megismert igazságot, hanem tettekre serkennek. A hősök azok, akik szervezkedni mernek. A hősök azok, akik azt mondják: - Akkor csináljuk! Az az egyén, aki a munkáját félti, az nem fogja csinálni. Csak imitálásba kezd. Az az egyén, akinek van kenyere az asztalán, az ki fog maradni belőle. Na, ezért nincs értelme a propagandának. Ezért értelmetlen a fészbukoskodás és jútúbkodás, ami csak illúziót ad, mert számokat pörget. Győzelmet nem hoz soha. Érthető, hiszen ott csak azok léteznek, akiknek van kenyerük az asztalaikon. Ezzel szemben az, aki az ezer év alatt megszokhatóan, kimegy az utcára és kenyeret ad egy éhezőnek, minden fajta mesterséges intelligencia mellőzése nélkül, az hős. Éppen azért hős, mert ő lesz az egyetlen, aki nem a digitális térben keresi a bajtársait. Nem a világon kell segíteni, hanem azon az egy szerencsétlenen, akit különben régtől ismerünk. Nem tömegeket kell megnyernünk, hanem azt az egyet, akinek tényleg az érdeke, hogy velünk folytassa tovább.

 Egy szép napon beállítottam a nepáli ismerőseimhez, akik egy indiai éttermet vittek, immár tíz éve. Mivel a járvány kamuzása még tartott feltételeztem, hogy lesz idejük rám. Tudja fene miért, kedvelem az éttermüket, mint ahogy úgy általában az éttermek légköreit. Persze, aki ismer engem, az sejti, hogy nem azért tetszenek az éttermek, mert itt, vagy ott finom az ételük. Inkább azért, mert könnyű a tulajdonosokat kirugdosni belőlük. A legtöbbjük ugyanis mit sem értenek az üzletvezetéshez. Amikor megnyitják nagy elképzeléseik vannak és azt hiszik egy jó szakáccsal nyeregben vannak. Ezek rendszerint amolyan álmodozók. Elképzelik milyen jó lesz, aztán hitelből tartják fenn magukat, vagy egyszerűen bedobják néhány év után a törölközőt. Több a csőd szélén táncoló étterem, mint ahány ember él a földön. Ez persze természetes, hiszen a legtöbbjük a bolton belül gondolkoznak, és sosem azon kívül. Ezért olyan éttermet fognak nyitni, amiről még születésük előtt álmodoztak. Véletlenül sem olyat, amire a környéknek nagy szüksége lenne. Aztán csodálkoznak, hogy a környezetük tönkreteszi őket. Az érdekesség kedvéért elmesélem, mi hogyan szoktunk éttermet nyitni. Első és talán a legfontosabb tennivaló, hogy végig járjuk a környék lakóit. Ez a húzás nem csak elegendő információt ad arról, hogy milyen stílus illene a környékhez, és nem feltétlen az a célja, hogy a szomszédokat becsalja a boltba, mint inkább az, hogy jó benyomást szerezzünk. Ha a körzetben élők kedvelnek minket, akkor bennünket ajánlanak fűnek-fának és megvédenek a rosszindulatú pletykáktól. Én ezt úgy nevezem, hogy ápolni kell a jó szomszédi viszonyt. Ha szimpi a szomszéd, ha nem. Még mielőtt megnyitnánk egy éttermet, máris puszi haverok vagyunk a közelben élőkkel. Máris teremtünk egy réteget, amely repesve várja mikor lesz a megnyitás? Az étterem az egyik legnehezebb üzletág. Ez tényleg csak akkor működik, ha a tulaj eltudja adni önmagát. Ami azt jelenti, hogy a személyét kedvelté kell tudja tenni. Az éttermek ritkán az ízek, és gyakran a szimpátián üzemelnek. Nem az étteremnek kell szimpatikusnak lenni. Kizárólag a tulajdonosnak és a benti dolgozóknak. Aki ezt el tudja érni, az egy szenes pincében is telt házat fog produkálni. Étterem nyitásnál az is lényeges, hogy a bankokat távol tudjuk tartani tőle. Ez meg ugye azt jelenti, hogy csak az nyisson éttermet, aki zsebből az egészet ki tudja perkálni és még akkor is fütyörészni támad kedve.

 Az étteremben pangás volt. Nem láttam vendéget. Az étterem tulajdonosának felesége ott ácsorgott a pénztár gép mellett és a túlélési lehetőségeket számolgatta. Mikor meglátott engem, kisietett a pultja mögül és széles mosollyal átölelte a derekamat. Én is így tettem. Erősen megöleltük egymást, hisz már vagy egy éve, hogy nem találkoztunk. Örömteli találkozás volt, szégyenletes időszakban. Amikor kiörültük magunkat, besietett a konyhába, hogy az egész személyzetet kiebrudalja elém. Az örökké vigyorgó két szakács és a felszolgálást végző még vigyoribb sorra jöttek, hogy megmutassák hol viszket a hátuk a legjobban. Egymás hátának megveregetése után asztalhoz ültünk mind, akik csak léteztünk az étteremben és a felgyülemlett mondanivalók tengerébe fulladtunk. Mivel a szakácsok egy mukkot sem értettek japánul, a fordítások mókássá tették a beszélgetést. Egy órával később megjött a ház ura, aki csak akkor kezdett bele öröme kifejezésének, amikor már szét verte a lapockámat. A szakácsokat gyorsan a konyhába zavarta, hogy készítsenek valami olyat, amitől én boldognak érezhetem magam. Emlékezett még mi volt a kedvencem, ezért meg se kérdezte mit szeretnék. A felszolgáló vég nélkül hordta mindazt, aminek szerinte a bendőmbe kellene kerülnie. Nem zavartak. Hagyták had élvezzek rá minden egyes tányérra. A szép emlékek ott sorakoztak előttem, arra várva, hogy megfürödjek bennük. Amikor a szivaromra rágyújtottam úgy éreztem, hogy a világ legjobb oldalán állok. Csak akkor ültünk össze ismét, amikor már a magam szórakoztatásából felocsúdtam. A körülmények ismeretében sejtettem ugyan, azért mégis megkérdeztem hogy megy a bolt. A különben bűbájos asszonyka szeméből kiáradt az, amitől már rég szabadulni akart, csak eddig nem mutathatta ki, mert hátha belép egy vendég, és akkor zavarba kellene esnie miatta. Köténykéje zsebéből egy kendőt vett elő, azzal törölgette szemét, miközben a fejét a mellemre hajtotta. A férje hagyta, hogy a ruhámat áztassa, mert asszonykája szomorúságának látványa a torkát elszorította. Nem volt szükség hosszas magyarázkodásra. Nem volt szükség szavakra. Ettől érthetőbben ki sem lehetett volna mutatni, mekkora a baj. A két szakács és a felszolgáló úgy érezte, hogy nekik már pedig most fel kell állniuk, mert nem elég tükörfényes még a konyha. Elsiettek úgy téve, mintha megannyi elfeledett tennivalójuk volna. Mivel nem akarom, hogy ez a rész egy szomorú történetté alakuljon, inkább kihagyom e becsületes házaspár számára a kamu járvány és az mentén elhelyezett intézkedések mekkora károkat okoztak. Ismerős ez mindazoknak, akik családi vállalkozásaikat igyekeztek saját hajszálaikon lógatva megtartani. Az asszonyka kissé megviselt tekintette semmivel sem tette csúnyábbá őt. Túl a negyvenen és négy gyerek megszülése után is olyan szépséget árasztott, amit meglátva bárki azonnal beleszeretne Nepálba. Sohasem láttam még népviseletbe bujtatott ruhája nélkül. Sajnos még semmilyen ruha nélkül sem. Rátértem a jövetelem céljára és elmeséltem nekik milyen fura banda bontakozik ki ebben a mocsárban. Szeretném velük megtalálni azt a közös pontot, ami mindannyiunknak egyformán érdekes lehet. Tadzsi a férj, furcsállt néhány dolgot, amit nem tartott meg magának.

- Ti azt hiszitek valami rendkívülit műveltek azzal, hogy nehéz helyzetben összefogásra bírjátok magatokat. Nálunk, Nepálban ez a hétköznap. A fejlett országok lakói, amikor ketten összefognak, hogy egy térdig érő gödröt megássanak már körbe ünnepeltetik magukat. Úgy mutogatják nyamvadt művüket, mint az összefogás eredményét. Én sokáig azt sem tudtam mi az, hogy finom étel. Azt viszont már gyerekként is tudtam, hogy ha enni akarok, akkor segítenem kell. A falvaink azért jönnek létre, mert emberek közössége alakul meg, akik a túlélésük érdekében egymásra vannak utalva. Összegyűlnek. Falut emelnek. Aztán minden elképzelhetőt közösen termelnek meg. Nincs külső segítség. Nincs az ENSZ hazug szeretete, amely rizsszemeket osztogatna. Van a puszta nyers erő, amely sziklás és kiszikkadt területeket varázsol zöldellő legelőkké. Nincs bevásárlóközpont, ahol a selyemcukorkákat megvehetnénk a selyembe csomagolt gyerekeinknek. Az van csupán, amit magunknak teremtünk. Az én falum összes lakója, láthatatlan jövedelemből él. A megtermelt zöldségeket és gyümölcsöket nem visszük a városba, hogy az ottani ellenőrzött piacokon áruljuk, hogy aztán adó címén jól megsarcoljanak. Akinek egészséges étel kell, az bekukucskál hozzánk és teherautó számra viszik el amit kínálni tudunk a pénzükért. Mindig két ember közötti szóbeli megállapodás oldja meg az anyagi kérdéseket. Nem engedjük meg, hogy ebbe egy magát államnak nevező szarháziakból álló egyének beleszóljanak. Egy petáknyi adót sem kívánunk számukra elherdálás céljából juttatni. Kizárólag láthatatlan jövedelmeket teremtünk magunknak. A nem létező bevételeket nem lehet ellopni. Mielőtt belefogtál ebbe a kényelmesek összefogásába, kérhettél volna tőlem tanácsokat. Kérhettél volna tanácsokat olyanoktól, akik nem a fotelbe születtek bele. Most sokkal előrébb járnátok. Arról nem is beszélve, hogy egészen más felé állna a bandzsa szemetek.

 Az arcomba fröcskölődött nyers igazság sok mindenben változtatott a gondolkozásomon. Rávettem hát, hogy adjon tanácsokat a láthatatlan jövedelemszerzés terén, hogy mi is eltanulhassuk tőlük, hogyan lehetünk minél kevesebb adóbefizetés mellett egyre vigyoribbak. Ezzel együtt egyel több célkitűzés került a palettánkra. Az első célunk ugye az volt, hogy minél nagyobb választékban lássuk el magunkat élelmiszerrel. Ez a cél mindenki megelégedésére ki lett pipálva. Eltudjuk látni magunkat a szükséges ennivalókkal, ami mindnyájunknak ingyen és bérmentve kerül a családok éléstáraikba. Ezzel tulajdonképpen azt is megoldottuk, hogy ne járjanak a mieink közértekbe és boltokba. Az államnak nem kevés bevétele származik az élelmiszerekre rót adókból, amit forgalmi adó néven csúfolnak és megannyi állampolgárt tud felbosszantani. A le az adóval, mozgalmunkat alapoztuk meg vele. Ha nem járunk vásárolni, akkor nincs min adót kreálni. A második célunk az volt, hogy minden társunknak megfelelő fizetséget tudjunk összehozni, hogy fel tudjanak hagyni a munkába járásaikkal. Azzal, hogy elképesztő olcsón tudjuk értékesíteni a terméseinket, a bevétel garantált. A nyereség hozzásegített a munkahelyek teremtéséhez, amin keresztül egyre több menekülő embert tudtunk biztonságba helyezni. Nem is akárhogy! Sokan ingyen kaphattak házat, mindenféle számlák mellőzésével. Ellátjuk hát magunkat élelemmel és remek keresettel. Ki hinné, hogy kellhet ennél több? Ez önmagában is több, mint amennyit bárki remélhetne azzal, hogy egy közösségbe áll be. Nem tudok olyan közösségről, amelyik a tagjai boldogulására tenné minden lapját. Az összefogás olyan szintje ez, ami az agymosottságtól túlcsordult világban élők részéről elképzelhetetlen. Elképzelhetetlen, mert fel sem merülhet a fejükben. Nincs senki sem arra nevelve, hogy másokért küzdjön, akik meg ő érte fognak harcba menni. A gondolkozás annyira befolyásolás alá került, hogy más narratíva fel sem tud merülni, mint amibe belenormalizálták az embereket. A normalizálás eredménye pedig az, hogy a gondolkozást másokra kell bízni. A felső párocskák majd kitalálják mi jó a többségnek. A többség pedig azok mögött és után kajtat. A harcba lendül szerveződések ezért ugyanezen séma mentén alakulnak meg. A felső párocskák kitalálják mi jó a többségnek és megoldásokat kínálnak, az agyatlanok pedig kajtatnak mögöttük. A népesség csökkentésér harcoló gonoszok problémákat kreálnak, majd előállnak a megoldással. Mivel az agymosottak nem rendelkeznek olyan életképzéssel, hogy problémákat oldjanak meg, a magukat vezetőkké tevők utasításaira pattognak. Az igazság harcosai ezzel szemben állnak ugyan, mégsem tesznek semmi mást, mint problémákat kreálnak, hogy azokra megoldásokkal álljanak elő. Mindenki más pedig azok utasításaira kezd el pattogni. A normákba nevelteknek egyszerűen nincs más elképzelése. Minden helyzetben az kerül előtérbe, hogy valakit követni kell a többségnek! Az a valaki hatalomhoz jut. Az a valaki megszedi magát. Az a valaki közismert lesz. A követők viszont egy fikarcnyit sem kapnak mindezekből. Számukra az jut, hogy követhetnek valakit, amitől nem lesz hatalmuk és nem szedik meg magukat. Még csak a nevüket sem jegyzi meg senki sem. Ők ugyanis a senkik! A senkik pedig azért kell létezzenek, hogy a valakik fölöttük lehessenek. Mindegy hát honnan nézzük a dolgokat. A gonosz, vagy a jó oldal felől. Mindegyik kizárólag arról szól, hogy a senkik fölé akar valaki kerekedni. Kitűnni és követhetőkké akarnak válni a senkik birodalmában. Nálunk pedig lám, lám. Eltűntek a senkik. Mindenki a saját érdekét követi. A megoldásokhoz mindenki hozzáadja a maga szakértelmét. Nem mástól várják a megoldást. Az emberek egyszerűen csak összeadják amijük van, és az egyenlőség jel mögött elképesztő számok jelennek meg. Ebből is láthatjuk, hogy az agyi gyarmatosítás annyira tökéletesre sikerült, hogy még az összefogásról alkotott kép is totálisan eltorzult. Pedig nem nehéz észrevenni, hogy ott, ahol az összefogás arról szól, hogy követni kell valakit, az messze van mindenféle összefogástól. Semmi köze ahhoz. Mi feladtuk a leckét! Lecke arról, hogy az összefogás szó valójában mit takar. Hiszen ennek ismeretét is rendesen kiölték a mondva csinált békébe született emberek lelkéből.

 Tadzsi mindenesetre hajlott az együttműködésre, ezért a sok beszéd közepette elértünk a lényeges részhez. Elővettem a Gyermek Jövő Felelősség társaság azon pontjait, melyeket be kellene tudni tartani annak, aki közénk tartozik. Kíváncsivá tett, hogy Tadzsi és indiai társai meddig tudnak elmenni. Sorolni kezdtem a felvilágosultság mértékét jelző pontokat. Amit vállalni tudnak, arra mondjanak igent. Ami számukra betarthatatlan, arra meg nyögjenek ki egy nemet.

- 1. Megválás az okostelefontól.
- Nem. Bocsi, de ez elképzelhetetlen.
- 2. A fészbuk mellőzése.
- Ezt eddig se használtuk.
- 3. A Twitter, avagy X mellőzése.

- Ezt sem használjuk.
- 4. A Line mellőzése.
- Ezt könnyen ki tudjuk hagyni.
- 5. A Skype mellőzése.
- Nem használjuk.
- 6. A gugle elkerülése.
- Ezt csak akkor tudjuk vállalni, ha tudtok helyette mást ajánlani.
- 7. Azt is mellőzni kell, ami a guggléval összeköthető.
- Ez csak alternatíva ajánlással fog menni.
- 8. Mindennemű Microsoft baromságok kihagyása az életből.
- Mint például?
- Például. Nem használunk windows számítógépet.
- Ha van más helyette, akkor menni fog.
- 10. Mellőzzük azokat a termékeket, melyeket a népességcsökkentést hirdetők kezeiben összpontosulnak.
- Ezt honnan lehet tudni?
- Ha felmész a népet mérgező legidiótább ember weboldalára, akit Klausz Svábnak hívnak, akkor ott megtalálhatod az összes céget, melyek együttműködnek ezzel az őrülttel és annak elképzeléseivel. Az ellenállás ugyanis arról szól, hogy ezen cégek által kínáltaknak nemet kell tudni mondani.
- Utánanézek, aztán elkezdem kiirtani magamból őket.
- 11. Bármit megnézünk és elolvasunk, amit nem a fősodratú média igyekszik a gyanútlan emberek fejébe ültetni.
- Ennek a pontnak külön örülök. Aki televíziót és újságot bámul egész nap, az nem mondhatja el magáról, hogy felvilágosult. Az biztos!
- Tulajdonképpen ennyi lenne, amire oda kellene figyelni. Meg kell tanulni a bennünket behálózó dolgoktól való mind messzebb való kerülést. Ugyanis mindenre van más megoldás. Nem szokásunk azt kérni, hogy egy csapásra váljanak meg az újak, a már sikeresen beléjük oltottaktól. Nálunk egy év alatt szokott sikerülni teljesen a Gyermekeit mentők és a Jövőt másként akarók, valamint a Felelősséget érzők átállása. Egy kicsit oda kell csak figyelni arra, hogy mit használunk és mit veszünk meg.

 Örültem neki, hogy gyakorlatilag csak az okostelefon jelent problémát. Ez ugyanis azt jelenti, hogy határ menti szomszédunk lesz az indiai étterem. A benne lebzselők pedig jó szomszédi kapcsolatot fognak ápolni velünk. Azért elmagyaráztam neki azt is, hogy mennyi különbséget hoz magával a határ mentiség.

- Mivel nem tudtok a belső körünkbe bekerülni a rosszindulatú függőségetek révén, mindössze annyit tudunk tenni, hogy ellátunk benneteket a konyhába szükséges alapanyagokkal. Ingyen persze. Ezért cserébe ingyen etetitek a mieinket. Tudunk segíteni abban, hogy a forgalmatok a maximumon peregjen.

 A házaspár erre kapta fel igazán a fejét és olyan izgalomba jöttek, mintha az életük függne tőle. A bevételük mindenképpen attól függ, hogy mennyi vendéget tudnak magukhoz vonzani. Az utóbbi időben ebből volt a legkevesebb, ezért érthető miért dobbantotta meg szomorkodó szívüket a kijelentésem. Láttam rajtuk mennyire kíváncsiak a részletekre, ezért ebbe is belemerítettem őket.

- Ott annál a falnál. Látjátok? Abból a bemélyedésből dobjátok ki azt a két asztalt és a többi dolgot. Oda fogjuk betenni a gyümölcs termelőink áruit. Bizony. Ez egy olyan étteremmé alakul át, ahol nem csak zabálni lehet, de gyümölcsöt vásárolni is. Nektek nem kell semmit sem tenni azon kívül, hogy a pénztárnál szorgalmasan pötyögtök. A mieink minden reggel, még a nyitás előtt rendezik a friss gyümölcs létét. Ti ezért nem kaptok egy vasat sem. Szívességből kell megtennetek értünk.

 Mivel az idehelyezett gyümölcsök ára fele annyi, mint bárhol máshol, a forgalmatokat is rendesen feldobja. Az olcsón gyümölcshöz hozzájutni akarók ugyanis csak itt tudnak bespájzolni maguknak. A legvadabb időszakokban is telt házatok lesz. Az viszont meg van engedve, hogy saját részetekre, amit meg akartok enni, azt lazán leakasszátok a polcról. Ehettek annyi gyümölcsöt, amennyit csak akartok. Ha keresetté akarjátok formálni ezt az új dolgot, azt úgy tehetitek meg a legegyszerűbben, ha az étlapra biggyesztetek a gyümölcsből készülteket is. Lévén, hogy a konyhába szükséges alapanyagokat ingyen kapjátok, a gyümölcs is járni fog, abban a pillanatban, ahogy az a konyhába kerül. A gyümölcseinkből így tudtok magatok is bevételt teremteni, amiért szintén nincs mit fizessetek.

 Fura mód a megbeszélés alatt egyetlen nem tetsző megnyilvánulás sem törte ketté a másikat. A nepáli házaspár nem csakhogy alkalmazkodó volt, de maximálisan együttműködő is, ami megkönnyítette a dolgomat. Nem kellett zavarba esnem, vagy kompromisszumokba bocsátkoznom. Megértették, hogy nem részesülhetnek azokban a szolgáltatásokban és juttatásokban, amelyek révén a sajátjaink a felszabadulás tengerében lubickolnak. Azért informáltam őket arról is, hogy aki el tudja dobni az okostelefonját, az hozzá tud jutni ahhoz a szolgáltatásunkhoz, amely révén a tartózkodási engedélyét, és minden hivatalos ügyét ingyen tudja rajtunk keresztül intézni. Bárkinek rendezni tudjuk a vízum és adó ügyeit. Még szállást is ingyen kaphat tőlünk. Nem kellett mindent felsorolnom ahhoz, hogy ráérezzenek mit veszítenek azzal, ha a körünkön kívülről barátkoznak csak. Nem kérjük senkitől sem azt, hogy váljon meg valamitől úgy, hogy ne kínálnánk a helyére valami mást. Attól sokkal jobbat és hasznosabbat. Csak az öncentrikus embereknek, vagyis a sok ember között is magányosaknak van szükségük egy barát helyettesítő kütyüre. Akinek vannak barátai és féltő társai, az inkább azok társaságával lesz elfoglalva. Kíváncsi leszek ezek a nepáli és indiai emberkék mikor fogják tudni felmérni a kettő közötti, különben hatalmas különbséget. Digitális barátok, vagy az egymás szemébe mosolygó hús-vér társak? Csak agymosott hiheti, hogy ez a kettő együtt is lehetséges.

 Valamikor nem is olyan régen az életünk egynegyedét adtuk oda a televízió előtti ücsörgésnek. Már ebben a szakaszban hozzálettünk szoktatva az édes semmitevéshez. A ne csinálj semmit! Higgy abban, amit a képernyő sugall. Ahogy megjelentek a konzolos játékok, majd az okostelefonok, csökkent a televízió nézése, de nem szűnt meg, mert olyanok vagyunk, hogy mindent akarunk birtokolni. Nem a televízió helyére került a netes mobil, hanem melléje. Most már az életünk felét adjuk érte. Bolond lenne az a hatalom gyakorló, aki ne azon töprengene, hogyan tudná a megmaradt életeket is elvenni teljesen. Mivel sosem a régit váltjuk le az újra, hanem az mellé kerekítjük, észre sem fogjuk venni, hogy mennyivel több időt áldozunk fel a különben létező életünkből. Nem fogjuk hát észrevenni azt sem, amikor már az egész életünket rááldozzuk egyetlen virtuális izére. A hatalmon lévők okosak. A közember pedig nem. Tudjuk, hogy mindig az okosabb győz, ezért nem lehet kétségünk afelől, hogy meg fogják tudni oldani, hogyan rendelkezhessenek az életünk teljes egészével. Ha még volna valakinek egyáltalán élete. Ha még volna olyan, akinek maradt saját élete is. És jön a következő! De jön ám! A csapdába csaltak, az emberek iránt totálisan bizalmatlan magányosok már a mesterséges intelligenciával csevegnek inkább, mintsem emberrel. Most már ez is figyelmet követel. Most már tényleg csak egy icipici maradt meg az emberségből. Az ember létezéséből. A létezés célja és értelme digitalizálódott. A tömeg sodrása erősebb az akarattól. A trendeket és a technika fejlődését kell követni. Nem a józan észt. Ehhez csak el kell hinni, hogy ez a fejlődés. Az igen kicsire zsugorodott lélek, megkapja az utolsó és nagyon áhított döfést, amikor a fizetőeszközök is digitalizálva lesznek. Az emberi létezés összes idejét birtokló történet végszava. És még mindig az lesz a tudatba vésve, hogy ez a fejlődés, mely kifejezetten értünk van. Ha nem követjük, akkor lemaradunk valamiről! Miről is?

Repedés a falon

 Az elemzőink olyan fura mókusok, akik még a tyúkszarban is találnak ütőeret. Ez nem vicc. A japánok annyira aprólékosak, hogy attól még én is a falnak megyek. A rendszerünk kidolgozásánál ők készítették el az alapterveket. Ha az mentén helyezzük el az embereinket, akkor kizárt, hogy rosszul süljön el. Kizárt, hogy elégedetlen ember legyen. Amit érdemes tudni még a japánokról, hogy nem új dolgokat találnak ki, hanem meglévőket tesznek sokkal használhatóbbakká. A rendszerépítéshez a fészbuk lett a próbababa. Kielemezték mitől annyira sikeres és mi az, ami tömeget vonz bele, annak ellenére is, hogy egyértelműen bűncselekményt követ el a naiv rabszolgákon. Átvettük hát a koncepciót. Miért vakulnak bele az emberek a fészbukba? Elsősorban azért, mert ingyenes. Legalább is azt hiszik róla, az ősember agyúak. Na, innen eredeztetjük azt a vonzó tulajdonságunkat, amely szintén rengeteg embert vonz be a szervezetünkbe. Az ingyen ételellátás. Amikor beáll hozzánk egy elszánt ember az első, amit megoldunk számára az ingyenes étkezés és élelmiszer ellátás. Ahhoz, hogy ez ne lehessen problematikus, szükségessé válik, hogy a család egésze a mi dobozunkban landoljon, mert az ellátás az egész családra szól. A fészbuk rendszere ezzel lett továbbfejlesztve. Nem bárki, hanem csak az, aki az egész családját beszervezi. A másik pontban a fészbuk egyáltalán nem ingyenes. Mindenki az adataival fizet érte, ami a digitális világban többet ér attól, mint ha arannyal fizetnének. Ezen kívül mindenki a figyelmével fizet. Rohadtul meg is gazdagodnak rajta azok, akik az ősember agyúakra szállnak. Az elemzőink ezt finomították át egy sokkal jobban kifizetődő eszközre. Az emberek nálunk sem ingyen kapnak élelmiszert, és nincs ingyen a többi szolgáltatás sem. Az embereink a szorgalmukkal fizetnek érte. Az ingyenesség veszi rá a legtöbbjüket arra, hogy bennünket jó választásnak érezzenek. Ez veszi rá őket arra is, hogy akarjanak tenni másokért. Alapelv: - Ha jót teszel valakinek, akkor ezerszer fog megtérülni neked. A fészbuk kegyetlen gazembersége lett az ellenkezőjére fordítva. A becsületesség vált kifizetődőbbnek. Az emberek ugyanis akarnak jót tenni, ami csak akkor működik, ha jót várhatnak érte. A jó emberek csak olyan dolgokért mozdulnak meg, ami megéri nekik. Ha megéri, akkor a jó akarás is függőséget hoz. Függnek a rendszerünktől. Függnek egymás jó indulatától. Függnek saját tettvágyaiktól. Az elemzők tökéletes utat építetek számunkra. Oly annyira, hogy nem csak a csődszélén állókat tette anyagilag függetlenné, de a szervezet égiszét is. Egyetlen csoport olyan termelésre képes, ami hétköznapi normák között elképzelhetetlen. Egy termelő csoport ugyanis nem csak a közösség többi tagját képes ellátni, de a csapattagok pénzbeli nyereségét is. Egy csapat nem csak a maga nyereségét termeli ki, de a  szervezet működéséhez szükséges tőkét is. Egy csapat átlag ötvenmilliós nyereséget pottyant a közös kasszába. És vajon hány csoport van, amely mindezt havonta produkálja? Jogosan képzeltük magunkról, hogy nem avgyunk kispályások.Már kezdtük elhinni magunkról, hogy klasszul tesszük a dolgunkat, amikor a válságcsoport vezetője hívott fel, hogy akadt egy kis válságos helyzet, amit meg kellene beszélnünk. Az öt mumussal tartott Angyalka, valamint Szőlő-bácsi is a megbeszélt étterembe. A válságcsoport vezetőjével együtt érkezett még két emberke is, akiket meglátva azonnal sejtésünk lett róla, mi a válság oka. Ők ugyanis a fűszernövények két csapatának csoportvezetői. Ahogy az örömteliségeken túl jutottunk, a Nagaszaki fűszer csoport vezetője gyávaságot mellőzve a lényegre tért.

- Az lett ígérve, hogy kapunk földterületet. Ahhoz képest csak egy gyűszűnyit növekedtünk. Nem tudjuk tartani a lépést. Amíg mi fix mennyiségbe vagyunk beleragadva, addig ti már egy másik lakott bolygóval is kereskedtek. Ahogy elindítottátok a mozgóbüfé programotokat, mi azon nyomban bajba kerültünk. Már nem tudtok olyan várost mondani, ahol legalább egy mozgóbüfés csoportunk ne lenne. Az éttermeket sem tudjuk kellően ellátni. Persze, hogy megtagadtuk a büfésektől és mozgóbüfésektől az ellátást. Ami nincs, abból nem adhatunk nekik. Egyetlen fűszertermékünk sem jut el a kereskedő csoportokig, mert nincsen túltermelésünk. Már piszkosul vártuk ezt a pillanatot, amikor szemtől-szembe megmondhatjuk mi a bajunk. Nem szeretnénk úgy visszatérni a csoportjainkhoz, hogy megint csak ígéreteket kapunk. Ők ugyanis megoldást várnak, méghozzá lelkesítőt.

 Mivel a felindulást Angyalka vette magára, szégyenlősen és kipirosodott arccal elmagyarázta miért nem tudott elégedettséget okozni a fűszer bandáknak.

- Én lettem kinevezve a földek elosztására, és megértelek benneteket. De! Nincs több földünk. Annyi nincs, hogy nektek is jusson belőle. A földvásárlások messze alul maradnak a termelők igényeinek. A rizs, búza és zöldségtermelőknek kell adjunk majdnem mindent. Ők azok, akik a szervezet bevételének jelentős részét produkálják. Őket nem lehet lefékezni. Ha valaminek meg kell állni azért, hogy a központi termelők folyamatosan növelni tudják a kereskedőkhöz szállítandókat, akkor az elsősorban a fűszer és a gyógynövény lesz. Megpróbálom másképpen is elmondani. Nem rátok van helyezve a szervezet. Persze örülnénk neki, ha a fűszerekkel is olyan franyeszúl állnánk, mint a zöldséggel, csak hát ez még nem az idén lesz. Megköszönném, ha közölnétek a csoporttagjaitoknak, hogy ne legyenek feledékenyek.

A mások fűszeresünk kissé idegesen kérdezett vissza.

- Mi az, hogy ne legyünk feledékenyek?

Angyalka, mintha számított volna erre a kérdésre, mert gondolkozási idő kérelem benyújtása nélkül válaszolt.

- Valamikor, nem is olyan régen, volt egy szervezettségről álmodozó nagy csapat, sok kis csoportra bontva. Akkor még mindenki, aki jelen volt, megértette az első üzenetet, hogy örüljünk, annak, amink van. Tudjátok ez azért lett akkoriban olyan erőteljesen szétharsogva, hogy ne születhessenek közöttünk olyan gyerekek, akik azon bosszankodnak, amink nincs. Értitek? Azzal gazdálkodunk, amink van. Annak örülünk, ami sikerül. Beérjük azzal, amit magunk teremtünk.

 Mivel a jól megmondjuk most a nagy okosoknak emberkék a kuckóikba bújtak, igyekeztem cunami védelemre átállni, hogy ne kelljen hozzájuk felmosórongy.

- Nem kell üres kézzel hazamennetek. Megoldás létezik a problémára. Ráadásul két megoldás is van, ami közül nem kell választani, mert mindkettőt egyszerre a magunkévá tudjuk tenni. Az egyik, hogy a felhajtóink elhanyagolt földterületek felkutatására lesznek kivezényelve. Rengeteg az elgazosodott, teljesen faképnél hagyott föld az országban. Több van belőlük, mint a megműveltekből. Lesznek olyan földtulajdonosok, akik örülni fognak annak, ha más műveli meg helyettük, és kapnak is belőle. Nyilván csak azok jöhetnek szóba, akik nem pénzt kérnek, hanem beérik azzal, hogy nekik is jut bőven a termésből. A másik megoldás pedig, hogy beengedjük közénk az indiaiakat. Én már beszéltem egy pár olyannal, akiket régről ismerek és benne lennének a fűszer buliban. Ha ők kapnak csirkehúst, ők adnak fűszert. Ennek vannak árnyalatai is, amit csak személyesen lehet velük részletezni. Angyalka jelezni fogja amikor egy-egy szétszikkadt földecskét hozzátok lehet csatolni. Én pedig át ugrom Simabarába és az indiai barátok segítségét kérem. Ők megfogják oldani minden fűszer problémánkat.

 A magam részéről örültem, hogy a kisebbségbe kerülőkkel közvetlen is beszélni tudtunk. A gyógynövényekkel foglalkozók többször is jelezték már, hogy tudnának ám többet is produkálni, ha lenne némi szabad terület elfekvőben. Ők sosem csináltak ebből gondot. Sejtik, hogy nem vagyunk mindenhatók és nincs még az egész bolygó a kezünkben. Értem a fűszernövényesek aggodalmát is, amit mindenképpen orvosolni kell, csak épp azt nem reméltem, hogy ezzel még az idén foglalkozni kell. Ezek a csoportok csupa olyan embereket vonzottak be maguk közé, akik tenni akarnak. Olyan emberek, akik nagy dolgokra nem képesek, mégis hasznosak szeretnének lenni. Valamit ők is leakarnak tenni a közösség túlméretezett asztalára. Ha hagynánk. Ha esélyt kapnának. Nem a rosszindulat és nem a harag szólt belőlük, hanem a tétlenségből való kitörési vágy. Úgy döntöttem az egyiküket magamhoz veszem és az agyamban motoszkáló gondolathoz kötöm. Megkértem hát a két vendéget, hogy maradjanak még pár napot, mert van még egy harmadik lehetőség is, amihez mások véleményére is szükség lesz. Boldogan maradtak, mert érezték, hogy komolyan lettek véve és tényleg nem térhetnek vissza a sajátjaik közé üres kézzel. A pár napból négy nap lett, mire mindenki megérkezett, akikre számítottam. Addig Bors tizedessel is jól összehaverkodtam. Ezt a nevet ragasztottam a hangosabb fűszeresre, hogy ne kelljen a rendes nevét minduntalan elfelejtenem. Kertésznek tanult, csak valamiért a haszonnövények ragadták meg a fantáziáját. Egy kertész, akit nem a szépség, hanem a hasznosság érdekel. Valamiért ráspecializálta magát az olyanokra, melyek ehetőek, vagy ihatóak. Mindenképpen összeakartam hozni az egyik gyógynövényes hadvezérrel, aki piszkosul hasonlít rá. Olyan ürge, aki szintén kertész, de őt meg a gyógyhatású, vagy más okokból hasznos növények kötötték le, amin kívül más már nem is tudja érdekelni. Biztosra vettem, hogy ezek ketten tökéletesen meg fogják érteni egymást és olyan ötletekkel fognak előrukkolni, amiről mi nem is álmodhatunk.

 Bors tizedes egy negyvenes, de már őszülő hajú vaskos ember. Elnevezhettem volna vasembernek is, mert olyan súlya van. Kétszer vált el és ugyanannyiszor hagyták már el a gyerekei is. Ha a saját szavaimmal jellemezhetném, akkor egy rakás szerencsétlenségként mutatnám be. Amilyen jól ért a kerthez, olyan szerencsétlen a magánéletében. Hogy a további csalódásokat elkerülje, a kerttel házasodott össze. Az ugyanis nem csalja meg és rabolja el a gyerekeit. Egy kertben senki sem érezheti magát magányosnak. Rengeteg gyereke van, akik mind, mind megakarják mutatni apunak mekkorát fejlődtek. Hozzáértése oly mértékű, hogy csak ő jöhetett számításba, amikor csapata az élére választotta. A csoportvezetés viszont nem az erőssége, mert az emberek alig hasonlítanak valamit a bazsalikomomra. Abban viszont nagy mázlista, hogy a csoporttagjai nem élnek vissza az ez irányú gyengeségével. Nem látni monoklikat sem a szeme alatt. Kétségkívül a hiányosságai ellenére is szeretik. Szemlátomást nagyon feldobta, mikor egy komoly társaság gyűlt össze körülötte. Akik nem csak hogy komolyan vették a szervezet dolgait és az ellenállást, de létszámban is. Senki nem értette miért lettek a világ másik végébe rendelve, ezért csodálkozó arccal majszolták be a fokhagymás lángosokat. Lin lett megbízva azzal, hogy fogja össze őket és vihorásszon velük gyakrabban. Hozzá van már szokva ahhoz, hogy mindig az élre kell állnia és, hogy az élen kell megállnia a helyét. A probléma felgöngyölítése tehát a kezébe került. Nem is habozott előadni az új helyzetképet.

- Sziasztok! Először találkoztok egymással és igen csak messzire is vagytok egymástól. Mostantól viszont klassz lenne, ha piszkosul összetartanátok. A helyzet az, hogy Kagosimában, Kumamotóban, Jamagucsiban és Okajamában vannak azon társaink, akik erdőket bitorolnak. Összeadva az összeset, közel kétszáz hektárt tesznek ki, amire egy egész országot lehet építeni. Itt van Kumamotóból egy valamikor elhanyagolt csoport vezetője, aki elmeséli nektek, hogyan lettek elhanyagolhatókból fontos bevételteremtők. Érdemes meghallgatni, hogy a példája alapján ötletet merítsetek. Tied a szó.

- Sitake nevet kaptam, mert az én csoportom a sitakéval kezdett. Szóval sziasztok. Mi gombász csoport vagyunk. Nekem kifejezetten gombász a szakmám. Mielőtt beálltam volna ebbe az őrült társaságba az volt a foglalkozásom, hogy a piacokon megjelenő gombákat ellenőrizzem és beárazzam azokat. Gyakorlatilag ez minőség ellenőrt jelent. A nem kötelező oltakozni, de ha nem oltatod be magad csúnyán nézünk rád pillanatában léptem ki az állam által finanszírozott munkahelyemről. Egy darabig bírtam, mert a férjem egy sitake cégnél volt alkalmazásban, ahol nem csináltak ügyet az oltási baszogatásból. Három gyerekem van, akiket a problémás időszakra kivettem a tanárok fertőző kezei alól. Otthon maradtam és a gyerekekkel foglalkoztam. Unatkoztam és lehetőségeket kerestem. Annyi igazságot szedtem fel magamra, hogy már azt sem hiszem, hogy létezem. Először Ucumi doktor csapatát leltem meg, akit felkerestem, hogy megkérdezzem mit tehetnék, hogy a szervezetébe tartozhassam. Azt ugyanis tudtam, hogy valamit tennem kell. Nem ülhetek tétlenül otthon, arra várva, hogy egyszer csak le ötgéznek. A dokinak Kumamoto kurva messze van, nem hitte, hogy aktívan részt tudnák venni az ő programjaiban. Szimpatizánsra pedig nem tart igényt. Viszont! Melegen ajánlotta a Gyermek Jövő Felelősség valamely helyi vezetőjének a megkeresését, mert szerinte ez a szerveződés az egyetlen zabás. Akkor ezt úgy mutatta be, hogy egy olyan szervezet, akik mindent felzabálnak. Mivel én gombászcsaj vagyok, hozzájuk illenék a legjobban. Biztosan befogadnak, ha el tudom dobni az okostelefonom. Hónapokig elmélkedtem, mire egy paprika termesztő csoport és annak vezetője fogadta az e-mailomat. A tállakozó egy fóliaház előtt történt meg. Nekik akkor még nem volt összejövetelre is alkalmas helyük. Végig sétáltunk a paprikák között, amiből akkor még csak öt félét termeltek, de legalább ötven fóliaházban és néhány üvegházban. Egész évben nyomják a paprikát a fűthető helyeken. Hatalmasak voltak! Egy egész napom elment a csodálkozásra. A csoportvezető egy hetven éves bácsi volt, aki elképesztően kedves volt hozzám. Akkor én még nem tudtam hogyan lehet okostelefon nélkül élni, de amikor elmesélte miről szól ez a háború, akkor megfogadtam, hogy erőt veszek magamon. A bácsika e-képpen vett rá arra, hogy ne az oltásokra és a sok kamuzásra figyeljek.

„Minden az 5G-ről és az okos szóval ámító eszközökről szól. Minden más csak az előjáték"

 Rátudott venni arra, hogy megrémüljek attól, amit minden nap igen csak nagy intenzitással használok. Azt hittem e-nélkül már nincs is élet. Pedig, mint megtudtam, ez ossza majd a halált. Ma még elég, ha csak függővé teszem magam vele. A gyerekeim részéről viszont ez lesz az, amely eldönti számukra ki élhet és kinek kell pusztulnia. Aki nem akar a gyerekének ilyen kegyetlen jövőt, az piszok gyorsan megszabadul ettől a mindent megfigyelő készüléktől. A paprika bácsi megadta nekem az egyik éppen alakulni készülő csoport vezetőjének elérhetőségét, mert szerinte éppen abba a csoportba illenék be. Sitake termesztésbe kezdenek éppen. Két évig náluk voltam, amikor egy gombászkodni akaró csoport megalkotásához kértek meg vezetőnek. Ez a csoport egy helyi földbirtokos erdejében kívánt gombatermesztésbe kezdeni. Elájultam azon, hogy lehet valakinek ekkora erdeje? Tény, hogy én lettem az, aki ehhez leginkább értek. A gombász csoportunk megszállta az erdőt és ma már akkora mennyiséget tudunk kiüldözni a fák közül, amit a szállítók megsínylenek. A mennyiség és a terep keményen betesz nekik. Az én csapatom átlagban véve havi kétmillió Yent tesz be pluszban a közösbe. Tudnánk ettől többet is, csak ha lenne még egy pár erre hangolt csoport. Itt mi vagyunk az egyetlen gombászkodó csoport. A határainkat már rég túlléptük. Mellesleg megjegyzem, hogy a férjem is ott hagyta a munkahelyét és a gombászkodó csapat oszlopos tagja lett. A gyerekeim is folyton az erdőt bújják, ami remek hatással van rájuk. Először látom milyen egy gyerek, ha valóban egészséges. Eddig én azt hittem, hogy vigyázok az egészségükre, de mint kiderült éppen én voltam, aki egy beteg világba hajszolta őket. Puszta féltésből persze. Hahaha. El sem hiszitek mennyire ledöbbentem, amikor Fehér Tigristől kaptam egy üzenetet, hogy villám gyorsan jöjjek Nagaszakiba. Ég a ház! Befejezéssel. Most pedig én is kíváncsi vagyok arra, hogyan akarnánk eloltani a tüzet?

 Amikor Lin visszavette a főszerepet, bemutatott mindenkit egymásnak. A gombászok és fűszeresek kivételével volt itt minden más is, mint a búcsúban. A lekvárkészítők értették a legkevésbé mi szükség lehet rájuk? A markolósok csoportvezetőjénél esett le legelőbb a tantusz. Ők foglalkoznak minden olyannal, amit markolászni kell. Hamar ráérzett, hogy ahol erdőbe kívánkozók vannak, oda járható terep is kell. Lin tehát előadta a haditervet.

- Ahogy a gombászok képesek voltak meghódítani a vadont, úgy a fűszer és gyógynövényesek is beköltözhetnének oda. Az erdő talaja lényegesen jobb, mint egy életérzéséből teljesen kiforgatott szántóföld. Azért vagytok itt, hogy közösen kidolgozzátok ti hogyan csinálnátok? Az erdei ehető gyümölcsök is szükségessé váltak. Szóval minden, ami ehető és az erdő ad hozzá életet. Az erdei állatok körzetünkbe vonzása is cél, hogy szükségállapotokban, és úgy különben is legyen elegendő húskészletünk. Az erdő a mi szupermarketünk. Most már nem csak azzal kell tudni foglalkoznunk, amit termelni tudunk, hanem azzal is, amit a természet tálcán kínál fel nekünk, amennyiben hozzáértéssel és rendesen bánunk vele. Ha innen nézzük a helyzetet, akkor íme rengeteg föld áll rendelkezésre. Azért vannak itt más kertész csoport vezetői is, hogy azok szakmai ismereteit is be tudjátok illeszteni a tervbe. Úgy kell megoldani, hogy az erdő is örüljön, és mi is jól járjunk. Úgy, hogy bármilyen háborús helyzetet mi büfögve röhögjünk körbe. Az erdő arra is alkalmas, hogy eltakarja a tevékenységeinket. Vannak, akik prepperkedésbe kezdenek, hogy a hiányzó fogaikkal ki tudjanak nyitni egy sörösüveget. Vannak, akik búvóhelyet és bunkert készítenek. Vannak, akik élelmiszert halmoznak fel, hogy ha nagy lenne baj, akkor legyen mivel beteggé tegyék magukat. Nekünk mindezekkel szemben a mindig friss húst és élelemet adó erdőkkel kell körülvegyük magunkat. Az erdős területek felvásárlása is akkor kezdődik meg, amikor a saját tulajdonban levőket már élelemgyárrá változtattuk. Az erdészek csoportvezetője is azért lett iderendelve, hogy ezt az egyáltalán nem kicsi programot csapatával levezényelje. Az erdő programba szép sorban, legalább kétszáz embert akarunk bevonni.

 Az erdészek csoportvezetője arcán látszott, hogy meghűlt benne a vér. A felelősséget érezte nagynak, vagy a csekély létszámú csoportját kevésnek ehhez, azt ki tudhatja? Egyetlen erdész csoportunk van az egész országra. Engem is lekötött a gondolat, hogyan fogják ezt levezényelni? Mindenesetre végre eljött az ő idejük is! Jutott nekik is főszerep.

 A születésünk ötödik évébe lépve, a társaink füleiből is vadkacsa csontok álltak ki, mert az erdészek a kis erdei patakokkal mesterséges tavacskákat hozattak létre, melyek vonzották a vadkacsákat és ludakat. Még hattyúink is lettek. Először készítettem pelikánból pörköltet. Megjelentek a tányérjainkon az édesvízi halak is, amelyeket rákokkal vegyesen faltuk be. A fácánok és nyulak is beköltöztek hozzánk, amelyekkel az őzek és szarvasok is jól kijöttek. A vaddisznók pedig hízni és szaporodni kezdtek a boldogságtól. Az erdeink az állatok számára is terülj asztalkámmá változtak, amelyek a mi asztalainkat is terítve tartották. A gyógynövények jól érzik magukat az erdőben is. Az erdei gyümölcsök a lekvár készítőknek adtak minden eddiginél több elfoglaltságot. A városi bevásárlóközpontok számunkra teljesen idegen hellyé változtak. Nem mintha nekem eddig is lett volna dolgom egy áruházban. Mindenesetre én ezt nevezem igazi harcnak a megbetegítésünkre törekvőkkel szemben. Aki tudja mi folyik körülöttünk, az tesz is. Tenni viszont csak az tud bármit is, aki kiszáll a gonoszok játékából és nem fogadja el azok játékszereit sem. A lényeg, hogy a kifelé utat kell keresni. Azt muszáj előtérbe helyezni, ami szemben áll a hazugsággal. Na, és azokat előnyben részesíteni, akik tiszta erejükből keresik a kiutat. Azt már sejtjük, hogy nem a zsebükből okostelefont előhúzók azok!

Idő és teljesítmény

 Ez a legkeményebb fejezet. Az a rész, amelynek fontosságát legtöbben teljesen kivernek a saját fejükből. Aztán pedig döbbenten néznek a sötétségbe, amikor nem megy a bót. Minden nemű vállalkozás erre a két görbére kell épüljön. Ahol nem tudják tartani az időt, és ahol a teljesítmény észveszejtően alacsony, ott hamar lemegy a roló. A szervezet minden létező tartó lábait ezekre helyeztem. A siker vagy bukás ezeken áll. Amikor még kevesen voltunk és éttermünk is alig volt pár darab, a legelső belépőkkel a teljesítményarányos időbeosztást vertem a fejükbe. Néha szívlapát kellett hozzá mert azok, akik dolgoztak már étteremben ahhoz lettek szokva, hogy a vendég igénye adja a lazsálgatás alapját. Tehát várnak, és addig várnak, amíg egy éhes vendég be nem esik és rájuk nem szól, hogy mozduljanak már. A lányomnak amikor a tizennyolcadik születésnapjára kávézót ajándékoztam, azt vertem a lelkébe, hogy egy ilyen különben kedvelhető helyen, ha a konyhások arra várakoznak, hogy valamit csinálhassanak, és a pincér azzal üti el unalmas perceit, hogy asztalokat törölget, akkor máris be kell zárni, mert idióták kezébe a hólapátolás való. Fél évembe került mire ezt megértette. Addig jó, ha naponta négy vendég betért hozzá. Elmagyaráztam hát neki, hogy már nem a fellendülő és gazdagodó Japánban vagyunk, ahol elég volt egy rozsdás ajtót kinyitni és emberek tömege hullott be rajta a pincébe. Mert hát a vendégeknek mindegy volt, hogy milyen ajtót nyitnak ki valahol, csak had mehessenek be rajta. Ez az idő már a múlté. Amikor az ország gazdasága zuhanó pályára áll, akkor az üzletvezetőknek nem lesz elég egy hímzett kötény a vendég csodálatának elnyeréséhez. Akcióba kell tudni lépni. Nem várhatja, hogy a vendégek majd véletlenül erre tévednek. Menjen ki és ráncigálja be őket. Nem kell megkérdezni, hogy akarják-e? Kidobtam, mint egy macskát az út mellé. A kávézótól pár kilométernyire. Sátrat verettem vele és arra kértem, hogy a szép hímzett blúzában integessen az erre elhaladó autósok csodálkozó arcaiba. Úgy, mintha mindenkiben ismerőst látna. Aztán kínálja nekik a kávézó kocsiban is fogyasztható hülyeségeit. Az ő esetében ez a szalagos fánk, gyümölcskenyér és az almás pite lett. Az egészet hülyeségnek tartotta, mert semmi kedve sem volt a tűző napon ácsorogni és vad idegenek gallérja mögé integetni. Csak azzal sikerült rávenni erre a szokatlan és egyetlen üzletvezető által sem tapasztalt viccelődésre, hogy mindössze egyetlen hetet rohadjon ott, ahol van és nyelje a port. Ha ez idő alatt nem lesz eredménye az akciónak, akkor visszamehet a légkondis kávézójába és tekergetheti a kisujját az orrában.

- Jó! De csak egy hét. Aztán békén hagysz ugye?

Eszem ágában sem volt békén hagyni, hiszen az üzletvezetés mikéntjeit ki a frászkarikától tanulná
el, ha nem az apjától közvetlen. Vajon ebben az országban melyik Radai rosseb képes akkora
baromságokra, mint én? Márpedig, ha én itt vagyok, akkor Siófok is itt van! Nem ússzák meg a
húzott szeműek. Ádáz küzdelmek zajlottak köztem és a lányom között, aki ragaszkodott még a
gyerekkorához. A szeretetet akarta vissza, nem a letolásokat, ami az oktatás legfontosabb része.
Számára a legundorítóbb. Minden nap délelőtt tízre az út mellé löktem, és arra kértem ne az időt
nézze. Akkor mehet haza, ha minden szart eladott. Az első lecke ugyanis a célhoz való ragaszkodás
lett. És mégis mi lehet egy üzlet tulajdonosának a célja? Hát nem a mikulás sapkája. Az biztos. A
cél számára a napi negyvenezer Yen bevétel. Mikor ér véget a munkanapja? Amikor mindent eladott
és a negyvenezret a köténykéje zsebében érzi már. Ha két óra alatt eladja, akkor máris otthon
pihizhet. Ellenben, ha estig sem tudja eladni, akkor ne is jöjjön vissza. A tőlem megszokható
kedvességemmel kértem meg arra, hogy a célt ne tévessze szem előtt. Amíg nem látja a saját
szemével a negyvenezret, addig sorvadjon itt, ahol van. Az első nap dühöngött és ordítozott a
telefonba, ami tőle tényleg szokatlan. Este nyolckor még mindig kint állt az út mellett, és agyára
ment az idegesség, amiért azt kedveskedtem vissza mondani a telefon kagylójába, hogy a húszezer
még messze van a kitűzött céltól. Ha haza mer jönni, a legédesebb dolog, amit vele tehetek, hogy
agyon verem. Szóval úgy ráijesztettem, hogy tényleg nem mert a család simogató világába
megtérni, amíg a célt el nem érte. Éjfél lett mire hazaért, és érdekes módon nem félt az
agyonveréstől, mert le tette az asztalra a negyvenezret. Amire jól leszúrtam, hogy mi tartott ilyen
sokáig? Földhöz vert valamit, aztán az emeleti szobájába rohant sírdogálva kipurcanni. Hulla fáradt
volt. Reggel, amikor kilöktem alóla az ágyat, megkérdezte.

- Apu. Te tényleg megvertél volna, ha nem sikerül a feladat?

 Elcsodálkoztam rajta, hogy az egész megpróbáltatásából csupán ez az egyetlen dolog mozgatta az agyát, és bármi áron teljesítményre serkentette? Persze gondolhattam volna arra, hogy egy lány gyerek, akit még soha sem ütött meg az apja, annak az agyonverlek szó a szívét nem akármennyire fogja görcsbe rántani. De bevált. A második nap kicsit hamarabb jött haza. Fáradt volt, mint a lőtt sebtől vérző kuvasz, de vagányan vágta a pénzt az anyja elé.

- Nesze! Akkor is megcsináltam.

 A szobája mélyén eltűnt és hallgattuk a sírásféle vinnyogását. Hát még szokni kell. A negyedik napra lett betörve és egyre kreatívabb lett, csak azért mert hamar haza akart menni. Nem bírta a nyári meleget. Had ne meséljem el, Japánban milyen az igazi nyár. Délután háromkor már itthon volt és mily érdekes nem sírta el magát. Azt követően mindig egy kicsit hamarabb érkezett meg. Kezdtem azon elmélkedni, hogy talán túl alacsonyra tettem neki a mércét. Az utolsó nap ugyanis úgy indult az útszéléhez, hogy azt kérdezte tőlem.

- Apuci. Elég lesz, ha csak negyvenezernyi árut viszek?

 Most odaszarjak, vagy kihányjam magam? Rájött a lelkem, hogy mi a dolga egy üzletvezetőnek. Amihez nekem hónapok kellettek annak idején, ez a lány egy hét alatt zsebre vágta. Nem hagyta abba az útszélen való kézlengetést, még két évig. Egyszerűen élvezni kezdte milyen egyszerű és könnyű pénzt keresni! A kávézót két alkalmazott vitte, amíg ő mindenki arcába belevigyorgott, akit csak meglátott. Az újságok is róla írtak, hiszen ilyen kreatív, elszánt és ennyire fiatal üzlettulajdonost ki látott még? A kávézóban is tévések forogtak és a lányom csak azzal volt elfoglalva, hogy jól áll-e a haja. Akkor már havi kétmilliót kereset és rájött arra is, hogy annak idején azt a kegyetlen játékot, amit vele űztem, ...-szóval, hogy azzal csupán azt akartam neki megtanítani, hogy

- Aki nehéz időszakban akar üzletet nyitni, annak mindenek előtt a személyét, vagyis saját magát
kell tudni eladni. Csak aztán veheti elő a termékét. Akit nem ismernek, annak nincs is olyan áruja,
ami bárkinek is kellhet.

 A kávézója megtelt. A bevételét pedig havi kétmillával is nevetségesen kevésnek érezte. Persze, hogy a kávézó mellé egy cukrászdát is nyitott. Húsz évesen ő már egy kőkeményen kiképzett üzletasszony lett. Persze, hogy az üzletei és alkalmazottai közepette, üzletvezetést és könyvelést ment tanulni, ami után már kevés lesz ide a papír, hogy folytatást írjak. Nehéz időszak volt, még ha gyorsan is ment, de megértette, hogy vége annak az időnek, amikor az apu majd pénzt ad a szórakozásaira. Ezt már magának kell megteremtenie és ha törik, ha szakad a saját lábára kell állnia, mert a mi családunkban nem létezhet olyan hülye, aki a megélhetésért munkába jár, hogy a szorgalmával mást tegyen gazdaggá. A szorgalma azért van, hogy magát tegye gazdaggá. Az igyekezete minden perce egyedül csak őt illeti meg. Akik meg rajta akarnak meggazdagodni, azokat köpje bátran arcon.

 A felhajtó csoport feladata, hogy agyilag problémás, ennél fogva elegendően hülye vállalkozókat hajtsanak fel. Amikor találnak ilyet, akkor oda megyünk és kirugdossuk a saját üzletükből őket. Nincs benne semmi durvaság. Az illetők észre sem fogják venni, hogy kipateroltuk őket. Még örülnek is neki, hiszen húgyért-szarért megvesszük az üzletüket. Azokat az üzleteket, melyektől már rég szabadulni szeretnének, csak eddig nem érkezett egy angyal, aki készpénzt ajánlott volna érte. Nyomorult helyzetbe került családi üzletet pedig nem nehéz találni. A megbízhatatlanok tehát boldogok lesznek, hogy az utcára tették őket. Eltanultuk és átvettük az ellenség taktikáit, miszerint önként és boldogan ... . A felhajtók egyszer jelezték felém, hogy a hozzám tartozó körzetben találtak egy ostoba ember elbénázott éttermét. Egy felhajtóval a helyszínre mentem és a boldog ember megcsinálta velem élete legrosszabb üzletét. Egy ötvenmillió értékű éttermet, két millióért adott ki a kezéből. Hogy az illető mennyire bajban lehetett, az szerintem érzékelhető. A felújításra áldoztunk újabb két milliót, és az étterem máris megnyitható állapotba került. Bele dugtunk négy saját emberünket, a hiányzó létszámot pedig egy állami munkaközvetítő irodára bíztuk. A munkakeresésbe belefáradtak közül tíz embert választottunk ki, ezer Yenes órabérben végzendő és napi nyolc órára kiszabott munkára. A negyedik évünkben szintén sok változáson mentünk át. Az volt az egyik, hogy az öt vezér fejéből kipattant egy ötlet, miként tudnánk a szervezetet még jobban átláthatatlanná tenni. És lőn világosság. Mi lenne, ha a boldogokkal takarnánk el az arcainkat? Mi lenne, ha a sajátjaink helyett a megbízhatatlanokat hajtanánk szét, a lehető legalacsonyabb bérben? Ez valahogy így nézett ki a megbeszélésünkön, ahol a főkolompos szerepemet játszottam el, és az ötletet bedobtam a közösbe.

- Mi lenne, ha mi is elkezdenénk végre az önként boldogok abszolút kihasználását? Ahogy a nagymenő gonoszok is teszik. A magyarok elcseszett dolgait elképesztően jól feljavítva másoltuk le. Koppintsuk le azt is, amit az ellenségeink tesznek. Tartsunk mi is rabszolgákat. Végeztessük velük azokat a munkákat, amelyeket a sajátjaink nem szívesen tesznek meg, vagy nem tudják rendesen elvégezni a hiányzó kezeik miatt. Ha eldobható embereket veszünk fel, akkor állami segítséggel fogjuk tudni törvényesen rugdosni őket. Persze mindezt őértük. Hehe. Ezek a fura lények hozzá lettek már szoktatva ahhoz, hogy azt higgyék minden értük van.

 Az ötlet gyakorlattá vált. Állami segítséggel vettük fel azt a tíz embert is, akiket az első munkanaptól kezdve az étterem működésébe vontunk be. Ők boldogok voltak, mi meg röhögtünk rajtuk. Remekül bevált az ötlet. A boldogokkal takaróztunk be. Nem kellett bánatani őket, hiszen kiváló munkaerők. Mindenki örült. Az önként és boldogan egy remekül kifundált szellemi taktika, ami ellen nem harcolni kell, hanem alkalmazni. Megvan hát az új étterem és fel lett töltve dolgozó kezekkel. Első lépés a kiadások visszaszerzése. Nem sok pénzről van szó, ezért nem kell izgulni a dolgon. Az étterem elsődleges dolga, hogy a társainkat ingyen lássa el reggelivel, ebéddel és vacsorával. Jó néhány olyan csoportunk van, amelyben nem érnek rá olyan luxusra, hogy otthon főzzenek. Aki házhoz kéri, annak pedig az ajtajáig kell vinni. Ahogy ez biztosítva van, indul a stopper. Minél rövidebb idő alatt, minél nagyobb mennyiségben kell az értékesítőkhöz termékeket gyártani. Az étterem ugyanis nem arra kell, hogy kinyitjuk az ajtót, és majd maguktól betalálnak a fizető vendégek. Soha sem lenne baj, ha egyetlen vendég sem térne be. Az étteremnek ugyanis van engedélye bárhol eladható élelmiszereket kiokádni. A termelés főszíntere. A fizető vendégek betérése pedig a takarás, ami akárhol létező étterem látszatává teszi.

Szemléletváltás – Elemzés –Megoldás

 Hogy mekkorát változott a gondolkozásunk az elmúlt néhány harcias év alatt, azt akkor vettük észre, amikor a külsősök hozzánk igazításához értünk. Őket látva vált világossá igazán mennyire kiegyensúlyozottakká varázsolódtunk. Tudjuk mit akarunk. Tudjuk hogyan akarjuk. Ma már nevetünk rajta, vajon miért hittük fontosnak a digitális barátok meglétét, mikor ami fontos, és aki fontos az itt van a szemünk előtt, és itt van velünk. Az okostelefon volt az egyetlen komolyabb probléma, ami rengeteg vitát gerjesztett. Kellett vagy két év mire mindenki meg tudott tőle szabadulni. Láttuk ezeken az embereken az elvonási tüneteket, melyek semmiben sem különböztek a dohányzásról leszokóktól. Még jó, hogy voltak orvosaink, akik kezelni igyekeztek ezeket a betegeket. Mert az okostelefonjukhoz nőtt emberek kétséget kizárólag betegek. Csak hát ezt örömösködéseik közben nem veszik észre. Az észrevétlenül agymosó szerkezet. Megalakuláskor kizárólag az oltatlanok jelentették a tagságot, ezért róluk szólt és értük teremt az egész. Ahogy a dolgaink haladtak előre, a gondolkozásunk és ezzel együtt a szemléletünk is fokozatosan változott. Három évvel később már nem az oltatlanok szerveződése, hanem az oksotelefontalanok csoportosulása lett. Az okostelefon szó lett hát az úgy nevezett átjárónk, a másik világba berepítő kapunk. Ma már egyszerűen elfogyott a kedvünk ahhoz, hogy a függőségbe esettek leszoktatásával foglalatoskodjunk. Ez azt jelenti, hogy céltudatosabbak lettünk. Nekünk felvilágosult emberekre lehet csak szükségünk. A felvilágosultság mértékét az okostelefon léte, avagy nem léte kiválóan mutatja. Aki előveszi a zsebéből az okostelefonját, az már nem mondhatja és ki sem ejtheti a száján, hogy felvilágosult. Nem állhat ki senki elé, hogy olyan tényeket tárjon fel, melyek a ma már korántsem háttérhatalmak követnek el az emberiség ellen. Az okostelefonnal ugyanis épp azt mutatja meg mennyire bele van épülve abba a rendszerbe. Régebben nem tudtuk felmérni és leellenőrizni ki az oltott és ki nem. Aki oltott volt és azt mondta magáról, hogy oltatlan csak azért, hogy bekerülhessen a mi rendszerünkbe, az be is került. Mindvégig azt hittük róla, hogy oltatlan, hiszen az oltásellenes mozgalmaink fontos szereplőjévé vált. Ma ettől sokkal egyszerűbb dolgunk van, amikor új tagokat engedünk a tűz közlébe. Az okostelefon függőségét egyetlen ember sem tudja letagadni. Egyetlen óra elég ahhoz, hogy tüneteket mutasson. Lehet, hogy emiatt állt meg a növekedés, és lehet, hogy éppen ezért nem leszünk világméretű szerveződés, de egy valamiben kurva erősek vagyunk. Aki bent van, az megbízható ember. Aki kint van, az megbízhatatlan. Ennél fogva a belső embereink kezébe kerülnek a külsősök, másképpen megbízhatatlanok üzleti dolgaival való kerepelések. Mivel a külsősök gyorsan szaporodnak, azok elbódításához elhivatott harcosok kellenek. És ezen harcosok már bizonyítottak, a céljainkkal pedigtisztában vannak.

 Vegyük át újra hogyan működnek a dolgok belül, és azok hogyan veszik át az irányítást a megbízhatatlan emberek felett. Remélem az már észben van, hogy a megbízhatatlanok szó alatt az okostelefon függő barmok állnak. A belső embereink őket állatként kezelik. De legalább kedvelhető házi állatkaként, ami érthetővé teszi miért is olyan kedvesek hozzájuk. Szerethető állat is létezik ugyanis. Számunkra tehát az okostelefon függő a kedvenc állatkánk, mondjuk a cicánk helyére kerül, és örömest eljátszadozunk vele, amíg kedvünk van hozzá. A szemléletváltásunk lehetővé tette, hogy a kevesek irányítsák a tömegesen létező boldogokat. Magunk között ugyanis az okostelefon függőket egyszerűen csak a boldogoknak nevezzük, mivel egyértelműen bekapták azt a horgot, amit az önként és boldogan rabszolga szlogen csalijaként nyomtak le a torkukon. Hogy ne kelljen ezerszer leírni az okostelefonos szót, ezért a „Megbízhatatlanok”, vagy a „Boldogok” kifejezést fogom használni, amit felváltva lehet használni a szóismétlés elkerülése végett. Nos. A szemléletváltást előidéző eseményeket kívánom kiemelni az öt alapítón átgázolva. Elsőként a halász családot a legkényelmesebb előre venni, akik ha a szervezet nem alakult volna meg, mára már éppen tönkrementek volna. Ami rájuk nézve nem lett volna egészséges, hiszen tele vannak gyerekekkel. Azzal menekültek meg, hogy a csapatba verődés révén fel tudtak hagyni az állami halfelvásárló maffia által üzemeltet halpiaccal, ahol ugyan az összes kifogott halat egyben vették át, ezért a pénzüket is szállítmányonként egy összegben markolhatták fel. Sajna ez az összeg minden évben kevesebb lett. Elérve odáig, hogy már a puszta megélhetés is veszélybe került, miközben a kiadások folyamatosan emelkedtek, mind a vállalkozás, mind az egyéni lét terén. Az összefogás kiszakította ezt a családot az omladozó körforgásból. A halászunk kezébe kerültek mindazok, akiknek közük van a tengerhez, hajóhoz és halhoz. Hozzá csatlakoztak más halászok is, akik hasonló cipőben jártak. Mindegyikük tisztában volt azzal, hogy az állami halpiacoktól meg kell szabaduljanak, hiszen az teszi tönkre őket. Csak azt nem tudták hogyan? Mi tudtuk. Ezért neki is láttunk az átszervezéshez, amit én tulajdonképpen átnevelésnek nevezek, hiszen a megszokottaktól eltérni, ahhoz nem csak bátorság kell, hanem gondolat váltás is. A halászok által fogott halakat és egyéb tengeri izgő-mozgókat, a saját üzleteinkben kezdtük el értékesíteni. Nem volt nehéz, hiszen csak a család már meglevő halboltját többszöröztük meg, hogy mindenfelé legyen belőle. Mivel ezek kifejezetten kicsi boltok, a szaporításuk kényelmes és kevés költséggel jár. A szaporítás természetesen a hal eladásokból tudott megvalósulni, ami megint csak gyorsan ment, a túlzóan olcsó áraknak köszönhetően. Amíg a halász család a halmennyiséget egyedül nyomta, addig ez nevetséges feladat volt, amihez én talán nem is kellettem volna. Ahogy megint egy halász család csatlakozott, majd még egy, a kis halboltok kezdtek az idegeinkre menni, mivel nem férnek beléjük a beúszó halak összese. Annak ellenére sem, hogy irdatlan sebességgel fogynak. Befogtuk hát a meglévő éttermeket és kávézókat is a halételek pergetésébe. Még a zöldséges boltokba kerültek belőle. Ahogy a zöldségesek is beszálltak a halasokon való megsegítésbe, hirtelen nem lett elég halunk. Ahogy megoldottunk egy problémát máris született egy másik. Valamivel több hal kellene. A szusi és szasimi értékesítése ugyanis a hal hiányához vezetett. Ne feledjük, hogy egy halászbárka a gyengébb napján is két tonnányi halat rak ki a hasából. Amikor felnőttünk a feladat megoldásához, nyolc halászbárka áztatott el bennünket, és még így sem volt elég. A halászunk nyakába vette a lábát és súlyos problémákkal küszködő halászokat ment felfedezni. Sikerrel járt, mert ma már közel száz bárka járja a tengert, hogy a hal éhségünket valamelyest ki elégítsék. Amikor átbillentünk a ló túloldalára, és ismét több lett a hal a kezelhetőségnél, akkorra már a külsősök szükségességére rég rájöttünk. Egy csoport kifejezetten a szusi éttermekre specializálta magát, ahol szintén küszködni kezdtek a halárak emelkedésével. Akik a kínlódást megunva bezártak, azok üzleteit mi vásároltuk meg és töltöttük fel a saját haltól bűzlő embereinkkel. Mások viszont halálra örülték magukat, mert mentőövként érkezett a féláron beszerezhetőség. A szusi éttermek a gazdaság bomlását teljesen figyelmen kívül hagyva fellendültek. Nekünk pedig megint nem lett elég halunk. Ekkorra persze már rájöttünk, hogy a hal üzlet mindig ilyen lesz. A pont elég, ebben a szakmában nem létezik. Miért sikerült ez mégis látszólag egyszerűen? Nyilván azért, mert olyanokat kerestünk meg, akik nehéz helyzetbe kerültek. Olyanokat, akiket már a problémáik majdhogy nem agyonnyomtak. Csak az ilyen emberek lesznek vakmerőek és tesznek meg bármit, szó szerint bármit a megmenekülés érdekében. Ha betegnek kínálunk gyógyszert, ha haldoklót mentünk meg, az örökre hálás lesz. Oly annyira, hogy amikor azt kérjük tőle, hogy dobja el az okosító telefonját, akkor minden vakera nélkül a tengerbe fogja dobni, megmutatva vele, hogy kit és mit tart fontosabbnak az életében. Csak a bajba jutott ember érzi, mennyire esik jól a segítség. Csak ők tudják mi a fájdalom, és a mit eszünk holnaptól való rettegés. Nem lehet szükségünk olyan emberre, aki multinál dolgozik és a fizetésére büszke, mindeközben a városi paneljából a prepperkedőknek ad tanácsot. Már a legelején rájöttünk arra, hogy segíteni annak kell, aki átesett már sok megalázó dolgon és a nyomortól félve alázkodik tovább. Nálunk ezekből lettek a szervezet magja. És mivel japánokról van szó, igazán fanatikusak. Nem fognak elárulni és becsapni minket. A japánokra nem illik a magyar „megszállott” kifejezés. Ezek bizony, és bárhonnan nézzük, fanatikusak. Ők lettek később a csoportvezetők és a mindenért felelősek. A zöldség-gyümölcs, és bármi más, vízi szállítását is a halászok végzik. Nekik vannak ugyanis a leggyorsabb hajóik. A halász barátunk ezen típusú embereknek lett a Sógunja. Az ő szavára ugranak. Akár a kútba is!

 Az egyik célunk az árak lenyomása, amivel komoly akadályt gördíthetünk a vállalkozásokat tönkretenni igyekvő, a magukat nagyoknak tartókkal szemben. Van olyan termékünk, amelyet féláron kínálva, egyáltalán nem hoz hasznot. Akkor is olcsón adjuk, mert úgy érezzük meg kell tennünk a kis pénzű emberekért. Az ország gazdaságát tönkretenni igyekvőknek beintése érdekében pláne. Persze annak is örülnénk, ha a példánk ragadós lenne. Láttunk már erre hajló gyengécske kezdeményezést. Sajna, aki ezt megtehetné, annak meg nem ez jut az eszébe.

 Nos. A halász banda esetében az elmondottakat látjuk, ha felülről nézzük. Viszont. Ha onnan nézzük, ahonnan bárki más is láthatja, akkor néhány halász vigyorát fedezné csak fel, akik nincsenek összeköttetésben a távoli halászokkal. A Hokkaidói két halász család egymást boldogítja. Összejárnak, haverkodnak. Amikor bárkáikkal visszatérnek a kikötőbe, ott a mi hűtőkocsiaink várják őket és minden rakományukat elhurcolja. A halászokhoz, és minden matrózhoz beesik havi, most már hatszázezer, és a szolgáltatásaink, juttatásaink minden mámora. Mivel elszánt és a szervezetet erősíteni kívánó halászok száma immár kifújt, bevetettük a ránk jellemző csavart. A Halász, külsősöket nem akart magának. Féltette a megbízhatatlanoktól az összetartó csapatát. Bárkákat vettünk hát, és az utcán bóklászó halászokat vettük fel rájuk. Rendesen, ahogy azt szokás. Alkalmazottakat. Ez esetben nem baj, ha a hajósaink megbízhatatlanok. Ha havi háromszázezerért elvégzik amit elvárunk tőlük, addig locsoghatnak. Aztán egy kis idő múltán ugyanazt tettük velük, amit a gonosz oldal. Ha nem hagyja abba a fészbukozást, a munkahelye bánja. És bevált! Ahogy bevált a nem kötelező az oltás, de ha nem oltatod magad, akkor csúnyán néznek rád a munkahelyeden, éppen úgy bevált a magánügy, hogy szabadidődben mit csinálsz, de ha fészbukozól, akkor nem fogsz tetszeni nekünk. ... És simán, első szóra le lehetett szoktatni a nálunk dolgozó, munkából és bérből élőket szinte mindenről. Csak az okostelefonról nem. Azt az életük árán is védelmezték. A maximum amit e-téren elértünk, hogy munkaidőben nem használhatják, vagyis a munkahelyeikre nem vihetik. Ennek a hátulütője annyi lett, hogy nem lehetett túlórára kényszeríteni őket, mert iszkolnak haza boldogoskodni.

 A szemléletváltáshoz elengedhetetlen hát, hogy elnézőbbek legyünk és megértőbbek. Ha a harag és düh irányítja érzéseinket, akkor ez nem fog sikerülni. A haragszunk a pénzhatalmi elitre, amiért népirtásba kezdtek, és a többi, és a többi. A dühösek vagyunk a miniszterekre, amiért kinyalják a globalista elit seggét. És a többi. Ezt el kell tudni engedni. Ugyanis nem ők a hibásak azért, ami a világban és velünk történik. Még akkor sem, ha ők a parancsosztók. Azt teszik csak, amit megtehetnek. Amire a széles tömegek jogosítványt adtak nekik. Hiszen ki ne tudná, hogy ha a fészbukot nem használnák, akkor nem is létezne. Ha a guglét elkerülnék, akkor az sem lenne szem előtt. Ha az okostelefont nem vennék a kezükbe, akkor nem lenne megfigyelés és a többi sem. Ha a törvényhozóknak a tyúkszemükre mernének lépni, akkor nem lennének külföldi érdekek kiszolgálása és háborúk. Semmi sem, amit a gonoszok akarnak. Ellenben, ha elhitték, hogy ez a fejlődés, amit nem lehet megállítani, és hasra esnek a propaganda előtt, akkor mégis miért csodálkoznak? Mire fel ez a csuda nagy harag?

- Ó, jaj! Átvertek minket!
- Persze. Naná!
- A húha anyjukat! Kísérleteznek a gyerekeinken!
- Persze. Naná! Mégis mit gondoltál? A te hülye gyerekeden kísérleteznek, nem a sajátjaikon. Nekik legalább van eszük. A saját gyerekeiket megvédik tőled és te a te gyerekeidtől.
- Ha bevezetik a digitális pénzt, akkor totális megfigyelés alá kerülünk!
- Nyilván. Ehhez csak az kell, hogy mindenkinél legyen okostelefon és egyéb más „okos” kütyü. Ha egyszer nem jöttél rá, hogy amit ők okosnak neveznek, az a valóságban a megfigyelés álneve? Te tényleg okosnak látod azt, amit odafentről beléd sugallva okosnak mondanak? Ha lecserélnéd az „okos” szót, a „megfigyelő” szóra, akkor a nevén nevezhetnéd azt, aminek az a neve. Megfigyelő telefon. Megfigyelő óra. Megfigyelő ház. Megfigyelő város. Ha egyszer kinyújtottad a kezed az első „okos” szóra, akkor mégis mit vársz cserébe? Valami jót és szórakoztatót reméltél tőle? De hülye vagy haver. De legalább boldogságban úszva tompítanak le.
- Ezek képesek és atomháborúba kergetik a világot!

- Mégis mibe kergessék? Ha eddig leszartad, akkor miért éppen most kezd el érdekelni? Tettél eddigi életedben bármit is ellene? Ja! Nem? A gondolataidat teljesen lekötötte a közösségi média és tévé szórakoztató ipara? Hát akkor most csukd be a szemed, és élvezd ki az utolsó perceidet. Talán mások majd tesznek helyetted valamit. Talán! Esetleg! Ki tudja?

 Az első főszereplőről megtudtuk hát, hogy halász családba született. 2005-ben vette át a vállalkozást édesapjától, aki személyesen tanította ki fiát a halászat titkaira. Tizenhat évesen kezdte a besegítést. Két dolgot szeret. A hajókat és a vitorlázást, ezért hajózási szakközepet tanult. A halászkódást ugyanis nem kellett tanulnia intézményesen. Évente kétszer átvitorlázik Koreába. Amikor átvette a családi vállalkozást a keresete átlag havi egymillió Yen volt. Amikor megházasodott, érdekes módon egy szintén halászkódásból élő család lányát vette el, közösen egy halboltot is nyitottak, ami átlag havi ötszázezer pluszt adott a családi kasszához. Náluk 2015-ben kezdődtek el a gondok. Innentől kezdve egyre kevesebbet kaptak a halrakományért, amit tetézett az is, hogy egyre többet lett muszáj a tengeren pancsolni. 2019-re a család keresete a felére csökkent, amiért háromszor annyit kellett dolgozniuk, mint eddig különben. Ha valakik, akkor ők aztán tudják, hogy semmi sem tart örökké. 2020-ban, tehát mindössze egyetlen év alatt az eddig is felére esett kerestük is a felére csökkent. A családban érthető módon kitört a pánik. A spórolás kemény időszakába léptek. A családot a szemléletváltásuk mentette meg. A boldogulunk mi magunktól is szemléletből a csapatba kell állnunk felismerésbe pottyantak. Amikor a magányos farkas rádöbben arra, hogy falkában biztonságosabb, akkor már az is egy szemléletváltás. A falkában való vadászás meghozta a remélt eredményt számukra. A halászatból származó keresetét havi hatszázezerre felvitte, ami mellett a halboltjuk is ugyanannyit kerített a férj keresete mellé. A család anyagi helyzete egy év alatt helyre állt. Mindössze azért, mert nem egymaga akarta megoldani a bajait. Most már nem. Mostantól már nem.

 A szemléletváltás akkor nyer értelmet, amikor a cél világosan látszik. A szervezet esetében az első cél, és akkor még az egyetlen, az önellátásból kicsípni egy kis szeletet. Egészségesebben akartunk étkezni. Mindössze ennyi. Viszont nem maradtunk meg a régi szemléletmódunkban, amelyben még mindenki magának kapálgatott a kertjében. A cél ugyanis egymás ellátása lett. Az egymásért tevés érdekében sok mindenen változtatni kell. A dolgok úgy alakultak, hogy rövid idő alatt sokan lettünk. A cél innentől már az önellátás mellett az önfenntartás lett. Nemcsak, hogy ellátjuk egymást élelemmel, de még keresetet is kreálunk a dolgainkból. Ahogy nyereséges kezdett lenni a dolgunk, még gyorsabban, még többen lettünk. Ott ahol ekkora fizikai és szellemi erő omlik egy kupacba, nevetségesnek látszik, hogy csak az egészséges étkezés és a valamicske keresetért izzadjunk egymás hóna alatt. A cél: Önellátás, amennyire csak lehet. Önfenntartás, amennyi csak kihozható belőle. Az inflációt letörni, vagyis nem haladunk az árakkal. Ahhoz, hogy olcsók legyünk irdatlan mennyiségű többletet kell tudni produkálni. Ez a megmozdulás egészen más jellegű embereket vonzott közénk szép számban, akik a céljainkhoz ismét hozzábiggyesztettek még egyet. Elgáncsolni a globalistákat. Ahol csak lehet tegyünk keresztbe nekik. Ennek köszönhetően egyre harciasabb emberek vegyültek el közöttünk, akik megint új célt köptek az eddigiekhez. A segítsünk a bajba jutottakon. Azokon, akiket a globalisták nyomkodnak éppen agyon. Ez akkor még az oltatlanokat jelentette. A rugalmasság és az eseményekhez való alig látható simulás mindig eredményességet hozott. Az eredményességhez persze az is kellett, hogy jó alaposan átlapozzuk a mások hibáit. Nem elég az, ha van egy jó ötlet, ami talán hibátlannak is látszik. Ami nem lehetetlen. Ahhoz ugyanis csapat kell. Mókásan fog hangzani az, hogy a csapat első emberén fog múlni minden. Mégis így van. Az első ember, aki tudását adja az ötlethez, vagyis aki legelőször csatlakozott, ahhoz fog igazodni a többi jövevény. Ennél fogva, amikor az első belépő ember egy elcseszett fazon, akkor érdekes módon elcseszettek sokasága fog az mellett megjelenni, akik már a kezdeményezést is csődbe viszik. Ahol a cél nem egyértelmű, ott a semmirekellők fognak inkább összegyűlni, hogy mindegyik a saját célját hányja bele. Ezért nem szoktak sehova sem elérkezni azok a szerveződések, ahol mindenkit akarnak megszólítani és a minél nagyobb létszám elérése érdekében a világon mindenkit magukhoz akarnak édesgetni. Ami mindenkihez szól, annál borzalmasabb nincsen! A „mindenki” ugyanis minden esetben csőcseléket jelent. Hogy ne csőcselődjék el a dolog ezért a tervhez illő elsőt kell meglelni. Persze nem csak ez az egyetlen, ami szükséges. Fontossá válik az is, hogy meg kell érnie a szervezetnek. Tudnia kell mit akar? Mi a cél? Minek az érdekében állítunk hadrendbe egy sereget. Meg kell érnie annak is, aki beáll a csapatba. Aki tudja miért ezt választja? Aki a választása felelősségét is érzi. Nem szórakozáshoz van a csoport. Nálunk az érési folyamat két évig tartott. Ez alatt bizony értek kudarcok is. Éppen azért, mert nem a megfelelő ember került a megfelelő helyre. Éppen azért, mert a második, a harmadik utánjövő akarta átvenni az első helyet, ezért kiszorították pozíciójából az elsőt. A második és harmadik viszont egymással összevesztek az első helyért folyó együgyű küzdelemben. Az ego problémákat azzal lehet megoldani, hogy mindent és mindenkit az első emberhez kell igazítani. Az utána jövők is egyből elfogadják az első irányt szabó elveit, ha tudatosul bennük, hogy az első emberé az első szó. Ahol a csoport tagjaiban tudatosul, hogy az első ember mellé kell felsorakozzanak, mellé és nem szembe, akkor egyetlen hónap alatt többet teljesítenek, mint mások egy egész év alatt. Elképesztő dolgokra képesek. Egy csapat kiépítése esetén az említett hiányosságok, éretlenségek révén a legtöbb szervezet egyszerűen elbukik. Nem tudnak rájönni, hogy miért! Ez a sületlenek szerveződése nem japáni eredetű. Bárhol a világon ugyanígy játszódik le. Magyarországon is. Ott talán még a szokásosnál is kellemetlenebbül. Emlékszem arra, amikor a Szövetkezet TV akaródzott megalakulni és ahhoz még én is megpróbáltam segíteni. Nyilván azért kellettem a dologhoz mert félő volt, hogy a magyar hatóságok gyakran akarnak majd az igazságot hirdető televízió környékén sepregetni. A megoldás az, ha a szerver nincsen Magyarországon. Felkínáltam hozzá a mi szerverünket, ami ugye Japánban van és ahhoz magyar földről piszok nehéz lesz hozzáférni. Adom a szervert, ami tőlem akár negyven terabyte-ig terjedhet. Ellátom hozzá a rendszergazda szerepét is, mivel értek hozzá. Aztán milyen weboldalt akarnak és mit nyomnának fel rá és hogyan, az már az ő dolguk. Ha elfogyna a tárhely, szóljanak. Ha PHP-ban meg kell írni valamit, akkor is. Ha JavaScriptet akarnak, azt is megírom hozzá. A tartalomhoz had ne legyen közöm. A teljes költséget én álom, hogy ott csak a tartalom készítéssel babrálhassanak. Megbeszéltük. Aztán megint megbeszéltük, és OK, te vagy a főnök. Persze kellene nekem ehhez olyan segítség is, aki ott van veletek. Én ugyanis csak a japáni oldalt tudom piszkálgatni. A mit és hogyan lenne még jobbhoz, jobb ha ott is van egy ember, aki a szerveren otthonosan mozog. Megérkezett a segítség. És pont az játszódott le, amit a japánkákkal egy tucatszor megéltem. A következő ember elsődleges dolgának érezte, hogy szembe álljon velem. Az első számára idegesítő szavamra át vette az első helyet és az annak elképzeléseinek kellett megvalósulni, ami a magyar szervezetet keményen költségekbe verte. Szervert béreltek és a segítőből lett a fő ember, aki átvette pillanatok alatt a teljes irányítást. Persze ügyelve arra, hogy aki utána érkezik, az csak segítő lehet. Ez pedig egy végtelen folyamat, hiszen persze, hogy az ismét segítőnek érkező, simán maga mögé gáncsolta az előtte levőt. Talán még mindig ott tartanak, hogy kinek az irányítására bízzanak, mit? Talán még mindig ott tartanak, hogy nem működik a dolog. Nem érdemes belemenni, mert a japánjaink is ebből már jeles tanórát adtak. Meg is oldottuk azzal, hogy amikor fel kellett tölteni egy csoportot és kiválasztottuk hozzá a vezető személyiséget, akkor minden további emberkét egyenként kihallgattunk. Elbeszélgettünk velük, hogy mi előtt még a csoportba dülöngélnének be, tisztában legyenek vele, hogy a csoportot vezető személy mellé van rájuk szükség. Aki felfogta bejutott, aki nem, azt még hagytuk érni.

 Az elemzés a hibák feltárását követően kezdődik meg. A magyarkodó csoport ehhez rengeteg táppontot nyújtott. Magam is végig pásztáztam a létező összes szerveződést, amelyek az oltatlanságukkal és az igazságszeretetükkel tűntek ki. Ahol csak lehetett, persze segítettem is nekik. Ezt a segítséget naná, hogy csak addig fogadták el, amíg dicsértem őket. Ahogy felhívtam hibáikra a figyelmet, pótolható lettem. Persze, hogy még mindig ott tartanak, hogy a süket kutyák sem figyelnek rájuk. Terveikből csigaház lett. Ami érthető, hiszen nem hogy mások, de még a saját hibáikból sem hajlandók egy tyúklépésnyit sem tanulni. Pedig az ötletek kétségkívül jók. Akkor mégis miért áll minden egy helyben? Mert a rendszerbe nevelt aggyal maradva, csak a rendszeren belül lehetnek képesek gondolkozni. Az attól eltérőket, a normálistól eltérőket, még ők sem képesek kezelni. Szemléletváltás nélküli folytatás, és hibakeresés, elemzés nélkül az egyforma ugyanaz létezik csak. Amit ugye normálisnak tartanak. Ami semmiben sem különbözik attól, amit a kinevelt rendszer nevez normálisnak. Mind ugyanazt a sémát követi. Ugyanazt majmolja. Nincs saját elképzelés, és nincs sajátos forma kialakítás. Csak egy fajta szervezkedési mód létezik. Az add nekünk az adód egy százalékát és fizesd be a tagdíjad az alábbi bankszámlára. Adakozzatok kis majmok, mert mi tudjuk a tutit és különben is jót akarunk mindenkinek. Közben pedig többet ártanak annak a megnevezett mindenkinek, mint maguk a létszám csökkentő globalisták szeretnének. A szemléletváltást a saját hibáinkon való nevetni tudás váltja ki, és akkor forr ki teljesen, amikor mások hibáin röhögjük halálra magunkat. Ez világítja meg azt, hogy már másképpen látjuk a világot. Más értékeket képviselünk, mint a norma. Amikor a problémákba nem jajgatva belemerülünk, hanem vicc lesz belőle. Az alapos és hidegvérű elemzés pedig hibátlanná tesz.

 Amikor változásokat akarunk eszközölni, akkor minden esetben rendszerben kell gondolkoznunk. Még akkor is, amikor csupán egy csoporton belüli változást akarunk elérni. Ezért csak akkor ejtünk csoportokban változást, ha az elemzőink szerint az nem okozhat problémát a rendszerünk egészére. Nem csak a problémákat kell kielemezni. A nyereségre hatással levőket is. A társaink hangulatát és véleményeit is. Azzal, hogy mindig lefuttatunk egy elemzést, még mielőtt elkezdenénk valamit, majd amikor az véget ér, tudjuk mivel és hogyan fejleszthetjük azt tovább. Látjuk a megoldásokat.

Az elosztás művészete

 Az élelmezés, így annak elosztása nem kis feladat. Kicsiben nem nevezhető élelmezésnek. Nagyban pedig számtalan probléma tesz keresztbe. Kezdem azzal, amit bárki, bárkikkel meg tud oldani, ahogy mi is a kapirgálás legelején. Egy bizonyos. Ha az önellátás felé kezd el valaki kacsingatni, akkor ahhoz mindenek előtt csapat kell. Ahhoz, hogy beinduljanak a dolgok legalább száz emberre van szükség. Amíg ez a létszám nincs meg, addig semmi esélye a kezdeményezésnek. A néhány ember kis zöldséges kertje éppen csak egy tökön rúgást ér. A jószívű emberek persze azt is szorgalmazzák, hogy egyedül kapálgasson az, akinek a csipája kinyílt. Az egyéni kertészkedést is hasznosnak vélik, amire könnyű is hajlani. Persze miért ne tenné, akinek van hozzá kertje? Persze miért ne tenné az, aki eddig is tette? Viszont! Ez a kicsinyes emberke, kicsinyke világa, ami nem ment meg semmitől és nem old meg semmit. Kábé olyan, mint a maszk használók elképzelése, ami nem véd meg semmitől, de aki az arcára teszi, ezt nem fogja fel. A hirtelenjében zöldséget kell ültetnünk emberkék is ugyanabban a ladikban eveznek hát, mert ők sem fogják fel az értelmetlenségét. Kevesen tudják felfogni ésszel, hogy a baj sokkal nagyobb annál, mint hogy néhány zöldséggel az megoldható lenne. A hamis biztonságérzet mindkét táborban tömegeket tud megmozgatni és magányba kergetni. Ezzel kialakult az, hogy van, aki maszkot tesz a szájához, és van aki káposztalevelet. Mégis mi a különbség a kettő között? Semmi! Mindkettő bízik abban, hogy az segít. Mindkettő hisz abban, hogy ezt kell tennie.  

 Zöldségtermesztésbe immár csak akkor van értelme egyáltalán belefogni, ha az a megélhetést is biztosítani tudja. A magunk szükségletein túl kell nyújtani a tésztát. A következő fázisra is gondolni kell, nem csak a hirtelen mostra. Már megélhetésnek számít az is, amikor a többlet termékekkel cserélni lehet. Sokan vágynak egészséges zöldségre, akik azért, hogy ilyet a szájukba vehessenek bármit megadnak érte. Akik nem tudnak eladással foglalkozni, azok a csere forgalommal jócskán betudják foltozni a hiányosságaikat. Ez a minimum, amire gondolni kell, amikor az első vetőmagot a földbe dugjuk. Mivel mi tudjuk mi készül az emberiség ellen, és azt miképpen akarják megvalósítani, a legfontosabb pontra összpontosítottuk a figyelmünket. Arra a pontra, amit szinte és talán senki se vesz figyelembe. A megélhetésre. A támadás a megélhetésünk ellen folyik, amiről az élvezetekkel elveszik a figyelmet. Ilyenkor az okostelefonra gondolok legfőképpen, ami olyan függőséget okoz, mint a kábítószer. A bekábítózottakat pedig már könnyű befolyásolni. Megfigyelni pedig még inkább. Ilyen apró élvezetekért adják el a szabadságukat, akik még ebben is a szabad akaratukat vélik látni. Nem fogják észrevenni, hogy a kezdetben kényelmi eszköz egyre inkább kötelezővé válik. A megélhetést több oldalról éri támadás. A kamu járvány ideje alatt a munkából és bérből élőket lehetett a leginkább kényszerhelyzet elé állítani. Vagy részt vesz az emberkísérletben, vagy a keresete bánja. Nem csak a félrevezetéssel, de a megélhetéssel is rá lehetett venni bárkit arra, hogy szó szerint feláldozza magát. Még az is beoltatta magát, aki tudta, hogy ez nagyon nem OK. A munkahelyért bármit meg kell tenni. A számlák nem várják ki a gonoszkodások végét. Észrevettük hát, hogy ezzel tartják sakkban az egyszerű dolgozókat. Mert csak a dolgozókat tudták kényszerhelyzetbe hozni. Mindenki más lazán beintett. Ellenálltak, felvilágosítottak, tüntettek és pereskedtek. Társaságokat és pártokat hoztak létre. Sok mindent tettek. Egy kivételével. Az emberek megmentését a szájukra vették, de azok megélhetésüket nem. Egyetlen olyan társulás sem jött létre, amely a vállalkozók megmentésére esküdött volna fel. Az ország munkavállalóinak igen csak jelentős részét a vállalkozások foglalkoztatják. A frissen alakult társaságok a dolgozói rétegre vetették magukat, akik amúgy sem tudtak mit kezdeni magukkal, hiszen csak az egyik kábulatból a másikba sodródtak. A lényeg az, hogy a vállalkozók mellőzésével teljesen erőtlen szövetkezések jöhettek csak létre. A felvilágosult és magántőkével rendelkezők pedig nem fogtak össze, ezért egyenként harcolva a kialakult nehézségekkel, le húzhatták a rolót sokan. Az alkalmazottak pedig mehettek másik munkahelyet keresni. Aki ebből tanult, az biz felkészült a következő támadásra. Az már rég ott hagyta a munkahelyét és olyan megélhetés felé vette irányát, ami nehéz helyzetekben is működőképes. Persze egyedül is működő megélhetés nincsen. Úgy értem, hogy olyan, amelyik ne süllyedne el a bajban. Vajon volt-e bárki is, aki beállított egy rétesboltba, hogy a tésztát nyújtóztató tulajnak azt mondja, hogy – Nekem van meggyfám, adok ingyen meggyet, ha a családomnak is készítesz cserébe rétest. Merthogy ilyen aprósággal kezdődik minden! Ilyen magától értetődő lépéssel. Ez a túlélés mozdulata. Bárki meg tudja tenni, csak gondolnia kell arra, hogy közösen egy kicsit könnyebb. Gondolnia kell arra, hogy egyedül nem megy. Egyedül minden sokkal nehezebb.

„ Akinek van és ad belőle annak, akinek szintén van, az mindig többet jelent"

 Az elosztás oly annyira szerte ágazó és személyekre bontott, hogy annak technikai kivitelezésének megértéséhez a kis pályás focizáshoz kell visszatérjek. Ehhez a saját példámat veszem elő, amit igazán belülről ismerhetek. Minden a csoport összeállításon múlik. Egy csoportba nem kerülhetnek élesen különböző elképzeléseket tartó emberek. Amikor mindenki ott van, ahova való, akkor pörög a verkli rendesen. Nekem erdőm van. A hozzám csatolandó tizenöt fős csoport összeállításakor egyetlen fontos szempont köré lesznek állítva az emberek. Kinek fontos, hogy tűzifája legyen? Amennyiben a csoport összes tagja kályhával fűti a házát, akkor hasonlók kerültek egy csoportba. Mondtam már ugye, hogy az egész szerkezetet csak akkor lehet hibátlanul mozgatni, ha az érdekek találkoznak. A fa kitermeléshez és annak feldolgozásához ezért olyan csapatot állítottam össze, amely kizárólag fával fűtő emberkékből verbuválódott össze. Az érdekük hozta ebbe a csoportba. Annyi tüzelőfájuk lehet, amennyit csak akarnak. Nekem fám van rengeteg, munkaerő hozzá kevés. Másnak nincs fája, de szívesen fizet érte munkával. Nekik ingyen van fájuk, nekem ingyen van munkaerőm. Elegendő indok ez ahhoz, hogy tizenöt ember egymásra találjon. Nem tapasztalható nézeteltérés. Minden ebből indul ki. Bárhol és bármilyen jellegű csoportot akarjunk alkotni, az csak és kizárólag akkor működhet jól, ha egyetlen típusú fazonokból áll az egész csapat. A típus szó alatt ez esetben nem azt értem, hogy hasonló beütésű és hobbival rendelkezők. Kizárólag az indokot kell nézni. Az indokot, ami a csoportba hozta őket. Egy csoportban ugyanis csak egyetlen ok lehet, amit egyben az egyének egyenkénti érdekének kell vennünk. A mi példánkban ez az ok a tűzifa ingyenes beszerzésének lehetősége. Miért működik olyan jól? Mert a csoport minden egyes tagjának, tehát az egyénnek is érdeke, hogy legyen télire tüzelője. Úgy dőlnek a fák, hogy azt hihetnénk Babilon játékot játszanak vele! Nincs az az erő, amely megállítaná, vagy mit ne mondjak felbomlasztaná ezt az egymásért is tűzbe menő csoportot. Tervezetten és összetartóan megy a munka. Tudja a fej, hogy mit csinál a kéz. Nem tud becsúszni hiba. A csoport tagjai pedig elégedettek, mert még a tyúkjaik is a felhalmozott farönkökön kotlanak. Nekik már jöhet a tél. Nem fognak fagyoskodni a gyerekek. A jó összeállítás, mindenkit boldoggá tesz. Az sem mellékes, hogy csupa olyan ember serénykedik egy csoportban, akik leginkább  értenek a fához. Ők tudják csak igazán, melyik fa hogyan ég? Mekkorára kell vágni és hasogatni, hogyan kell azt feltócólni és mennyi ideig hagyni száradni? Szóval ők tudják azt, amit mások nem tudhatnak.

 Az elosztáshoz akkor érünk, amikor túl megyünk azon, ami az egyén igénye. A tűzifa készítői tudják, hogy miért olyan fontos a jó minőségű tüzelő előállítása. Ezért ők érzik át leginkább a hasonló cipőben járókat. Vagyis a kályháikkal fűtőket. Én és a tűzifa csapatom csak abban a prefektúrában ossza szét a tüzelőt, amelyben az erdő van. Meg lett hát szervezve, hogy minden kályhás házhoz jusson el elegendő tűzifa. Feltűnő, hogy két év alatt milyen nagy tempóban álltak át a kertes házzal bírók a vegyes tüzelésű fűtésre. Ahogy ezt letudtuk, az eladásra helyeződött át a hangsúly. Elegendő értékesíthető tűzifát tudott a csoport előállítani. Ki gondolta volna, hogy ekkora két kézzel kapkodás lesz érte. A bevétel fedezte a kiadást. Azon túl pedig a fa ültető csoport kapott eszközöket, gépeket. Ugyanis ahol fakitermelés van, ott faültetés is van. Na vajon kikből állhat a fa ültető csoport? Nyilván, akik szeretik a fákat és ültettek már eddig is eleget. Pontosan tudják hova kell, mennyit és mit? Nem száradnak ki és görbülnek utánuk a facsemeték. Mindenki őket hívja, ha fát akarnak ültetni az űrbe. Ennek a csoportnak pedig nyilván facsemetéket áruló kertészboltjuk is van, hogy a lakossági igényeket is kielégítsék és, hogy a bevételteremtés se hiányozzon az elfoglaltságaik közül. Nem csak maguk nevelik magról a csemetéiket, de az elültetésükre is fel lehet bérelni őket annak, aki tőlük vesz fát. A kidöntött farönkökből főként építőanyagokat állítunk elő, amit egy erre specializálódott csoport ad ki a kezei alól. A tűzifa csak melléktermék, hogy a fa minden centije fel legyen használva. Mondhatnám úgy is, hogy ne maradjon utánunk hulladék. A fafeldolgozó csoport erősen függ hát a kitermelő csoport jó ritmusától, amit ha nem hangolnának össze, lennének gondok. Az előállított födémfák, oszlopfák, gerendák, deszkák és lécek adják ki a mindent lefedő bevételt. Még a megmunkálásból fennmaradó fűrészporért is jó pénzt kapunk. Az én családomat az erdő látja el mindennel, amire csak szüksége lehet, ami mellett még keresettel is. Nem véletlenül van a házunk az erdőnk közepén. Ezért nem tanyának, hanem majornak illik nevezni. A favágó csoport főként az őszi, de inkább téli időszakban a legaktívabb. Ilyenkor mennek mások erdejét is megritkítani, hogy ne csak az én fám fogyjon. A körön kívüliek, az arctalanok is rendelkeznek földdel és erdővel. Egy-két millióért hatalmas erdőrészeket engednek nekünk kivágni. Akik anyagilag megszorultak és sürgősen készpénzre van szükségük, felhagynak az erdeik őrzésével. A fafeldolgozás ezért tud egész évben pörögni. Na és ezért tudunk az építőipari cégeknek féláron alapanyaggal szolgálni. A fűrészműhelyben időnként megjelennek az építő csoportok csoportvezetői is, hogy leadják megrendeléseiket, melyek a társaink otthonainak felújításához kellenek. Mivel több, mint jó bevételünk van, megengedhetjük magunknak, hogy a sajátjaink házát ingyen javítgassuk fel, avagy büféket és kávézókat hozzunk létre. Mivel mindig és mindenhol saját alapanyagokkal dolgozunk, sok mindent megtehetünk, amiért másoknak súlyos milliókat kellene fizetniük. Minél beljebb megyünk az erdőbe, annál jobb keresetet tudunk adni a bokrok között lapuló társainknak. A bevételből tehát még én sem tartok meg többet, mint amennyi a fát kitermelők zsebében landol. A bevételek ugyanis a földvásárlásokra és egyéb ingatlanokra mennek el, melyek további csoportok születéséhez adnak helyet, avagy a meglévő csoportok lehetőségeit bővítik. Nem kevésbé a saját lehetőségeimet. Mások természetesen másképpen kezelik a bevételeket. Ez inkább rám jellemző, hogy nem tartok egy vasat sem bankokban. Aki tudja, hogyan működnek a bankok, az kihagyja a létezésüket az életéből.

 Minden mozdulatunk abból áll, hogyan tudunk kimaradni a globalisták terveiből. A bevételeink nagyobb része fű alatt teremtődik, amiről senkinek sem lehet sejtése. Ha sejtenék sem lehetne mit tenni ellene. Bevételnek nevezzük azt is, amiért nem kell pénzt fizetnünk, ezért oly nagy az igyekezetünk az irányba, hogy minél több élelmet és egyéb más dolgot tudjunk magunk között megteremteni, amit egymásnak ajándékozhatunk. De még a körön kívüli, de velünk szimpatizálókkal is az egymás közötti cserékkel tudunk nem kevés hasznos és szükséges dolgokhoz jutni. Erre majd az indiaiakkal történő összegyógyulásunk témájában fogok írni. A lényeg, hogy ahol hússal és tojással tudunk fizetni, ott a készpénznek is elveszik a szerepe.

 Az arany tojást tojó tyúkjainknak köszönhetjük, hogy ki tudtunk dolgozni egy olyan önműködő rendszert, amit nem kell felülről irányítani mégis rendkívül hatásosnak mutatkozott. A kis létszámú csoportok a maximumot tudják kihozni magukból anélkül, hogy megerőltetnék magukat. Be tudják osztani maguk között mikor, ki pihen és ki végzi a csoportra szabott tennivalókat. A féláraink minden esetben nyerésbe hoznak. A csoportokat nem egy fölöttük álló személy mozgatja, hanem az egy húron pendülő más csoportok. A csoportok szó szerint egymást ösztökélik. Ugyanis, ha valaki elmarad, lemarad, vagy elbénáz valamit, az más csoportokra, ennél fogva másokra is hatással van, amit nem fognak annyiban hagyni. Nekünk alapítóknak sem kell inunk szakadtáig a szervezettel bajlódnunk, mert a rendszer mozgatja önmagát. Az érdekek ugyanis megegyeznek, a célok ugyanazok. Baj itt nem lehet. Gondok viszont mindenhol vannak a világon, így nálunk is akadnak. Ezen gondok, mivel rendszerint személyesek, illetve egyes személyek okozzák, megoldhatóvá vált azzal, hogy létrehoztunk két válságcsoportot. Akik a kritikusokból alakultak, illetve azok fejlesztették tovább magukat. A válság csoport kapta meg azt a teljhatalmat, hogy mások felett ítélkezhetnek. Ők döntik el mi történjen egy-egy problémás emberrel. Rendszerint ők fedezik fel ezeket, még az előtt, hogy bajt okoznának. Persze csak ott és akkor jelennek meg, amikor a befutó adatok problémát jeleznek. Mondjuk, amikor az derül ki az információk alapján, hogy egy különben jól teljesítő csapat egyszer csak indokolatlanul hanyagságot mutat. A válságcsoportból valaki megjelenik náluk személyesen és utánajár a probléma okainak. Ha az egy személy, akkor az illetőt a körünkön kívülre helyezi. Amikor a probléma oka mondjuk a gyakorlat hiánya, akkor felkutat az egész szervezetet átrágva egy hozzáértőt, hogy vegye át a gyengélkedők feletti irányítást. Kritikáival addig fogja ezt a csoportot agyalni, amíg be nem nő a fejük lágya. A kritika az egyetlen, ami a kisiklottakat a sínekre tudja helyezni. Ahol a kritika nem hozza meg a várt eredményt, ott kiszúrja a lufit. A csoport tagjait szanaszét szórja az éterben. A csoportoknak nincsen találkozó napjaik, ami érthető, hiszen minduntalan együtt vannak. Azok a csoportok, melyek egy szálra vannak fűzve, a csoportvezetői hetente egyszer összeülnek, mondjuk egy kávézóban, és elduruzsolják egymásnak mi lett odakozmálva, avagy mi lenne jó és még jobb. Amely csoportnak megfelelő bevétel teremtési lehetősége van, ott a heti bevételből a csoportvezető veszi le a tagok fizetségét és ossza szét azok között. A maradék pedig az őket pesztrálgató Shogunhoz kerül. A Shoguntól pedig ez a pénz visszaáramlik azon csoportok vezetőihez, melyek nem termelnek közvetlen anyagiakat, hogy ki tudja a társait fizetni. Valahogy így jut el mindenkihez a pénzbeli nyeresége. Nem hívjuk keresetnek, mivel a nyereségekből termelődött, ezért annak nevezzük, ami. Nyilván még ez után is marad valami a Shogunnál, aki az adók, számlák kifizetése után, a most már tényleg maradékot a közös bankba teszi. Ez nem igazi bank, csak így becézzük a Tanár-úr széfjét, amit otthon őrizget. Minden Shogunhoz tartozó vonal által pluszként termelt készpénz oda kerül, amit havonta számolunk össze, és akkor döntjük el azt is, hogy az e-havi nyereséget mibe fektessük be. Minden szükségesek kifizetése után ezek nem milliárdok, úgy hogy nem a magánrepülőgép vásárlás jut az eszünkbe. Egy-egy traktor, vagy teherautó beszerzése, azért bele szokott férni. A harmadik évben értük el azt a szintet, amikor egy új teherautó már apróságnak tűnt a megmaradó nyereséghez képest. Éppen ezért emeltük a társaink pénzbeli nyereségét havi hatszázezerre.

 Belekezdeni valamibe, aminek nem látni az anyagi hasznát, ökörség. Főként ha embereket akarunk megnyerni az ügyünkhöz. Az embereket nem a jó akarás, hanem a pénz mozgatja. Ezért nem tudunk megharagudni azokra akik nagy arccal szolgálják ki a népirtó rendszert. Egy multihoz ragaszkodó lapkiadó újságírója, azt fogja megírni és pont úgy, ahogy a fizetését borítékoló kéri tőle. Akkor is megfogja írni, ha tisztában van vele, hogy az álhírével milliókat fog tönkretenni. Ez a dolga. Legalább is, amíg fizetést szeretne kapni. Egy ilyen dolgozóban nincs lojalitás, hazaszeretet, bármi iránti bármilyen szeretet. Csak a pénztárcája van! Magát félti, nem a többieket. Dolgozzon tehát bárki is egy munkahelyen, az fogja jellemezni, hogy a boríték a motivációja. Mivel azzal, hogy az emberek túlnyomó része a pénzért dolgozik, tisztában vagyunk, a másik oldalt is a pénzre lesz muszáj helyezni. A népirtásba beszállók azért irtanak másokat, mert ezért fizetik őket. Ha ezzel szembe akarunk állítani jó szívű embereket, akkor megélhetésükké kell tudni tenni az ellenállást. Aki azért kapja a fizetését, hogy ne rinyáljon, akkor az munkaköri kötelességből sem fog rinyálni. Vajon a rendőrök miért verik agyon azokat, akik véletlenül nem vettek magukra maszkot a tüntetés közben? Akiken nem volt sapka? Csak! Mert azért kapják a fizetésüket. A rendőr is a pénztárcájára gondol ilyenkor, és nem a betört fejre. Aki azért kapja a havi fixét, hogy fejeket törjön be, az fejeket fog betörni. Akkor is, ha tudja, hogy ezt különben nem lenne szabad. De, mi van akkor, ha a tüntetők meg azért kapnák a fizetésüket, hogy a rendőrök fejét verjék be? Náluk viszont teljesítménybérbe menne a dolog. Ebben a felállásban már nem lenne egyértelmű, hogy a gonosz az erősebb, csak azért mert vízágyúja van. A mi dolgunk ennél fogva az, hogy olyan emberréteget termeljünk ki magunkból, akik az ijesztgetésekre, nem telecsinált pelusokkal reagálnak. Mivel csak olyat írok le, amit kipróbáltunk és kikísérleteztünk gondolható, hogy ezt az erőpróbát is felmérés alá vetettük. Létre hoztunk egy harcias csoportot is. Had ne részletezzem, ez milyen formátumú emberkékből verbuválódott össze. Nekik az a dolguk, hogy védelmezzék a bántalmazásba került társainkat. Ebbe beletartozik a hivatalból érkező ijesztgetés és fenyegetés is. A fanatikusan felháborodottak ebbe a csoportba kerültek. Az egyikük egyszer beállított a főkapitányságra, hogy megkérdezze a rendőrfőnököt, miért nem rendel el nyomozást a járványbandaként elhíersült sorozatgyilkosokból álló bűnelkövetők ellen? Letartóztatták és három napig aszalódni hagyták a srácot. Hát nem úgy jött ki a fogdából, mint akit egy cseppet is megrémisztett volna a benti koszt. Vajon mitől ez a fene nagy bátorság? Elárulom. Hogy az illető nem bérből és fizetésből él, azt már mindenki sejti ugye? Azért ilyen bátor, mert őt ezért fizetik meg! Nem követ el bűncselekményt, és nem használja a kezét rendőrarcok eléréséhez. Csupán pimasz. Pimaszul bátor. Ennyit tesz. Csupán nem hagyja szó nélkül, amikor bűncselekmény szemtanúja lesz. A védelmi csoport bármely tagja, napi harmincezer Yen fizetést kap, minden egyes cellában töltött napért. Minél tovább van bent, annál gazdagabban jön ki. Ezek a fiúk bizony azonnal Marika néni házánál teremnek, ha annak jószágait jönnek bűnöző arcú személyek legyilkolászni. Beállnak a kapuba és csak a testükön keresztül lehetséges előrébb jutni. Vagy, ha hatósági intézkedés akadályoztatásáért bilincsbe verve kissé, mondjuk két napra odább viszik őket. Ennek a csoportnak ugyanis csak akkor van keresete, ha van mit megvédjenek! És amikor azt meg is védik persze. Naná, hogy akkor viszont többet is kapnak egy napra, mint a zöldségteremtők.

 Minden példának kiemelt csoport azért lett megemlítve, hogy az elosztás bonyolultságát szemléltesse. Ahogy belépünk egy újabb évbe, az már nem olyan, mint az előző év. Minden évben újra kell tervezzünk és át kell írnunk a dolgokat. Eleinte voltak termelők és gyártók, amikhez kellettek üzlethelyiségek és eladók. Ezt könnyű volt szervezni és az alapanyagok elosztása épp olyan sima ügy volt, mint a nyereség elosztása. A zenészek és előadók viszont más jellegű elbánást igényeltek, ezért előadótermekre és színházakra lett szükség, ha azt akartuk, hogy a muzsika szóljon és bevételt is hozzon. Ezzel megjelentek a közvetlen bevételt ugyan nem teremtő csoportok, akikre mégis nagy szükség volt. Olyanok, mint a színházakat vállaikon cipelők, és a programszervezők. Az állattartók és tenyésztők szaporodása a juttatások szaporodását is magával vonta, amit a zöldségekhez és minden addigi más értékhozó tevékenységhez hozzá kellet sercinteni. Ez a visszafogó szabályozások révén rengeteg fejfájást is okozott. Egészen addig, amíg egy jogászokból és ügyvédekből összejött csoport is meg nem alakult. Ők vették át minden engedélyhez kötött tevékenységeink ügyintézését és egyéb más hivatalos tennivalókat is. Mindössze három év alatt olyan sok kis csoport alakult szerte az országban, hogy külön csoportokat kellett létrehozni csupán a társainknak járó élelmezések megszervezésére és kiszállítására. Külön szállító csoportokat kellett bevonni az értékesítendő termékek szállítására. És ha mindet felsorolnám, akkor az derülne ki, hogy magam sem értem mégis hogyan sikerült az ingyen járó dolgok mellett az anyagiak hibátlan kiosztása is. Persze, hogy az adminisztrációval és könyveléssel foglalkozó csoportoknak köszönhetjük, hogy a részletekben nem vesztünk el. Akár hány csoport alakul, az magával vonja, hogy milyen más új csoportot kell tudni melléjük sercintenünk. Viszont ez véges. Nem lehet akármennyi az elképzelésekbe illő csoportot létrehozni. Amikor erre rájöttünk nyitottunk a külvilág felé és külsős értékesítőkkel toldottuk tovább az eladásainkat. Külsősökkel készíttettük el, amikre szükségünk lett. Csakhogy ez is véges, mivel csak olyan külsősöknek tudjuk elnézni a mondjuk fészbuk függőségeiket, akik legalább a kamu járvánnyal tisztában voltak. Értelemszerűen az oltatlanoknak. A szervezeten belül ez a nyitás rengeteg vitás estét jelentett. Nagy nehezen és kissé félve, de ami számunkra hiányzó, de fontos lenne, azt olyanokkal oldattuk meg, akik jó pénzért boldogan megtették nekünk azt, amit elvártunk tőlük. Egy idő után hozzászoktunk a külsősök bedolgozói tevékenységeihez és normalizálódott, hogy nem baj, ha szellemileg gyarmatosított az illető. Elnézzük, hogy négy percenként remegteti ujjait az okostelefonjához. A lényeg, hogy oltásellenes legyen, aki nem mutatkozik maszkban. Megpróbálunk jó pofát vágni hozzá. Az olyanoknak pedig külön örülnünk lehetett, akik nem járatták gyerekeiket iskolába, és egyéb fura figura. A lényeg, hogy ezek olyasmit tudtak adni, ami nekünk nincs, és olyan olcsón beszerezhető termékekre vágytak, amit csak tőlünk kaphattak meg. Gondoltuk majd később megoldjuk a köztes problémákat. Az idő viszont megsúgta, hogy sohasem oldottuk meg a külsősök és közöttünk lévő problémás részleteket. Nem is akart ezzel foglalkozni senki sem. A szimpla kereskedéssel mindenki beérte.

Az átláthatatlanság

 Számunkra az egyik rendkívül fontos tényező, hogy egy kívülálló ne tudjon összefüggést találni a földeken traktorozó ember és a színházban koncertező zenekar között. Úgy érzem ezt a fontos dolgot a lehető legjobban sikerült kitalálnunk. Ugyan ki gondolná, hogy a kertjét gyomlálgató nyolcvan éves néni a szervezetünk egyik legjobban kiképzett kommandósa? Ugyan ki gondolná, hogy az éppen bekukkantott kávézóban a tulaj és a vendégek egyetlen bandába tartoznak? Nem láthat mást, mint idősek sörözgetését egy asztalnál, akik a zöldségtermésről diskurálnak. Nem lát mást, minthogy egy hátsó sarokban diákok cikizik egymást matekozás közben. Egy másik asztalnál ránézésre is teherautó sofőrök beszélgetnek egy kávé és briós mellet az útviszonyokról. Aki egy ilyen kávézóba betér, ugyanazt fogja tapasztalni, mint bármely más kávézóban. A picinke agyában sem fog tudni megfordulni az a gondolat, hogy ez mintha más lenne a megszokottól. A legtöbb esetben a saját tagjaink sincsenek tisztában azzal, hol és milyen csoportok vannak. A szervezeten belül sem születik összeköttetés az egymástól teljesen eltérő tevékenységet végzők között. Mindenki annyit tud, amennyi rá tartozik. Mindenki azzal foglalkozik, ami rá van bízva. Nem azért mert ez hétpecsétes titok lenne. Egyszerűen nem is érdekli egy Nagaszakiban lévő hot dog árusítással foglalkozó párost az, hogy tőlük messzebb lévő prefektúrában milyen mintába kezdenek bele a hímző szakkörök? Ami nem érinti őket, arra nem is lesznek kíváncsiak.

 Mivel az egész rendszert leírni pont annyira bonyolult, mint megérteni, egy végtelenül egyszerű példát emelek ki. Vegyünk egy zenész csoportot. Mondjuk azt amelyik japán hangszerekkel játszák el az egész életüket. Wadaiko és shamisen koncertekre élesítő csoportunk van, amely tizenöt főből áll. A gyakorláshoz kaptak egy tágas épületet, messze a város zajától. Ez a zenei csoport a gyakorló ház gondnokát nyilván ismerik. Mindig találkoznak vele. Azért van ott, hogy az épületet mindig rendben tartsa és a szükséges zenei felszereléseket beszerezze. A zenészek mondják mire volna szükségük még, és a gondnok ezeket az igényeket a Rajzasztalhoz vágja, akit a zenészek is ismernek. Hébe-hóba találkoznak is vele, ezért tudják ki itt a góré. Jól ismerik a színházi dolgozókat is, mivel hetente kétszer azok dadusgatásával lépnek fel. Jó mosolyi állapotban vannak a hangstúdió csoporttal is, akik a CD és rádió felvételeket készítik velük a hangtompítós szobákban. Imádatban vannak a videós csoporttal, amely a vizuális megjelenést biztosítják számukra. És végül a lapkiadóval, amelynek önjelölt újságírói nyilván gyakran lábatlankodnak körülöttük. Nos. Egy zenei csoport, öt másik hozzájuk tartozó csoporttal van egy spárgára kötve. Számukra itt ér véget a világ. Kíváncsiságuk ezen kívül más zenei csoportok irányába kitérhet. A zenészek, a zenészeket nyilván előbb-utóbb ismerni fogják, mivel közös koncertek és felvételek is gyakran készülnek. Hogy ki az a Túró Vajcsi, akitől a tejtermék érkezik hozzájuk, arról viszont halvány fingjuk sem lesz. Hangsúlyozom, hogy nem azért, mert ezt nem árulja el nekik senki sem. Szimplán azért, mert a zenészeket a zenélés köti le, méghozzá oly annyira, hogy nincs idejük és kedvük Túró Vajcsi után kutakodni. Ha véletlenül összehozza őket a muzsika, akkor majd lepacsiznak vele egy pillanatra.

 Nem feledhetjük, hogy a tagjaink többsége azért köti össze velünk a bajszát, hogy a szarból kimásszanak. Nem az egyszeri dolgozó emberek mozgatják benne a szálakat. Az üzlet és cégtulajdonosok viszik a prímet, és az azok kezei alá dolgozók véleménye nem sokat nyom a lantba. A csoportok alkotásánál alapvető feltétel, hogy a csoportvezető az, akié a föld és az, akinek üzletéhez avagy cégéhez köthetők. A csoportok éppen azért oly annyira hatásosak, mert a csoportvezetők szavai az Isten füléig is elérnek. Az egyszeri kétkezű munkások azt teszik, amit kérnek tőlük. A csoportokon belül úgy szervezkednek ahogy akarnak, viszont mások dolgaiba nem tudnak belefingani. A csoportok közötti összehangolásokat a csoportvezetők végzik egymaguk. Egymaguk, ami azt jelenti, hogy nem kell hozzá a csoport tagjainak véleményét kikérniük. Ezen nem kell csodálkozni, hiszen ez nem egy alulról felfelé építkező szerveződés. Nem a munkájukat féltő melósoktól indult ki, és nem is azok kezében ér véget. Nem hangsúlyozzuk ki ezt, mint ahogy azt sem, hogy gyakorlatilag a serényen dolgozgató egyedek valójában alkalmazottak, akik addig vannak alkalmazásban, amíg a főnökük elégedett tud lenni velük. Ezt nem kell rossz szemmel nézni, csupán el kell tudni fogadni, hogy a cégvezetők révén lesz minden teljesen hivatalos. A cégekbe bedugott társaink ezért ott alkalmazotti titulusban leledznek. Ezen cégektől kapják az adózható fizetéseiket, hogy ők is törvényileg tiszták lehessenek. Nem lesz belőlük barlanglakók és csavargók, akik bujkálnak az erdőkben. Azt a látszatot ugyanis fenn kell tartani, hogy törvénytisztelők vagyunk. Éppen ezen felállás révén nem macerálnak bennünket és a nálunk dolgozókat a hivatalos szervek. Az álcázás oly annyira hatásos, hogy a hivataloktól csak dicséreteket kapunk. Dicsérnek azért, mert a rászorulóknak segítséget adunk, amivel rengeteg terhet veszünk le az állam válláról. Ők ugyanis ezt annak látják, hiszen a munkaközvetítő irodák munkáját épp úgy csökkentjük, mint a munkanélkülieknek fizetendő állami pénz juttatások összegét. De még ennél is tovább megyünk a valódi tevékenységünk elrejtése érdekében. Az állami szervekhez is bedugjuk az ügynökeinket, ami által mindig előbb tudjuk, mint bárki más, hogy a magukat fontosnak tartók mire készülnek. Tudjuk hát, hogy mire kell felkészülnünk. Az én lányom például a polgármester jobb keze. A lakosság az ő hangján keresztül tudja meg, milyen szarba kell éppen belelépniük, amiről persze azt hiszik, hogy őértük van. Az én lányom arca jelenik meg a tévében, amikor a polgármester arca csak ellenszenvet keltene. A lakosság a lányomnak ugyanis hinni tud. A polgármesternek nem. A feleségem pedig egy állami pénzen létrehozott tanulószoba igazgatónője. Ez egy olyan épületrész, amelyben a túlórázó szülök diákkorú gyerekei üthetik el az idejüket felügyelet mellett. Itt írogatják meg a házi feladatukat. A feleségem dönti el kit vesznek fel vigyázónak és ossza ki a fizetéseket,  melyek az adófizetők pénzéből terem. Megannyi társunk bújik meg az állam által létrehozott dolgokban, hogy azok szervezésében és működésében is kivegyék a részüket. Tulajdonképpen ezzel arra akarok kilyukadni, hogy számunkra nem az állam az ellenség, hanem az abban forgolódó korrupt és a népet fapofával becsapó vezetői réteg. Az országunkat magunk is szeretnénk, ha jobb és szebb lenne. Az embereket szolgáló állami kezdeményezések, mert bizony ilyenek is vannak, azokban mi is benne szeretnénk lenni. Nem gondoljuk, hogy minden szar. Arra viszont vigyázunk, hogy ne lépjünk a szarba.

 Persze még mi is elmondhatjuk, hogy a kivételek erősítik a szabályt. És még mindig az átláthatatlanságnál tartunk. Volt egy eset, amire felhívták a figyelmem. Yamaguchi prefektúrában egy olyan csoport létezik, amely a kialakult működésünkben mondhatni fura. Hiszen az előbb mondtam, hogy minden csoportunk valamely vállalkozóhoz köthető, hogy a csoportok tagjai törvényes keresettel rendelkezhessenek. És akkor itt van ez a csoport, amely ellentmondást szül, ezért egészen más szemmel kell rájuk tekinteni. Egyszerűen nem lehet beilleszteni őket a keresők közé. Átrágtam az adatokat és utánanéztem a dolguknak. Mivel nem akartam hinni a szememnek, elhatároztam, személyesen látogatom meg őket. Egy nyolcvankét éves néni fogadott, aki a csoportvezető volt. Nem értette, hogy miért csak most jön ki az öt vezér közül valaki, pedig ők már két éve teljesen bepöccentek. Ez azt jelenti, hogy már rutinosak. A tanyasi házába betérve húsz, huszonéves vegyes arcú köszönt bele az arcom közepébe. Az első, ami az agyamon átszaladt, hogy ezek jóval túl lépték az általunk kijelölt maximális létszámot. Persze nem csináltam belőle ügyet. Előbb hallgassuk meg a banda vezérét. Zöld teával, édességgel és savanyú káposztával kínáltak meg. A tágas helyiségben mindenki lazán elfért. Bár engem idegesített, hogy az alacsony  asztalnál a tatamin vagyok kénytelen ülni. A bevezető szürcsölgetést követően rátértem a jövetelem lényegére.

- Na, Borika! Mesélje már el, mi történik itten?

 Berögződött szokásom, hogy a nehezebben megjegyezhetők helyére valami értelmes nevet adok. Borika szájába gyűrte a műfogsorát és piroskás arcából dőltek a szavak.

- Shogun sama! Az úgy vót, hogy az a két jányka, ott azok, akik most is vihognak. Szóval, ők gyüttek, hogy segítenek a kertben. A jányokat pedig leselkedni jártak a fiúk. Oszt azok is beálltak kertet verhányolni. Én ugyan egyedül élőként csatlakoztam a Gyermek Jövő Felelősséghez, és tartoztam is egy harkányoló csoportba, csakhogy ezek a csibék itten teljesen elvonták a figyelmem. Nekik az én tanyám tetszett, nem az a csoport melybe tartoztam. Ahogy a káposztát elkezdtem a földbe édesgetni, ezek itt mindent összerohangáltak. Kénytelen voltam az energiájukat leföldelni. Nem tudnak egyenes barázdát húzni, de ehelyett tudnak valami olyat, amit én nem. Ők nem tudnak kifulladni. Napestig képesek a görbe barázdákat húzni. Magam sem láttam még annyi káposztát, amennyi a fődemen termett. Én ugyanis csak káposzta termesztésre vagyok kinevelve. Azért ugye elhiszi, hogy én már sok mindent láttam? Hogy én már láttam eleget a rövidke életemben? De ennyi káposztát még soha! A csikók a savanyítás miatt jöttek. Legalább is ők ezt mondták. Oszt teljességiben itt ragadtak. Most meg mán kétszáz családot látunk el savanyú káposztával. A csikók az üvegeket a városokban lejmolják össze. Kocsiszám hordják, mint mások a szemetet. A savanyításhoz használatos fahordókat pediglen a borkészítőktől kunyerálták el. Nem jellemzi őket, hogy szót fogadnának, de kuriózum számba megy az ügyességük. Amikor még egy évvel fiatalabb voltam, akkor járt erre Lin-chan, az a kis angyalka. Hogy egyem a zúzáját. Nem tudta hogyan lehet bennünket ebbe a nagy tömörülésbe bepréselni, ezért azt tanácsolta, hogy ne törődjünk semmivel, csak vágjunk mindenhez savanyú képet. Ő szervezte meg, hogy melyen családokat dobjunk meg dunsztos üvegekkel. Aztán nem láttuk többet és a Shogunok sem figyeltek ránk. Hát csinátuk úgy, ahogy épp gondótuk a dógokat. A mai napig azt hittük, hogy jól csináljuk, mert hát nem panaszkodott senki. De valamit bizton elizéltunk, ha egy Shogun személyesen hordja ide a két szemét. ... Vájon mán! Ne vágjon közbe, mert még elfeledem mit akarok mondani. Nem a karjaim, hanem az agyam öregszik. Ja! Ja. A legfontosabbat majdnem elfelejtém. A nyakába borulni, hogy az eddigi életem minden részletét a vállaira önthessem. De mielőtt ezt még megtenném, el köl mondjam, mennyire  hálásak vagyunk, aki itt van mindenki, amiért az élelmet szállítók mindeddig nagyon rendesen elláttak bennünket. Amikor kiléptem a csoportomból féltem, hogyez nekem mán nem fog járni többet. Akkor Angyalka telefonált és megnyugtatott azzal az édesen halványuló hangjával, hogy nem csak én kapom az élelmezést, de mindazok is, akik a szoknyám mellé telepszenek. Ugyanis csoportvezető lettem. A csoportvezetőknek pedig kiváltságuk van. Nem csak élelmet kapok, de a számláimat is fizetik a Shogunok. Amikor ezt meghallottam bepissentettem, mert mán nem mindig sikerül mindent magamban tartani. Gyengék a tömítéseim. Hogy vannak még ennyire jó szívű emberek ezen a földön? Megtörténik velem, és mégsem hiszem el! Ha valaki mondja, biztosan nem hiszem el nekije, hogy létezik ilyen! A nagyapám beszélt olyan korszakról, amikor az emberek összetartottak és megáldották egymást minden olyan jóval, amit csak adhattak. Persze hogy átvészelték a legborzasztóbb napokat is.

 Ahogy elhallgatott, mert elhallgatni volt kénytelen, annyira szorítóba került a torka, közelebb ült hozzám és a fejét oldalvást a vállamra hajtotta. Nem erősen. Alig éreztem. Csak épp annyira, hogy sírdogálni tudjon egy cseppet. Nem ölelt át, mert áldott kezei annyira remegtek, hogy azt már maga is szégyellte. Én viszont átöleltem a fejét úgy, hogy az arcát megérinthessem. Aztán egyszer csak papír zsebkendőért nyúlt, amivel kitörölte életnedveit a szeméből és egy talán még nála is öregebb fiókos szekrényhez lépkedett. A szekrény fogantyúi egy rég kihalt kézművesség idejét sikította felém. Kihúzta az egyik fiókot, úgy ahogy volt az egészet és az asztal fölé tornyosult vele. Tartalmát az asztal közepére öntötte és torkának múló remegésével közölte azt, amit már oly rég óta mondani akart. Csak eddig senki se hallgatta meg.

 - Most nézze mán meg ezt a rengeteg pénzt! Oszt mondja meg mihez kezdjek vele? Minden hónapban kapom, de ez olyan sok, hogy elkótyavetyélni sem tudom. Nem úri családban nőttem én ilyen vénné. Nem vagyok az ilyesmihez szokva és nem most szeretném hozzá szoktatni magam. Had adjam eztet vissza. Biztosan van olyan szomorú sorsú ember, akit ezzel boldogíthatnának. Megkapok én mindent, amit régen csak álmomban láthattam. Hónapokra elég élelmem van. Nincs mit pénzzel kellene fizetnem. Amikor betegeskedem, akkor a csikók közül valaki mindig itt marad. Ottan alszik, ahol az anyám is aludt, amikor még velem boldog vót. Ápolgat és kiváltja a gyógyszerem, amit a saját pénzén fizet ki, pedig tudja, hogy nem örülök neki. Főz rám és takarít. A múltkor, igen csak múltkor a szervizelő fiúk jártak itt, ami után a házamra alig ismertem rá. Új vízvezeték lett és új csapok. A fával melegíthető fürdőüstöm helyére egy luxus fürdőszobám lett. Amikor azt hallották mennyire szokott hasogatni a lábam, amikor eső esik, azonnal kicserélték a pottyantós vécémet egy ülőkésre. Alig tudtam megtanulni a gombokat rajta. Csatornáztak és új, illatos tatamira cserélték a régit. Most mondja meg! Mi értéke van ezeknek a lélekpusztító papíroknak?

 A fiatalok közötti lányoknak is nedvesen csillogott a szemük. Borika üzenetét ők értették a legjobban. Ez az üzenet hozzám is átért és az elmémben megvilágosodott, hogy az idős néni nem azért siratta meg az egereket, mert boldog volt, avagy mert szomorú. Benne ez a két érzés ugyanis egyformán vulkánt alkotott. Inkább azért, mert olyan világot kreáltak körülöttünk a gonoszok, hogy az önző pöcsökön kívül már alig maradt nagybetűs EMBER. Majd mindenkit beszippantott egy olyan kórság, ahol a technológia és a drogok, a beteggé tevő oltások és pornográfia, az okostelefon és közösségi média, olyan polgárságot hoztak létre, akiknek igen csak jól sikerülten elterelték a figyelmüket az őket megkötő láncokról. Borika picinke lelkét ez az önzetlen összetartás remegtette meg. Csak arra várt, hogy valaki előtt ezt az érzéki robbanást megtehesse.

 Ez egy olyan csoport röpke története, akik nem akartak mást, mint hasznára lenni másoknak. Olyanok hasznára, akik megérdemlik. Olyanok hasznára, kik hálát mutatnak erőfeszítéseikért. Nem vártak és nem is reméltek jutalmat, vagy fizetséget érte. Fizetséget végképp nem, hiszen úgy érezték semmilyen anyagi hasznot nem termelnek a közösség számára, így persze, hogy nem értették mire fel jut el hozzájuk fejenként havi ötszázezer. Még csak költeni se mertek belőle. Igen csak időbe telt, amíg meg tudtam értetni velük, hogy anyagi hasznot épp úgy teremtettek, mint erkölcsi hasznot. Lévén, hogy a savanyító csoportok éppen annyival tudtak többet a piacra dobni, mint amennyi terhet vett le ez a csoport a vállaikról. Nem kell minden csoportnak közvetlen anyagi hasznot teremtenie. Épp ez teszi kuszává a szervezeti felépítést. A körön kívülállók láthatják a kereskedőket, mert azoknak az a dolguk, hogy mindenki rájuk felfigyeljen. Azok mögött micsoda erők lapulnak meg, azt viszont nem lehet észrevenni. Az önmagukra koncentrálók részéről, még elképzelni sem. Ami nem látszik, az nem létezik!

Beszervezési taktika

 A rátermett emberek beáramlása egy idő után megállt. A rátermettek alatt azokat értem, akik nem szimplán a megélhetés végett álltak be hozzánk. Inkább a bajok és gondok elöli menekülés végett. Olyanok, akik tudják mi történik valójában mostanság és mit akarnak velük a magukat törvény felett érzők, ezért azt is tudják, hogy csapatba kell verődjenek és az életükön sok mindenben változtatniuk kell. Azt is tudják, hogy a változtatás az megannyi dologról való lemondással jár. Nos, az ilyen elszántak prefektúránként átlag ezer embert tettek ki, ami után már csak elvétve huppant be hozzánk egy-egy emberke. Tisztában voltunk a növekedés megállásának okával, ami nem más, mint a LEMONDÁS. A rendszerbe gyógyultak nem akarnak lemondani semmiről. Úgy akarnak változásokat, hogy minden a régi maradjon, amihez még több kényelemes jó jön. Sokan már akkor kifordultak a küszöbünkről, amikor azt kértük, hogy hagyják ott a fészbukot. A válasz rendszerint az volt, hogy - akkor inkább a halál. Megálltunk. Ami nem jelentett bajt, vagy rosszat, hiszen a stagnálás időszaka alatt sikerült végre elérnünk, hogy minden egyes társunk a havi ötszázezres keresethez érjen fel. Sikerült az élelmiszer ellátási akadozásokat is kifinomítanunk. Sok olyan dolgot sikerült gatyába ráznunk, amit csak a lecsillapodott állapotban vált lehetségessé. Mindenki beleszokott a dolgába és a bajtársiasság is fokozódott. Sokan azt hitték, hogy nincs több lázadó ebben az országban. Maradtak az álszent igazságosztók és azok okosmédiás követőik. A megoldás persze kézenfekvő. Ha szemet tudunk hunyni az emberkék gyengeségei felett, akkor az országot is magunkévá tudnánk tenni. Kezdtük az olyanokkal, akik amolyan magányos ügyeskedők, akiket leginkább az jellemez, hogy nem igazán érdekli őket a világ dolga. Ezek pedig a kézműves mesterek. Ezek magukat békés korszakba képzelik bele, ahol a hagyományőrzés és a kézimunkáik minősége a létezésük kellős közepe. Megváltoztatni őket forró ollómmal sem lehet. A számuk viszont fogyatkozó, mivel a tömegek a gatyit felértékelték. Ha a kézművesek felé nyitunk, akkor megmentünk egy csomó magára hagyatott jó mestert. Őket viszont nem tehetjük teljes értékű tagjainkká, mivel náluk nem fog működni a hagyja otthon a mobilját. Nem fogja érdekelni őket a mi ügyünk, a mi harcunk. A beszervezés tehát egészen mást jelent, a befogadásnál. A beszervezetteket nem kell ellátnunk élelemmel, nem kell az egyéb juttatásokból és szolgáltatásokból sem részesíteni. Abban az esetben, ha szimpla kereskedelmi tevékenységgé tudjuk tenni, akkor bárkit be tudunk szervezni. Méghozzá úgy, hogy az illető észre sem veszi, hogy a szervezetünk oszlopos tagja lett. Az észrevétlenség mindig jól működik. Tettünk egy próbát egy bőrművessel, aki idős kora ellenére igen csak aktívan készítgette a marhabőrből előállítható műves dolgokat. Nem sokan kérik már tőle, ezért igen csak szegényesen éldegéli az életét. Akkor sem tud felhagyni azzal a csodával, ami a kezei közül kikerül. Mást meg már nem akar. Megkértük az egyik kereskedőkből álló csoportot, hogy vegyék fel az idős bőrművessel a kapcsolatot. A mi esetünkben ez nem levelezgetést és posztolgatást jelent. Személyesen kell felkeresni és a tehetségét felmérni. A beszélgetéssel derül ki, hogy az illetővel érdemes valamit kezdeni, vagy jobb magára hagyni? Többször is fel kell keresni, hogy az ügyeletes jelenlétét megszokja. Tőlünk nyilván az lesz az ügyeletes beszervező, aki kereskedő lévén ért is az adott termékhez. Egy beszervezés így eltarthat egy hónapig is, ami alatt majd mindennap az arcába kell nézni az illetőnek. Ahogy az ügyeletes kimondja, hogy ezt az embert kár lenne magára hagyni, felkészül a kereskedő csoport az illető láthatatlan befogadására. Az ügyeletes ezt követően azért ugrik be, immár hétköznapi módon, mintha csak hazamenne, hogy kész termékeket vegyen tőle. Mivel komoly összeget verhet el az idős ember műhelyében, avagy boltjában, a kézműves igen csak meg fogja szeretni a bőkezű és gyakran visszajáró vendéget. A vendéget, aki egyre többet költ, és már megrendeléseket is lead. Aztán eljön az a pillanat, ez rendszerint az, amikor a kézműves és az ügyeletes már barátként tekint egymásra, amikor a kézműves teljes kapacitását lekötjük. Innentől már az illető nem tud annyit készíteni, amennyit mi ne vásárolnánk fel. Innentől már csak a mi megrendeléseink hozzák izgalomba. A kereskedőket nem kell félteni. Ők el tudják adni a többlet terméket, amelyet már amúgy is hiányoltak. A kézművest nem kell megváltoztatni. Nem kell a népirtás igazságaival traktálni. Semmit se kell hozzá tenni ahhoz, ami a gyártás és értékesítési folyamaton kívül esik. A második lépcső ez után következik. Ezt a fokot a marhabőrt előállítani tudó csoportunk fogja tudni meglépni. A nyersbőr feldolgozással foglalatoskodó csoportunk külön örül annak, ha munkájuk a közösségre nézve hasznos. Ők elvégzik a tisztítást, cserzést, festést és minden a bőrtermék készítője által kérteket. Legalább fél év telik el, mire a második lépcsőt is megugorjuk azzal, hogy a kézműves minden lehetséges alapanyagát mi szolgáltatjuk már. Kialakul a hozzánk illő, ennél fogva már a közösségünkbe beilleszthető pillanat. Az a pillanat, amikor a bőrműves minden bőralapanyagát mi adjuk, és az abból elkészült bőrtermékek is hozzánk jutnak vissza. A bőrműves pedig innentől már, ha akarja, ha nem, a szervezetünk rendkívül fontos és igen csak aktív tagja. Ő persze erről mit sem tud. Nem is fogja érdekelni, hiszen milliókat keres az alkotásaival. Persze én tudom, hogy nem a milliók fogják érdekelni. Inkább az, hogy végre valahol, valakik számára hasznos lehet! Az villanyozza fel, hogy valakik végre értékelik a tehetségét. Egy kézműves ugyanis alkotni szeret. Méghozzá roppantul szeret alkotni. Amikor úgy érezheti, hogy alkotásai megértésre és szeretetre lel, akkor boldogabb, mint bárki más a lottó ötösével. Márpedig, ha boldoggá tudunk tenni egy alkotót, akkor nem végezzük rosszul a dolgunkat.

 A mester boldogságát pedig még mindig fokozni tudjuk azzal, hogy biztosan lesz a gyerekeink között olyan, aki a bőrművesség titkait akarja ellesni és megtanulni. Az idős mesternek a könnyei is kiszökkenek az ebbe a sorok közé beírhatatlan örömtől, amikor egy tizenöt éves lurkó nap, mint nap betér hozzá, hogy a mesteri fogásokat tőle sajátítsa el. Betér hozzá, hogy segíthessen. Betér hozzá, hogy az unokája helyet, az unokája lehessen. Egy idős ember ugyanis így tekint egy gyerekre és így is kezeli azt. Mintha csak a saját unokája lenne! Arról már nem is beszélve, hogy egy olyan ember, aki egész fiatalságát a mesterségébe temette, idős korára a legnagyobb vágya nem lehet más, mint a tudásának átadása.

 A mi szervezetünk ezt nevezi harcnak. Mi ezt nevezzük ellenállásnak! Így néz ki a mi harcunk a globalisták ellen. Sokkal hatásosabb és értékesebb, mint a gyertyák gyújtogatása egy rövid életű tüntetésen, amit az sem vesz komolyan, aki a gyertyát éppen meggyújtja.

Iskolakerülők

 A fiam első osztályos lett éppen, amikor a kamu járványhoz való szoktatás ideje kezdődött. Olyan iskolát választottunk hát, amelyben a fiam lett az egyetlen elsős tanuló. Az egész iskolában tizenhét tanuló létezett. Csodálatos a vidéki élet Japánban. Nem tapos tömeg a sarkunkra. Fél évvel később az iskola persze beadta a derekát ezért másik iskolába kellett átíratni a gyereket. Az átíratást persze addig odáztuk, hogy fél évig is eltartson. Az iskolaváltás ezért a másodiktól kezdődött meg. Ettől függetlenül, amikor az iskolában elkezdték a tanárok a gyerekeket átnevelni egy úgy nevezett maszkviseléshez szoktatott új világra, azonnal kirántottuk a sajátunkat a gennyes karmaik közül. Nem álltam le vitázni a kevés emberi vonást viselt tanárokkal, csupán megkérdeztem mire fel az a gyerek kínzás? A válaszuk az volt, hogy pusztán óvintézkedés, hiszen járvány van. Ők csupán a gyerekek egészségét féltik, ezért verik a fejüket a maszkokba. Amire azt mondtam, hogy én még jobban féltem a saját gyerekem, ezért inkább otthon tartósítanám. Azt persze nem tettem hozzá hogy a hülye tanároktól féltem, nem valami mástól. Nincs veszélyesebb élőlény a földön az állami oktatási intézményekben szorgalmat lazsáló tanítóktól, akiknek egyetlen szerepük az, hogy átprogramozzák a még egészségesen gondolkodó gyerekeket egy beteges világba való életformára. Mivel az oktatás kötelező, a gyerekem iskolától való távol tartásának indoka elfogadott volt. Még dicsértek is érte hivatalból. Egy kicsit még kívántam is, hogy a járvány paródia még tíz évig tartson, mivel amikor azt hazudom, hogy féltem a gyerekem attól, hogy az iskolában elkapja a betegséget, ezért inkább az iskolába járatását kihagyom, államilag támogatott lett az iskolakerülés. Egy tanár hetente egyszer beugrott hozzánk, hogy leadja a következő egy hetes tanulni valót. Később pedig ez heti egyszer a számítógépen keresztüli bohóckodássá alakult. Mindenesetre a fiam három évig egy percre sem tette be a lábát az iskolába. Viszont az én történetem, miszerint hogyan tudtam iskolakerülővé tenni a gyerekem, ragadós tendenciává vált a szervezeten belül. Sokan rájöttek arra, hogyan lehet a gyerekeket megvédeni a tanárok ragályától. Mindenki kivette a gyerekét hasonló indokkal az iskolákból. Mivel a szervezetünk ekkor nem pár tucat emberből állt, legalább ötszáz gyerekről beszélhetünk. Ezt pedig akár tömeges iskolakerülésnek is becézhetjük, ami szemmel is látható. Oly annyira látható, hogy mások is kaptak az alkalmon, és a felvilágosult családok követték a példát. Bár hozzánk semmi közük nem lehetett és rólunk mit sem sejthettek. Érzékelhetővé vált, hogy Japánban milyen sokan vannak a gyerekeiket tényleg féltő szülők. A gyerekeiket féltő szülők ugyanis az államnak nevezett mumustól védelmeznek, illetve védelmeznének, ha tudnának. Mivel minden védekezési lehetőséget kivettek a szülők kezéből, ez csak keveseknek jöhetett eddig össze. A rendszerszintű bűnözés viszont az eddig alkalmazott törvényeket felrúgta, amit rengetegen kiszúrtak és mivel ezáltal a törvény kijátszhatóvá vált, észrevették a rosszban a jót. A politikusok törvény fölé állása, a polgárok törvényfelettiségét is jelenti. Persze csak azoknak, akiket nem vakít el a félelem, és ezt észreveszik. Mint például, a kötelező oktatást már nem is lehetett kötelezni, hiszen rendkívüli állapotok vannak, vagy mi a fene. Az ügyvédeink segítettek abban, hogyan tekergessük a törvénykezések szavait. Az orvosaink pedig nem csak elláttak bennünket hasznos információkkal, de más orvosokat is a csapatba vonzottak. Az orvosokat az jellemezte, hogy azért pártolnak leginkább hozzánk, mert ellátjuk őket friss zöldségekkel és egyéb egészség romboló mentes ételekkel. Viszont az is jellemezte őket, hogy nem értenek egyet a felállásunkkal. Számukra mi túl békések vagyunk. Szerintük ugyanis ki kellene nyitni a szánkat, méghozzá olyan tágasra, hogy a jelenlegi politikusok beleessenek. Talán fél évet ha kibírtak velünk. Akik úgy érezték, hogy a hangjukat hallatni kell és széles tömegeket illenék ilyenkor felvilágosítani a valósággal, azok végül is kiszálltak a malmunkból és maguk is, de ezúttal hangoskodó szervezeteket hoztak létre. A kialakult barátságunkba ez nem döfött kést. Részt vettünk az összejöveteleiken és előadásaikon. Mi több, még szerveztünk is számukra hangoskodásra alkalmas lehetőségeket. Az élelmezésük ellátására persze már nem tarthattak igényt és a tüntetéseikre sem tudtak elcsalni bennünket. Ellenben először alakult ki, hogy más szervezetekkel is jó kapcsolatot kellett tudnunk ápolni. Néhány szigorított pontunkon ezért lazítani kellett. A betartandó pontokugyanis megszaporodtak.

 A Tanár úr kidolgozott számukra egy oktatási rendszer félét, mert szerinte valamit tennünk kell az iskolakerülőkkel. Nála ez úgy festett, hogy a nagyobbak oktassák a kisebbeket és az okos szülők okoskodjanak a gyerekek előtt. A felét se fogadtuk el annak, amit ő ajánlott, de a lényegben igaza volt. Tényleg meg kell oldanunk az otthon maradt gyerekek fejbőségének méregetését. A gimisek szívesen vállalták az alsó osztályosok tanítását, ami a Tanár úr mellét dagasztotta. Viszont ők nem járhattak mindenkihez külön-külön. Összebújható oktatóteremre is szükség van. Erre a legalkalmasabbnak a kávézók mutatkoztak. Azokban nem nehéz diáksarkokat kialakítani. Az is emellett szólt, hogy pár nap alatt megoldható. Nem kellett hozzá szervező stáb és mérnök sereg. Ez tényleg gyors lett. Még mini könyvtárak is kerültek beléjük. A gyerekek is örültek, hogy összejárhatnak a hasonszőrűekkel és kakaós pohár mellett okosodhatnak. A kávézók dolgozói ugyanis kényeztették az édességeken lógó gyerekeket. Megalakultak az oktató csoportok is, ami sokat változtatott az eddigi arculatunkon. Ugyanis lettek okoskodó kis professzoraink, akik minden egyéb más dolgunkat is mértanilag és tudományosan elemezgettek. Hamar ki is számították, hogy milyen hülyék vagyunk, és milyen hiányosságaink vannak még, amiket ha sietősen nem orvosolunk, akkor tökkel ütött filkók vagyunk. Felvetődött hát kötelező jelleggel, hogy akkor nekünk saját diák nyomdánknak is kell lennie, mivel a tanárok vállalták, hogy olyan tananyagokat állítanak össze, ami csak részben veszi figyelembe az állami tankönyvek anyagait. A gimisek pedig erre úgy reagáltak, hogy akkor pediglen biz a nyomdászatnak is benne kell lennie a tananyagba. Biztosan mondtam már mennyire imádom a japánokat. Ezeknek elég egy megjegyzés is ahhoz, hogy szalag mellé állítsa őket, hogy aztán az őket jellemző fanatizmussal aprózzák túl a dolgokat. Az oktatási rendszer feletti elmélkedés a gyakorlatban is gurulni kezdett. A diákok addig majszolgatták a bejglit, amíg szét nem csócsálták azt teljesen. Egy-egy egyetemista vette nyakába a kisdiákokat és felkerestek olyan idős embereket, akik máig is a régi technológiával alkottak nyomtatványokat. Ezek az idősek rendkívül meglepődtek a hirtelen érkezett érdeklődésnek és azt se tudták hova kapjanak. A nyüzsgő diáksereg szétkapkodta a maszek nyomdákat és a gépszerelő apukáknak igazi fejfájást okoztak vele. Az idősek ugyanis lelkesen segítettek a siserahadnak abban, hogy saját nyomdát hozzanak létre a mellőzhető gépdarabokból. Az összeszerelésüket viszont magunknak kellett megoldani. A diákok belemerültek egy letűnt korba, amikor a betűket még szedték és a szöveget nem digitálisan köpték rá a papírra. Az idős nyomdász bácsik is beálltak hát a csapatunkba és irányítani kezdték a diákok által üzemelt nyomdákat. Amiből több is lett, mint ahányat elképzelni tudtunk volna egy népköltészetben. Öt nyomdász csoport alakult meg, amiről tudtuk, hogy több a kelleténél, de a lelkesedést lelki okokból nem törhettük le. A Tanár úr által oda vetett konc gurult és gurult. Ki tudja hol áll meg, s kit hogyan talál el. Mi öten pedig arról beszélgettünk egy este, hogy vajon hova fog ez még fajulni? A néhány zöldség tervből, több ezres tábor lett, ahol a mi szavunk már keveset számít. Olyanok lettünk, mint a császár. A szerepünk inkább csak szimbolikus. Annyi maradt meg a kezünkben, hogy a bárki által felvetett ötletekre igent mondjunk, vagy nemet. Ami zöld lámpát kapott az megy magától, mi csak útban lennénk ha segíteni akarnánk. A döntéseinket katonásan elfogadják, de a részletek kérdésben azt kérik, hogy had csinálják azok, akik értenek hozzá.

 Tulajdonképpen azok, akik ebből a három éves diákokat szellemileg és testileg megnyomorító korszakból semmit se tanultak, azok ma is iskolába járatják a gyermekeiket. Pedig igazán jó lecke volt arra, hogy a szülők felébredjenek és a tényleges dolgok mögé betekintsenek. Amiről eddig fogalmuk sem volt, mert a figyelmüket egyébként is elkerülte, az most orjásként emelkedett a szemek elé, amit csak az nem vett észre, akinek a szeme a tarkóján van. Nekünk ennyi is elég volt arra, hogy az állami oktatási rendszer mérges fogát meglássuk és innentől kezdve gyermekeinket soha nem fogjuk állami intézetek közelébe engedni. Az iskola kerülése viszont nem szólhat arról, hogy a gyerek otthon ücsörög a tévé előtt és az okostelefonjába dugja a lábát. Televízió a közelben sem lehet és okostelefont legfeljebb az arctalanok kezében láthat. A tanulásnál nagyobb élmény egyszerűen nem létezik. Ha nincs, ami elvonná erről a tényről a figyelmet, akkor a gyerek bizony minden gyerekkori élményét az ismeretszerzésből meríti. Csak az lehet fontos, amiből tanulni lehet. Példaként említem meg, amikor a fiam iskolájából kaptam telefont, hogy iskola kirándulás lesz. A gyerek nem jár iskolába ma sem, amit az iskola már megszokott. Mert ugye be van jelentve a hozzánk legközelebbi iskolába, csak éppen nincs miért oda bejárnia. Az igazgatónak egy évébe tellett mire rá tudott venni bennünket arra, hogy hetente egyszer két órára azért mégis csak ugorjon be az a gyerek, hogy e-képpen igazolni tudja, hogy eleget teszünk a kötelező oktatás szindrómának. Az osztálykirándulás témája a természetjárás volt, ami nem az iskolában van, hanem a hegyoldalban, ezért gondolta az ügyeletes tanár, hogy ezt a fiam még be tudná vállalni. Felhívott és igyekezett engem megnyerni.

- Tudom, hogy a kisfia kerüli az iskolát, de a szabadban töltött természetórát nem tekinthetjük iskolapadi témának, ezért igazán elengedhetné, hogy a többi gyerekkel együtt természkedjen.

 Nem is lett volna ellene kifogásom. Megkérdeztem hát, hogy ki vezeti a roncsoló túrát. Tudjuk jól, hogy ott ahol gyerekek járnak, azok talpai alatt nem fog többé fű nőni. A tanár válasza lehangolt.

- Én és egy másik tanár vezetjük a gyerekeket, aminek célja, hogy a természettel barátkozzanak.

Kíváncsiságom határtalan lett.

- Na, és van biológia tanár is, aki megtanítja ez milyen fa, az meg milyen virág?

A tanárt hallhatóan meglepte a kérdésem.

- Arra nincs szükség. Csak erdőt járunk és ahol megpihenünk ott játszadozás és piknikezés lesz. Sütünk almát nyárson és ilyenek.

Persze, hogy derékba törtem a válaszommal.

- Kösz szépen ebből mi nem kérünk. Ha nem arról szól az erdő túra, hogy megtanulhassák a gyerekek az erdei növényeket, bogarakat és állatkákat méghozzá a helyszínen, akkor annak mégis mi értelme van? A vak kecskék ugrándozásába ne vonja be az én fiamat. Csak rosszul lenne a butaizmus látványától. Értem ez alatt, hogy egyáltalán senkit sem érdekel maga az erdő és annak csodálatos növényi világa, de taposni azt lehet, tehát tapossunk csak bele anélkül, hogy tudnánk mit tiportunk el éppen. Viszont, mikor hazaérünk kurvára elfáradunk. De klassz volt!

 Azt már nem kellett megemlítenem, hogy a mi családunknak nagyobb erdeje van, mint ahova éppen készültek. Azt sem, hogy éppen ezért a fiam ebben minden fát ismer. Akár a latin nevén is megnevezve. Pontosan tudja, amikor elültetünk egy diófát, akkor annak gyökere milyennek kell lennie ahhoz, hogy könnyedén felnevelhesse. Tudja, mit jó ültetni a csemete mellé és környékére, hogy bivaly erős és jó kedvű legyen a fácska. Imádja az erdőt, mert ismer benne mindent. Meglepetésekben nem igazán akad része. Madáretetőket készít ősszel, hogy a telelő madár családok is a mi erdőnket válasszák laknak. Az őzek számára is maga készíti el az etetőket, mert tudatában akar lenni annak, hogy nálunk még a szarvasok sem éheznek télen. Nem igazán értette, hogy mit akarhatott a tanár azzal, hogy bután beletrappolni egy erdőbe. Abban mi jót láthat?

 Az iskolakerülés akkor válik értelmes folyamattá, ha a gyerek magasabb szinten áll az átlagosnál. Az, hogy nem engedjük a gyereket iskolába, majd a kezébe nyomunk egy okostelefont, hogy csendben maradjon, avagy a televízióba bújva képzelődjön, könnyen belátható mennyire értelmetlen. Mivel az állami oktatás színvonala alacsony és ez mellett az utasításokra ugráló dolgozó réteg kinevelésére szakosodott, felvilágosult szülő ezt a gyereke életéből kihagyja. Ami érthető, mert aki azt szeretné, hogy a gyereke szellemileg egészséges legyen, és emellett okos is, az nem láthat mást egy állami oktatási intézetben, mint diliházat, ezért más oktatási megoldásokat fog keresni. Olyat, amitől okos lesz az a gyerek. Persze egy dolgozó családban ez megoldhatatlan, ezért azzal vigasztalja magát egy ilyen család, hogy a gyereke társak között van a legjobb helyen. Szervezkedéssel persze minden megoldható. Bárki áttudja állítani az életét családbarátra, ha akarja. Akinél a család a probléma, annál persze semmilyen összefogás sem segíthet. Őket ezért hagyjuk ki ebből a történetből. Mások példája helyett beteszem inkább az enyémet, ami a szervezkedésünkhöz tartozó többi családosok esetében is igen csak hasonló. Tehát nem egyedi. A fiam ugye az életében nem járt iskolába, az iskolába járás értelmezése szerint. Emiatt nem kellett harciaskodnom senkivel. Az idiótikus körülmények ehhez hozzásegítettek. Mivel nem járok be semmilyen átnevelő munkahelyre, rendszerint akkor kelek fel, amikor végeztem az alvással. A gyerek pedig hol az anyjával van, hol pedig velem. Felváltva foglalkozunk az okításával. Már amit tőlünk tanulhat meg, azt meg is tanítjuk neki. A szervezkedésünk még inkább előnyére vált, hiszen gimnazisták és egyetemisták adták át neki az értelmet. Mi, mint szülök arra ügyeltünk, hogy a fiunk egy évvel előrébb tartson az előírt oktatási anyagokkal, ami mellett kapott egy csomó olyan tudást is, amit iskolákban véletlenül  sem tanítanának. A szervezkedés által viszont olyan közegbe csöppent, amelyben a felsősök maguk után húzták az alsósokat, a gimisek a kicsiknek magasabb szinten oktaták az anyagokat, mint ahogy az egyébként tennék a tanárok egy iskolában. Az alsósok ezért roppantul ragaszkodni kezdtek a gimis barátaikhoz, a felsősök pedig az egyetemisták tudása után áhítoztak. A tantervek és tananyagok megírása után pedig az oktatásokat végzők dolga is könnyebb lett. A diákjaink ezért messze több tudással rendelkeztek, mint az állami iskolákba agymosásra járó társaik. Én magam az egy évvel előrébb tanulást is tökéletesen elégségesnek tartottam annak idején, hiszen pusztán ennyitől is osztály első lehetett, amikor a kötelező tesztek és felmérők kerültek előtérbe. Ezeket ugyanis házhoz hozták a tanárok, hiszen vizsgáznia akkor is kell, ha nem jár fizikailag iskolába. A fiamnak ez is kevésnek bizonyult, ahogy a gimisek elkezdtek hozzánk járni, hogy szórakozottságukban tanítgassák. A kávézók iskolává alakítása pedig még ezen is nagyot dobott, hiszen kakaós pohár mellett más okosodni vágyó gyerekkel együtt a tanulás, mint olyan, igazi szórakozássá vált számára. Én arra tanítottam, hogy a hangsúly azon legyen, aminek gyakorlati haszna is van. Valahogy e-képpen. Itt van X négyzetméteres fal. Ott meg kilenc centis csempék. Számolja ki, hány csempére van szükség, hogy a falat teljesen befedje. Amikor ezt fejben kiszámolta, akkor pedig arra kértem, hogy a csempéket tegye is fel. Megtanult a matekozás közben csempézni és járóköveket lerakni. És még sok mindenbe beletanult, miközben az elméleti ismeretek is az agyába mélyedtek. A kávézókban az elméleti tudás sokkal előrébb szaladt a nálunk szokásnál, amit persze nem bántam, mert a fiam arca ragyogott tőle. Ha egy gyerek örül az életnek, akkor ott valamit jól csinálnak a felnőttek. Megtanult zongorázni és saját szerzeményeket kezdett el lekottázni. Az elméleti ismeretekben a gimnazisták színvonalára emelkedett, ami ugye már messze nem az egy évvel előrébb tartást jelenti. A diákok maguk is csoportokat kezdtek alkotni. Minden kávézónak a maga diák csoportja. A gyakorlati oktatásokat a tagjaink biztosítják számukra, még ma is. A diákok egyes csoportjai maguk válasszák meg mi érdekli őket éppen. Amikor a tatami készítése bújik elő ötletképpen, akkor egyszerűen csak elvitetik magukat az egyik tatami készítőnkhöz, aki külön örül a nagy érdeklődésnek. Egy héten át, napi két órában ez a csoport betanulja a tatami készítés mikéntjeit. Más diák csoport ez alatt a paradicsom termesztőknek segítenek be hasonlóképpen, akik már a magról való csiráztatástól kezdve mindent elsuttognak a paradicsom csodálatos titkairól. Minden valamire való, úgy akartam mondani, hogy tehetséges tagunk éppen úgy örül a diákok megjelenésének, mint ahogy a diákok a gyakorlati oktatásoknak. Elmélet a kávézóban. Gyakorlat a felnőttek körében. Ez megy majd mindennap. Fura emberkék ezek, akik kezében nem lehet látni mangát, és nem néznek animéket, ezért nem tud a témájuk lenni sem.

 A gyerekek agya olyan, mint a szivacs. Mindent magába szív, amit a környezete rázúdít. Aztán azzal kötik le magukat, hogy a rengeteg képkocát szortírozzák, ami nyilván nem fog sikerülni, ha a gondolkozásukat befolyásoló és zavaró tényezők veszik őket körül huszonnégy órában. A televízió és okostelefon, pláza cicákat okád ki magából, akik látszólag piszkosul boldogak a semmire se jó holmikkal. A mangák és animék pedig mániákusokat kreálnak, akik magukat is a kedvenc figuráknak képzelik magukat. A konzolos játékok megvonják a gyerekektől azt a lehetőséget, hogy valaha is felnőhessenek. Tulajdonképpen az összes figyelem elvonó eszköz csupán azért létezik, hogy a kreativitást teljesen kiirtsa. Ha a városi kényelembe születettek között mégis létezne még egy-egy az agyát gondolkozásra használó, azt hülyének fogják nézni. Ellenben, ha a gyerekeinket meg tudjuk óvni a felesleges impulzusoktól, nem csak a kreativitásuk lesz feltűnő, de a tanulmányi sebességük is. Amit a saját kölykeinken is tapasztalunk. Az általános iskola hatodikos tanulói vannak az átlagos gimnáziumok negyedikes szintjén. A tizenkét éves fiam a gimnazisták negyedikes tankönyveiből tanul, mert ez alatt neki már minden olyan gyerekes. Legyen az matematika, fizika, vagy kémia és programozás. Bármely tananyag a szivacs agyába bőven belefér és további gondolkozásra készteti.

 Ha valaki azt hiszi, hogy a gyerekét turbó hülyévé tevő zavaró elemektől, mint okostelefon, televízió, képernyőhöz kötő játékok, ... meg tudja óvni és azzal nyerő helyzetben van, akkor biz nagyon téved. Ez csak az egyik fele az emberré váláshoz. Van egy bizonyos határ és életkor, ameddig a szülő irányítani tudja gyereke szellemi és lelki fejlődését. A legjobban kivitelezett gyereknevelés is azonnal csődöt mond, méghozzá egyik napról a másikra, ahogy az be kerül egy társaságba. A valóságban mindig a rosszak győznek. Ami azt jelenti, hogy teljesen hiábavaló lesz minden anyai szeretet és apai nevelés, amikor egy a tanuláson kívül bármire képes, nyomorult szülők, hülye gyerekei közé kerül. A magukra hagyott gyerekek között ugyanis az erő dominál, nem az ész. Sejthető hát, hogy a társak megválasztása a másik fele a dolgoknak. Amire semmi esélye és beleszólása sincs egy olyan szülőnek, aki állami iskolába veti gyerekét koncnak. Az iskolába nem járó gyerekek azok, akik mellé mindvégig magunk tudjuk megválasztani kikkel legyen jóba. Pont úgy, ahogy a televízióval is tesszük. Ha nincs televízió, akkor nincs a képernyőből áradó, még több képernyőre bámulási ösztökélés. Nincs befolyásolás és elvesztegetett idő. A gyerek a zongora billentyűit fogja nyomogatni és az emberi szervezet felépítése fogja érdekelni. Ugyanígy, ha nincs a közelében idióta család tönkre nevelt gyereke, akkor érthetően nem az idiotizmus lesz számára a norma.

 Egyébként könnyen látható ezért könnyű kiszűrni kik azok a gyerekek, akik a szervezetünkhöz tartozó szülők borjai. Ugyanis mindenütt ott vannak, ahol ellesni való van. Mindenhol gyerekek lebzselnek körülöttünk. A más gyerekei, mégis roppantul örülni tudunk nekik. Ott vannak, ahol a krumplit szedik fel éppen. Az uborkát savanyítók között is gyerekek kovászolódnak. A cukrásznál is gyerekek tanulják éppen kedvenc sütijük elkészítését. Az autószerelőknél is gyerekek szedik a motort elemi ösztöneikre. Egyszóval a gyerekeink éppen ott vannak, ahova az érdeklődésük viszi őket. Mi felnőttek pedig azért vagyunk, hogy a mindent tudni akaró gyerekek ne csalódjanak.

Összeáll a kép

 A magyar oldal vizsgálata jó hatást hozott a japánjainkra. A japánok alapból is imádnak aprólékoskodni és részletesen kielemezgetni mindent. Már-már idegesítő az a precizitás, amivel a környezetüket bolondítják meg. Ha nem akarom a falba verni a fejem, akkor a jó oldalát kell tekintsem. A jó oldala pediglen az, hogy nem kell senkit sem győzködni arról, hogy teszem azt mondjon le a közösségi oldalakról. A legtöbbjüknek fogalmuk sincs arról, mekkora gazemberségek elé néznek. Csak az tűnt fel nekik, hogy itt valami nincsen rendben és ebből még nagy baj lesz. Amikor elkészítettem a fészbuk gazemberségeit kiemelő videót, nem kellett senkit sem hosszasan győzködni arról, hogy ennek a közösségi médiának a használata nem más, mint önmagunk hasba szúrása. Azok, akik mit sem sejtettek mennyire balfékekké tette őket a fészbukon való lógás, hüledeztek és szörnyülködtek a kiderült tényeken. Húztak is onnan szélsebesen.

Ennek a videónak a https://kiliti.sakura.ne.jp/face.html magyar (alap) változatát itt lehet megtekinteni.

 Mivel az egyéneken van a hangsúly, a szervezet arcát ők adják. Pont olyanok vagyunk hát, mint amilyen emberek állnak be közénk. Minden egyes újonnan beálló alakít rajtunk. Nem vagyunk hivatalos szervezet. A „Szervezet” szót is csak azért használom, hogy a szervezettségre utaljak vele. A hangsúly ugyanis a láthatatlanságon és az átláthatatlanságon van. Nem dolgunk senkivel és semmivel sem szembeszállni. Egyetlen dolgunk van. Segíteni azokon, akik bajba kerültek. Hozzánk főként olyanok állnak be, akik valamiért már nem bírják tovább saját erőből. Aki viszont közénk áll annak a két fővonalon kell szorgoskodnia. Az önellátás és az önfenntartás vonalain, melyeket nem választunk el egymástól. Ha valaki megakarja érteni, hogy ez miről szól, annak a legegyszerűbb megközelítése az értéshez az, hogy földbirtokosok, üzlet és cégtulajdonosok összefogásából létrejött csoportosulás. Nem helyi parasztok és munkások igazságosztó és bűzölgő bandája. Olyan tulajdonosok összefogása, amely képes segítséget nyújtani a kisembernek is, amennyiben hajlandó az életét a mi kertünk ápolására tenni. Aki hajlandó felvilágosult életet élni. Értelemszerűen nem hajlandók a rendszer szekerét tovább tolni. Kiszállni a rendszerből ugyanis egyedül senkinek sem sikerülhet. Bennünket elkerül, méghozzá nagy ívben az, aki úgy érzi, hogy ő a Jani a kocsma közepén. Az, aki azt sugározza ki magukból a környezete felé, hogy nála minden rendben. Mivel nálunk nem az van, hogy egy valaki tudja a tutit, és a többiek a seggébe bújnak, ezért az okoskodókat helyben deresre szokás verni. Azért indultak be, majd működnek mondhatni frankón a dolgok, mert az emberek véleményét számtani pontossággal összeadjuk, ami egy jól működő eredményt ad ki. Az eredményen pedig már senki sem vitatkozik. Lehetetlen vitákat kreálni, amikor nem az én akaratom, hanem a csoportok igényei a mérvadóak. Nem én találom ki, hanem mi találjuk ki. Nem én vagyok a sok kis béka között a legvarangyabb, hanem mi vagyunk a szuper nagyok. Ahol nem az „Én”, hanem a „Mi” szó jelenik meg, ott csak a döntéshozatal előttig folyik vér. A döntés meghozatala után már olyan fegyelmezett és összehangolt tevékenység folyik, amit a hadseregben is gyakoroltatni lehetne.

 Csoportok szervezésénél az összkép fenntartása rendkívül fontos. Egy-egy csoportban, az együttes tevékenység idővel barátsággá alakul, ami még erősebb összetartást eredményez. Ellenben a szervezet egészére nem jellemző a barátkozás. Nem barátok gyűjtéséről szól a móka. Kőkeményen az érdekek mozgatják a szerkezetet. Csak az a személy lesz aktív, akit az érdeke fűzi a dologhoz. Aztán addig marad, amíg az érdekeinek megfelel. Hogy elképesztő eredményekre képesek az embereink? Ez nem is lehet másként. A megélhetés a tét! Nem az igazság ismerete fogja kifizetni a számlákat. A megélhetés teremtése egymagában is tömegeket vonz be. Aki a megélhetésért aggódik, az nálunk fog kikötni. Aki anyagi gondokkal küszköd, az szintén. A munkahelyüktől való megszabadulásra hajtók még inkább.

 Lin csapata belelendült a zenészeink fellépéseinek szervezésébe. A hétvégi színházi előadásaimhoz is ők lettek a meghívott vendégek. A színpadra termettek lettek hát az elsők, akik havi ötszázezer Yen keresettel startoltak. A többletbevétel stúdió felszerelésekre ment el, na és újabb koncert helyszín teremtésre. Őket követte, leginkább a helyzetet kihasználva a kávézók és éttermek, amelyek a színházi büféket töltötték fel és szorgalmasan szolgálták ki az előadásokba belebolondultakat. Minden kávézó és étterem azért kapott az alkalmazottak mellé plusz tíz embert, hogy az ilyen kiruccanásokhoz is legyen ember. A kávézók és éttermek fontos szerepet kaptak az ehető termékek előállításában. Nem csak a helyszínen, de bárhova kivihetően. Bárhova, ahol eladhatóak. Az uborka termesztő csapatok a kávézókba cipelik a frissen leszedetteket, melyeket a kávézó csapata dolgoz bele a dunsztos üvegekbe. Nekik ugyanis van engedélyük élelmiszerek előállítására. A címkére a kávézó neve kerül. A savanyúságok aztán bekerülnek minden létező boltba, ahol van értelme. Amikor boltról beszélek, kizárólag a tagjaink által üzemeltetett boltokról beszélek, hiszen mi nem adunk ki a kezeinkből termékeket tőlünk függetlenül működő boltoknak. Kizárólag csak a saját üzleteinket vesszük igénybe a saját dolgainkhoz. A vásárlók azok pedig lehetnek nyugodtan a szájas betétesek. Az árak megszabásánál arra törekszünk, hogy mindig fele legyen annak, ami máshol normálisnak nevezett. A kávézók és éttermek további fontos szerepe, hogy a saját tagjainkat szórakoztassák és etessék. A saját embereink számára ugyanis minden ingyenes. Azt fogyasztanak, amit akarnak. Megtehetik. Ezek a családosok kedvenc helyei, mivel tudják, hogy itt nem mérgezik meg őket. Mindenki leszokott arról, hogy tőlünk idegen éttermekben egyenek. A bevétel fokozására a házhoz szállítás bizonyult a legokosabb lépésnek. Az átvertek ugyanis egyre jobban félnek otthonaikból kimozdulni. Ezt érdemesnek véltük kihasználni. Minden egyes kávézónk és éttermünk bevétele akkorát ugrott, mint én hátast. Bőven megtehettük, hogy a sajátjaink ingyen fogyaszthassanak. A – Tőlünk 50%-kal olcsóbban rendelhet! – felirat akkora dugót eredményezett a konyhákban, hogy újabb és újabb besegítő csoportokat kellett szervezni melléjük, hogy időben elkészülhessenek, valamint időre kiszállíthassanak. Áldottuk a Geciket, amiért elénk hajítottak egy kamu járványt, amitől az étterembe járás drasztikusan lecsökkent, a házhoz szállítás pedig elképesztően felszökkent. Amíg kávázók és éttermek sorra dobták be a törölközőt és mentek teljesen tönkre, addig nekünk még arra sem maradt időnk, hogy átszámoljuk a bevételeket. Egyszerűen kizsebeltük az agyukban elvírusosodottakat. A bevételek egységes elosztása mellett döntöttünk, ami annyit jelent, hogy az uborka csoport és a bedolgozó csoport minden tagja ugyanannyit kap, mint a kávézók és éttermek szorgoskodói. Az uborkázók nem az uborka eladások után kapják hát a díjukat. Mivel egy kávézóhoz tartozó bármennyi csapat egyformán részese és hozzájárulója a kávézó sikerének, ezért a kávézó egyéb más bevételének is a részesei. Úgy vesszük, mintha egy kávézóhoz negyven ember tartozna. A kávézónak ezért legalább ennyi ember keresetét kell magából kisajtolja. Ezek is elég hamar elérték a havi ötszázezres keresetüket. A többletből pedig újabb kávézók és éttermek nyíltak.

 A szervezés magasiskolája az, amikor a keresetek beindulnak. A kezdőknek és ügyetlenkedőknek ez nem adatik meg. Vannak csoportok, melyek egy év után váltak kereset képessé, akkor is örülhettek, ha havi százezer a zsebükbe becsorgott. Akkor sem hagynak faképnél minket, mert ahogy ők mondani szokták, - A biztonság, amit a szervezet nyújt, a pénz felett áll. – A díjtalan szálláslehetőségek. A díjtalan étkezés a kávézókban és éttermekben. A díjtalan élelemmel való ellátás. Vannak, akik már arra is csapatokban érkeztek, hogy mindenkinek, aki közénk áll, hetente ötven darab tojás jár, amit házhoz visznek. Ez esetbe nem is a tojáson van a hangsúly. Nem is azon, hány darab. Azon, hogy van egy szervezet, amely nem kér, hanem ad. Életükben nem láttak és nem hallottak még ilyet. Hol létezik olyan szervezet, amely ne adományokból rakná meg a saját zsebét? Hol létezik olyan szervezet, amely ne kérne tagsági díjat, és ne arra játszana, hogy a tagjait mind jobban kizsebelje? Életükben először futnak bele egy olyan szervezetbe, amely nem kér, hanem ad! Az igazságokba belefáradtak, és már tettekre vágyók, tekintete érthetően ránk vetődik. A bizodalmuk pedig növekszik, amikor az ígért tojás mellé a zöldség és gyümölcs ellátás is alapmotívum. A hallal és hússal való rendszeres ellátás pedig a még keresetet nem produkáló kezdő csoportokban is feledteti a pénz hiányát. Előbb-utóbb ők is bele fognak húzni, hogy az önellátás eme fura módja még jobban működhessen. Részesei akarnak lenni ennek. Az önellátás a mi fogalmunkban nem az, hogy egy kupacba verődnek a haverok és bele ássák magukat a földbe. Csak azért, hogy elmondhassák saját káposztájuk van ám. Az önellátás nem feltétlen arról kell szólni, hogy megtermeljük magunknak amire szükségünk lehet. Ebből ugyanis sohasem lehet önellátás. Az önellátás akkor nyer értelmet, ha arról szól, hogyan látjuk el egymást abból, amink van. Az önellátás lényege, hogy annak örülünk, amink van. Amit mások termeltek meg ugyan, de minket is beleszámoltak a család létszámba. Aztán mi is ugyanígy teszünk. Olyat igyekszünk termelni, ami másoknak nincsen, hogy pótoljuk hiányukat. Ha egymás hiányosságait foltozzuk be, akkor mindnyájunknak arany csapból folyik a meleg vize.

 Kezdetben problémát okozott a csoportfelépítés körüli nézeteltérések. Amikor megértették, hogy ennek a lényege, hogy több időt töltsenek a családjaikkal, mint a közösségi ügyekkel, valahogy kezdték megszeretni a dolgot. Egy csapat ugyanis egyetlen dologgal köti le magát. A zöldségtermelők minden egyes csoportja csupán egyetlen zöldség termesztésével kell foglalkozzanak. Ez mondjuk egy paradicsommal bajlódó csoport számára azt a munkamenetet hozza, hogy nincs szükség mindig mindenkire. Maguk között könnyen betudják osztani kik legyen éppen a földeken és kik maradjanak nyugisan otthon. Amikor beérett a piros labda akkor bújnak mind gumicsizmába, mert több hektáron csak együtt tudnak gyors csipegetést végezni. Kívülről ez úgy látszódhat, mintha a tagjaink egész életüket, így egész napjaikat a közösségi életnek szentelnék. Hiszen mindig van valaki a földeken és mindig van valaki a szünnapokat egyáltalán nem tartó kávézókban. És valóban szünet nélkül folyik a szorgoskodás, viszont amit nem láthatnak, hogy minden csoport tizenöt főből áll, így ebből mindig annyian vannak a földeken, avagy kávézókban, amennyien éppen szükségesek hozzá. A csoportok többi tagjai pedig mulatnak, táncolnak, vagy csinálnak, amit akarnak. Ennek köszönhetően vált lehetségessé, hogy a bajba került csoportokhoz egy pillanat alatt érkezik a segítség. Mert mindig vannak, akik ráérnek és egy telefonhívásra rögtön autóba vágják magukat. Hogy mennyire jól képzeltük ezt, akkor derült csak ki igazán, amikor az egyik tagunk házához kijöttek a gyilkolászó őrültek, akik az állam nevét vették a szájukra. Azt a sületlenséget igyekeztek rém kedvesen beadni a ház gazdájának, hogy mindkét disznója kovidos lett, ezért le kell lőjék azokat. A megrágalmazott disznók gazdája elejtett felém egy telefont, hogy tudjak róla, milyen terror támadás folyik éppen ellene. Mondanom sem kell, hogy voltak ráérős családszerető emberek a közelben éppen elegen, akiknek nem kellett kétszer mondani kinél csaptak le az életellenesek. Legalább ötven emberünk gyűlt össze az S.O.S. jelzésre, akik leültek a bejárati kapuban és nem engedték be a puskával veszélyeztető bűnözőket. Kialakult egy kis hirce-hurca. Fenyegetés és lökdösődés, de tíz perc alatt ezzel a hivatalos erők teljesen felhagytak, ugyanis az emberek csak érkeztek és érkeztek. Videókamerákkal és az eljárás jogosságát igazoló papír felmutatását követelték. Minden egyes személy, legyen az egyenruhás, vagy öltönyös kis ökör, a személyazonosságát és a hivatala címét és elérhetőségét elkérték. Az emberek pedig még mindig érkeztek, ami behúzta a kéziféket a kezdetben erőteljes hangnemet használókban. Több, mint száz ember gyűlt ott össze, akik követelték a bizonyítékok bemutatását arról, hogy az eljárásuk minden tekintetben jogos és a köz érdekét szolgálja, de legfőképpen annak a személynek a nevét, aki az eljárásra parancsot adott. Nem adták meg a fontos ember nevét. Inkább elhúztak a francba. Sose láttuk őket viszont. Na. Erről szól a szervezettségünk. Sosem tudni, mikor és kit ér baj. A bajra kellenek a társak. Ezt fogják fel azok, akik közénk vágynak. Tényleg teszünk egymásért és nem e- mailben sajnálkozunk. Ez érteti meg az embereinket arról, hogy a pénz is csupán a bajokra való. Nem a soppingolásra. A pénz a fontos célok eléréshez szükséges üzemanyag, és a bajba került ember mentőöve. Ha azt másra költik, mint amire való, akkor gyakran fogják hajtogatni, hogy a szegény embert az ág is húzza.

 Ahol szervezettség van, ott mókásan tekintenek az összevissza élőkre. Nem mintha baj lenne, ha valaki csak a mának él és a holnapot leszarja. Sosem baj, ha van kin nevetni. Ugyanígy nevettek a japánjaink azon, amikor egy magyar tüntetés videóját mutattam be egyik baráti összejövetelünkön. Az most legyen mindegy miért tüntettek. Amiből a japánok viccet csináltak, mert nem értették miért tüntetnek, ha vacsorázni már sietve hazamennek? Úgy általában sem értették egyetlen tüntetés lényegét sem, mivel úgy érezték, mintha ezek is megjátszottak lennének. Először is, mert békés. Másodszor pedig, mert olyan, mintha majális lenne, ahol mindenki tudja mikor zár be a vurstli. Sétálnak és sípolnak egyet, aztán pedig hazamennek, hogy pont úgy éljék tovább a mindennapjaikat, mint az előtt. Ez pedig csak viccnek jó. Azt kérdezték, miért mennek a tüntetők haza? Ugyanis, ha felemelik a mutatóujjukat, azt addig illenék kinyújtva is tartani, amíg a rosszfiúk arra meg nem szeppenek és szót fogadnak. Ezek szerint nem a cél volt a fontos, hanem valami más. Ilyet csak a vesztes sportolók tesznek, akik szerint nem a győzelem a fontos, hanem a részvétel.

 Volt egy idős férfi, aki viccesen megjegyezte, hogy mi lenne, ha tüntetéseket gyakorolnánk? Úgy,
ahogy szerintünk kellene hatásosan tüntetni. Hatásos, mert szervezett. El is magyarázta, hogy
milyen a jó tüntetés és mi kell hozzá.

- A szervezett tüntetés nem látszik felvonulásnak, mert nem vonulgatni kell, hanem masírozni. Az egyszerre lépő és sorttartó tüntetőket senki sem látja tüntetőknek. Követelők! Aztán pedig kell hozzá töménytelen sok Molotov koktél. Csak úgy elrettentésnek, hogy az üzenetet komolyan vegyék. Egy jól szervezett tüntetés attól lesz elismert és feltűnő, hogy az abban masírozók egyike sem fél attól, hogy leszakítják a fejét. Szükségessé válik az is, hogy a tüntetésben résztvevők a roham rendőrök kiképzésén essenek át. Jól kell ismerni milyen eszközöket és milyen szabálykönyv szerinti oszlatási eljárásokat használnak, aminek ismeretében itt a nyerés. Vagy éppenséggel vérfürdő. A másik fél hozzáállásán múlik, hogy a tüntetőket meddig kívánják hergelni. Pont addig lesz békés, vagy gránát durrogtatós. Döntsék el ők, hogy mekkora bajt akarnak hozni a fejükre. Persze ez csak elmélkedés. A lényeg, hogy ha egy tüntetés arról szól csupán, hogy estére feltétlen otthon kell lennie mindenkinek, akkor az nem más, mint a gatyájukba szarás előtti pillanatban totyogó emberek hősiessége.

 Észrevettem, hogy a japánjainkban elég nagy a feszültség. Ezeket bármikor bele lehetne kergetni egy verd agyon társasjátékba. A kedvességük és segítőkészségük gúnyája alatt azért ott lapul a katana. Egyenlőre nem kell élesre vennünk a dolgokat. Elég ha körberöhögjük az arcukat eltakarókat. A harciasságukat a csoportokon belül mutatják ki, még pedig azzal, hogy kitűnően szervezik meg önmagukat. A mi dolgunk kiválogatni az összeillőket és egy csapatba rakni. Azon túl már nincsen semmi más dolgunk. A csoportok belső ügyeibe nincs miért beleszólni és beleavatkozni. Nehéz dolguk úgy sincsen, hiszen a végtelenségig leegyszerűsítettük a teendőket. Minden csoport egyetlen feladatra koncentrál, ezért a leggyengébbek is hamar beleszoknak és beletanulnak. A szervizelők annak örültek a legjobban, hogy kettő építőcsapat is alakult melléjük, mivel már nehezen tudták tartani a lépést. Az építők azon túl, hogy a tagjaink házait újíatgatták, a könnyű és szállítható büfék készítésével mutatkoztak be. Gombamód nőttek ki a pofás kis büfé épületek szerte a városokban. Ezekre a kis bárhova odapottyantható büfékre azért lett szükség, mert akadtak különc fazonok, akiket egyetlen meglévő csoportba sem lehetett beinjekciózni. Ezen picinke örömszigeteket pedig már ketten is vidáman tudják üzemeltetni. Közel ötven kis büfé termett az aszfaltos földeken. Amennyire csak lehet bevásárló központok közelében. A hamburger, hot dog és pizza, fele annyiba került, mint bárhol máshol ezért nem kellett hónapokat várni arra, hogy a sor kialakuljon. Kizárólag saját alapanyagokkal dolgozunk, ezért tehetjük meg, hogy pár száz Yenért már nagy létszámú embercsordát is etetni tudjunk. Egyetlen büfé, napi háromszázezer Yen bevételt tudott termelni a közösség számára. A büfében dolgozók ebből napi húszezret tehettek ott helyben zsebre. Papiron ezek alkalmazottak, akik havi fizetésért lejmolnak, és a keresetük után adóznak is rendesen. Hivatalosan tehát ők havi kétszázezret keresnek. A havi négyszázezret pedig az angyalka hozza számukra, amihez senkinek semmi köze sem lehet. A büfék napi tizenkét órában ontják magukból a finomságokat, hozzám panaszkodó üzenet mégsem érkezett. Beleszoktak és megkedvelték a dolgukat. Anyagilag pedig rendesen helyre jöttek. Ott, ahol sikerült megszüntetni az anyagi problémákat, feltűnő módon nagyobb lett az egyén aktivitása. A legtöbb esetben, és ahol csak lehet ügyelünk arra, hogy napi négy órában elvégezhető legyen a kötelező házi feladat. A havi ötszázezer keresethez jutók ezt egyetlen esetben sem tartják be. Felelősséget éreznek az ügyért, amire felesküdtek. Pedig semmivel sem kapnak többet, mégis ott vannak a földeken, az üzletekben, és ki tudja még hol? Szorgalmukkal lelökik az angyalokat is a felhőkről, munkanélkülivé téve azokat. Az építők is a büfések szorgalma végett a havi ötszázezres keresetet kreáltak maguknak, és az alapanyagokat juttatóknak is jutott pénz elég.

 A szervezés lényege, hogy kifejezetten olyasmivel kötjük le magunkat, ami anyagilag helyre hoz minden hozzánk csatlakozót. Ugyanis, akiknek anyagi gondjaik nincsenek, azok sokkal bátrabban köpik le a minisztereket. Sokkal határozottabban állnak ellen az idétlen intézkedéseknek. Én mégis azt mondom, hogy mindezt a magyarok elcseszett dolgainak köszönhetjük, melyek mintával szolgáltak arról, hogyan nem szabad csinálni ezt. Persze nem okolhatjuk a bénaságaikért őket, hiszen anyagilag hadilábon állókkal nem lehet hadiállapotokat jól viselni. Ezért fordulhatott elő, hogy a maszk kötelezővé tételekor, éppen azok a magyar orvosok bújtak maszkba, akik leginkább ágáltak ellene. Fontosnak vélt összejöveteleiket megtartották hát maszkban, ami erősen rámutat arra, milyen könnyen megalkuvók lesznek. Ami nálunk nem fordulhat elő, mert mindenki zsebében ott van a büntetésre szántak. A mi japánjainkat tömegsírba tenni lehet, de maszkot rájuk tukmálni nem. Egyébként is, ha véletlenül létezne közöttünk olyan, aki valamilyen elgyengült pillanatában maszkot tenne a fejére két percre, azt egy olyan tőlünk független szervezetbe táncoltatnánk át, ahol az önbecsülés hiányát erényként hirdetik. Pont úgy, ahogy a magyar szerveződések is teszik ezt, akiket mi csak a csürhéknek nevezünk, akik valamiért mégis felvilágosultaknak tartják magukat. A magyar szervezetek és szerveződések majd mindegyike szó szerint maga köré gyűjtötte az ország legalja népét, akik az önbecsülés hiányukra a legbüszkébbek. Nekünk ettől sokkal elszántabb emberekre van szükségünk. Nálunk csak olyanok létezhetnek, akik az igazságért és a felvilágosultságuk kimutatásáért kőkeményen kiállnak. Ez nem nehéz feladat, mivel nem balhézunk tüntetéseken és nem megyünk szembe a meglévő rendszerrel sem. Csak NEM-et mondunk mindarra, ami az értelmet támadja.

Jönnek. Jönnek, jönnek!

Egyik este az öreg szőlő-bácsi állított be hozzám.

- Tudnánk beszélni? Volna egy sürgős ügyem.

 Természetesen beengedtem, ha már idáig fáradt. Tepertős pogácsával kínáltam, és érdeklődést mutattam a sürgős ügye iránt. Valamiért úgy érezte, hogy ezzel az üggyel kapcsolatban hozzám kell forduljon.

- Volna egy problémás hölgyike a gondnokságom alatt. Akkor figyeltem fel rá, amikor a csapattársai, melybe beleesett, panaszkodni kezdtek rá, amiért csak vasárnaponként jár ki a kertbe, és akkor is csak pár órára. Viszont, amikor én beszéltem vele, nagyon szomorú lettem. A hölgy végtelenül aranyos és tündéri lelket kapott az élettől. Három kiskorú gyermekét egyedül neveli. Egy farmon dolgozik kertészként. Napi tíz órában végzi a robotot, amiért a minimálbér alatti fizetést kap. Havi nyolcvanezerből próbál kijönni, miközben a bérelt lakásért havi negyvenezret fizet. A hétvégéi szabadok ugyan, de a gyerekek felé elmulasztottakat ilyenkor igyekszik pótolni. Ránk talált és beállt egy kertészkedő csapatba, de nem tud beilleszkedni. Vasárnaponként a gyerekekkel együtt jön, akik igen csak szorgos kis jószágok. A hölgyike pedig nem restelli a fizikai munkát. No, és igen csak ért is hozzá. Kapál, ás és fát ültet, pedig vékonyka, mint egy fűszál. A szomorúságot, melyet kis lelkében ólomként visel, még engem is megvisel. A kettőnk közötti beszélgetés, nem is beszélgetés volt. Ő sírva mesélte el miként került a szakadék szélére, én meg eközben bőgve nyögve nyeltem. Csodálatos teremtés. Egy igazi angyal. Csak hát, nem csak az emberek, de a sors is bántja. A gyerekek miatt csak olyan munkát tud elvállalni, ahonnan bármikor hazarohanhat, vagy ha lázas az egyik prütyi, akkor akár pihenő napokat is gond nélkül kivehet. Az ilyen helyeken viszont lekezelően bánnak vele, vagy éppenséggel jól kihasználják. Az élete csöbörből, vödörbe csordogálás. Nagy. Nagyon nagy kérésem lenne. Nem lehetne sürgősségibe tenni ezt a drága anyát? Úgy értem, hogy sürgősen valamit tenni érte? Bármit. Ami a sorsán egy kicsit javít.

 Szőlő-bácsi sürgősségije ráébresztett arra, hogy nem csak a célok a fontosak, hanem a céljainkért vérüket ontók személyes dolgai is. Az első olyan eset, amivel külön foglalkozni illik és kell. Ekkor határoztam el, hogy dolgommá teszem a társainkkal való egyenkénti beszélgetéseket. A figyelmem innentől tehát az egyénekre koncentrálódik. A legtöbben ugyanis pompásan takarják a magánproblémáikat a többiek előtt. Ki hinné, hogy a kertben viccelődő és mosolygó emberek, majd mindegyike valójában bokáig szarban tipródik, mert dolgaikat megoldani képtelenek? Amikor Szőlő-bácsi már rég messze járt, akkor roskadtam én is magamba. Valamiért elszomorodtam azon, hogy mennyire kimaradt a számításból az egy-egy ember. Átterveztem a közösség működési elveit, melybe belekerült az a rész, hogy a mi szervezetünk dolga elsősorban az életek megmentése. Ilyenkor tulajdonképpen sorsokra gondolok. Amikor önellátásról beszélünk, akkor valójában az emberek sorsán való javításról van szó. Ezt a fontos tulajdonságot kell magunkban felépíteni. Bármi áron el kell hát érjük, hogy az egyének legyenek örömteli  lények. Ebben a posványságban, amiben vagyunk, az öröm okozás fontosabb teendő, mint a káposzta levele.

 Két nappal később csöngettem be, az akkor már általam nevet is kapott Angyalkához, aki ahogy meglátott a kinyitott ajtaja előtt, halál sápadt lett. Kapkodni kezdett és mentegetőzni a rendetlenség miatt. Meg úgy különben is a plafonig volt a pániktól. Nem zavartattam magam. Úgy tettem, mint ha ez lenne a normális. Különben is vagyok olyan jelenség, hogy attól pánikba lehet esni. A másfél szobás apartman lakásban, nagyobb volt a tisztaság és rend, mint amit én a saját szobámba valaha is láttam. Hogy a szoba közepén elől hagyott tűzoltó autó, mennyire tartozott a rendetlenséghez, fel nem foghattam. Meg akart kínálni valamivel, de úgy tűnik az erőltetett kedvesség, csupán egy pohárka zöld teára sikeredett. A gyerekek kint játszottak ezért nyugodtan tudtunk beszélni.

- Bocs, hogy csak így váratlanul. Nekem szokásom és mániám betoppanni oda, ahol egyáltalán nem várnak. Csak ilyenkor láthatom meg azt, ami más esetben láthatatlan. Gyorsan a lényegre is térnék. Volna egy négyszobás ház, két hektárnyi földdel. Amennyiben elvállalod egy kertész csoport vezetését, akkor ebbe a házba beköltözhettek. Nincs lakbér és még a rezsi költségeket is mi álljuk. Ez mellett pedig havi százezer Yen fizetséget is kapsz. Nem sok, de ennyit tudunk egyenlőre kipréselni magunkból. Magad választhatod meg kikkel szeretnél együtt kapirgálni a kertben. Persze hoztam egy fényképes listát is azokról, akik számításba jöhetnek, amit akár figyelmen kívül is hagyhatsz, ha úgy látod jónak. A teendő hozzád illő. Gyümölcsfa csemetéket kellene magról csiráztatva nevelgetni és a kerítések helyére élő sövényeket kinevelni. Virágokat és egyéb cserjés növényeket életre hívni. Az ehető kütyükre is figyelmet kéne fordítani, mint a málna és szamóca, lasponya és ribizli. Hoztam egy listát arról, hogy mi mindennel kellene a kertész csapatnak foglalkoznia. A társaink házainak környékét is nektek kellene vidámmá tenni. Tenni való végtelen, mert az igény is végtelen.

 Nem tudtam befejezni, mert a hölgyike felpattant és a gyerekszobába rohant, ahol egy tatamin heverő futonra vetette magát, amit a gyerekek ágynak használtak az ágy helyett, és arcát mélyen a vatták közé szorította, hogy sírásának egyre hangosodó orkánját tompítsa. Összeszorult tőle a szívem, oly annyira, hogy okosabbnak láttam kimenni az udvarra és a gyerekekkel játszadozni. A gyerekek örültek a növekvő létszámú játszótársnak, de nem értették anyu miért nem jött ki velem? Hogy megértsék miért nem jött anyu is játszani, dörmögtem valamit.

- Anyunak most mélyen fekvő problémája van. Ha ki tud kászálódni a kútból, melybe éppen zuhant, akkor biztosan közénk fog vágyakozni.

 A kútból való kikecmergés kissé sokáig tartott, mert eltelt már egy óra, és még mindig sehol. Időérzékem megszűnt, annyira jól esően labdáztunk és futkároztunk az elképesztően vidám gyerekekkel. Az apartman lakás ajtaja kinyílt és az anyuka lépett ki rajta. Látszott, hogy milyen sokat foglalkozott azzal, hogy valamelyest élőlénynek, vagy mit ne mondjak embernek tünhessen.

- Fehér Tigris! Vállalom! Boldogan vállalom!

 Mint, aki százméteres sprint futást vállalt volna, olyan sebesen és épp olyan kecsesen rohant felém. Nem tudtam hova tenni a pillanatot, amikor a nyakamba ugrott. Vártam, hogy megcsókoljon, de ez nem történt meg, ezért beértem azzal, hogy a lábait a derekamra kulcsolva és karjaival a nyakamba kapaszkodva, minden könnycseppét a vállaimra hullassa. Valójában még ő is gyerek, hiszen felnőttek ilyen gesztust, maximum a szülei felé mutathatnak. Csak gyerekek tudnak ennyire megfeledkezni illemről, szokásról, meg mit tudom én mi mindenről. Amikor lepattant rólam, olyan piros lett az arca, amit egy paradicsom csak álmában láthat. Nem is tudom hirtelen hányszor kért bocsánatot, mert nem volt nálam számláló. Igyekeztem szégyenérzetét valami megnyugtató modorral csökkenteni.

- Ugyan. Hagyjad. Különben is könnyebb vagy egy fűszálnál. Bármeddig örömest a karomban tartalak. Nem fáradnék eltőled soha.

 Nem sült el túl jól, mert erre hirtelen leguggolt, a tenyereit az arcához nyomta és új ritmusban sírt. Nem tudtam megérteni, hogy nem tud kiszáradni?! Mellé guggoltam és átöleltem a vállát.

- Hagyd már ezt a folytonos sírást. Nem tettél semmi olyat, amiért szégyellned kellene magad. Nézd csak a kisebbik kislányodat. Már ő is pityereg. Azt látja, hogy anyu az egyik pillanatban a világ legboldogabb emberének sírását veti bele az univerzumba, majd a másik pillanatban a föld legszégyenteljesebb embereként könnyezik az aszfaltra. Mi lenne, ha eldöntenéd, hogy most szégyenled magad, vagy a boldogságtól repedezel. Ne hagyd, hogy a kislányod a szomorúságod végett kezdjen el krokodil könnyeket ejteni. Tudod mit? Inkább borulj ismét a nyakamba. Az örömkönnyeket én is jobban viselem. Már, ha még egyáltalán van mit kipréselned a szemhéjaid alól.

 Ahogy felemelkedtünk a mély pillanatból, azon nyomban úgy tett, ahogy kértem tőle. A nyakamba borult. Ezúttal nőiesen. Nem ugrált és nem pattogott. Úgy ahogy azt illik. Átkarolta a nyakam, adott végre egy puszit az arcomra, és ahogy az elvárható ilyen pillanatokkor, hátra lépve meghajolt. Pont úgy, ahogy Japánban ezt bárkitől elvárhatnánk. Megértette, hogy nem kell szégyellni azt, ha valaki időnként gyerekesen viselkedik. Ellenkezőleg. Örülnie kellene annak, hogy még mindig vannak ilyen érzelmei. Viszont megtartotta és jó szokásává tette, hogy akárhányszor találkozunk, legyen az bárhol, átkarolja a nyakam, arcon csókol, majd hátralép és meghajol. Mi tudjuk miért teszi ezt, és miért így teszi. Ez a kettőnk titka marad. Számomra mindenképpen az a fontos, hogy Angyalka, ahogy beköltöztette picinyke családját az új házba, azonnal neki látott a kertészet beindításába. A csapata sövényeket, bokrokat, virágokat és csemetefákat nevelgetett.

 Rengetegen tudják, hogy pszichopaták gyilkos kezei közé kerültek. Tudják, hogy nem járvány van, hanem félelemkeltés. Tudják, hogy a totális megfigyelés áldozataivá lesznek. Még azt is tudják, hogy egy népességcsökkentési program szenvedő alanyai lettek. Sok mindent tudnak, mégsem szervezkednek.

 Mi, csupán egy kisebb, mondhatni szűk körű összerázódást akartunk kezdeményezni. Pusztán szervezettebbé akartunk válni. Mindössze felakartunk készülni a bajokra. A fene se hitte volna, hogy a felkészületlenek számára mi már követendő példa leszünk! Mindössze annyival, hogy az élelmezésünket kívántuk némileg megoldani. Pusztán annyival, hogy egymást támogatni kezdtük. Nem csoda, hogy amikor már száz ember ténfergett be a sátrunkba, egyszerűen nem tudtunk mit kezdeni velük. Próbálkoztunk, próbálkoztunk. A felkészületlenségünk itt-ott zűrzavarba csömörlött. Kaptunk olyan bántalmazásokat, olyan kritikákat, hogy a fal is elvörösödött tőle, aminek neki estünk. Mi, öten. Hányszor, de hányszor ültünk össze, hogy a gondokra megoldásokat keressünk? Apránként, vödrökben, azért csak behordtuk az udvarunkra ömlesztett szenet a pincébe. Apránként a megoldások kibújtak a zsákokból. A főhadiszállásunk olyan volt, mint a szülészet. Alig, hogy megoldottunk egyet, máris újabb született. A barátok hívták az ismerőseiket, akiknek szintén voltak barátaik, akiknek feltétlen az ismerőseik mellett volt a helye. És jöttek. Aztán megint jöttek. Ahogy megszerveztünk egy csoportot, tíz másik gyógyulásra vágyó várakozott a váróteremben. A rendelő nem tudott bezárni. Pusztán azt tudtuk, hogy minden találkozásnak, válás a vége. Minden, aminek van kezdete, annak van vége is. Csak azt nem tudtuk, hogy az mikor és hol van? Most már mindegy. Ha már így alakult, akkor nem mondhatjuk, hogy húzzanak innen a fenébe. Megoldásnak lennie kell! Az öt észkombájnnak segítségre volt szüksége, ezért a megbeszélésre jelenése lett Linnek, Angyalkának és Szőlő-bácsinak is. Nándor és Sanyesz is betolta a képét, hogy a Japánban élő magyarokat képviseljék. Vagyis önmagukat. Nándor, nagyképű fazon. Ha valami nem vele kezdődik, akkor annak nem is lehet semmi értelme. A gondjainkat ismerve nyilvánvaló, hogy az ő véleményével kell kezdődjön ez a megbeszélés is.

- Figyuszozzatok tökfejek! Annyi felé ágaztak el a dolgaitok, hogy kicsúszott a gyeplő a kezeitek közül. Megoldásokat kerestek, miközben ott vannak a szemeitek előtt. Nem kell mindent magatoknak kitalálnotok. Figyeljétek meg inkább hogyan szervezkednek mások. Azok, akiket valamiért példaértékűeknek hisztek. Japán már Magyarország része. Legalább is az a tíz centis része Japánnak, ahol éppen mi állunk. Lessétek ki a magyarokat. Eddig a saját hibáitokkal pöcsörésztetek el. Váltsatok. Mások hibáiból érdemes tanulni. Hungáriában ugyanis úgyis mindent elbasznak. Őstehetség a magyar abban, hogy a másodperc törtrésze alatt kúrja szét azt, amit mások évtizedes fáradtsággal építenek fel. Kalimpáljatok a magyar területen és lesz mit okulnotok. Aki hibátlan akar lenni, az mások elcseszett dolgain nevelődik. Okosabb, mint a saját hibánkból tanulni.

 Nándorral sok mindent lehet tenni. Szabad vele hülyéskedni. Lehet vele vitatkozni és anyázni is. Lehet őt mellőzni és hülyét csinálni belőle. Egy dolgot viszont biztosan nem lehet vele. Nem igazat adni. Ő lett hát a Japánban élő magyarok és a hozzájuk húzó magyarul tudó japánok csoportvezetője. A feladatuk az lett, hogy gyűjtsék a magyar vonatkozású információkat és a magyar nyelvű ismertetőket. Nándor nem rámenős fajta, hanem pofátlan. Nem létezik ember, aki megtudná szégyeníteni. Simán belemászik akár Jézuska képébe is. Pofátlanságának egyszerűen nincsen határa. A japánok ezt félreértik és határozottságnak látják. Tisztelik hát rendíthetetlen és határozott kiállásáért. Lefizethetetlen és megfizettethetetlen. Nem fogadna el pénzt barátoktól és magyaroktól, akkor sem ha láncra vernék önzetlenségéért. Viszont nincs az a pénz, amit elégségesnek vélne, egy-egy munkája iránti tiszteletből kapott fizetség végett. Tőle függött hát, hogy miből fogunk okulni és tanulni, hogy profi szintre emelhessük a szervezettségünket. Nem lacifaszázott az biztos. A csoportjának azonnal nevet is adott.

Anonim kommandó!

- Ugyanis háborúban állunk. Ezt csak a kérődző borjak nem veszik észre. Vagyis a naiv öncentrikusak. Hogy ki az ellenség, az még megfontolás dolga. Az én kommandósaim majd megismertetnek az ellenségeinkkel.

 Különben tényleg úgy lett, ahogy mondta. A „magyar kommandó” beépült minden elképzelhető és elképzelhetetlen szervezetbe és szerveződésekbe, ami Magyarországon csak halványan is leledzett. Szó szerint ellepték a magyar Internetet. Tagjai lettek bármilyen megkopott gyülekezetnek. Aztán ontották magukból az információkat a magyarok elcseszett dolgairól. Jót és rosszat egy kupacban. Fordítottak és gyűjtöttek. Vagy éppen fordítva. A számítástechnikusainktól egyre nagyobb szervert követeltek. Oly mértékben gyűltek az adatok személyekről és csoportokról, hogy felzabálták a szerverparkot. Az ellenségről is minden adatot begyűjtöttek. Legyenek ezek a korona válságot írásaikkal szorgalmazó szarkeverő újságírók és a pánikot fokozó orvosok, valamint az egyéb kis és nagy kutyák. Bárkik, akik a globalisták markaiból csipegetik magjaikat. Egyenlőre ezt nem részletezem, mert igen csak előre szaladnánk.

Biliház

 Márciusban elég sok mindent megtárgyaltunk ahhoz, hogy az április kész őrültek háza legyen. Én lótás-futásnak láttam és kapkodásnak, amit ők kertészkedésnek neveztek. Fóliaházak nőttek ki a földből, merthogy télen is termelni kell valamit. A traktor gürizett egész nap. Csak akkor állították le, amikor már beesteledett. Szerencsétlen jószág lekonyult tükrökkel bámult felém, segítségért esedezve. Úgy tettem, mintha észre sem venném a lencséiből kicsorduló könnycseppeket. Az alkalmazottaink Jókóhoz folyamodtak, hogy had kerülhessenek be ők is a csapatba. Legtöbbjük ugyan egyedülálló, de ha segíthetnek valamiben, annak igen csak örülnének. Velük együtt a hiába strapáló csapat ötven főre nőtt. Mindenkinek volt elképzelése. Mindenkinek volt ötlete, mit kellene még, és még termelni. Egyetlen mázli volt, hogy minden munkafolyamatot olyan ember irányított, aki értett is hozzá. A zűrzavar, minden kritikám ellenére egyre tetszetősebb kerteket hozott össze. Voltak akik érezték, hogy több az okoskodó, mint a fizikai dolgozó. Ezek leginkább hozzám húztak, mivel a kritikus megjegyzéseim náluk találtak fülekre. Félre húzódtunk és azon morfondíroztunk, hogy mi a fejetlenség okozója. Persze, akik a kerteket rendezték és a földeken hajlongtak, azok nagyon tudták mit akarnak, és más kertekben is baromira tudták mit szeretnének a földből megszülni. A minden rosszban, van valami jó, máris a mellünkbe költözött egy fura érzés alakjában. Az a nyolc ember, akik kritikus szemmel nézték a dolgokat egymásra találtak. Pedig csak néhányukat ismertem, viszont a gondolatok találkozása olyan természetes áramot termelt, ami egy erőművet is képes beindítani. Hát beindultunk! Félrevonultunk és a lányom palacsintáit felzabálva valami ritmus teremtésbe kezdtünk. Nem az a gond, hogy rosszul csinálják, hiszen nem a hozzáértés a hiánycikk. Éppen ezért találtuk a dolgok állását furcsának. Ha sok hülye gyerek akarna okoskodni, akkor elképesztő dolgok teremnének. Ezek a buzgómócsingok baromi jól teszik, amit tesznek, mégsem ébrednek rá arra, hogy egységet kellene alkotniuk. Nem sok kis csapat kell, hanem egyetlen egy nagy, aminek több kis csapata van. A kritikusok csapata minden esetre és szerencsére megalakult. Tisztában voltunk azzal, hogy nekünk mindenkitől külön kell összeboronálnunk a gondolatainkat, mert nyilvánvalóan le lennénk hülyézve. Ugyanis, aki elengedett kézzel tud ülni a bilin, az zárt fülekkel születik. A mi külön csoportba verődésünk az, ami önmagában hordozta a megoldást. Ha mi ennyire tudunk örülni egymásnak, csupán azért, mert ugyanazt látjuk és ugyanúgy gondoljuk, akkor a földet túrókat is így kellene totál egymásra hangolódnitudó kis csoportok ra osztani. Nincs más. Bele kell a bilibe lógatni a kezeket. Közöttünk a Judo edző az úgy nevezett szigorú fazon. Nem ért a földekhez, de a csapatszellem nagy bajnoka. Mit hívnak csapatmunkának azt ki is fejtette.

- Nem érdekel, hogy milyen zöldségeket termesztenek. Az inkább, hogy mennyire szervezetten teszik ezt. Azok ott kint kisajátítanak magunknak földdarabokat, hogy megmutassák mennyire értenek hozzá. A hozzá nem értők pedig hol itt, hol ott segítenek. Mikor, ki kéri a segítségüket, éppen ott csellengenek. Ellett döntve, hogy zöldségeket termesztünk. Az is, hogy kikkel. Csak az nem lett eldöntve, hogyan! Amíg nincs baj, addig ezt a fennmaradó problémát is meg kellene oldani. Különben a pöcs méregetés fog hamarosan megkezdődni. A kinek a kertje a szebb baromságokkal. A versengés kialakulásával az ellenségeskedés indul be. Minden fajta versengés ellenszenvet szül. Főként a gyenge lelkű vesztesekben. Ott, ahol vannak győztesek és vesztesek, ott látjátok vannak magukat különbnek tartók is. Ezen a ponton valamit tennünk kell. Jobban mondva neked fehér tigris, mert rád hallgatnak. Ti öten kezdtetek bele ebbe a hasznos játékba. Nektek öten kell felvennetek a kesztyűt is, mert ez olyan, mint a Judo edzések oktató nélkül, ahol az edzésre járó diákok döntik el, mit gyakoroljanak. Örülnék hát, ha összekapnátok magatokat.

Egy hölgyike ugrott fel a székről és tapsolta meg a Judo mesterünket.

- Igen. Pont erről van szó! Én is ezt mondanám, ha te már nem mondtad volna. Különben sziasztok. Vadi új csajszi vagyok közöttetek. Sokan, még a férjem is hócipőnek nevez. Én vagyok a Hócipő. Azért ragadt rám a hócipő becenév, mert bárhol jelenjek meg, ott hamar tele lesz. Szóval, elméletileg eléggé idegesítő tudok lenni. Próbáltam segíteni a kertészkedőknek, de egy óra sem kellet ahhoz, hogy elküldjenek. Aztán megláttalak téged fehér tigris, aki gyakran csóválod a fejed és a kezed is olyan, mint a legyező. Sűrűn legyintesz arra, ami itt történik. Amikor meghallottam hogyan beszélsz egyesekkel, akkor már tudtam, hogy te vagy az emberem. Inkább hozzád húznák, ha megengeded. Te tudod, hogy a kritika az egyetlen, ami előre viszi a dolgokat. Igaz, a gyengébbek ettől kiakadnak, de ha jó csapatot akarunk összehozni, akkor a legerősebbekre lehet csak szükség. Olyanokra, akik a kritikában észreveszik az építő szándékot, és annak hatására megváltoznak. Hócipőcske különben egy negyvenes hölgy, aki a százhetven centije mellé feltűnő melleket visel. A japán hölgyektől nem várható el, hogy ilyet növesszenek, ezért gyakran vettem észre magamon, hogy azt a nem jellemző domborulatot bámulom. Az arca átlagos. Bármely japán hölggyel összetéveszthető. Foglalkozását tekintve könyvelő a férje ügyvédi irodájában, amit a saját házuk földszintjén rendeztek be. Egy válóperes ügyvéd, aki adás-vétellel, szerződéskötésekkel, vagyoni kérdésekkel és tulajdonjogi problémákkal szereti bosszantani magát. Amíg a férj a tyúkperek tojásain ücsörög, addig a feleség a cégvezetéssel és az adó ügyekkel teszi komollyá magát. Hócipőcske lett hát a valaha létező első csapat csoportvezetője. A kritikusok hét fős csapatának az lett hát a dolga, hogy figyelmeztessenek a lehetséges, de még meg nem történt hibákra. Ennek a csoportnak nem az lenne a  célja, hogy az elcseszett dolgok miatt károgjanak. Ezek az emberek sokkal előbb észreveszik azt, amit mások akkor sem látnának, ha levennék a kendőt a szemükről.

 Egy héttel később Lin kávézója ismét megtelt az önmagukat önellátással ámítókkal. Ezúttal minden családból csak egy, magát mellőzhetetlennek tartó jöhetett el, mivel nem fértünk volna el. Hetven ember töltötte be a teret, ami a kávézó nagytermét már megterhelte. Én már tudtam, hogy ez lesz az utolsó kupaktanácskozás ezen a helyen. Igyekeztem hát úgy intézni a dolgokat én indítsam a programot. A kritikusok által összeállított terveket ugyanis még senkinek sem mutattam meg. Az ilyesmihez az ilyen nagy buli a legalkalmasabb. Odalebegtem a mikrofonhoz és minden bevezetés nélkül, egyből a lényegre tértem.

- Barátaim! Volna néhány pont, amit meg kellene tárgyalnunk. Ebből az első a csoport felosztás. Mostantól ugyanis minimum öt, és maximum tizenöt fős csoportokban fogunk ténykedni, ezért szeretném, ha itt és most mindenki eldöntené melyik csoporthoz szeretne tartozni. Amíg a változtatásokat elmondom, lesz időtök ezen töprengeni. Megtörtént a név választásunk, amit az öt alapító leginkább hozzánk illőnek vélt. A nevünk, amely alapján felismerhetőek és meglelhetőek leszünk, a Gyermek Jövő Felelősség Szervezet. Azt kell érteni alatta, amit egy-egy szó takar. Az öt alapító, öt ágban, vagy ha úgy tetszik öt vonalon viszi tovább a dolgokat. Rajzasztal, a kultúra és művészet ágazatot viszi. Mindenki hozzá fog tartozni, aki kulturális, és művészi ambícióval van megáldva. Tyúkanyó, az állattenyésztés és állattartás élharcosaival fog tovább küzdeni a betevő falatjainkért. Tanár úr, az oktatás címszó alá tartozó dolgokért vállal felelősséget. Az öreg halász ladikjába, a tengeri kütyük kerülnek. A zöldség és gyümölcs termesztéssel kapcsolatos ügyek a Szőlő-bácsihoz kerülnek. Ő az új  vezetőségi tag közöttünk. Fogadjátok szeretettel. Szőlő-bácsi! Ide jönne a mikrofonhoz? Mondjon valamit magáról.

Szőlő-bácsi, szégyenlősen settenkedett a mikrofon közelébe és megpróbálta azt használni.

- Sziasztok! Izé. Szőlő-bácsi vagyok. Simabarában lakom és hetven éves volnék. De ebben nem vagyok biztos. Az életkorom ugyanis mindig attól függ, mennyire csinos lány áll mellettem. Sajnos a feleségem három hónappal ez előtt elhunyt, aki sokat jelentett mind nekem, mind a fiaimnak és mind a családi szőlészetünknek. A két szorgalmas fiam a szőlő mellett a szilvafákat is szépen gondozzák. Mivel én már nem sokat érek, ezért vetettek közétek prédának. Szóval azért csatlakoztam ehhez az öt úriemberhez, mert úgy érezzük, hogy az államban már nem bízhatunk meg. Nem, szeretnénk a hazug politikusainkat etetni az édes csemegeszőlőinkkel és szilváinkkal. Az idén lejár az állami felvevőhelyekkel a szerződésünk és helyére titeket, illetve a ti segítségeteket akarnánk igénybe venni. Hátha létezik megoldás a mi problémánkra is. Ti olyan okosak vagytok és kedvesek mindenkihez. Azt kívánom, hogy mindnyájunk helyzetén javítson az együttműködésünk. Én minden bizodalmamat belétek helyezem. Az öt alapító rám bízott mindent, ami a földből nő ki. Legnagyobb örömömre szolgálna, ha nem okoznák csalódást nektek. Amíg élek még persze, mert ugye azt sosem tudhatom, hogy mikor fog rám szólni az asszony, hogy kész az ebéd. Akkor bizony menni kell. Nincs mese.

 Lehet, hogy ez az utolsó tömeggyűlés, viszont az első eredményességre törekvő megbeszélés. Kitárgyaltuk a hibáinkat és az azon való javítási módokat. Szervezetté váltunk, mert szervezettekké váltunk. Kialakultak a kis csoportok is. Az alábbi csoportok jöttek létre. 1) Művészek 2) Földművelők 3) Szervizelők 4) Kritikusok 5) Értékesítők 6) Beszerzők 7) Számítástechnikusok. Mindenkivel kitöltettünk egy papírt, amire feljegyezhették, ki, mihez ért. Írásba kértük, hogy miért választották ezt az ütődött bandát? Még azt is, hogy mit remélnek ettől a szerveződéstől? Ugyanis, ha tudjuk, hogy személy szerint mit remélnek ettől az összeverődéstől, akkor tudni fogjuk azt is, hogy merrefelé kormányozzuk a hajónkat. A bulizás után szó szerint szét szóródott a banda. Minden csoport saját gyülekezőhelyet keresett magának. Lin kávézója pedig a vezetőségi tagok, valamint a csoportvezetők összejövetelének színhelye lett. Lin a kereskedők hercegnője. Ő dolgozta ki, hogyan lehet keresetté alakítani a tevékenységeinket. Például, hogy a zenészeinknek máris elkezdhetünk fellépéseket szervezni.

 Sajnos annyi gonoszság történik a világunkban, hogy nem lehet csodálkozni azon, hogy az előrelátók biztonságot keresnek. Biztonságot viszont nem az élelemmel felhalmozott búvóhelyek adnak, hanem a valahova tartozás. A nagy átalakulások idejét éljük. Aki a megszokott életformához ragaszkodik, annak annyi. Olyan gonosz emberek tőrnek az életünkre, hogy azt a jók nem győzhetik le. A szembeszálláshoz más gonoszokat kell előreengednünk. Észrevettem, hogy a szervezkedés nem is nehéz dolog, ha az összeverődő emberek képesek megtalálni azt a pontot, ami mindnyájukat egyformán érdekel. Ezeken az embereken érezhető a félelem. Félelem az egyedül maradástól. Pedig eddig olyan jól megvoltak a saját kicsinyes dolgaikkal. Eleinte azt hittem, hogy a zöldségtermesztés vonzott egy helyre ennyi embert. Hiszen mindegyikük arról beszélt és arra lelkesedett fel. Az utolsó nagygyűlés világított rá, hogy a zöldség inkább csak ürügy. Kezdeményezhettünk volna bármi mást. Akkor is összegyűltek volna. Az okosabbak tudják, hogy a bajban mások segítségére fognak szorulni. A baj pedig mindenkihez bekopogott. Ezért hát segítség keresésbe fogtak. Társak nélkül szabad prédává válnak. A félelmet egyetlen dolog tudja enyhíteni. A valahova tartozás. Szeretek japánokkal együtt ténykedni, mert fanatikusan ragaszkodnak ahhoz a közösséghez, amelybe beállnak. Rövid idő alatt lehet megbeszélni velük bármilyen fontos dolgot, mert a nézeteltérésekkor nem kezdenek el személyeskedni. A figyelmük akkor is a témán marad, ha nem tetszik valamely idióta arca. Viták könnyen kialakulhatnak, de veszekedéseket még nem tapasztaltam. Amit ennél is jobban szeretek, hogy megköszönik az erőfeszítéseket. Még akkor is, ha azok teljesen hiábavalóak. Ezek nem keresik a hibást. Tisztában vannak azzal, hogy hibás az, aki hagyja. Ahogy mondani szokás. Senki sem születik tolvajnak. A tolvajt az alkalom szüli. Nem azért lesznek politikusok népnyúzók, mert gazembernek nevelték őket az anyjuk. A nép teszi őket azzá azzal, hogy nyúzatják magukat velük. Akit megrúgnak és elsírja magát, azt az élet is rugdosni fogja. A mi kis japánjaink magukat okolják a kialakult szánalmas helyzetért. Az én centrikus életformájuk elfeledtette velük, hogy magukon kívül más fontos és fontosabb dolgok is vannak a világon. Hanyagságukért pedig most az átok szakadt rájuk. Szembeszállni már késő. A vesztes oldalon állnak. A népesség csökkentő program már beindult. Most már a nép szavára senki se hallgat. Hogy mennyire tetszik ez nekik, nem kérdezik meg tőlük. Rinyálhatnak és hisztizhetnek, és akkor mi van? A lovak megvadultak és a szekér elszabadult. A rendszerbe neveltek és a kineveltek fogják magukat a kerék alá vetni? Ezt kötve hiszem. Inkább löknek még rajta. Az állandó félelemben élő polgárság szisztematikusan bele lett nevelve a sátáni rendszerbe és, aki okostelefont mélyeszt gondolkozás helyett az agyába, azokból lettek a kineveltek. A bajt csak fokozzák a puszta jelenlétükkel. Akik ráébredtek saját nyomorúságuk állapotára, azok segítségért kiáltanak. Segíteni viszont csak azon lehet, aki másokért is aggódni kezd. Úgy érzem ezúttal jó emberek gyűltek össze, pusztán azért, hogy segítséget remélhessenek és adhassanak. Kíváncsi leszek meddig fognak elmenni a társaik biztonságának óvásában. Imádok szervezkedni és olyan dolgokba ütni az orromat, amit még sosem próbálhattam ki. Tapasztalni olyat, amire valamiért nem adatott lehetőség, mert tudom, hogy a dolgok akkor kezdenek el zajlani körülöttem, ha olyat teszek, amit eddig még soha. Különben a mindennapjaim ismétlődnek csak.

A szerveződés

 Márciusban visszaérkeztünk Nagaszakiba. Azt hittük, hogy az összeborulás Jókó fánk üzletében fog megtörténni, amiben helyben fogyasztáshoz is van külön helyiség. Meglepetésünkre az ott serénykedő alkalmazottak súgták meg nekünk, hogy ismét Lin kávézója lett a helyszín, ahol a színpad és helybőség sokkal vonzóbb. A feleségem fánk boltjától, a lányom kávézójáig három órás autózás, ami bizony szívás, ha hozzávesszük, hogy idáig több, mint tíz órás kormánykerék markolászásra volt szükség. Mikor a kávézóhoz értünk, tulajdonképpen elveszítettük a járni tudásunkat. Ott viszont meglepetéssel fogadtak. A terem tele volt ismerős és vad idegen arcokkal. A Zizi Labor rekedt ki a hangszórókból és a fiúk-lányok arra táncoltak. Mi a manó! Buli van. Lehettek vagy harmincan. Amikor Lin meglátott bennünket kikapcsolta a nosztalgia zizizenét és a mikrofonba belevihogott.

- Megjött a fehér tigris és a csíkja! Mindenki fáradjon az asztalokhoz és kezdődjék, aminek kezdődnie kell.

 Nyilván a bemutatkozással kezdődött, aminek kezdődnie kellett. Ebből tudtuk meg ki, kinek a fia és borja. Itt voltak a halász család matrózai, a tanár úr kollégai, a rajzasztal ismerősei és tyúkanyó rokonai. Csak mi nem hoztunk egy árva varjat sem, mert azt hittük, hogy ez öt család szervezkedése, ami csak a mi dolgunk. Hát, innentől már nem csak a mi dolgunk. Mások azért jöttek, mert azt hallották, hogy önellátásba akarunk fogni, ami bizony ebben a szoruló helyzetben mindenki mást is érdekelni tud. A csodálkozás valahogy ránk ragadt, mert nem értettük meg elsőre, mi az, hogy önellátás! Hiszen szó sem volt önellátáskodásról. Csupán öt család dolgainak összeillesztéséről, hogy némi segítséggel legyünk az eljövendő egymás problémáira. Amíg mi a téli álmunkat aludtuk, addig itt már mindenki felkészült a tavaszi hajrára. Mindent előkészítettek. Most már csak a hogyanok hiányoztak. Engem ez per pillanat hidegen hagyott, mert a konyha felől lángos illata érte el a hungarise érzékszerveimet. Nem tagadom, hogy a sütögető jányka jobban tudott érdekelni ebben a percben, aki akár magyarnak is születhetett volna, olyan ügyesen és rutinosan kapkodta ki az olajból a szégyenlős arcú lángosokat. Eszem ágában sem volt megvárni, amíg az asztalomhoz hoznak belőle. A jányka a falánkságomon mosolygott. A lányom, aki utánam sietett és a csókot mellőző, tejfölös-sajtos számat meglátva szintén. Nem tudom, hogyan kerültem vissza az asztalhoz és azt sem, hogy miért nem kezdték el nélkülem a beszélgetést. Megvártak. Csak akkor esett le nálam a tantusz, pedig nem vagyok nehéz fejű, csak ha éhes vagyok, hogy a hátam mögött engem neveztek ki főkolomposnak, ezért nekem kellene felnyitni a komolyság kútjának fedelét. Akkor miért is gyűltünk tulajdonképpen össze? Próbáltam összeszedni az amúgy sem létező gondolataimat.

- Te ki is vagy? Hátulról a második. Aki maszkot visel.

Az arctalan ember nem állt fel, csupán szerinte hangosan a saját nevét emlegette, hátha valaki megjegyzi véletlen.

- Tadacsi vagyok, a tanár úr egyik kollégája.

 Oké. Akkor már tudom, hogy miféle jámbor jószággal ülök egy asztalnál. Ügyeltem hát az udvariassági kódex betartására.

- Tadacsi úr. Kérem vegye le a maszkját. Az emberi kommunikációhoz szükséges az arc jelenléte is.

A tanár szintén az illemnek megfelelően feleselt vissza, amit én pofonverésnek érzékeltem.

- Most, hogy a járvány már az országunkat is elérte, jobb az óvatosság. Nem szeretném sem elkapni, sem másokat megfertőzni.

A maszk tehát megfelelő indokkal maradt az arcon, amit én mégsem véltem befogadhatóan érthetőnek.

- Bocsásson meg Tadacsi úr, de akkor húzzon innen a picsába, amíg egy hirtelen keményedő lángossal be nem verema fejét.

 Nem kívántam a részletekkel is zaklatni, viszont tény, hogy nem csak fejbe verni szerettem volna, amit a nyomorult tanár remekül érzékelt. Haragosan felállt és motyogott valamit, ami egyáltalán nem érdekelt. Amúgy sem lehetek kíváncsi olyan szóra, ami egy saját arcát eltakaró, nem létező szájából rotyog ki. Az elbizonytalanodó arcokon végig tekintve úgy éreztem, ha már elkezdtem valamit, akkor végig is csinálom.

- Uraim! Innentől kezdve vannak a személytelenek és a még létező emberek. Akik tudják, hogy a maszk leginkább a magányba zárásról szól, azok a mi táborunkban vannak. Nem haverkodunk a népirtó rendszerrel együttműködőkkel. Ők az agendások célszemélyei. És persze a mienk is. Az egyik oldal ezeket akarja irtani és elbutított szolgává tenni. Mi pedig őket fogjuk tudni könnyedén kihasználni és a céljainknak megfelelően felhasználni. Minden szempontból áldozatok. A gyilkolászásra vágyó elit a félembereket gyepüli. Mi pedig az elitet megfigyelve ugyanazt fogjuk tenni, csak pont ellenkezőleg. Vagyis szembe megyünk és mégsem ütközünk beléjük, mert közöttünk egy hatalmas elmaszkosodott tömeg tengődik. Számunkra ez az egyre nyomorultabb élet felé koslató tömeg lesz a pajzs, amely a rendszer szeme elől eltakar. Had kérjek valamit. Mindenki vigye ki az okostelefonját az autójába. Aztán, aki teheti, gyújtsa is fel azt. Ott, ahol emberek beszélnek, ott egy ilyen ocsmány kütyü nem lehet jelen. Ez itt nem az okostelefonok gyülekezete, hanem a hús-vér embereké. Akinek volna indítéka a kijelzőhöz való mindenáron ragaszkodáshoz azt szeretném, ha be is ülne a lájkolt autójába és elhúzna a búsba. Nekünk nem az okostelefon a fegyverünk, hanem az értelmes ember. Ha rossz csatába készülünk, jól kell tudni megválasztani a fegyverünket. Ez biztos nem az, amit az ellenségeink nyomnak a még épségben hagyott kezeinkbe. Úgy tűnik, hogy nagy átalakulások időszakába hajtunk bele, ami csak azoknak lesz végzetes, akik a megszokott életformákhoz ragaszkodnak. Trója után pedig már igazán megtanulhattuk, hogy az ellenség által kapott ajándék, nem hoz ránk áldást soha. Nem szeretetből adják a kényelmet és az élvezetet.

 A hozzáállásommal sikerült gondolkodóba ejteni a jelenlévőket, akik úgy néztek körül, mintha csupa idegenek vennék őket körül. Azt hitték ugyanis, hogy a kerti munkákhoz minden kézre szükség lehet. Ebben a vonyításra hajlamos pillanatban jöttek rá valami olyanra, amit eddig gondolni sem mertek. A tanár úr felemelte görbe mutatóujját, amit a szája mozgása is követett.

- Khm. Ölőszőr is bocsánat, hogy a szervezésbe hiba csúszott. Nem volt szándékos. A tigrisünk kimutatta foga fehérjét, ami átgondolandó kérdéseket vet fel. Az önmagunk élelemmel való ellátása egy közösség megalakulását igényli, mivel a szabadon és csináljuk úgy, ahogy kedvünk tartja az hibás lépések sorát fogja előidézni. Ha közösségben gondolkodunk, akkor van egy vonal, amihez fel kell érjenek az újonnan hozzánk szegődők. Gondolatban rajzoljunk egy kört, amiben a mi eszelős csoportunk leledzik. Mindenki más e körön kívül létezik. Azt már egy röpke pillanat alatt megtudtuk, hogy a maszkot viselőket e körön belülre nem engedhetjük be. Nevezzük magunkat mondjuk az önmagukat élelemmel ellátó körnek. Ha a maszkot viselőket nem engedjük be ebbe a körbe, akkor az azt is jelenti, hogy az összes beetetett lénytől el kell határolni magunkat. Van egy olyan érzésem, hogy ebben az esetben igen csak szűk kör lesz a miénk. A kérdésem a következő. Kik léphetik át a körünk vonalát mégis?

A tanár úr kérdésére a rajzasztal próbált hirtelen fogant gondolataival válaszolni.

- Hát, fehér tigris jól ránk ijesztett, de nálam jól átjött, amit előrelátóan közölni akart. A lényeg azt hiszem az, hogy kifelé ne legyünk feltűnőek. Azok léphetik át a körünk vonalát, akik a diszkréciót fontosnak tartják. Tudjátok. Az olyanok, akik nem csinálnak műsort belőlünk és magukból. Azt gondolom, hogy az első és legfontosabb, ...-bocs. Most már a második, hogy elhúzzunk a fészbukról, és az ezen csüngőktől is elhatároljuk magunkat. Ha úgy akarjuk tenni a dolgunkat, hogy ne vegyék észre, akkor a közösségi média ránk nézve a lehető legveszélyesebb.

 Mivel többen is a fészbukon lógó fajták voltak, sietve ígéretet tettek, hogy mihamarabb elhúznak a mindent tudni akaró platformról. Többen is megjegyezték, hogy igen csak magunkra fogunk maradni. El nem tudták képzelni, hogy léteznek egyáltalán nem fészbuk felhasználók Japánban! Fel sem tűnt nekik, hogy ennél az asztalnál is jó néhányan ültünk ilyenek. Én magam ilyen adat rabló közösségi médiában el nem tudnám képzelni mit keresnék? Nyilvánvaló, hogy a fészbukot csak és kizárólag a magányukba fulladt emberek használják. Mégpedig pont azért, hogy megmutassák mennyire nem magányosak, hiszen úgy gyűjtik a barátokat, mint én a bélyegeket. Az egészséges emberek ugyanis magukkal és környezetükkel elégedettek. Nem lehet szükségük kábítószerekre. Ekkor még nem gondoltuk, hogy tulajdonképpen már az első szervező napon lefektettünk néhány pontot, amely a magunk védelmében keletkezett.

1. Ne haverkodj maszkosokkal.
2. Ne használd a fészbukot és kerüld el az ettől szenvedőket. / Közösségi médiák nélkül jobb. /

 Az asztalra került a madártej, aranygaluskával. Az új emberkék rácsodálkoztak. Valaki mosolyogva megjegyezte, hogy a madárnak nincs is teje. Más meg az aranyat keresgélte a galuskán. Tyúkanyó rokona először nyitotta ki a száját.

- A magyarok az ételből viccet csinálnak?

Ugyan mit mondhattam volna erre?

- Volt idő, amikor a magyaroknak még volt jó kedvük.

 Az édesség eltakarítása meghozta a kedvet a további beszélgetéshez. Meglepetésünkre a konyhában dolgozó alkalmazott teremt az asztalunknál és kissé szégyenlősen szolt egyenest hozzám.

- Bocsánat. Én immár két éve dolgozom ebben a kávézóban, ezért gyakran hallom, amit a család beszélgetni szokott. Régóta szerettem volna megkérdezni, csak nem volt merszem azt, hogy miként tudnak bank nélkül élni? Nálam ugyanis gyakran akadnak banki problémák, de nem vagyok képes a számlám felmondására. Volt már olyan, hogy arról álmodoztam, hogy felrobbantom a világ összes bankját. Aztán mindig rájövök arra, hogy mennyire függök tőle. Egyáltalán hogyan lehet bank használata nélkül élni a mai világban?

 Szerencsére mindenki kedves és türelmes volt, ezért nem horkantak fel azon, hogy jön ez most ide? Volt valaki, aki tényleg csodálkozva feszítette ki a torkán a csodálkozását.

- Te tényleg nem használsz bankot? És mióta?

Sosem csináltam titkot belőle, de azt sem gondoltam soha, hogy ezt egyszer majd el kell magyaráznom valakinek.

- Jó. Jó. Mit kell ezen annyira csodálkozni? Több, mint tíz éve nem használok semmilyen bankot. Először csak kíváncsiságból, aztán egész jól beleszoktattam magam a földi életbe. Mégis azt mondom, hogy könnyen tehettem, mert sosem volt banki hitelem. Nem veszek házat és autót részletre. Nem építkezek kölcsönből. Addig nyújtózkodom, ameddig a takaróm ér. Nektek nehezebb megérteni azt a részt, hogy nem arra vágyom, amim nincs, hanem mindig tökéletesen elégedett vagyok azzal, amim van. Ezen kívül tudatában vagyok annak, hogy a pénzem bárhol máshol biztonságosabb helyen van, mint a bankban. Semmi kedvem elmondani, hogyan működnek a bankok és, hogy miért jelent ránk nézve inkább veszélyt, mint hasznot? Járjatok utána. Mivel nem dolgozom semmilyen munkahelyen, nem tudnak rákényszeríteni a bank használatára. Kizárólag készpénzzel fizetek mindenhol. A bankkártyájukat lebegtetőket tartom a leginkább beetetett idiótáknak.

A halászunk közbevágott, hogy beszúrjon egy számomra logikátlan kérdést.

- Akkor hova teszed a pénzed? A párnádba tömöd és arra hajtod a fejed?

 Mivel többen is megjegyezték, hogy egy ilyen párnát már régóta keresnek, meg hogy szívesenmaradnának nálam éjszakára, inkább elárultam hova dugom a pénzem.

- Állj! Állj! Nem tartok otthon sem pénzt. A megélhetésen felül keletkezett bevételeket többnyire ingatlanba és földbe fektetem. Nem azért, mert az akkora nagy biznisz lenne. Mindössze azért, mert az tartósabb az aranynál is. Vannak, akik a pénzüket aranyba fektetik, aztán bámulgatják, mert gyakorlatilag nem használják semmire. Csak van. Tartogatják a bajokra. Négy fal között tespedők számára ez tűnik az ideális megoldásnak. Én inkább veszek egy olyan házat, amit a gazdája elkótyavetyél. Felújítom és kiadom. Aztán veszek egy másikat és átalakítom kávézónak, vagy étteremnek. Dugok bele két alkalmazottat és hagyom, hogy a pénz forogjon. Persze ez nem nagy üzlet, de mindenképpen több, mint amennyit beletettem. Aztán veszek egy házat kétmillióért, hogy újabb két milliót rááldozva frankó kéróvá varázsoljam, amit meg eladok húszmillióért. Ha úszómedencét is sercintek mellé, akkor harmincmillióért. Gondolom sejtitek, hogy akik aranyban utaznak, azok állandó rettegésben élnek. Jogosan, mert ahogy kitudódik hány kilót gyűjtöttek már össze a húsz évük alatt, ki fogják őket rabolni. Szóval kell egy kis szerencse is ahhoz, hogy a begyűjtött arany a gazdájánál is maradjon. Aki fél, az beteszi az aranyát egy bankba, ahol meg a bankárok fogják körbe röhögni. Ezzel szemben ha veszek egy szántóföldet, vagy erdőt, azt nem lehet zsebre tenni. Egy hegy nem fér el egy táskában sem. A vagyonom mindig a szemem előtt van. Nem kell dugdosnom és a tolvajok miatt remegnem. A föld nagyobb kincs az aranynál. Össze sem lehet hasonlítani értékben sem. A föld egész évben és folyamatosan duplázza a belefektetett értéket. Aki olyannal foglalkozik, amit a természet kínál fel, annak mondhatni nincs kiadása, csak bevétele. Amikor kivágok ötszáz fát, akkor pusztán a farönkökért is milliókat kapok. A helyükre pedig diófákat ültetek. A fiam, amikor felnő, pusztán annak terméséből is vidáman fog tudni a családjával megélni. Az én dolgom ugyanis az, hogy a fiam megélhetését biztosítsam, hogy neki se kelljen soha életében munkahelyen dolgoznia. Ezt pedig nem pénz gyűjtögetéssel lehet elérni.

A halászunk közbekiáltotta, hogy

- Ácsi! Akkor már értem miért van minden büfétekben diós bejgli is. Úgy repülnek rá az emberek, mint légy a ... Bocs. Ez rossz hasonlat volt. A családomat őrületbe kergetted vele. Amikor még téged nem ismertelek, a gyerekeimnek elég volt, ha a kedvenc halaikat hoztam. Ma már rosszindulat vesz körül, ha elfelejtek diós bejglit venni haza felé menet. Mennyi termő diófátok van?

- Ez nem fix, mert két évenként újabb és újabb fák kezdik ontani a termésüket. Ha csak az igazán jól termőket vesszük, akkor hetven diófa áld meg bennünket finomsággal. Hogy ezt az áldást ne pazaroljuk el, a boltjainkban érjük el, hogy a dolgok ne vesszenek el, csak átalakuljanak diós bejglivé, diós palacsintává és diós rétessé. Ha még mindig marad, akkor bármi másba is erőteljesen diót teszünk. A gesztenyefák és mandulafák is szépszerével ontják magukból mindazt, amire már maguk nem tartanak igényt. A citrom és narancs ligetek is örömteli napokat teremtenek. Ha nem vettétek volna észre, azért nyitunk büféket, mert a legértékesebb alapanyagok meg vannak hozzá. Nem tudunk megenni száz kiló diót hetente. Eladhatnánk valamely piacon, de az nem hoz annyit, mintha kész termékké varázsolnánk. Ahogy beáll a hideg a szimpla sült gesztenyéért is sorba állás alakul ki. A gesztenyepürés termékek jobb bevételt hoznak, mintha gesztenyét árulnánk az utca sarkon. Minden termésünket magunk adjuk el, kissé ehetőbbé alakítva. Nem bízzuk másokra, akik bizonyos százalék haszonért dolgoznak. Ha több termésünk van, akkor több büfére lesz szükség. Valahogy megoldjuk magunk a dolgokat. Nálunk így megy a szekér már húsz éve.

 Erre elég sokan rákattantak mondván, hogy ez kurva jó. Tyúkanyóék viszont neheztelően jegyezték meg, hogy miért csak most mondom el ezt? Tíz éve ismernek minket, és erről semmit se tudtak. Azt hitték, hogy ezeket a piszok drága alapanyagokat viszonteladóktól szerezzük be. Fokozatosan hangos lett a gyűléssé alakított terem. Nem akartam beleszólni a lázas vitáikba, ezért kislattyogtam a konyhába, hogy néhány diós palacsintát legyömöszöljek a torkom helyén és citromos teával boldogítsam azt. Mikor visszaértem látszott a bandán, hogy nagy dologban hoztak döntést. Ezt a tanár úr foglalta össze.

- Megleltük a célt, amiért az összefogásunknak értelme van. A részleges önellátás ugyanis nem cél, hanem természetes folyamat, amit a körülmények kényszerítenek ránk. Önvédelemből fogunk neki ilyen-olyan ehető dolgok termelésébe. A célunk tehát nem ez. A célunk az önellátás mellett az önfenntartás elérése. A tigrisünk majd rávezet bennünket arra, hogy hogyan is kellene ezt minél kevesebb hibával tennünk. Itt mindenki ért valamihez. Ha az értelmet és szakértelmet összeadjuk, akkor előbb-utóbb a a fehér tigris hozzánk képest csak Kis Miska lesz.

Kösz szépen!

2019 December 31

 Bárkinek ez a dátum azt jelenti, egy évvel öregebb lett, vagy egyszerűen csak indíték, hogy a sárga földbe meredjen. Számunkra az első nap, amikor nem csak a megszokott összejövetelünket tartjuk meg. Immár tíz éve, hogy a legkedvesebb barátainkkal az év utolsó napját egymás társaságában töltjük. Öt család és a hozzájuk tartozó visító kismalacok. Mivel mindenkinek van gyereke, nem nehéz elképzelni, hogy a lehetetlenség határát súrolná, ha halotti tort akarnánk ülni. Ezektől ugyanis a holtak is felébrednének. Ezúttal valami volt a levegőben. Valahogy a téma a közelgő nehézségekre terelődtek. Mi ugyanis egyszer már végig röhögtük a sertés influenzának beállított kamu járványt, ami egy egész éven át tartott. Ha az emlékeink nem csalnak azt is a hideg szelek fújták be a réveteg családok házaiba. Akik emlékeznek az akkori bohózatra, azok a velejükben érzik, hogy a függönyt újra felhúzták. Valahogy olyan érzésünk támadt, hogy ezúttal a népesség csökkentési ígéreteiket be fogják tartani. Könnyen lehet, hogy ez már bennünket is érinteni fog. Összeakasztottuk kisujjainkat és ígéretet tettünk egymásnak, hogy ha a balhé nagy lenne, akkor egymásnak mindenben segíteni fogunk. Isten engem úgy éltessen! Azt már gyakorlatból tudjuk, hogy műbalhék idején a boltba járással ragadják fülön a polgárságot. Szóval ott, ahol mindenki megfordul, ott fogják leginkább erőltetni a járvány hitet. Elkezdtük azon törni a fejünket, hogy mit tudnánk tenni azért, hogy egy évig se kelljen boltba mennünk élelemért. Lényegében, hogyan tudnánk kimaradni ebből a ránk váró cirkuszból? Ha jól belegondolunk öt család már komoly mértékben képes csökkenteni a boltba járás rituáléján. Csupán össze kell adnunk amink van, és amink nincs azt meg közösen csak össze tudjuk hozni. Talán. Minden esetre próbáljuk meg. Szerencsés döntés volt, hogy a lányom kávézóját használtuk az évzáró bulizáshoz, amely alapban is csoportos bulizásra van kiélezve. A gyerekek szétrohangálhatták benne magukat anélkül, hogy a felnőttek dolgaiba belekotnyeleskedtek volna. Azt tehát tudtuk, hogy valami csúnya dolog készül. Tulajdonképpen pontosan tudtuk, hiszen végig néztük az agendások gyászos programját. Lehet, hogy ezúttal nem fogunk nevetni rajta? Nem arról beszélgettünk, hogy ki gonosz, és a gonoszabb. Ettől égetőbb kérdés volt, mennyire tudjuk kihúzni magunkat alóla. Mivel mindegyikünk kertes házban lakik, ami magával vonja, hogy a kertjét valamelyest gondozza. Mi lenne, ha összeadnánk a kertjeinket? Amit meg tudunk termelni magunknak, azt termeljük meg. A magunk szó alatt ezúttal az öt család egészére gondoltunk, amely innentől egy lett. Azzal, hogy összeadjuk a kertjeinket, azzal egyértelműen utalunk arra, hogy összevonjuk a családjainkat. Nekünk nem az jutott eszünkbe, hogy igazságokat kellene osztani a neten. Bőségesen beértük pusztán azzal, hogy mi öten megtudjuk szervezni magunkat. Innentől azt fogom mondani, hogy öten, csak azért, hogy ne kelljen állandóan az öt család szavakat használni. Az öt mögött úgyis családok állnak. Szórakozgatás közben amúgy sem lehet nagy dolgokról álmodozni. A lányom felszolgálta a vadast nokedlivel. A magyaros ételeket remekül tudja elkészíteni, mivel Magyarországról hívtunk szakácsot és főzni tudó falusi néniket, amikor még kisebb gyerek volt. Úgy nőtt fel, hogy gyakran volt magyar ember a közelében, aki átadta ismereteit a kíváncsi kislánynak. Eközben kialakult a saját ízlésvilága is, ami a vadast is nokedlivel hozta össze. Sütött diós bejglit is, amit kár volt a gyerekekkel kezdeni. Nekünk már csak a végei maradtak. Azért a nagyobb gyerekek segítettek a konyhában. Az aranygaluska és a madártej mindenkinek bőségesen jutott. Amíg a feleségem a rétestésztát nyújtotta, addig a lányom a káposztát készítette elő. Az összefogásuknak bámulatos eredménye lett. A barátaink nem tudtak betelni vele. Áldották a napot, amelyen erre az év végére Lin kávézóját vélték alkalmas szórakozóhelynek. Ha valahol azt látjátok, hogy japánok kis csoportja káposztás rétesért gyilkolásznak egy boltban, akkor arról csak mi tehetünk. Ne őket büntessétek érte. A kikapcsolódás mellett fontos dolgokra is szó terelődött. Az év végi közös szórakozásunk innentől sok mindenben megváltozott. A szasimi evése közben váltunk komoly emberekké, ami különben nem volt szokásunk. A halat a halászunk hozta, aki fontos szereplője az ötös fogatnak. Ez a család szó szerint a halból él. A férjnek saját halászhajója van, és gyakran tölti idejét a nyílt tengeren csak azért, hogy naiv halacskákat behálózzon. A feleség ez idő alatt a halárú boltot viszi, nagyobbik fiával. Mostanában gyakran panaszkodtak arról, hogy egyre többet kell dolgozniuk ugyanazért a bevételért. Régen ugyanis a férj és a hajó négy fős legénysége kihajóztak kora hajnalban és másnap hajnalra vissza is értek, még mielőtt kinyitott volna a halpiac. Az ott leadott halak árából simán ki tudták fizetni a legénységet és meg tudott élni a család. A saját halbolt erre csak a ráadás. Most viszont messzebb kell menniük és három napot is evickélnek mire megtelik a hajó hasa. Ezért négy naponként jön be az a bevétel, ami régebben mindennapos volt. Ha nem lenne a saját boltjuk, akkor a megélhetés már kérdésessé válna. Az év végi bulizásainkra mégis annyi halat hoznak, hogy a halpucolástól mindnyájunknak bűzlik a tenyere. A halászunk kezdte el a komolyitást.

- Figyelj csak Fehér Tigris. Nektek mekkora földetek van?

 A fehér bőröm miatt fehérnek neveznek, és a mindenáron célra törésem végett tigrisnek. Meg különben is a tigris évében születtem. Éreztem, hogy most értünk oda, amikor a fontos dolgok is előkerülnek.

- Itt Nagaszakiban tíz hektárnyi földünk van, de a felét sem műveljük meg. Minden évben két hektárnyi földet vetek be kukoricával. Az étolajkészítéshez nekünk ez elegendő szokott lenni. A többit meg a gaz tulajdonította ki magának.

A halász úgy tett, mintha gondolkozna, majd megmagyarázta miért volt kíváncsi erre.

- Arra gondoltam, hogy azt is bevethetnénk valami zöldségfélével. Húzós év elé nézünk, ezért legalább a zöldségeket magunknak kellene megtermelnünk. Mivel mi halász család vagyunk csak kis kertünk van. Az abban bújócskázó zöldségek hipp-hopp el szoktak fogyni. Ellenben, ha a ti elhanyagolt földeteket rendbe hozzuk, akkor mindnyájunknak bőségesen tudunk zöldséget varázsolni bele. Na, mit szóltok?

 Tyúkanyó oldalra rázta a fejét, amivel vizuálisan kifejezte, mennyire nem ért egyet az ötlettel. Tyúkanyó és családja arról kapta a nevét, hogy tyúkokat tartottak, méghozzá ipari formában és mértékben. Az egész család kizárólag ezzel foglalkozott és a tojáseladásból éltek. Mivel nem volt saját boltjuk, ezért egy viszonteladóval szerződtek, amely minden tojást felvásárolt tőlük.

- Ahogy én ismerem a tigrist a kardfogaival fogja kidühöngeni a földből a zöldségeket. Szerintem a mi tigrisünk csak úgy lesz kezes cica, ha azzal foglalkozhat, amihez ért. A kukoricához meg van minden tapasztalata, ami vele szemben nekünk nincs. Okosabbnak vélem, ha a kukorica emberünk mind a tíz hektárján kukorica terem. Ha segítünk ebben neki, akkor nem fog nemet mondani. Mindnyájunknak elegendő kukoricánk és étolajunk lesz. A magam részéről például azért segítenék a kukoricásban, hogy a madárkáimnak is kerüljön a zúzácskáikba. Én pediglen probléma nélkül tudom a tyúkfarmot pár száz tyúkkal bővíteni, hogy mindegyikőtöknek minden napra legyen friss tojása és a levesbe való husika is. Persze ehhez jó lenne tudni, hogy besegítetek-e?

 No, csak! Lett egy olyan gondolat, amire mindenki hasonlóképpen elégedett arcot vágott. Elkészítettünk egy röpke tervet is, hogy lássuk, mikor és ki tud segíteni a kukoricaföldön és melyik napra, melyikünk ugrik be a tyúkfarmra? A tyúkanyó szerint napi két órás segítség bőven elég a többlet termeléshez. A rajzasztalt elkapta a közösségért tenni vágyás és sietve bedobta a közösbe, amije van. Azért becéztük rajzasztalnak, mert mérnök a szerencsétlen, aki állandóan egy deszka felett görnyed, vonalzókkal és egyéb rajzeszközökkel. Amit mi deszkának latunk, azt ő rajzasztalnak nevezi. A szóhibánkért állandóan kijavított, ezért úgy fejeztük ki a megjegyzés értékét, hogy rajzasztalnak neveztük, ha kívánta ezt, ha nem. A felesége nem dolgozott sehol. Neki a kertészkedés volt a mániája. Amíg haza várta a családfőt, addig az paradicsomot és bármi más ehetőt termelt a virágok mellett. Szóval rajasztal ötletesen kibővítette a csapat lehetőségét.

- Nálunk van akkora föld, hogy mindenkinek elegendő zöldség teremjen benne, ha az asszony is jó ötletnek tartja ezt. Látom mosolyogva bólogat is, hogy helyesnek tartja. Akkor bátran folytathatom. Kertészkedni én is szeretek, bár nem tudok olyan gyakran a kertben nyugodni, mint a feleségem. A mérnöki elfoglaltság ugyanis nem abból áll, hogy fekvőtámaszokat gyakorolok, ezért a kert az egyetlen olyan hely, ahol nem csak megmozgathatom magam, de az élmény feledteti a felelősséget. A mi földünk a tigrisünkhöz mérten, csak egy földtúrás, de három hektáron öt családnak szerintem több, mint elegendő zöldséget lehet megtermelni. Ha az eddigi kukorica és tyúk tervbe be tudjuk illeszteni, a kertészkedésbe való besegítést is, akkor zöldségünk is elég lesz.

 Na, ennek mindenki örült. Én adom hozzá a traktort, ami többet pihen a pajtában, minthogy a földön dolgozzon, a mennyiség ezzel biztosítva. Úgy tűnik megoldottuk, hogy minden családnak az unalomig legyen kukoricája és étolaja. Hogy annyi zöldségünk és halunk legyen, amit meg sem tudunk enni. Hogy annyi tyúkhúsunk és tojásunk legyen, amitől kiütést kapunk. Úgy véltük, hogy ezzel mindenki elégedett is lehet. De, nem! A Tanár úr, fintorgó arca arra kényszerített bennünket, hogy jól hátba verjük őt. Ez nem becenév. Azért hívtuk így, mert tanár volt, ahogy a felesége is. Az asszony matematika tanár egy felsős iskolában. A férj pedig kémia tanár egy gimnáziumban. Ők az egyetlen, ezért közülünk kirívó család, akik munkahelyre járnak. Mi nem tudjuk elképzelni milyen az, bejárni valahova, némi fizetésért? Én magam például azt tartom megvalósíthatatlannak, hogy órára ébredjek, csak azért, mert valahova pontosan kell érkezzek. Kiharapnám az aciles inamat, ha ilyen borzalmas életet kellene élnem. Én ugyanis mindig akkor kelek fel, amikor végeztem az alvással. Azért közérdekű kíváncsiság tárgyává vált a tanár úr. Mi nem tetszik neki vajon? Simulékony hangon elő is adta a problémás részeket.

- Mi nem igazán tudunk segíteni a kukoricásban, sem a tyúkfarmon, sem a zöldségesben. Ehhez kevés a szabadidőnk. Ha bennünket nem kényszerítetek bele a fizikai közszolgálati munkába, akkor ránk bízhatjátok a szellemi munka részét. Elkészítjük a terveket, munkabeosztásokat és órarendeket. Szóval a szervezést ránk bízhatnátok. Öt család mozgását megszervezni és úgy, hogy az elképzelések meg is valósuljanak, ez látjátok hozzánk illő feladat. Ha benne vagytok, akkor két nap múlva, amikor kijózanodunk, akár el is kezdhetjük.

 Ez megfelelt. Megtaláltuk a közös célt és az egyes családok dolga világossá vált. Márciusi kezdésben állapodtunk meg. Ennek elsődleges oka az volt, hogy én az év első két hónapjában veszem ki a nyári szünetem. Januárban Okajama hegyei között kell legyek, ahol szó szerint téli álomba szenderedünk. Itt ugyanis ötven hektárnyi földünk van, aminek nagyobb része erdő. A szántóterületeket kiadtuk, mert annak megművelésére nekünk nincsen időnk. A fa kitermelést télen kell lerendezni, amit két alkalmazottunk végez. Nekik mindenféle nehéz gépekre van jogsijuk és különben nélkülünk is elboldogulnak a favágással. Mi mégis szeretünk ilyenkor a közelben lenni. Ezen a télen ötszáz fenyő kivágása lett tervbe véve, amire igényt tartanak a megrendelőink. A lányom maradt Nagaszakiban, hogy a boltokat szemmel tartsa, és a szervezkedő banda számára is kéznél legyen. A fiam nem mutat érdeklődést az üzletvezetés irányába. Számára az erdőben való csatangolás minden jóval felér. Főként, hogy a kutyákkal teheti mindezt. Imádja bámulni, ahogy az alkalmazottak a lánctalpasokkal kaptatnak felfelé a hegyoldalon és a gépekkel döntögetik sorra a fákat, melyeket ott helyben le is ágaznak és a megrendelők által kért méretre vágnak, majd egy helyen felstócólnak. Ők már novemberben kezdték, úgyhogy a felével már meg is vannak. Imádunk itt lenni, főként azért, mert ami itt van az egy igazi tanyasi élet. Szó szerint az erdőnk közepén van a házunk, ezért szomszédok híján vonyíthatnak a kutyák kedvükre. Nekünk se kell alkalmazkodni senkihez sem. Számunkra ez az erdő elegendően hatalmas ahhoz, hogy ne akarjunk túrázni menni máshova. A két hónap teljes kikapcsolódást az erdő gazdálkodással és a kandalló mellett való beszélgetésekkel töltjük. Nem fogadunk vendégeket és nem megyünk sehova. Megszününk létezni a külvilág számára. Ez nálunk a családi szeretet ápolásának időszaka, amit nem szeretjük, ha valami megzavar. Nyilván még televízió sem létezik. Az egyetlen eszköz, ami a tanyán kívüli világgal összeköttetést teremt, az a számítógép, mely az Internetre csatlakozik. Akik az online elérésünket ismerik, csak azok tudnak velünk kapcsolatot felvenni. Vagyis az ismerősök és barátok. Mivel okostelefonunk sincs, a vonalas telefonon tudnak hívni a helyiek. Helyiek, vagyis leginkább más tanyasiak, akikkel remekül kijövünk lévén, hogy csak három családról van szó, akik többnyire rizstermeléssel foglalkoznak. Imádom Okajamát. Főleg télen. Nagy pelyhekben hullik a hó, pompás látvánnyá téve a természetet. Igazán kellemessé teszi a dolgot az, hogy nincsenek nagy mínuszok. Talán mínusz négy fokra ha lehűl a levegő, ami éppen elég ahhoz, hogy a messzeségbe virító hópárna tartóssá tegye az alája bújt föld álmát. Én vagyok az egyetlen, aki bélelt csizmájával a hó arcába lépek. Ilyenkor az erdő fái gyakran rávesznek, hogy kérjek bocsánatot és egyenest a fejemre ejtik ágaikról lesodródó hókupacaikat. Az örökzöld fák sokasága, melyet az örökké zöld bambusz erdő óv meg a viharoktól ..., szóval itt most valami szépet akarnák mondani, de még az sem megy, hisz lélegzetelállító. Először fordul elő, hogy egyedül baktatok fel a legmagasabb hegyre, melynek tetejéről legalább a felét lehet látni a birtokomnak. A másik felét ugyanis eltakarják a szemtelenkedő kisebb hegyek, melyeket nem örökzöldek díszítenek. Csupasz ágaik pont olyanok, mintha a nyelvüket nyújtogatnák rám. Megjegyzem erre meg is van az okuk, hiszen ilyenkor télen nem méltatom őket a taposásommal. A fenyvesek felé húz a szívem, mert a lányommal mindig ide, erre a hegyre másztunk fel, hogy a messzeségbe bámuljunk és a birtok határait keresgéljük a napfénytől hunyorítva. Lefelé pedig a magam készítette szánkóval suhantunk a kanyargós hegyi úton, melyet szintén e pillanatért készítettem a lánctalpas markolókkal. Most szánkó nélkül állók itt és nem fogom a kislányom kesztyűbe dugott piciny kezét. A szánkó gyorsaságának réme által kiváltó sikítós kacagása sem kígyózik be a dobhártyámba. Egy kicsit fáj, pedig örülnöm kellene, hiszen egészségben felneveltem. Már nem gyerek. Legalább is ő magáról feltétlen ezt hiszi. Csak én tudom, hogy mindig a kislányom lesz. A dobhártya szaggató és örökké vigyorgó. Nélküle ez az első telem, és máris hiányzik. Ki érti miért? Életem legjobb húzásának tartom, amikor ezt a hegyekkel teli erdőséget megvettem. A családunk legféltettebb titka. Csak kevés ember tudja, hova szoktunk eltűnni minden télen. Órákat tudok a hegygerincen ténferegni, és a végtelen tűlombokat bámulni. Elmélkedek és elképzelem hova, milyen fákat fogok ültetni tavasszal. Az erdőgazdálkodás nem erdőirtásról szól ugyanis. A dolgom csupán annyi, hogy az örökké vetélkedő fák ne tapossák agyon egymást. Én vagyok a szépségkirálynők öltöztetője. Új ruhát szabok nekik és lombokkal látom el a hisztiskedőket. Időnként nagyobbat harapok beléjük, hogy az embert éltető fáknak is jusson hely. A lányom a gesztenyét imádta, ezért több, mint száz gesztenyefát ültettünk el együtt, a már meglévők mellé. A feleségem a diót favorizálja, ezért abból is legalább annyi igyekszik az ég felé törni. Ennek széltől való óvására mandulafákat ültettem. Immár nem is keveset. Ezen gyönyörűséges élőlények tavasszal és ősszel tudnak elkápráztatni. Rendkívül ragaszkodóak és hálásak a gondoskodásért. Ők szintén a családom. Leülök egy farönkre és a látvánnyal szuggerálom magamat. De jó itt! Emberektől távol. Egy vaddisznó slattyog el mellettem. Röfögve köszön, de különben egy cseppet sem érdeklem. Ilyentájt nem teszek ki csapdákat. Megteheti, hogy dölyfösen semmibe vegyen. Lám még a vadnyulak is előmerészkednek, pedig az én erdőmben róka család is lakozik. Én csak a komának nevezem, mert néha-néha egészen a házunk kertjébe is bemerészkedik. Egyáltalán nem zavarja, hogy az udvaron pipázgatok a gyéren világító lámpa alatt. Csupán arra ügyel, hogy ne jöjjön hozzám túl közel. Ez okos róka. Tudja, hogy én vagyok az ember. Olykor meglátogat és beköszön, de nem pacsizik le velem. Nehezen szánom rá magam, hogy a hófödte hegyről lemenjek. Mennék is, meg maradnák is. Az emlékek annyira idekötnek. A görbe útra tekintek és megpillantok két izgő-mozgó furcsaságot, melyek hol eltűnnek egy kanyar takarásában, hol előbukkannak mögüle. A feleségem és a nyolc éves kisfiam minden erejüket összeszedve igyekeznek elérni a számukra oly magas csúcsot. A fiam már messziről kiabálja. – Apu! - Melyet többször is visszavernek a hegyoldalak. Egy őz szalad át előttük, amitől megtorpannak. A fiam ujjal mutogat utána és örömében kacag. Húsz perccel később már olyan közel értek, hogy felkaphattam a csöppséget és arcon csókolhattam. Azzal az aprócska lábaival egészen idáig ért fel. Ezt már nevezem. Főként, hogy mindketten egy-egy szánkót is húztak maguk után, mert lefelé mindig nehezebb gyalogolni. Ha megcsúszik valaki, akkor csak a völgyben lehet hosszasan keresgélni utána. Gáncsolgatjuk egymást és hógolyó csatákat vívunk. Rendszerint anyu kezdi, aztán rövid idő alatt belőle lesz az áldozat. A leginkább hóval borított mozgó alak. Egy fázós mosómedve szólt ránk, hogy most már igazán abbahagyhatnánk, mert neki errefelé lenne dolga. Mi pedig szófogadóan a szánkókra ülünk és a száguldásba merülünk bele. A fiam előttem ül, mert imádja a veszélyes kanyarok látványát. Hopp. És már kacag is. Nem fülszaggatóan. Inkább olyan mulatságosan, hogy magam sem tudom nevetés nélkül megállni. Amikor leérünk és leveregetjük egymásról a havat, a kisfiam kesztyűbe dugott picinyke kezét a tenyerembe nyomja. Kéz a kézben ropogtatjuk a havat, mintha pattogatott kukoricán lépdelnénk. Jókó szemébe nézek, melyben könnyes csillogás ragyog. Annyira boldog a látványtól, ahogy apa és fia egymás kezét fogva kacarászva bandukolnak. Ahogy a szánkóktól megszabadultunk, átkarolta szabadon hagyott könyökömet és fejét a vállamhoz érintve jelezte, - Ő most nagyon, de nagyon boldog!

Az első békés tárgyalás Budapesten

 Budapest már nem a régi. Egyetlen emeletes ház sem maradt meg, ami a múlt nyomorúságos életformájának a szimbóluma volt. A tömeges együttélés átkos világa semmivé lett. Kertvárossá alakult minden. A házak elegendő távolságban álltak egymástól ahhoz, hogy soha többet ne kelljen a szomszéd fingját szagolni. A műemléknek számító épületek maradtak, mivel nem a történelem eltüntetése volt a cél. Elég, ha a város lakóinak pusztán nagyobb életterük van. Az utak és járdák szélesebbek lettek. Eltűntek a villamosok, buszok és trolik. A metró is már csak a múlté. A főváros teljes lakossága ötezer fő lett. Kétezer családi ház oszlott hát el a Duna két oldalán, csodálatosan szép kertjeikkel. Ha valaki azt mondaná, hogy Budapest a kertészek városa, akkor nem tévedne túl sokat. Sehol egy villanyoszlop és nem feszülnek kábelek, melyeket a letűnt emberek az állandó szakadásért a viharoknak kitettek. Ma már Budapest lett a világ legnépesebb városa. Az egykori kastélyok és villák a külföldi látogatók számára vannak fenntartva, hogy igazán jól érezhessék magukat. Hideg van és mindent befed a hó, ami még szebbé teszi azt, ami amúgy is szép. Az örökzöld fák és növények az életet sugározzák. Az Országház adott helyett a világ összes vezetőjének, hogy összehangolják dolgaikat. Más szóval, hogy egy szebb és emberségesebb új világot hozzanak létre. A magyar népet Szél Kálmán, Kukorica János és Attila a hun képviselték. Ekkortájt értek haza a Kínában harcolt magyar légiósok is, akiket a nép igazán a keblükre ölelt. A Parlamentben a tárgyalásokat készítették elő. Székesfehérváron viszont a szabadságharcban elhunytaktól búcsúztak. Abban a városban, ahonnan szintén eltűntek az emeletes házak és ezer fős kertvárossá alakult. Itt végeznek mindennemű halotti szertartást. Mivel az országban már nincsenek temetők, és templomokból is csak a műemlék értékkel bírók maradtak meg, amelyek pusztán a múlt hülyeségét hivatottak szem előtt tartani, a temetések mindenkor hamvasztással járnak és a hamvakat urnákba helyeznek. A küldöttek sorban érkeztek Budára, ahol a fura és hangtalan légi járműveknek kijelölték a leszállóhelyeiket. Tudták hova kell leszállniuk, mivel a magasban lengedező országok zászlai jelezték ezt. Az érkezők a Budai várban lettek elszállásolva. Nem kerítettek nagy feneket a dolognak. Nem voltak ünnepségek, semmilyen ceremónia és még a Parlament előtt sem ácsingózott tömeg. A technikusok sürögtek-forogtak csak, akik a televíziók képernyőin kívánták látni az egész eseményt. Erre ugyanis az egész világ kíváncsi volt. A zárt ajtók mögötti tárgyalások ugyanis már kizárt dologgá lett. A népnek mindenről tudnia kell, hogy a kiválasztott vezetőik merre viszik az ország dolgait. Az új világ népei ugyanis már felvilágosultak, akik a maguk kezébe vették az irányítást. Elmúlt az az idő, amikor fent megmondták, alul meg végrehajtották. Fordult a kocka. Immár alul megmondják, felül pedig végrehajtják. A vezetők azért lettek kiválasztva, hogy azok megoldják a nép problémáit és nem azért, hogy további problémákat okozzanak. A hatalom a nép kezében van. A polgárok pedig tudják, hogy ez csak addig maradhat így, amíg mindenki felvilágosult és tanult marad. Elbutultaknak és hülyéknek ugyanis nincsenek ilyen lehetőségeik. Senki sem vágyott már a kényelmes elbutulásra. Inkább vágytak arra, hogy a saját sorsukat maguk irányítsák. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha rendkívül magas színvonalon tartják az elméjüket. Volt idő, amikor azt mondották: „ Ha békét akarsz, készülj a háborúra.” A 21. században ez már elavult gondolkozás. Ma már azt mondják: „ Ha békét akarsz, akkor légy része a tudományos világnak.” Ez magyarul kifejezve annyit jelent, hogy – Ne akarj az orránál vezethető hülye lenni.

 Az Országházban gyülekeztek az országok kinevezett vezetői. A folyosókon kezet fogtak, vagy éppen ölelkeztek. A legtöbben jól ismerték egymást. Együtt harcoltak a globalisták ellen. Az ismeretlenek viszont félszegen és lesütött szemekkel surrantak be a tárgyalóterembe. Voltak ugyanis olyanok, akik nem országokat, hanem saját kis népcsoportjaikat képviselték. Színpompás ruházataikkal érdekessé tették a tárgyalásokat. Afrikából a Hamerek, Dinkák, Himbák, Masaik, Karok, Mursik, Núbák, Nyagatomok, Pigmeusok, Surmák, Samburuk, Turkanák, Tuaregek, Busmenek és Zuluk képviselői jöttek el. Ázsiából a tengeri nomádok, a Moken és a Bajo törzsből. A Mentawaiak, Toraják és Pápuák képviselői vonták magukra a csodálkozó szemeket. A Tibetiek már közismertek voltak. Nagy örömmel vették tudomásul, hogy még ők is eljöttek. Szóval igazán nemzeti és színes találkozót nézhetnek végig az otthon maradottak, tévékészülékeiken. Már akinek volt és ahol volt ilyen. Soha sem tapasztalt csúcstalálkozó ez, hiszen ez eddig az úgy nevezett nép ámító G7-ek szoktak dönteni a világ sorsa felett. Függetlenül attól, hogy a kisebb országok lakói azt kívánják-e, vagy sem. Először fordul hát elő, hogy a nemzetközi találkozót a kisebb népcsoportok küldötteivel közösen rendezik meg. A legkisebb törzsek főnökeinek is döntéshozó erejük van.

 A megbeszélést a kisebb törzsek igényeivel és észrevételeivel indították, akik gyakorlatilag csak azt kívánták, hogy a nemzetek tartsák tiszteletben önrendelkezési és szabadság vágyukat. Főként az Afrikai törzsek kértek szabad vonulási lehetőségeket az országok között. Őket ugyanis ebben gyakran korlátozták. Az összevont afrikai hadsereg őket keményen irtotta. Oly annyira, hogy mára már csak tízezren léteznek. Minden törzset egybevéve. Az igény teljesíthető, ezért teljes elégedettséggel ért véget ez a pont. Az összejövetelről hiányolták Zsoltot, akit döntéshozóként szerettek volna látni. Kínában a harcok viszont még folynak. A láthatatlan légiónak inkább szüksége van vezetőre. Zsoltnak pedig a barátok társaságára volt szüksége. Mellette volt hát Icke és Walles, valamint Kler az amerikai szőke ciklon. Számukra a meghekkelt agyúak elpusztítása sokkal fontosabb intézni való volt. A tárgyalások tehát ezen különben fontos és nagyszerű emberek nélkül zajlott. Az országok vezetői előtt azért ott volt papírra vetve a Zsolt által tanácsoltak. Úgy érezték hát, hogy mielőtt az országokat külön-külön kitárgyalnék, ezen javaslatokon és tanácsokon fussanak át. Amit mindenki egységesen elfogadhatónak tart, azt megtartják. Elfogadták például azt, hogy az országok között bárki szabadon közlekedhessen. Bárki, bárhol élhessen. Az országhatárok pusztán kulturális határok. Olyan határok, melyek jelzik, hogy azon túl más kultúrával élő népek élnek. El kell tudnia fogadni azt. Nincsenek személyi igazolványok és útlevelek többet. Semmi olyan, ami egy embert megkülönböztetett és megbélyegzett marhává tesz. Nincsenek törvények. Az illem veszi át ennek szerepét. Ha az emberik tudják mit illik és mit nem, akkor a tisztelet adja az irányt. A törvényekkel az a baj, hogy feltételezik, hogy a polgárok hülyék és becstelenek. Ez mellett törvényhozókat és annak betartását felügyelő szerveket kíván. Ebben a világban pedig a politikus csak lámpavason létezhet. A rendőrök és katonák pedig már csak a régmúlt történelem könyvekben fog szerepelni. Abból az időből, amikor még a becsületesség és tisztesség volt az ellenség. A törvényeket könnyű leváltani, ha az emberek közösségekben élnek. A közösségek maguk alkotják saját szabályaikat és szokásaikat. Akik pedig ezen közös döntésből fakadó illemszabályokat semmibe veszik, azokat a közösségek rendezik le maguk között. Nem kellenek bírák és bíróságok ehhez. Aminek leginkább örültek és kivétel nélkül aláírtak, az bizony az élelemhez és vízhez jutás joga. Az embereknek bőséges élelemet biztosít az anyaföld, ezért ahol éhező emberek léteznek, azért kizárólag a jóllakottak a felelősek. Az élelem és víz alapvető szükségletként ingyen és könnyen elérhetően jár minden földi embernek. Az emberek azért élnek, hogy amit másokért megtehetnek, azt meg is tegyék. Vége annak az időnek, amikor az emberek csak önmaguknak éltek. Minden egyes ember felelős a földgolyóért és az ezen élőkért. Akik pedig ezen felelősséget érzik, azok csak kevés dologért kell, hogy fizessenek. A pénz jelentősége megváltozik. Akadhat ugyan néhány dolog, amiért fizetni kell, de alapvetően a puszta létezés mellé jár az élelem és víz mellett, az egyéb személyes és csoportos szükségletek. Bármilyen szükségletről is legyen szó, az egyszerűen csak jár mindenkinek. A tanácskozók elfogadták azt is, hogy a föld természetes kincsei nem valakié. Az emberiségé. Ennél fogva csak az és csak annyi termelhető ki, amennyire feltétlen szüksége van az emberiség számára. Ezen természeti kincseket ezért nem bitorolhatnak személyek és országok. Példaként említve az, hogy mondjuk az olaj Irán területén jön felszínre, az csupán egyet jelent. Mégpedig azt, hogy az irániak felelőssége a világ minden országát olajjal ellátni. Éppen annyival, amennyire azok az országuk működéséhez szükségesnek ítélnek. Mindezt ingyen és bérmentve kell adniuk, mert nem az irániaké az olaj! A természet által kínáltakat nem lehet tulajdonba venni. Ezen kívül, mivel nincsen katonaság, a hadiipar, tehát a fegyvergyártás megszűnik. Nincsenek bankok és nincsenek adók. Talán hihetetlennek tűnik, de eljött az az idő, amikor az emberek a maguknál rátermettebbeket és okosabbakat emelik ki vezetőiknek. Még jó néhány Zsolt által felvetett javaslatot fogadtak el. Minden egyes felolvasott pont után felálltak a jelenlévők és hosszasan megtapsolták azt. Nem csak megtapsolták, de esküt is tettek arra, hogy innentől az új világ B tervének fogják szentelni életüket. Elfogadták azt is, hogy a műemlékeknek számító templomokat megtartsák, annak ellenére is, hogy a vallásokat megszüntették. Kiváló helyek ezek esküvőkre és egyéb más összejövetelekre. Nem lehet cél a történelem eltörlése, avagy annak letagadása és elhallgatása. A jövő embere had lássa, hogy milyen butaságokkal tudták egykoron a jámbor népet beetetni. A történelmi emlékeket meg kell tartani akkor is, ha nem illik a békés életformához.

 A második nap az egyes országok vezetői szólaltak fel egyenként. Országuk, így népük nevében szólalhattak fel. Kihangsúlyozták elképzeléseiket, terveiket és javaslataikat. Megjelölték igényeiket. Portugália vezetője kapta meg az első szó jogát. Mivel a portugál emberek elégedettek az új életformával, nincsenek külön igényeik. Örülnek, hogy részesei lehetnek egy békecentrikus világ építésének. Tiszteletben fogják tartani a hozzájuk csatolt Afrikai részeken élő törzsek szabadságát. Fel lett sorolva, hogy a portugál nép mivel tud és szeretne hozzájárulni a nemzetek ellátásában. Portugália összlakossága harminckétezer fő. A következő Spanyolország lett, amelynek vezetője szintén ígéretet tett, hogy a B terv szerint fognak élni a spanyolok is. Azt is kifejezte, hogy a Spanyolországhoz csatolt Marokkó, Nyugat-szahara, Mauritánia és Algéria őslakosait óvni fogja a bajoktól. Két napot vett igénybe, amíg minden ország képviselői kiadták magukból a mondanivalóikat. A negyedik nap lett a föld fölosztásának témája lévén, hogy rengeteg ország és annak népe tűnt el teljesen a föld felszínéről. Azt is meg kellett tudni, hogy az eddigi elosztások mennyire felelnek meg nem csak azoknak, akik kapták. Szintén Portugáliával kezdődött a sor. A portugál vezető jelezte, hogy népe elégedett azzal, amit a láthatatlan légió vezére számukra kijelölt. Angola és Zambia területeivel bővülve, többet kaptak, mint amit betudnak lakni. A spanyolok egyenesen megköszönték Marokkó, Nyugat-Szahara, Mauritánia és Algéria területeit. A franciák küldötte ismét jelezte, hogy nincs igényük afrikai terültekre. Ők ez úttal Grönlandnak tudnának örülni jobban. Mivel nem volt ellenvetés ezt simán meg kapták a franciák mondván, hogy hősiességükért ez a legkevesebb, amit megérdemelnek. Az írek, Izlandnak örültek. Nem voltak különösebb igényeik. A skótok sem kértek többet, mint amit már megkaptak. Anglia teljes szigete immár Skócia névvel lett illetve. Egy skót embernek ettől nagyobb öröm nem kell. Az olaszok már rég megkapták a jussukat. A hozzájuk csatolt országok területeit már építgetik. Szenegál is hatalmasabb lett, mint amit el tudtak volna képzelni. Ők egyszerűen csak a köszönetüket fejezték ki érte. Ghána és Nigéria vezetői szintén megköszönték a láthatatlan légió vezérének jóságát. Kamerun és Yemen vezetői, mikor rájuk került a sor, felálltak, a szívükre tették kezeiket és fejet hajtottak. Egy szó nem kellett ahhoz, hogy a jelenlevők felfogják, minden rendben. Az olaszok, Tunéziával, Líbiával és Csáddal abszolút beérték. A lengyelek Szudánnal és Dél-Szudánnal egyenlőre azt sem tudják, hogy mit is kezdjenek. Lengyelországnak ugyanis még nem volt Afrikai területe. Igyekeznek hozzászokni. Kenya, Szomália és Etiópia területeivel elégedett. Mozambik pedig, Tanzánia, Malawi, Burundi, Ruanda és Uganda új tulajdonosaként ígéri, hogy igyekezni fog a világ közösség hasznos tagja lenni. Magyarország utoljára a hunok idején lehetett ekkora földrész birtokosa. Afrikából Gabon és Kongó került hozzá. Európából pedig Ausztria, Csehország és Szlovákia. Valamint Ukrajna, Moldova, Románia, Szlovénia, Szerbia, Horvátország, Bosznia és Montenegro. De Koszovó, Makedónia és Bulgária is immár magyar föld. A tanács viszont még Albániát is a magyar birodalomhoz csatolta lévén, hogy a görögök abból nem kértek. És ez így ment még négy napon át. Éppen végeztek a föld újra felosztásával és elégedett arcok bólogattak a teremben, amikor Zsolt lépett be a tágra nyitott hatalmas ajtón. Néhány másodpercre síri csend lett és minden szem az immár pazarul elegánsan öltözött ősz hajú tudóst bámulta, aki mögött még mindig zöld-fekete egyenruhában fura szerzetek álltak. Szajha és a fekete párduc rá tudta venni a teremben lévőket arra, hogy Zsoltról levegyék a szemüket. Walles kilógott kissé a többiek közül. Ő ugyanis csak skót ruhában volt hajlandó ezen a megbeszélésen megjelenni. Icke a légiósok egyenruhájában volt ugyan, de ír táncosokat is hozott. Szerinte ugyanis csak rövid szoknyás táncoslányokkal lehet a végső győzelmet megünnepelni. El nem tudta képzelni, hogy ír népi tánc nélkül lehet-e egyáltalán örülni. Bata úr viszont feszengett az egyenruhában. Letűnt róla, hogy csak viccből adták rá. Csüng tábornok hangosan elnézést kért, amiért ennyire megkésve tudja csak a kínai nép érdekeit képviselni. A maláji tigris köszönés helyett csak szigorú szemekkel bólintott. Mellette a thaiföldiek hőse magasra emelt két kézzel integetett. Az indiaiak bálványa igazán mélyen hajolt a jelenlévők előtt. Leghátul pedig a láthatatlan légió legravaszabb tábornoka a szamoai orjás állt. Fehér vértjét persze levéve, félmeztelenül és furán kitetovált felsőtesttel. A síri csendet hirtelen akkora üdvrivalgás törte meg, hogy a Parlament épülete majdnem a Dunába ugrott. Most esett le mindenkinél, hogy ezek a fura mókusok a puszta megjelenésükkel is a világháború végének hírét hozzák. Egy egész napra mindenki megfeledkezett arról, hogy miért is jöttek itt össze tulajdonképpen. Budapest utcáin pont úgy, mint a világ összes településein az emberek egyetlen pontban gyűltek össze, hogy egymás dobhártyáját nem kímélve az ég felé kiabálják:

- A háborúnak vége! Béke. Béke. Béke. -

 A tárgyalások kissé feldobott lelkiállapotban folytatódtak. Persze a legtöbben igyekeztek visszafojtani kitörő örömüket. Az örömnek azt a fajtáját, ami évekig áthatja őket a bőrük alatt. A föld felosztása és a népek közötti együttműködés kidolgozása az utolsó lépés a valódi békéhez. Átrajzolták a térképet és az emberek megértették, hogy béke csak ott jöhet létre, ahol az emberek felelősséggel tartoznak egymás dolgai iránt. A béke csak ott lehet tartós, ahol a tisztesség kifizetődőbb a becstelenségnél.

A diákok hangja

Fiam, Kensei (ejtsd: Kenszej ), 2024 januárjában elindított egy diákmagazint. Még pedig azért, mert úgy érezte, hogy válságos helyzetekben, mint amilyen volt a korona terror időszaka is, senki sem kérdezi a gyerekeket. Mintha a gyerek szó csupán annyit jelente, hogy: - Okostelefonba belebutult gémerek. Szóval a 12 éves fiam nem értette, hogy miért a felnőttek akarják eldönteni mi van a gyerekek érdekében? Mivel én állandóan interjúkat készítek, a fiam már 10 évesen mindig velem jött. Ő lett a fotósom, akinek a nyakában állandóan kamera lógott. Két évvel később, egyszer csak oda állt elém és azt monda:

- Én is szerretnék belekóstolni az újságkiadásba. Egy olyan magazint akarok szerkeszteni és megjelentetni, amit alsó osztályos diákok írnak. 

 Egy apának könnyű dolga van, ha a fia tudja mit akar. Kiürítettem számára egy szobát, amit saját irodájának használhatott. Kapott új fényképezőgépet és számítógépet. Lézeres nyomtatót és a bolhafingást is erőteljesen rögzítő mikrofont. Az után én lettem a sofőr és odavittem, ahova kérte. Elláttam tanácsokkal és igazán jól szorakoztam azon, hogy a kezdeti félszegsége hogyan alakul át egyre határozottabbá és egyre bosszantóbbá. Belejött! Álltam a magazin kiadási költségeit is, hogy érezze, minden elképzelésében pártolom. Ha jól sül el a dolog, ha nem.  Ez ilyenkor ugyanis tizedrendű kérdés. 

 A Magazin neve: Mamekko Journal lett. Ezt magyarul a babszem Jankóhoz tudnám legközelebb vinni, lévén, hogy a fiam ennek a mesefigurának a történetét ismerte. Ezért lett a magazinja neve Babszem Journal.  

 Mivel a magazin nem sült be mindjárt az első kiadásnál, havonta rendszeresen ment minden tovább. Minden hónapban ezer példány. A fiam pusztán ennyit akart. Érthető, hiszen csak felakarta mérni, hogy van-e érzéke az újságíráshoz és a cégvezetéshez. Szerinte ugyanis szuper jó tanulás az, amikor a nála sokkal okosabbakat kérdezheti ki. Egy magazin ára 1000 Yen lett, ami egy diákmagazin szinten lássuk be, elég húzos ár. Ettől függetlenül az ezres példányszámok minden alkalommal elfogytak. Eképpen jött rá a fiam arra a meglepő tényre, hogy nem minden felnőtt nézi levegőnek a gyerekeket. Bizony nagyon sokan vannak, akik igen is kíváncsiak a gyerekek hangjára. Ez egy 12 éves gyereket igazán boldoggá tud teenni. A magazin bevételéből havi 500 000 Yen keresete lett, amit elrakosgat, mert saját nyomdát is akar. Először csak digitálisat, mert azt már kiismerte némileg. És pár ezer példányhoz ez bőven megfelel. Érthető okokból még nem akar nagyban gondolkodni. Talán 14 évesen már komolyabb dolgok is fogják érdekelni. Most még csak a tapasztalatszerzésen van a hangsúly. Én pedig arra vagyok kíváncsi, hogy vajon még egy évet túl él ez a magazin? Én ugyanis tudom, amit a fiam nem. Egyszer csak jönni fog a fal! 

 Egyenlőre nincs kedvem lefordítani a japán nyelvű magazint. Ha egyszer valaki kéri, akkor persze igyekezni fogok. Addig legyen ez a japánul tudók szórakozása. 

Címoldal: "Azért nem tudod, mert nem akarod tudni."

Bevezető: Mit tegyünk, hogy felfogjátok végre, - nekünk is van lelkünk. Okostelefon, konzolos játék, maszk és oltás, és azt mondjátok, hogy mindez értünk van? Az életünkre tőrnek és ti semmit sem tesztek. És mégis felnőttnek képzelitek magatokat. Nem tudtok semmit. Mégis azt játszátok előttünk, hogy felnőttek vagytok. Elegünk van belőletek!

A magazin főszerkesztője, Kenszej - dedikálja az első kiadást. Ezt persze egy előadás előzte meg, amelyen elmagyarázza mivel van tele a hócipője. 

A magazin hátoldala. Minden magazinhoz egy DVD, vagy CD is tartozik. A DVD lemezeken a riportalanyokkal készített videó felvételeket lehet megtekinteni. A CD lemezeken pedig a Mamekko Rádió hallgatható. 

A végső harc

 A Tibeti fennsík megtelt indiaiakkal és a láthatatlan légió hatalmas mérető égi járműveivel. Az indiai seregek jól berendezkedtek, hiszen a kínai hadsereg ez eddig nem próbált meg támadást indítani ellenük. Persze ennek elsődleges oka a helyi népfelkelés, ami nagyobb veszélyt jelentett a diktatúrára nézve, mint a betolakodó indiaiak. Ezenkívül a támadás amúgy is macerás lett volna, hiszen a hegyek remek természeti védelmet nyújtanak. Délen a Himalája, északon a Kunlun és Altun-shan hegységek őrangyalokként emelkednek az indiai táborok fölé. A Tarim-medencétől a Lösz-fennsíkig minden a mongolok felügyelete alatt van. Kínai ember ezen terülteken már nem is létezik. Mandzsúriát a koreaiak őrzik, ahova kínai már nem tudja a lábát betenni. A thaiföldiek és a malájok ismét elfoglalták Kunmingott, aminek az oka, hogy a Kínai Népköztársaság leverte a szabadságharcot. A megmaradt felkelők be lettek szorítva Kantonba és Honkongba. A maláj-thai vezetők maguk döntöttek úgy, hogy ezt nem nézik tovább tétlenül. Kunming művelődési házában rendezkedtek be a légiósok vezetői, akik egy haditanácsra igen csak alkalmas teremben elmélkedtek azon, miképpen jussanak el Nanningba. A kínaiak Kunmingot feladták, de Nanningot annál erősebben védik. A tárgyalók egyenlőre nem találtak megoldást a létszámban sokkal nagyobb fölényben levő kínaiakkal szemben. Mivel bárhogy is matekoztak, eléggé egyértelművé vált, hogy Hongkongig nem fognak tudni eljutni, ha csak nem az indiai felkelők be nem segítenek. Arról egyenlőre fogalmuk sem volt, hogy a láthatatlan légió már kínai területen van. Kína sok embert és nagy terültet veszített, de még így is ötszázmilliós országként a világ legnépesebbje maradt. Emberrel és fegyverrel tehát még mindig jól bírják. A felderítő drónok felvételeit nézve a maláji tigris megjegyezte.

- Jól szervezettek. Kapkodásnak és pániknak semmi nyoma. Indiai segítséggel sem fog ez menni.

A helyiség árnyékos része felől egy hang ennek szintén igazat adott.

- Jól látod tigris. Nem hiába te vagy a malájok hadvezére. És, ha én segítenék, ahhoz mit szólnátok?

 Mindenki az árnyékba bújt alak felé fordult. Nem rántottak fegyvert, mert a hang valahonnan már többeknek is ismerős volt. Inkább csak azért fordultak az árnyalak felé olyan hirtelen mozdulattal, mert nem akartak hinni a fülüknek. Zsolt előlépett az árnyék takarásából és szélesre tárt karokkal belevigyorgott a tigris arcába, aki szinte rohanva sietett bele a kitárt karokba.

- Óh! Barátom! Te láthatatlan nagy varázsló.

 A két férfiú ölelgetése vidámságot csalt a többiek arcára. Azt senki sem értette hogyan tudott a magyar tudós teljesen észrevétlenül ebbe az épületbe bejutni, de ezt már nem is bánták. Kár is ezen elmélkedni. A vállveregetések után Zsolt odaállt ahhoz az asztalhoz, melyet a vezérek körbe álltak. Egy térkép volt rajta, amit egy noteszgép képernyőjével tarkítottak. Látszott, hogy minden lehetséges módon keresték a támadható pontokat. Zsolt elővett a zsebéből egy piros tollat és elkezdte a térképen bekarikázni a városokat.

- Nanning. Guiyang. Changsha. Nanchang. Fuzhou. Wenzhou. Wuhan. Hefei. Nanjing. Xian. Lanzhou. Chengdu. Chongking. kétszázmillió kínai élő területe ezen városok és azok közötti terültek között van. Mivel sejtettem, hogy ti nem maradtok nyugton, a láthatatlan légió ezen városok mindegyikében csinos hidrogénbombákat helyeztek el. Ami megmaradt és nekünk már nincs szükségünk rá, azt itt és most elpukkantjuk.

Zsolt az órájára nézett.

- Mégpedig tizenöt perc múlva. Mit szólnátok, ha addig borozgatnánk egy kicsit.

 Az ajtó kinyílt és magyar légiósok kis hordókkal kezükben az asztalhoz siettek. Jöttek a poharak is és a társaság nem bánta, hogy szomorodniuk kell. Persze meg voltak lepve, mert arról sem tudtak, hogy a magyar légiósok már itt vannak. De mit nekik ilyen apróság. Tizenöt perccel később a bombák egy időben pukkantak el. A vezéreknek elállt a lélegzetük és nem tudták, hogy a mennyezetet, vagy a kijáratot bámulják inkább? Remegett ugyan a föld, de ez csak egy kisebb földrengésnek számított. Persze ezt csak akkor érezték meg, amikor minden elcsendesedett. Zsolt koccintásra emelte a poharát.

- Akkor igyunk arra, hogy négy nap múlva az utolsó háborút vívjuk meg. Már ha lesz még kivel.

A vezérek szinte könnyes szemmel koccintgattak.

- Éljen a láthatatlan légió, és fejezzük be, amit elkezdtünk.

 Csüng tábornoknál viszont nem borozgatott senki. Alig húszezernyi katonája maradt, akik a még életben maradt forradalmárok dolgait egyengették. A tábornok tehetségét igazolja, hogy a Hongkong és annak közvetlen közelében meghúzódó seregei eddig minden támadást visszatudtak verni. A szocialisták ezt nem bánták, mert tudták, hogy az idő nekik dolgozik. A védelem napról napra gyengült. A támadók viszont újabb ás újabb utánpótlással rohamoztak. Csüng tábornok már a végső támadásra várt. Tudta, hogy a holnapi támadást már nem fogják tudni visszaverni és ez a játszma végét jelenti. Készleteik is alaposan megcsappantak. Sem élelemmel, sem lőszerrel nem bírhatnak ki napokig. A lázadók tehát a halálra készültek. A hidrogénbombák és annak következményeként kialakult fejetlenség nem hozott több támadást. A szocialisták teljesen leálltak Hongkong kifüstölésével. Nem csak leálltak, de messze vissza is vonultak. Csüng tábornok és a kinevezett vezetők sem tudták mitévők legyenek? A polgári seregek vezetői úgy vélték, hogy gyorsan élelemhez kell jutni, amíg még lehet. Az ezredesek ettől fontosabbnak vélték a fegyver és muníció beszerzését. Szerintük a szocik előbb-utóbb újra támadni fognak. A fontossági sorrenden ki is alakult egy kis vita, amit egy élesen fülbemászó síp hangja zárt le. A helységben, ahol legalább ötvenen álltak kétségbeesett arccal, mind a szájában sípot tartó ősz hajú ember felé fordult. Csüng tábornok utat tőrt magának, hogy Zsolt állandóan vidám szemébe nézhessen. A tábornok megint csak nem értette, hogyan tud ez a fura ember ennyire váratlanul előbukkanni, majd észrevétlenül eltűnni. Most viszont ettől sokkal jobban izgatta az a tény, hogy itt van. Zsolt nem csak kezet fogott a tábornokkal, de magához is ölelte.

- Nagyszerű stratéga vagy barátom. De engedd meg, hogy minden kívánságod ellenére is had segítsek neked.

 A helységben jelenlévők közül sokan nem értették mi folyik itten, ezért a tábornok karját Zsolt felé mutatva hangosan fogott hozzá a bemutatáshoz.

- Engedjétek meg, hogy bemutassam nektek a láthatatlan légió főparancsnokát. Azért jött, hogy segítsen nekünk megfordítani a háború menetét.

 Ki tudja miért, az emberek tapsolni kezdtek az elragadtatástól. Volt, aki úgy sírt hozzá, mint egy kisgyerek. Viszont voltak páran, akik egyáltalán nem voltak elragadtatva. Az egyikük hangot is adott ehhez.

- Ártatlan civileket. Nőket és gyerekeket értelmetlenül legyilkolók. A láthatatlan légió egy érzéketlen gyilkológép. Nem vagyok büszke rá, hogy annak a vezérével egy helységben lehetek. Hány ártatlan embert öltek most meg a hidrogén bombáikkal?

Zsolt nem vette a szívére a feldúlt pillanatot.

- Ha minden jól ment, akkor közel kétszázmillió embert segítettünk át a túlvilágra. Úgy van, ahogy mondja. Legfőképp civileket. Azért a lakosságot, mert ők mozgatják bármely rendszer gépezetét. Azért van szocializmus, vagyis diktatúra Kínában, mert a magát bárgyún népnek nevezők azt pártolják jobban a hozzáállásukkal. Az én szememben sosem a vezetők a bűnösök. Csak azok mutogatnak ujjal a rendszer kiépítőire, akik a saját felelősségük alól ki akarnak bújni. Mindig és minden esetben a magát orránál fogva vezethetővé tevő nép a bűnös. Ezért egy nép kiirtása, csak annyira lehet bűnös dolog, mint amennyire az a nép a saját kimúlását idézi elő, az ideológiájával és életformájával. Vagyis az alázatos semmit tevésével. Földünk csak egy van, ami azt jelenti, hogy azoké, akik uralják, avagy azoké, akik tisztelik. Ez eddig a földet uralni akarók vitték a pálmát. Ezt hívjuk kizsákmányoló és rabszolgatartó rendszernek, amit az önzés és hatalomvágy mozgatott. Mindenki más a kizsákmányolt és a rendszer rabszolgája. Ha viszont a kizsákmányoltakat és rabszolgákat megszabadítjuk a földi létüktől, akkor a kizsákmányoláshoz szokott, a földet uralni akarók, csak magukba roskadt szánalmas emberek, akik a rabszolgáik nélkül teljesen védtelenek. Az akasztás persze az ő sorsukon is sokat segít. Ami utánuk marad, a földet tisztelő emberek. Azért ők, mert mások már nem léteznek. Az uralkodni vágyókat lecseréljük a természettel együtt élni tudó emberekre. Az önzést pedig, az egymás iránti tiszteletre. Ettől már csak háromszázmilliónyi agymosott választ el. Kit érdekel, hogy abból mennyi a katona? Egy tőről fakad.

A tábornok pontosan értette Zsolt mire akart kilyukadni, ezért az erkölcscsőszök felé tett egy megjegyzést.

- Nyugodjatok meg parancsnokok. Ne feledjétek, hogy magunk is milliókat és milliókat öltünk már meg. Ti magatok is saját kezűleg ontottatok vért patakokban. Számotokra még van erkölcsösség, miszerint gyerekeket és nőket nem illik bántani. Az agymosottságotok szintje ezzel mérhetővé válik, hiszen az ölés jogosságára indítékokat gyártottak, amit magatok is gyönyörűen beszoptatok. Elhiszitek, hogy a halálnak vannak árnyalatai és elhiszitek, hogy a halált szabályok közé lehet fogni. Katonaruhába bújtatott férfiakat öltetek. Nem is keveset. Hogy azok a fiatal harcosok is anyák gyermekei, lám elő sem bukkan az agyrögeitek közül. Azokra azt mondjátok ellenség, pedig szerető feleségek várják őket haza és gyermekeik ölelésére éppúgy vágynak, ahogy magatok is. De valamiért úgy érzitek, hogy őket szabad ölni, mert férfiak. Vagy mert katona ruhában vannak. Vagy mert különben ők ölnek meg titeket. Azt mondom hát, hogy aki fegyvert fog és lövöldözni kezd, az ne lelkizzen. Egy háborúban az győz, aki a célját bármi áron közelíti. Ezért, ha a láthatatlan légió vezére azt mondja, hogy senkit sem szabad életben hagyni, akkor az azt jelenti, hogy az ellenség kutyája is benne van. Most pedig hallgassuk meg hogy állnak odakint a dolgok és tudjuk meg mi lesz ez után a mi dolgunk. Kérlek Zsolt világosíts fel minket.

- Várunk néhány napot, hogy a szocik úgy érezzék kaptak a búcsúzkodásra időt. Aztán befejezzük a nagytakarítást. A thaiföldiek és malájok hamarosan ideérnek. Ti velük fogtok egy kupacban harcolni. Úgy gondolom tíz nap múlva már nem lesz Kína nevű ország. Már elnézést, akinek a szívéhez nőtt ez a név. Aztán a malájok segítenek az új szisztémába beilleszkedni és azt kiépíteni magatoknak. Most azonban az utolsó ütközetre kell készülni, amihez gondolom már meg is érkezett a fegyverszállító hajó. Élelem folyamatosan fog érkezni Koreából és Japánból.

 A mongol és koreai légiósok Kína északi részét teljesen lefedték. Az oroszok pedig a Taibai Shan hegységnél rejtőzködtek el, amitől nem messze százezer fős kínai sereg táborozott. A kínai hadvezetés ezt a nagy létszámú sereget utánpótlásnak szánta, akiknek az volt a feladatuk, hogy hátba támadják a láthatatlan légiót és megszállják azok hajóit. A kínai fősereg ugyanis a láthatatlan légióval való összecsapásra készülődött a Jangce folyó déli részén. Azt persze nem sejtették, hogy ezt a sereget már megfigyelés alatt tartják az oroszok, akik a japánok érkezésére várnak. A japán légiósok Shanghaitól kissé északabbra szálltak partra és onnantól óvatosan közeledtek a Taibai Shan hegység felé. Alig száz kilométernyire lehettek a kijelölt céljuktól, amikor a kínai seregek mozgolódni kezdtek és erős rakétatámadást indítottak a japánok felé. Lebuktak! A meglepetésszerű támadás terve eszerint nem vált be. Improvizálniuk kellett, vagyis muszáj lett felgyorsítani a dolgokat. Ezt viszont jól sikerült, mert épp akkora meglepetést okozott, mint az eredeti terv. A mongolok és koreaiak húszezer rakétát lőttek ki, tízezer harci drónnal tarkítva. Ezzel nem számoltak a kínaiak. Annyira a japánokra koncentráltak, hogy a becsapódó rakéták puszta robbanásától is gyanúsan maguk alá csináltak. A drónok pedig szorgalmasan ritkították az ellenséges tábort. Amikor minden drónt leszedtek és teljesen elnémult a környék, akkor lendültek támadásba a japán légiósok. A harci ion motorjaik magukban is frászt hoztak az egyszerű kínai katonákra, viszont azoknak bármennyire is remegett a lábuk, elképesztő gyorsasággal vették fel a védekező állásaikat. Ez pedig azt eredményezte, hogy hideg vízként érte őket hátulról érkező orosz támadás.

 A Shengtang Shang hegységhez megérkezett a láthatatlan légió. Hatalmas szállító hajóik hosszú, hosszú sorban landoltak, amivel kétszáz kilométeres vonalat húztak, kijelölve ezzel az összecsapás színterét. A kínai tábornokok ettől tartottak a legjobban. A több száz kilométeres harcszíntér ugyanis nem kedvez a terveiknek. A terveik már enélkül is csődbe mentek, hiszen a Jangce folyóhoz közel remélték a láthatatlan légió érkezésének helyét. Ez pont ellenkezője volt annak, amit kiterveltek. Most már mindegy. Elkezdték a rakétavetők és ágyúsorok kihúzását. Igyekeztek felvenni azt a harci vonalat, amit a láthatatlan légió diktált. Amíg a fehér vértesek földre szállítása és hadrendbe állítása tartott, valamint a kínai seregek az összecsapásra való készülődésük folyt, addig a keleti partokra megérkeztek az Európai légiósok vérszívó tömege. Az ő dolguk mindössze annyi volt, hogy Hongkongtól légvonalban a Jangce folyóig a teljes keleti részt irtsák ki. Ez gyakorlatilag a teljes lakosság lemészárlását jelenti, még akkor is, ha jelentős katonai erők védik azokat. A franciák kezdték közvetlen a Jangce folyó mentén. Őket támogatták a kissé délebbre menetelő spanyolok. A spanyolokat, a portugálok fedezték. Majd ahogy haladunk egyre délebbre úgy jelennek meg az erőszakos lengyelek és magyarok, akik között az írek és skótok is férfiasan forgatják a lézer pisztolyaikat. Hongkong felé pedig a németek és olaszok mutatják be a fajgyűlölet magas iskoláját. A megmaradt ország keleti részén a dolgokat komolyan véve, beindult a népirtás. A főseregeket mozgató hadvezetők mindezt tehetetlenül nézték, mivel nem tudtak segítséget küldeni az európaiak kegyetlenkedésének megfékezésére, hiszen farkasszemet néztek a láthatatlan légió száz-húszmilliós seregével. Nekik volt inkább piszok nagy szükségük segítségre. A légiósok mozgása annyira összefogott és szervezett volt, hogy ezt látva a kínai tábornokok legtöbbje már ezen a ponton is tisztában voltak azzal, hogy vesztes háborúba mennek bele. És még nem is láttak mindent. Nyugatról a Jangce folyón közlekedve megérkeztek az indiai seregek, akik a Gongga Shan hegységtől délre fészkelték be magukat a hegyek között. Ez annyit jelent, hogy ők már végeztek a nyugati részek elnéptelenítésével. Annyi dolguk maradt, hogy a visszavonuló, avagy menekülő kiainak elől elzárják a hegyi utakat. Befészkelték magukat a sziklák közé úgy a sík terepekről még nem voltak láthatóak. Az első ezredet Banan Kali ezredes vezette, aki mellett szinte mindig ott ténfergett a hadnagya. Távcsővel kémlelt a síkságot, ahol egyenlőre egy szál kínai sem mutatkozott. A hadnagy különben jól képzett katona volt, de amióta a láthatatlan légióhoz igazították magukat, semmit sem értett. Ilyenkor rendszerint kérdéseket szokott feltenni.

- Ezredes. Miért nem támadhatunk?

Az ezredes pedig mindig nagy nyugalommal válaszolt, bármilyen butának tűnő kérdést kapott.

- Azért fiam, mert a láthatatlan légió főparancsnoka azt kérte tőlünk, hogy a hegyek felé vonulóknak okozzunk kellemetlen meglepetéseket. Nem kell eljátszanunk, hogy nekünk jobb ötletünk van. Ez az utolsó összecsapás, ami hetekig eltarthat. Azért jutottunk idáig, mert összetudtuk hangolni a seregeinket. Mivel az egész háború a láthatlan légióra épül, ezért nekünk nem lehet fontosabb, minthogy ezúttal is győzelemre vigyék a harcunkat. Ha jól idomulunk hozzájuk, akkor ezt is le fogjuk tudni.

A hadnagyot nem elégítette ki teljesen a válasz, mert szokásához híven még mindig voltak feketepontok.

- Akkor sem értem, miért a hegyeket kell őriznünk? Ha a kínaiak menekülésre vennék a dolgot, amiben a láthatatlan légió vezére tudja fene miért, de biztos, akkor nem inkább az erdő felé rohannának? Az erdő sűrűje az, ami felfogná az ion motoros légiósokat és remek védelmet nyújt. Az erdőből kilőni a tisztásra lényegesen előnyösebb helyzetet eredményez. Csak nagy veszteséggel lehetne leszedegetni őket. A hegyekbe való menekülés kevesebb esélyt jelent, mert ott csak gyalogosan tudnak közlekedni. Hátra kéne hagyják a szállító járműveiket. Ez a hegy itt több, mint hétezer ötszáz méter magas. Piszkosul veszélyes több millió embernek csoszogni rajta.

 Az ezredes elgondolkozva mosolygott. Látszott rajta, hogy keresi az elfogadható választ. Nem igazán talált ilyet, mert a hadnagy meglátása sokkal élesebb látószöget mutatott a jelenlegi helyzetre.

- Szerintem is az erdőn keresztül történő visszavonulás az okos megoldás. Az erdei utak bármilyen kacskaringósak is, de harckocsikkal is járhatóak. Csak azt tudom mondani, hogy a főokos azt akarja, hogy itt várjuk be a kínaiakat. Ha ő azt mondja, hogy erre fognak jönni, akkor az a dolgunk, hogy elhiggyük neki.

- Jó, de mit csinálunk, ha a kínaiak mégis az erdőn át húzzák el a csíkot? Addig fogunk itt várni, amíg valakinek eszébe nem jutunk? Akkor is csak azért jönnek, hogy a várakozásba beleunt csontvázainkat összeszedjék?

- Szerintem várjuk ki a végét. Arra magam is kíváncsi vagyok, hogy a kínaiak a hegyet, vagy az erdőt választják-e? Az is lehet, hogy egyiket sem, mert az utolsó emberig harcolni fognak a láthatatlan légióval szemben.

 Sokáig elmélkedtek még a lehetséges dolgokon, mivel volt erre idejük bőven. Kínai emberrel ugyanis még napokig nem sikerült találkozniuk. Nem úgy a láthatatlan légió, amivel szemen kétszázmilliós kínai sereg nézett farkasszemet. Azért lehettek ilyen sokan, mert még a nők és tinédzserek kezébe is fegyvert adtak. Az öregeket tették az első sorba, mert tudták, hogy azok nem kezdenek el rohangálni amikor megijednek. Ezúttal Zsolt a vezérhajón volt, ahonnan a 7G technológiának köszönhetően az egész harci teret átlátta. Méghozzá 3D-ben. A képernyőkön pontosan látta, hol állnak az ellenséges seregek és milyen harci eszközöket kívánnak bevetni. A rövidhullámú antennákat hordó drónok hatezer méter magasan repkedtek. A vezérhajó tetején is ágaskodott egy antenna, amely 868 Megahertz frekvencián a harctéri megfigyelést szolgálta. A hajó vezérlőterméből tehát tényleg mindent látni lehetett. A teremben a kapitányon kívül még ötven ember babrált a számítógépeiken. Eljött az idő a támadásra. Zsolt kiadta az első parancsot.

- Induljanak az ember ölő drónok.

 Minden hajó elején egy hosszú ablak nyílt fel, amelyből özönleni kezdtek kifelé a húsz centis  személyre szabott drónok. Összességében százezer drón süvített a kínai állások felé. Tiz perccel később a drónkezelő érzéketlen hangja szólaltmeg a hangszórókból. 

- A támadás lényegében sikertelen. Csak kétezer drón ért célba.

 Zsolt ebből rájött, hogy a kínaiaknak megvan a technikájuk a távirányítású drónok leszedésére. Ezúttal az ellenség nem csak elszánt, de minden eshetőséghez jól felszerelt. Kiadta a következő parancsot.

- Induljanak a sáskák a civilekre.

 Egymillió robot sáska berregett ki a hosszúkás nyílásokon. A katonák állásait megkerülve a civil lakosságot véve célba. Az irányító hideg hangja ismét a hangszóróból talált fülekre.

- A támadás sikeres.

 A kínai oldalon viszont őrjöngtek a tábornokok. A marsall az asztalt verte a kényelmes főhadiszállásán, ami egy számítógépekkel telepakolt konténeres teherautó volt. Kin Lee marsallt végtelenül dühítette, hogy védtelen lakosokra céloznak a légiósok. Ettől sportszerűbb harcot remélt. Tudta, hogy drónokkal nem tud visszavágni, mert azok mind lepotyognának még a cél előtt. Azt is tudta, hogy a fehér páncélos légiósokat hagyományos puskákkal nem lehet megsérteni. Nagyobb kaliberű géppuskákkal viszont leteríthetőek. A távcsövével végig pásztázta a felsorakozó légiósokat. Az egyiket hosszabban figyelte. Látta, hogy a légiós mindkét combjára pisztolytok van erősítve, amelyekben lézerpisztolyok pihentek. Két kézre fogott egy mágnespuskát. Mindkét vállán olyan szerkentyűk voltak, mintha egy ágyút miniatürizáltak volna. Ha nem tudná biztosan, hogy a teljes arcot eltakaró sisakok alatt emberek vannak, akkor azt hihetné, hogy űrlényekkel áll szemben, akik el akarják foglalni a földet. Letette a távcsövet és sietősen magához hívta a tábornokokat.

- Figyeljenek elvtársak. Hétköznapi fegyverekkel nem tudjuk leteríteni azokat a fehér ördögöket. Ezért arra gondoltam, hogy a gépágyúkat vetjük be ellenük az első sorban, amik mögött ágyúkkal durrogtatunk rájuk. Had hulljanak. Amikor közelharcra kerül sor, akkor a kések és szuronyok hiábavalóak. Legyen minden katonánál öt kilós kalapács. Lelőni és leszúrni nem tudjuk őket, de laposra verni igen. Na. Mit szólnak hozzá?

 Furcsa, furcsa, de a tábornokok helyeselték a dolgot. A gépágyúk felvették a pozíciójukat. Közéjük golyószórók is kerültek. A tüzérség is végrehajtotta a parancsot és amennyi ágyú csak létezett mind a légiósok arcába bambult bele. Lee marsall újra a távcsövébe nézett. Amit látott, attól nem lett boldog. A légiósok, akik eddig gyalogosok voltak és hosszú tömött sorokban várakoztak, az eléjük kerülő ion motorosok háta mögé ültek fel. A motorosok csak jöttek és jöttek. Egészen addig, amíg egyetlen gyalogos sem maradt. A marsall érezte, hogy most kell lépnie. A számítógéphez ült és a helikopter ezredek főparancsnokát hívta a vonalon. Az teljes arcszélességgel bele is meredt a képernyőbe.

- Igen, marsall.

A marsall rövid magyarázat melléklettel ki adta a parancsot.

- Minden harci helikopter azonnal lendüljön támadásba.

 A marsall érezte, hogy a védekezés biztos pusztuláshoz vezet. Ellenben, ha átveszi a támadás lehetőségér, akkor megtudja lepni a légiósokat. Egy biztos. A védekezés a legrosszabb taktika. A számítógépen kódot váltott és a tüzérek főparancsnokát hívta fel.

- Jól figyeljen parancsnok! A helikoptereink meg fogják ugratni a fehér lovakat. Ahogy lőtávolba érnek nyissanak rájuk tüzet. A tankokat a tüzérek mögé irányítom, hogy még több csőből lőhessék a gazembereket. Nehéz fegyverekkel le tudjuk teríteni őket.

 A helikopterek első raja meg is jelent az égen. Mint a rajzó szitakötők úgy húztak el a sajátjaik feje felett és egyenesen az ion motorokon ülők felé viharzottak. A helikoptereket mintha a felhők okádnák ki magukból. Az egyik rajt követte a másik. Százezer gép rotorja süketítette el a földön lévőket. Még pár perc és a légiósok nyakában lesznek. A vezérhajó irányítóterében Zsolt állt az ablaknál. Egyedül állt ott. Nem volt senki, aki ilyenkor mellé merne állni. Mindenki a számítógépek előtt ülve, feszülten figyelték a képernyőket. Várták, hogy a vezértől utasítás érkezzen. Az ellenséges helikopterek vészesen közeledtek. Odalent a földön pedig a fehér vértes légiósok hatalmas tömege mozdulatlanul várt valamire. Zsolt akkor adott ki hangot a torkán, amikor a helikopterek pilótáit határozottan ki lehetett venni szabad szemmel.

- Első légierő, támadás!

 Az anyahajók oldalán felemelkedtek a hosszúkás ajtók. Aztán mintha valami Istenek dézsáiból öntötték volna, úgy dőltek ki mögüle a sötét színű vadászgépek. A helikopterek már olyan közel értek, hogy meg is kezdték a tüzelést az oldal rakétákkal. Na, ekkor találták telibe őket az elképesztő sebességgel röpködő vadászgépek, melyek sokkal kevesebben voltak. Pár ezernyi vadászgép szállt szembe a hatalmas mennyiségben zörgő helikopterekkel. Ilyenkor azt várhatnánk, hogy a vadászgépek rakétavetőkkel és golyószórókkal tüzelnek. Vagy valami ilyesmi. Viszont egyáltalán nem tüzeltek. Egyszerűen áthajtottak az eléjük kerülő helikoptereken. Igyekeztek úgy forgolódni, hogy mindig legyen eléjük kerülő helikopter, melyekre úgy tekinthettek, mint a bikák a vörös posztókra. Az ütközéstől a helikopterek elemi részeikre hullottak, míg a vadászgépeknek ennyi meg sem kottyant. Zsolt mindent figyelt a magasan lévő ablakból.

- Ködösítés indul.

 Az ágyúk különös golyókat lőttek a levegőbe, melyek felfelé menet szétpukkantak. A tüzelés folyamatosan tartott mindaddig, míg egyszer csak sűrű köd ereszkedett alá, több száz kilométeres területet átláthatatlanná téve. Az irányítóterem ajtaja kinyílt és Szajha lépett be rajta, aki egyenest Zsolt mellé csoszogott, hogy a fülébe súghassa,

- A japán légiósok végeztek a nyugati részek embertelenítésével. Az európai csapatok holnap délre fognak ideérni. Találkoztam Csüng tábornokkal is. Azt üzeni, hogy ők már ebben a pillanatban is ugrásra készek. Csak jelezned kell.

 Zsolt egyenest a szemébe nézett a tündérszép nőnek és egyszeri fejbólintással jelezte, hogy örül a hírnek. Szajha az ablaknál maradt, mert látni akarta mi történik odakint. Persze nem látott semmit.

- Mond. Hogyan csinálod ezt a füstöt, vagy ködöt? Vagy mit tudom énmi ez?

 Zsolt felemelte jobb keze mutatóujját és érzékien a gyönyörű szájra helyezte. Majd hangosan, hogy félreérthető ne lehessen kiadott egy parancsot.

- Légiósok. Első raj. Támadás!

 Zsolt az elnémult hölgy szemére egy fura szemüveget helyezett, amin keresztül egyáltalán nem lehetett ködöt látni. Tisztán láthatta, ahogy a fehér vértesek az ion motorjaikat elképesztő sebességre kapcsolják. Az ellenség mindennel tüzelt, amije csak volt. Vaktában. Zsolt levette a szemüveget a nő szeméről és a csodálkozó arcba bele mondta a kérdésre illő választ.

- Ölőszőr egy mesterségesen előállított ködöt hozunk létre a pukkadó golyókkal. A részleteket mellőzve, ez a levegőben lévő páratartalmat a kijelölt helyre sűrűsíti mindaddig, amíg valódi természetes köd nem keletkezik. A hajó tetőterében elhelyezett időjárás módosítóval erre kissé rásegítünk, hogy a kialakult köd hetekig se tudjon eloszolni. Mi több, egyre nagyobb területen alakul ki újabb és újabb ködfátyol. E-képpen tudunk több ezer kilométeren átláthatatlanul sűrű ködöt kialakítani. A légiósainkat ezzel védjük a célzott találatoktól. Ők tisztán látnak, őket viszont senki se látja. Ha hátat fordítasz és a központi képernyőre tekintesz, akkor ugyanezt láthatod csak éppenséggel felülről. Úgy hatezer méter magasságból. Rálátni az egész harctérre, sőt még azon túl is és a képernyőn szintén nincs jele ködnek. Az ellenség mozgását és elhelyezkedését tudjuk szemmel tartani. Ha akarjuk, akkor akár halljuk is őket. A hadvezetőktől kezdve az egyszerű katonákig, bárkit le tudunk hallgatni. Azt már gondolom te is sejted, hogy miért. A 21. század agymosottjai tényleg inkább meghalnak, és fel sem fogják, hogy az okos telefonjuk végez velük. Figyeld csak! A légiósok már át is hatoltak a tüzérségeiken. Hamarosan torpedóként fognak belecsapódni a bevetésre váró katonákba. Ugye? Látod? Mint a kuglibábuk, úgy dőlnek el jobbra-balra. Ők ugyanis nem sejtették, hogy meg lesznek támadva. Nem is látnak semmit az éppen folyó harcokból. Amit ők láthatnak az egy dermesztő pillanat. Annak a pillanata, amikor a légiósok kirepülnek a ködfátyol mögül. Ezek a katonák ugyanis nincsenek benne a ködben. Ők még mindig azon a magasba emelkedő falon csodálkoznak, ami száz méternyire emelkedik előttük. És abból a falból, bumm! Egymillió légiós csapódik ki. Nem állnak meg, hogy ne tudjon csatározás kialakulni. Vagyis, hogy a meglepetés hatása alól ne tudjanak felocsúdni. Látod? Ezen a tisztáson ötven millió kínai tolong egymás nyakában. A légiósaink viszont úgy hatolnak át rajtuk, mint kés a vajon. Hosszú csíkokat szabnak ki belőlük. Aztán átsiklanak a Jangce folyón, hogy a túl oldalon a mongolokkal, oroszokkal és koreaiakkal harcoló, még mindig szívósan és makacsul kitartó kínai seregeket ronggyá verjék. A folyó túloldalán harcoló kínaiakhoz képest a száguldó ördögeink nem csak technikailag, de létszámban is jobb passzban vannak.

 Szajha nem tudta levenni a szemét a központi képernyőről. Sok mindenhez hozzászokott már, amióta az igazság oldalára állt, de azt a precíz összehangoltságot, amit a láthatatlan légió produkál éppen a szeme előtt, egyszerűen fantasztikusnak tartotta. Most értette meg igazán, hogy mi a különbség a légiósok és a láthatatlan légiósok között. A légiósok a dühöngésekkor jöttek össze, majd kaptak kiképzéseket. Aztán az állandó csatározás összeszoktatta azokat. A láthatatlan légiósok viszont már tizenöt éve folyamatosan összedolgoznak. Nem dühöngenek. Nem a gyűlölet hajtja őket. Ami ezeken az embereken látszik az nem más, mint a hosszú várakozás okozta kirobbanni akarás. Na végre! A pusztítás ideje is eljött! Szakszerűen és precízen. Ahogy megritkították az amúgy is maradék kínai seregeket, a hozzájuk legközelebb kerülő oroszokkal, mongolokkal és koreaiakkal lepacsiztak és már indultak is visszafelé. Ezúttal viszont a folyó mentén gépágyúk várták őket. Az átkelés alatt sokukat leszedték, de nagyobb rész ezen az akadályon átjutott és már dőltek is a kuglifejek. Ahogy a hajók elé értek, leugráltak a motorjaikról és egymás vállát átölelve beslattyogtak a rámpán. Megkezdték a megérdemelt pihenésüket. Fürdés, étkezés és egymás molesztálása. Majd ágyba bújtak. Nekik mindegy volt éppen hány óra. Csatározás után jól jön az agy kikapcsolása. Odakint viszont már indult is a következő egy milliós raj, hogy azt hitessék el a kínai katonákkal, hogy sohasem fáradó ellenséggel van dolguk. Folyamatosan folyt hát a harc levegőben és földön egyaránt. A kínai seregek a negyedik napon törtek csak meg. Már nem tudták feltölteni a kiesettek helyét és a fegyverzetük is egyre kevesebb lett. Megkezdték a polgárok menekítését. A csapatszállító teherautók hosszú sorokban kígyóztak nyugat felé. Négy teherautónyi civil mögött egy teherautónyi katona lett a kíséret. A légiósok támadása viszont egyetlen percre sem szűnt meg, ami rendkívül kifárasztotta már a kialvatlan ellenséget. Az Európai csapatok, akikhez Csüng tábornok serege is csatlakozott, keletről nyomorították a kínai katonákat. A mongol, koreai és orosz seregek pedig a Jangce folyón átkelve északról taposták azokat. Délről a láthatatlan légió szüntelen rohamai ejtették frászba az amúgy is síró kedvű kínaiakat. A kínai légierő is vészesen megfogyatkozott. Ez volt az a pont, amikor már a légiósok tudták, hogy már csak pár nap és haza mehetnek. A menekülők a Jangce folyó mentén haladva elérték a hegyes és erdős terültet. Az ion motoros légiósok nem követték őket, mint ahogy más sem. Légitámadástól sem kellett tartaniuk. A menekítést vezető százados visszajelzett a főhadiszállásra.

- Jelentem, megérkeztünk a hegység lábához. Húsz perc pihenő után folytatjuk az utunkat az
erdei úton. Értettem. Köszönöm.

 A kínai hadvezetők örültek annak, hogy az első százezres menekítés sikeres lett, ezért sietősen indították a következő százezres embertömeget. Egy órával később pedig az egész hadszínteret kelet felé igyekeztek elforgatni. A visszavonulásuk nem volt túl feltűnő. Persze ezt csak ők nevezték fokozatos visszavonulásnak. A légiósok szemében ez menekülésnek látszott. A kínai sereg a harcok forgatagában egyre keletebbre és keletebbre vonultak. Az első százezres menekülő pedig az erdő fedezékében tiplizett a lehető legmesszebb. Kívülről már nem láthatta meg őket senki. Azok sem, akik most érték el az erdő előtti tisztást és húsz perces pihenőt engedtek meg maguknak. A menekülést vezető tiszt visszajelzett a parancsnokoknak, hogy ők is harc nélkül érték el az erdőséget. Pihenő után indulnak tovább. A parancsnokok ismét csak sietősen útnak eresztették a következő százezres ember áradatot. A második hullám sietősen vette a kanyarokat, egészen addig, míg csak meg nem állította őket a ledöbbenés. Amerre csak elláttak holtak hevertek és szétroncsolt járművek. Mintha a sátán haragja sújtott volna le rájuk. A parancsnok kiugrott a dzsipjéből.

- Állj! Állj! Mindenki le a teherautókról! Gyorsan. El az úttól és feküdj!

 A katonák maguk előtt terelték a köznépet és amikor azok a keskeny úttól kellő távolságba kerültek, a fák közé fektették őket. Csak a parancsnok és a dzsip sofőrje maradt az út közepén terpeszkedve. Néma csend volt, még a madarak sem csiripeltek. A parancsnok a nyitott ablakon át benyúlt a dzsipbe és a géppuskáját vette magához, amit aztán félősen és lassan a nyakába akasztott. A szemeit nem vette le a sűrű lombokról. Libabőrös lett attól, amit maga elé vizuált. Érezte, hogy közel az ellenség. Az útmentén hasaló katonák is csőre töltöttek. Na, ekkor léptek ki a fák közül a libabőr okozói. Robotok voltak. Méretük épp akkora, mint egy orra állított teherautó. A groteszk alakjuk láttán az emberekben a vér is meghűlt. Nem támadtak azonnal. Előbb egymás mellet felsorakoztak. Vastag karjaikat egyszer fel és le mozgatták, mintha ellenőrizték volna, hogy minden rendben van-e. A polgárok viszont nem bírták tovább a félelemben való hasalást és futásnak eredtek. Ki, merre látott. A katonák nem tudtak mit kezdeni a pánikba esett emberekkel. A robotok viszont igen. Lényegesen gyorsabbak voltak az emberi lényeknél, akiknek tízet kellett lépniük, míg a robotoknak egyet. A hatalmas monstrumok aprítani kezdték a járműveket és azokat is, akik ezeken valamikor utaztak. Nem sokkal később megjelentek az embertől nem nagyobb, de a monstrumoktól is gyorsabban rohanó robotok. Rengeteg fegyvert markoló és szapora léptekre képes robot lepte el az egész erdőt. Mindenütt ott voltak. A katonák egyet-egyet hatástalanítani tudtak, de koránt sem eleget. A nagy robotoknál nem volt semmilyen fegyver. Azok csak ütöttek és tapostak válogatás nélkül. A kisebbek viszont lézerpuskát tartottak a kezükben, amivel valahogy nem tudtak célt téveszteni. Talán félórát tartott a móka, mire minden újra elcsendesedett. Az erdő előtti tisztáson már a harmadik hullám kezdett el szedelődzködni éppen, amikor az erdőből egy tizenkét éves forma fiú rohant ki és sikítozni kezdett, amikor meglátta a fajtáját. Egy katona vette őt észre először. A gyerek elé rohant, hogy a karjába vehesse.

- Mi van? Mi történt fiú?

 A gyerek szinte sikítozva hadarta el mi történt az erdőben. Alig sikerült lenyugtatni, amíg a százados elé lett kísérve. A parancsnok meghallgatta a gyerek sipítozásait és maga is egy pillanatra pánikba esett arcot mutatott. Hívta a főparancsnokságot, de megszakadt a vonal. Mivel nem sikerült összeköttetést teremtenie a vezetéssel, a saját belátása szerint döntött a továbbiakról. Azt már tudta, hogy az erdő veszélyesebb, mint a harctér, ahonnan elmenekültek.

- Irány a hegység! Ameddig csak lehet járművel megyünk.

 Az emberek felpattantak a teherautókra és a hegyek közé vették az irányt, hosszú libasorban. Ahogy elérték a szirtek lábát a parancsnok megállíttatta a kocsisort. Mielőtt behajtanának a magas hegyek közé, óvatosságból egyszer jól szemügyre vette azt. Távcsővel szinte centiméterről, centiméterre végig kémlelte. A hegyi kecskéken kívül kívül viszont nem látott semmi furcsát.

- Emberek! Indulás. A katonák viszont tüzelésre készüljenek.

 A hosszú sor legalább egy órát araszolt az egyre veszélyesebb hegyi úton, amikor már a biztonságuk érdekében végkép meg kellett álljanak. Mindenki lepattogott a platókról és gyalog folytatták az utat. Lévén, hogy innentől már csak gyalog utak léteztek legalább ötven kilométeres szakaszon. Ezt a távolságot kívánták legyalogoltatni az emberekkel ahhoz, hogy biztonságba kerülhessenek.

 Az ezredes és a hadnagy unottan kémleltek távcsöveikkel a távolba, amikor a sziklák között botorkáló tömeg áradatot meglátták. A hadnagy örömében majdnem elfelejtette, hogy csak halkan szabad beszélni.

- Na, végre! Az unalomnak vége. Nem is tudom, hogy képes leszek-e meghúzni a ravaszt, annyira el vagyok már zsibbadva. Akkor sem értem, hogy honnan tudta a főparancsnok, hogy ezek a hegyet fogják választani?

 Az ezredes válasz nélkül hagyta a hadnagya nyöszörgéseit. Magához vette a rádiót és le adta a jelet vele a harcra készülődésre. Halkan, de még hallhatóan beleszólt, hogy mindenki várjon amíg a kínaiak elegendően közel érnek. Olyan közel kell engedni őket, hogy a lerohanásukkor ne legyen idejük vissza rohanni a járművekhez. Csak ez után nézett a hadnagya szemébe.

- Fiam! Maradj nyugton. Legalább egy óra, míg ide érnek a papucsaikban. Együnk, igyunk és komótosan készülődjünk. Gondolom már mindenki testmozgásra vágyik.

 Ettek és amikor a bendőjük megtelt, borozgattak egy keveset, hogy a hangulatuk is meglegyen. Aztán a távcsőbe nézett és, amikor úgy érezte, hogy el jött a népirtás ideje, ki adta a várva várt parancsot.

- Aknavetők! Tűz!

 Az aknavetők úgy meglepték a magukba roskadt kínaiakat, hogy azok hirtelen nem is tudták, hogy merre nézzenek ijedtükben. Százával repkedtek a gránátok és ezrével hullódtak a sziklák között menedéket keresők. Legalább tíz percig tartott ez a népszerű irtás, amikor a húsz centis drónok indultak áldozatok keresésére. A menekülők ugyanis úgy szétszéledtek, hogy muszáj lett valamit tenni az összeterelésük érdekében. A még ez után is életben maradottak pedig rá csodálkozhattak a turbános alakokra, akik sortüzekkel üdvözölték őket. A mészárlás még így is legalább két órán át tartott. Az indiai katonák magasra tartott puskákkal éljeneztek. Könnyen lehet, hogy inkább annak örültek amiért végre egyáltalán magasra tarthatták a karjaikat. Kissé nyújtózkodásnak tűnt a dolog. A dolguk végeztével igyekeztek eltakarítani a holtakat és a járműveket is lelökték a sziklákról. Mindent megtettek hát annak érdekében, hogy a következő hullámnak is legyen elegendő helye az elterüléshez.

Bevezető helyett

Összefogás

 Egy kicsit az az érzésem, hogy az összefogás fogalmával túl sokan egyszerűen nincsenek tisztában. Akik az összefogást erőltetik, azok pedig tesznek is róla, hogy azok az emberek, akik hallgatják őket azok ne is lehessenek tisztában az összefogás jelentésével. Pedig a szó adja magát. Még irodalmárnak sem kell lenni hozzá. Az összefogás akkor válik az eredeti értelmévé, amikor mondjuk két ember összeáll egy bizonyos közös cél érdekében. Nem kellenek ehhez az űrben motoszkáló elképzelések. Csak mondjuk a jó szomszédok szeretnének egy úszómedencét a kertjeikbe. Csakhogy, ami minden bibivel jár, úgy egy árva úszómedence is problémás lehet. Egyedül egyikük sem tudja megvalósítani, mivel egyenként nincs hozzá elég pénzük, vagy egy száll embernek ez baromi nagy meló lenne. A jó szomszédok tehát egymás tenyerébe csapnak és a telkeik találkozásánál meg kezdik közösen az ásást. Mégpedig úgy, hogy a medence egyik fele az egyik szomszéd telkén legyen, a másik fele pedig a másik szomszéd telkébe mérjen gödröt. Anyagilag is könnyebb, hiszen a költségek közösek. Egyikük sem fizet bele többet, mint a másik, mint ahogy egyikük sem betonoz többet, mint a szomszédja. Meg tud valósulni, mert közösen tervezik meg és a kiadásokat is gondosan megfelezik. Sima ügy. Ami egyedül nem megy, az ketten vidám szórakozás. Reggelente koccintanak és leöntenek egy felest, este pedig ugyanezt a rituálét megismétlik. Ahogy az úszómedence elkészül a két család vidáman lubickol benne. Külön-külön, de leginkább közösen. Az összefogás akkor jó, ha mindenki jól jár vele. Méghozzá egyformán. Nem nevezhetjük összefogásnak azt, ha az egyik fél fizeti a kiadásokat, a másik fél pedig elvégzi a munkát. Pedig sajna a félremagyarázott összefogás leginkább erről szól. Egy valaki kitalálja és elvégzi a munka nagy részét, míg mindenki más szart se tesz, de büszkén fizeti a kiadásokat. Ebben a felállásban ki jár jól? Nyilván az, aki elvégzi a munka nagy részét, mert anyagilag megfogja érni neki. Onnantól lesz igazán röhejes a helyzet, amikor nem csak elvégzi az egyik fél a munka nagy részét, de a felépített akármi is az övé lesz. Röhejes, mert normális esetben a kész dolog azé lesz, aki fizetett érte. Na, de! Ami összefogásból teremtődik, az valamiért mindig egy ember tulajdonává válik. Azé az egyé, aki az összefogást hirdeti! Hogy mennyire kifordult a bunda manapság abból érzékelhető igazán, hogy az összefogást propagáló minden esetben azt kéri másoktól, hogy kövessék őt. Őt, aki mindenkinek jót akar. Őt, aki ismeri a nagy igazságokat és teljesen önzetlenül ossza azt meg másokkal. És a becsapottak még akkor sem ébrednek fel, amikor az igazságosztó bölcs ember, aki összefogásra sarkalja az elbutult népet, saját vállalkozást nyit mindenki pénzéből. Nem a mindenki vállalkozását, hanem csak is a sajátját. Amivel senki sem jár jól, aki pénzt adott hozzá. A modern kori szélhámosság, amihez csak illúzióba kell tudni ringatni másokat. A fogjunk össze, vagyis fogadjátok el az én ötletemet, valamint anyagilag fedezzétek a vállalkozásom alapítását, ...-nos, ha ez nem szélhámosság, akkor mi? Persze látni olyat is, amikor a szélhámosok fognak össze azért, hogy nagyobb tömegeket tudjanak csőbe húzni. A szélhámosok számára persze ez tényleg összefogás, hiszen közösen alapítanak meg mondjuk egy alapítványt, vagy nyitnak üzletet valahol. Vagy, mit ne mondjak, alapítanak egy saját pártot, aminek a feje az összefogás hirdetője. Akik mindezt tagsági díjjal és adományokkal fedezik, azok neve kuss! Ne pofázzanak bele és ne merészeljék kritizálni az észt, különben ki lesznek rúgva. A hülyeség korában, amiben most vagyunk, az összefogás azt jelenti, hogy kövessetek. Nincs benne többes szám. Nem említi senki sem, hogy „Mi” fogjunk össze. Minden esetben csak az „Én” van jelen. „Én” velem fogjatok össze. „Én” megmondom mi a cél. „Én” tudom a tutit. Értelemszerűen mindenki más hűségesen szolgáljon engem. De leginkább szolgáljon ki engem. Az összefogás valamiért hívőket jelent, de leginkább kiszolgálókat, akiknek van joguk a pénzükért és ingyenes szorgalmukért hozzá szólni, ha az dicséret. Az embereket kamu járványokkal be lehet etetni. De kamu összefogásokkal is. Pedig, aki a szót úgy érti, ahogy le van írva, „ össze-fogás” annál nem működhet a „ kövessetek”. Hogyan lehet a kövess szót összefogásnak hallani? Hogyan lehet egy valakit kiemelni és a többiek fölé emelni ott, ahol összefogás van? Sehogy! Az összefogás ugyanis nem szólhat arról, hogy valaki több lehet másoknál. Hogy a francba lehet összefogásnak nevezni azt, amikor egy valaki sokkal fontosabb lesz! Azoknál is, akik önzetlenül szorgoskodnak a sikerért. Az ilyen fajta összefogáskor az úszómedencét az építi meg, aki annak kiadásait is fedezi, de a magát fontosabbnak tartó egy szem személy, az aki kitalálta mások helyett is, hogy úszómedencére van szükség nos, ő ezt kisajátítja magának. Ugyanis az ő nevén van a projekt és az ő telkén épült fel a medence. Akik építették és anyagilag fedezték a dolgot, azok nem fürödhetnek meg benne, mert az birtokháborítás lenne. 

A legtöbb összefogást propagáló mókus kiteszi a táblát:

- Támogasd a munkámat. Adományokat az X Bankszámlámra kérem.

 Az oltásokkal, mérgezett ételekkel, flórozott vízzel és fogkrémmel agyilag meghekkeltek pedig feladják megtakarított kis pénzüket, mert úgy érzik jó ember kezébe kerül a vagyonuk piciny része. Az ügyért áldozni kell. Elképesztő, hogy mennyire fel sem tűnik, hogy az adományt kérő számlájának címe egy alapítvány, vagy vállalat felé mutat, melyhez más vállalkozások és alapítványok társulnak. Ez esetben a dolognak semmi köze az összefogáshoz. Aki összefogás propagandával kéri a sokak pénzét, az csaló lesz. Ez ugyanis egyszerűen csak támogatás. Támogatókat bárki kereshet, amikor bili gyárat akar alapítani, de hiányzik hozzá az alaptőke. Támogatni valakit, az rendben van. Támogatókat keresni, az is rendben van. Ahogy elhangzik a fogjunk össze és költsél ránk jó sokat, az átverés.

 Kár, hogy sokan félre dumálják az összefogást és egyirányúvá teszik azt. Az összefogás akkor működik és akkor jó, ha minden résztvevője ugyanolyan előnyöket szerez. Értelemszerűen, ott ahol anyagi támogatásokat kérnek összefogás címen, majd az ügy mondhatni sikeresen halad, akkor a sikert meg illik ünnepelni az anyagiakat sem sajnálókkal. Mégpedig a képen, hogy az anyagi nyereséget a támogatók között elosszák. Mivel a támogatott személyek vállalkozása elindult, tehát anyagiakat termel. Tudva levő, hogy vállalkozást azért létesít valaki, hogy anyagi nyereséget termeljen. Ennek fordítottjáért még senki sem alapított céget. Az összefogást hazudók persze úgy tesznek, mint ha csak kiadásaik lennének, bevételeik nem. Ezért még több pénzt kérnek és folyamatosan pénzt kérnek, annak ellenére, hogy a nevük mögött ott van a Kft. felirat. Ahelyett, hogy agyonvernék, még dicsérik is szegény vállalkozót, amiért olyan sokat tesz az emberek összefogása ügyében. Ne már! Egy vállalkozónak az az érdeke, hogy jó színben tüntesse fel magát azok előtt, akiktől a nyereségét remélni meri. A mi esetünkben az összefogást becsócsálók előtt. És az idiotizmusba szeretők nem veszik észre, hogy semmit sem kapnak viszont a pénzükért, a lelkes támogatásukért. Csak szép szavakat, ígéreteket és parancsokat. Na meg persze a megveheted ezt és belépőt fizethetsz a további előadásra. És az se baj, ha tagdíjat is fizetsz. Mondjuk százezret, kötelezettség vállalással. Jó esetben öt százalékkal olcsóbban vehetsz meg egy a Kft. neve alatt megjelent könyvet, pusztán azért, mert anyagi támogató vagy. Pedig ott ahol összefogás van, ott nincs aki pénzt merne kérni olyanoktól, akik anyagilag, avagy fizikailag és szellemileg támogatnak egy ügyet. Ott nem egy Kft. neve alatt fog megjelenni az új könyv, hanem a támogatók nevével, akik ezt nyilvánvalóan ingyen meg is kapják. Mivel komoly részesei a könyv megjelenésének, annak ellenére is, hogy egy sort sem írtak hozzá. Minden egyes eladott könyv után pedig minden egyes támogató megkapja a maga részét, sok-sok köszönetnyilvánítások közepette. Ugyanis ez közös erővel jöhetett csak létre. Hogy a fene egye meg. Még azt is elfelejtik sokan, hogy ott ahol összefogásra buzdítanak és ezért minél több pénzt igyekszenek kisajtolni a fellelkesedettből, ott bizony a pénzzel támogató egyben jogot vesz arra is, hogy beleszóljon. A véleményét és akaratát innentől nem lehet félvállról venni. Ha elfogadták a pénzét, akkor a közös ügybe be is illik avatni. A magyar agymosott mentalitásra épülő összefogás hívők, vagy inkább hitegetők viszont nem ezt teszik. A pénzzel finanszírozót kizárják a belső ügyekből mondván, hogy pénzt adhatsz, akár jó sokat is, de ne akarj beleszólni a dolgokba. A te dolgod pénzelni minket, a mi dolgunk megmondani neked mit tehetsz és mennyit fizess még, a te dolgod ezek után még az, hogy helyeselj és hülye gyerek módjára tapsolj. És elfogadják a hülyének nézést a nyomorultak.

A nagy Dél-Amerikai háború

 Texas lett a gyülekezőhely. Az amerikai hadsereg és a szabadságharcosok egységbe szerveződtek. Közel ötvenmilliós szabad hadsereg állt össze Attila szervezésében. Nagy lett hát a sürgés-forgás. Akkora hadsereget összeszoktatni és élelemmel, fegyverzettel ellátni kőkemény feladat. A várakozás csak emésztené a készleteket, ezért Attila a mielőbbi harcba indulást sürgette. A mexikóiak már meg is indították első támadásaikat Honduras ellen. A hondurasiak nem jelentettek komoly veszélyt a harmincmilliós mexikói hadnak. A hondurasiak kapaszkodtak, amibe csak tudtak, pedig érezték, hogy a mexikóiakkal szemben vajmi kevés az esélyük. Kezdetben ezért a mexikói fölény volt érzékelhető. A harcok akkor torpantak meg, amikor a nicaraguai harcosok is beszálltak a háborúba és a hondurasiak segítségére siettek. A mexikói katonák innentől már csak araszolva haladtak előre. De haladtak. Megállítani, avagy visszaverni őket képtelenség. A Costa Rica vezetés úgy vélte, hogy a saját megmaradása érdekében szintén Hondurasba kell küldje fő seregét. A mexikóiakat még ez sem tudta megállítani, csak lefékezni. A városi harcok azok, melyek napokig egy helyben folytak. Végül is még mindig a mexikóiak kerekedtek felülre. Panama minden fegyvert tudó embert Nicaraguába vezényelt, hogy a Hondurasi határnál egy hátvéd vonalat képezzen. A mexikóiak kilométerről, kilométerre araszoltak előre. Minden darab földért keményen meg kell küzdeniük. Honduras legnagyobb része felperzselve és asszonyok, gyerekek tetemeivel lett borítva. A mexikói katonák senkit, de senkit nem kíméltek. Főként a gyerekeket nem. Nem akarták, hogy utódaik maradhasson az agymosottaknak. Gyakorlatilag Hondurast egy hét alatt teljesen letarolták. Az ország úgy nézett ki, mint a búzatábla sáskajárás után. A Nicaraguai határnál viszont megtorpant a harc. Az ide visszavonult hondurasiak egyesültek a más országokból érkezett seregekkel. A mexikóiaknak ez már kemény diónak ígérkezett. A mexikóiak támadásait sorra visszaverték. Naponta négy támadást indítottak, de mindhiába. Nicaraguába már nem tudtak betörni. Már kezdtek büszkék lenni magukra a védekezők, amikor az amerikai hadsereg a mexikóiak mögött felsorakozott. Ettől a naptól kezdve minden megváltozott. Az összefogott amerikai és mexikói gyilkoló gépezet úgy tarolta le Nicaraguát, mint a homok a Szaharát. Senki se hihetné, hogy itt valamikor egy gyönyörű ország volt, boldog lakókkal. Minden romokban és a holttesteken csak lánctalpasokkal lehetett átgázolni. Gyalogosan már nem. A halottak milliószámra és kupacban hevertek. Akik tehették Kolumbiába menekültek, ahol ekkor már nagy volt a készülődés egy hatalmas összecsapásra. Ehhez az összecsapáshoz még a menekülteket is befogták. Costa Rica és Panama pusztán néhány nap alatt esett el. A mexikói és amerikai seregek viszont megálltak Kolumbia határánál. Úgy döntöttek, hogy az elfoglalt területeket előbb kitakarítják, mielőtt újabb harcokba bocsátkoznának. Volt mit eltakarítaniuk, aminek a kolumbiaiak nagyon örültek. Időt nyertek. Legalább is azt hitték, hogy az idő nekik dolgozik. Brazília felől viszont akkora seggbe rúgást kaptak, amitől elszédültek. Az Amazonon átkelt brazil seregek elözönlötték Kolumbia déli részét. A védők próbáltak segítséget kérni Venezuelától, de erre halvány esély sem mutatkozott. Venezuelába ugyanis a láthatatlan légió tört be, melyet a spanyol és német légiósok fedeztek. Venezuelában köhigcsélni sem maradt idejük az embereknek. Öt nap múlva már ilyen ország nem is létezett. Kolumbiában erre nagy lett a pánik.

- Jön a láthatatlan légió! Jönnek!

 Legszívesebben megadták volna magukat, hiszen a láthatatlan légióval képtelenség felvenni a harcot, ezt már valamennyien tudták. Hogy ezt nem tették annak csak egyetlen oka van. Azt is tudták, hogy úgysem hagynának élve senkit sem. Egyszerűen nincsen más választás. Küzdeniük kell az utolsó emberig. A láthatatlan légió mindig ad esélyt a hősi halálra. Na ekkor indult meg újra a mexikói-amerikai had, hogy Kolumbiára halálos döfést mérjen. Nem tartott hónapokig a harc és nem létezett eszköz, ami akár csak megfékezhette volna a támadókat. Északról a mexikói-amerikai seregek. Délről a brazilok és keletről a láthatatlan légió. Ebből a halálos szorításból egy szúnyog sem tud kirepülni. Ecuadorban ekkorra már akkora lett a pánik, hogy a hadsereg és az ország teljes lakossága Peruba menekült. Kolumbia romjai felett egyesült a mexikói, amerikai és brazil felszabadító sereg. Ecuador polgárainak lépése érthető volt. Ugyan ki szállhatna ezzel szembe? A láthatatlan légió viszont folytatta saját magányos harcát Guyana leterítésével, ami teljesen igazságtalan háború lett. A guyanai emberek viszont büszkén és hősként haltak bele egy olyan háborúba, amelyben az esélyük még a nullát sem érte el. Az argentin seregek ekkor támadták meg Chile keleti részeit. Ami teljes határ menti invázióra sikeredett. A chilei seregek csak az első két napban álltak vesztésre. Végül is megtudták állítani az argentinokat, amin azok igen csak komolyan meglepődtek. Ekkora ellenállásra még véletlenül sem számítottak. A chileiek viszont már rég felkészültek egy esetleges argentin felől érkező támadásra. Nem érte őket váratlanul a dolog, és ezt érezték meg az argentinok. A japán és francia légiósok érkezése és azok technikai fölénye törte meg a védekezőket, ami után az argentinok elözönlötték Chile teljes területét, felőrölve a megmaradt erőket. Peruban ekkorra már a beszarás uralkodott. Az a bizonyos foggal-körömmel hadonászás, amivel az észak felől érkező hármas fogatott igyekeztek megfékezni. Rettegés és káosz jellemezte az országot. Főként, amikor megtudták, hogy Suriname is elesett és a Francia Guyana is kalimpál éppen az életéért. Az észak felől érkező felszabadítóknak mivel Ecuadort meg sem kellett támadniuk, egyenest Perunak eshettek. A védekezés nem volt szervezett és összehangolt, ezért nem izzadtak meg túlságosan a támadók. Nagy nyugalommal csoszogtak előre, mind több területet tisztítva meg. Bolívia volt az egyetlen, ahol a védekezés helyett inkább a támadást vélték okosabb lépésnek. A gyáva védekezéstől ez valóban okos vezetőket sugallt. Az argentinok éppen Peru felé igyekeztek, amikor a bolíviai seregek meglepetésszerű támadást intéztek az argentinok ellen. Nem is kis sikerrel. Az argentinoknak fel kellet hagyniuk Peru hegyeiben való gyönyörködéssel. Bolívia és Argentína között ezzel kiegyenlített harc alakult ki. Egyik sem tudta a másikat két vállra fektetni. Tartott ez addig, amíg a láthatatlan légió bele nem köpött a bolíviaiak levesébe. Megérkeztek. Mintha az égből pottyantak és a földből nőttek volna ki. Az ország lakóinak napjai ezzel meg lettek számlálva. Ez sem tartott négy napnál tovább és az argentinokkal karöltve Paraguay is fokozatosan eltűnt a térképről. Uruguay elesésével egy időben pedig Perut is bekebelezték az északról érkezők. Egy héttel később Buenos Airesben rendezték meg Dél-Amrika felszabadításának ünnepét. Mexikóiak, Brazilok és Argentinok együtt rendeztek meg egy akkora karnevált, amit a világ még nem láthatott. Ezen a nagy szabású ünnepségen részt vettek a német, francia, spanyol, portugál, japán és magyar légiósok is, akik maguk is hozzájárultak az ünneplés értelméhez. A három napos ünneplés után ültek aztán össze a vezér egyéniségek, hogy felosszák egymás között a kihalt területeket. Az argentin vezetők az országhoz kívánták csatolni Chile és Bolívia területét. Ők ehhez ragaszkodtak. Más vezetők, köztük a brazil vezetők is viszont úgy értékelték, hogy Paraguay, Uruguay és Peru is Argentin területéhez illik jobban. Az argentin vezetők ekkora terület bővülést nem reméltek, ezért meglepetten és hálásan ölelték magukhoz a brazil vezetőket, akik Argentína mellett szavaztak. A brazilokhoz került Francia Guyana, Suriname, Guyana és Venezuela területe. Mexikóhoz lett csatolva Honduras, Nicaragua, Costa Rica, Panama, Kolumbia és Ecuador. A mexikói, argentin és brazil vezetők pezsgőt bontottak és koccintottak egymással a nézeteltérésektől teljesen mentes megállapodás örömére, amire a légiósok parancsnokai éljenzéssel és tapssal konstatáltak. Egy valaki nem volt csak ezen a megbeszélésen jelen. Zsolt, a láthatatlan légió főparancsnoka. Keresték, de mindhiába. A láthatatlan légiónak is csak a hűlt helyét lelték. Senki sem vette észre, hogy mikor tűntek el és, hogy most hol lehetnek? A főparancsnok pedig nyilván ott van, ahol a fehér vértesek serege. Hol is?

Sírva vigad a ..

 Új Malajziában, a volt Madagaszkár szigetére, sorra érkeztek a légi buszok. Egy légi buszba kettőszáz ember fér be. Ellehet hát képzelni, hogy az ötezer légióst hazaszállító légi járművek mekkora feltűnést keltettek a szigetlakók számára. Rohantak is a leszállóhelyekre, a kezük ügyébe eső dolgokat hevesen lengetve. Asszonyok, kik karjaikon kicsiny gyermekeiket tartották. Idős hölgyek, kik fiaikat várták vissza a szörnyűséges háborúból. Idős urak, akik kalapjukat lengették könnyes szemekkel.

- Megjöttek a fiaink!

 Finoman értek talajt a légi buszok, melyekből zöld-fekete egyenruhás, a harcokban megedzett legények lépkedtek ki katonás sorokban. A légi járművek előtt fegyelmezetten sorakoztak fel. Remegett a levegő körülöttük, hisz ki ne sejtené róluk, hogy legszívesebben a gyermekeiket kapnák karjaikba és asszonyaikat ölelnék heves gyöngédséggel. Ugyan ki ne érezné azt, hogy eme fegyelmezettséget mutató harcosok mennyire a szüleik kebleire kívánkoznak. Mereven álltak, mintha kőből lennének. A vezényszót várták. Azt a szót, ami felszabadítja őket. A szót, mely eltörli a szigort és megsemmisítő csapást mér a fegyelemre.

- Légió! Viiigyázz! Légió! Jobbra át! Légió! Oszolj!

 Az emberek futólépésben közeledtek egymáshoz, mintha felakarnák egymást öklelni. Mindenki a könnyeit törölgette és ellenállhatatlanul csókolgatta a másikat. A szülők remegő kezekkel simogatták meg az életben hazatért gyermekeiket, akikre határtalanul büszkék voltak.

- Itt vagy végre! Túlélted. Vége van! Végre! Vége.

 Megérkeztek a föld felett lebegő buszok, melyek hazáig szállították az egymásra talált családokat. A hősök aztán otthonaikban folytathatták a család létezésének örömét. Van mit mondaniuk egymásnak.

 A légi buszokból még csak most lépkedtek ki a parancsnokok. Akkor, amikor a hazatértek már mind szétszéledtek. Felszegett fejjel és szélesen lengő karokkal, díszmenetben közelítették meg a térdre borultan sírokat. A keserűségtől tartásukat vesztett szerelmetesek többen voltak, mint az örömtől felajzottak. Túlságosan is sokan nem kapták vissza a haláltól féltett fiaikat. Túl sok özvegy verte ökölbe szorított kezével a könnyeivel áztatott földet. A parancsnokok, a fájdalomba majd belepusztulók elé érve, vigyázzba vágták magukat és tisztelegtek. Egy magányos trombita a gyászindulót fújta. Búcsúztak az elhunyt hősök szellemeitől.

 Zsolt egy külön gépen érkezett Toliarába, ahol a leszerelt ezredparancsnokok és a sziget vezetőinek kijelölt vénei várták. Maga sem érkezett egyedül. A francia hős, Dartan és a Spanyolok által nagyra becsült Potos üdvözölték elsőként a maláji vezetőket. A malájok, a felszabadító harcok legkiemelkedőbb személyeit egy igen csak nagy helységgel rendelkező nyílt épületben fogadták. Az épületnek nem voltak ablakai és ajtaja sem. Az asztaloknál ülők gyönyörködhettek a tenger életet sugárzó hullámaiban. A portugálok vezetője mellett a németek legendája is belépett az épületbe és öleléssel üdvözölték a már bent lévőket. Zsolt és kísérete érkezett utoljára, akiket meglátva mindenki talpra ugrott és fejet hajtva köszöntek. Zsolttal együtt érkezett ír Icke és a tőle leválaszthatatlan skót Walles, akik egy számukra igazán csinos hölgyet fogtak közre, mintegy véletlenül. Ez a hölgy Szajha volt, aki egy fekete párduc mögött lépkedett. A volt Madagaszkári tiszt, mindenki szemét elkápráztatta szépségével és a tábornoki rangjelzést viselő zöld-fekete egyenruhájával. Őt viszont Kukorica János és Attila a hun vették közre. Persze úgy tettek, mintha a fekete hölgy tünemény testi épsége érdekelné csak őket. Zsolt két oldalán viszont fura fekete emberkék battyogtak, igen csak hevesen magyarázva neki valamit. Csak akkor hallgattak el és estek zavarba, amikor az épület belsejébe értek és mindenkit egyenként üdvözölni kellett. Zsolt bemutatta fura társait a többieknek.

- Kérlek fogadjátok magatok közé ezt két jó embert, akik nem hősök, még csak nem is megválasztott vezetők. Úgy érzem mégis itt a helyük a fontos emberek között. Ez a magas bárgyú képű, Untat ezredes az Egyesült Afrikai északi seregek parancsnoka. Emez pedig Bata úr, a rendkívül éles eszű Dél-Afrikai tanító.

 Csodálkozásban nem volt híján a társaság. Mégis mosolyogva fogadták a közéjük nem illőket is. Hajukban virágokkal érkeztek azon maláji hölgyek is, akik gyümölcsöket és italokat hoztak az asztalokra. Zsolt kerülni akarta a hivatalos és katonás légkört ezért választotta összejövetelük helyszínéül a Maláji tengerpartot. Itt nem kell senkinek sem feszélyeztetni magát és a rangok sem sokat jelentenek. Egy valamikor több fogat is mutatni tudó idős úr nyitotta meg a beszélgetést.

- Legyetek üdvözölve a Maláji Afrikában. Rendkívül hálásak vagyunk amiért elsőként hozzánk tértetek be, ezért elnézéseteket kérem, hogy csak szerény vendéglátást tudunk számotokra nyújtani. Remélem, hogy a jó szándékunk és szeretetünk kárpótolja a hiányosságainkat.

Zsolt felállt és fejet hajtott az idős ember előtt, majd ecsetelni kezdte jövetele célját.

- Számunkra a megtisztelő, hogy veletek lehetünk. A körülmények így is pompásak. Kérlek meséld el nekünk miképpen rendezkedtetek be? Mivel ti voltatok az elsők, akik fegyvert fogtak a globalista hatalom ellen, ezért ti vagytok az elsők is abban, amit én példamutatásnak nevezek. Azért van itt több ország vezetője is, hogy tanuljanak tőletek. Az új világ felépítésében a segítségeteket kérik.

 A maláji foghíjas bácsi szeméből a könnyek is kiperegtek Zsolt szavai hallatán. Persze ez a meghatottság személyes élmények következménye is lehet, hiszen egy olyan öreg ember volt, aki életében nem kapott még ekkora tiszteletet. Sőt! A globalista világban soha sem kapott még semmiféle tiszteletet. Nyűg volt a társadalom vállán, akit oltásoknak hazudott mérgekkel igyekeztek elpatkoltatni. Egy nem kívánatos személy, aki a népirtásnak nem kívánta alávetni magát, ezért kirekesztett lett és álhírterjesztő. A megkeserített mindennapjai törtek most elő a szemeiből. Emlékezett. Emlékezett arra, miért fogott fegyvert. Emlékei közül feltörtek mindazok, amik eddig vele történtek. Ezen emlékek között viszont egy villanásnyi sem volt, amikor őt tisztelték volna bármiért is. A láthatatlan légió főparancsnokával áll most szemben. A lábai remegnek, a torka összeszorul. Ő, aki szebb időkben csak egy közgazdaságtant tanító egyetemi tanár volt, a világ leghatalmasabb emberével áll szemtől szemben, és az arra kéri őt, hogy tanítson neki valamit. Ezt nem lehet száraz szemmel megélni. Főként, ha azt veszi alapul, hogy a teremben összegyűltek nála kivétel nélkül sokkal, de sokkal okosabb emberek. Hogy az ő tanácsai számítanak, ezt remélni sem merte. Valahol a legmélyebb tudatában felfogta, hogy ez már nem az az idő, amikor a hatalmon lévő urak dirigálnak és a legmélyebb réteg pedig rettegve szót fogad. Megélte azt, hogy az ő szava számít. A szemében mégis az itt jelenlévők hatalmasabb urak voltak, minden eddiginél. Oly annyira, hogy a szíve majd kiugrott a helyéből. Olyan elképesztő személyiségekkel van egy fedél alatt, akik a gőgös és kapzsi, valamint hatalom éhes földet irányító hatalmasokat egyszerűen csak seggbe rúgták, majd elvették azoktól életüket és minden vagyonukat, hogy az egyszerű embereknek adhassák mindazt. Nem mutatkozik gőgösség és a hatalom mámora. A szeretet és tisztelet vette át a hatalmat. Igyekezett hát az öreg ember mindenben rendelkezésre állni, amiben csak kérik.

- A berendezkedésünk alappillére a vissza a természetbe. Együtt kell tudnunk élni a természettel. Nem ellene, hanem vele vagyunk. Ha vele vagyunk, akkor a természet gyakorlatilag mindent megad nekünk, amire csak szükségünk lehet. És sohasem lehet szükségünk többre, mint amit a természet nyújtani tud. Nem kívánhatunk többet, mert ez is jóval több, mint amit felfogni tudunk. Bőséges a termésünk. Az állatgazdaságok egészségesek. Olyan hetven százalékos az önellátási képességünk. Vannak, amiket nem tudunk magunk előállítani. Vannak amik ezen a szigeten nem termelhetőek. Viszont ezek nem okoznak semmilyen fennakadást, mert beérjük azzal, amink van. Beérjük annyival, amennyit saját erőnkből teremteni képesek vagyunk. Nálunk a száz fős falurendszer vált be. Persze vannak, akik önálló tanyasi életre vágytak, viszont még azok is együttműködőek és kiveszik a részüket a békés világ építésében. A százfős falvak specializálódnak egyes ágazatokra, illetve tevékenységekre. Az állattartók kizárólag csak állatokkal foglalkoznak, hogy az egész országot elláthassák hússal, tojással, tejjel és állatbőrrel. Más faluban pedig kizárólag az állattakarmányokkal foglalkoznak, hogy az állatokat tartók ne piszmogjanak ilyesmivel. Hiszen úgy általában mindenki tart valami háziállatot, hogy ne minden csak az állattartóktól függjön. Mindenki termel némi zöldséget és gyümölcsöt, hogy ne rójon hatalmas terhet a zöldség és gyümölcsöt termelő falura. Ahol segítséget kérnek, oda a kívánt létszám segíteni siet. A betakarítások időszaka rendszerint ilyen, mert száz ember sem bír vele. Ahol most vagyunk ezt neveztük ki fővárosnak, mivel közvetlen a tengerparton van. A hajószállítás innen oldható meg a legkönnyebben. Ez a város ezer fős. Azt mondom város, de mint láthattátok itt csak kertes házak vannak. A fővárosiak dolga a termékek elosztása és raktározása. A más országokkal való cserekereskedelem működtetése. A világ vanília termelésének a kilencven százalékát mi végezzük. A fővárosban vannak a helyi és nemzetközi piacok, ahol a szabadon elvihető termékek sokaságát lehet meglelni. Ide leginkább a Dél-Afrikai emberek jönnek, de a Német-Afrika és Portugál-Afrika, valamint a Mozambiki kíváncsiskodók is beugranak, hogy elvihessenek ezt-azt. Ők is ide hozzák a többleteiket ezért a piacokon más ország termékei is fellelhetőek. A békés új világ működési elvének a lényege, hogy a többleteinket adjuk azoknak, akik hasznát látják benne. Ezért minden ország a maga többletét más országok piacaira dobják be. Ami nálunk többlet, az máshol hiányként jelenik meg. Ezen hiányokat kölcsönösen pótoljuk. A termelésünk minden téren ehhez igazodik. Annyit termelünk, amennyi szükséges. Nem többet és nem kevesebbet. Az, hogy az élelem és úgy általában minden elemi jogon mindenkinek ingyen jár, valamiért jól működik. Az emberek felelőssége, hogy az emberiség jól éljen. Nem üti fel a fejét az önzőség és a felesleges többlet felhalmozás az egyéneknél, hiszen ha bárki, bármit megkaphat csak azért mert van, akkor senkinek sem kell több, mint amire tényleg szüksége van. Két hónapja már Európa is bekapcsolódott a nemzetközi piacok termékeinek bővítésébe. Egyre jobban állunk hát életszínvonalilag. A kötelességek letudását, vagyis a munkavégzéseket napi négy órában tudjuk elvégezni. Az emberek szabadideje bőséges lett ahhoz, hogy boldog családi életet élhessenek. Sokan ezért szeretnek átugrani más országokba, hogy nézelődjenek és barátságokat alakítsanak ki. Könnyű megszokni a gondtalanságot, de még mindig kevesen vannak, akik ezt el se tudják hinni. A csontokba annyira beivódott, hogy országfők dirigálnak, miniszterek törvénykeznek és az állami szervek büntetnek, hogy még azt sem sikerült megszokniuk, hogy nincs rendőr sehol. Szerintem egy évtized szükséges ahhoz, hogy mindenki felfogja nincsenek már állami intézmények, nincsen kormány és külföldi adósság, ami rabszolga munkába kényszerítene. Tulajdonképpen semmi sincs már abból, amit egy évvel ez előtt még a világnak ismertek. Ma már mégis azt tartják hihetetlennek a fiatalok, hogy hagyták az emberek magukat szűk kis csoportok által becsapni és irányítani. Hogy történhetett meg, hogy egyetlen uralkodó seggébe bújtak az emberek? Furcsállják, de ma már örülnek neki, hogy mindennek vége. Ha az emberek műveltek és okosak, valamint érzik egyéni felelősségüket a föld és más emberek irányába, akkor sohasem történhet meg, hogy egyesek mások kárára hasznot húzzanak. Nálunk a B terv működik és az emberek azon izgulnnak, nehogy ezt is elcsesszék.

 Kukorica János lett az, aki szót kért. Annyira tetszett neki az öreg ember magyarázata, hogy szinte türelmetlenül várta, hogy ő is adhasson magából valamit. Az idős ember leült és János pattanta helyére.

- Üdv! Én a magyarokat képviselem, akik holnap délre fognak ide megérkezni, hogy az örömötöket tovább bővítsék az Internet, rádió és televízió bevezetésével. Ma már ezek egyike sem olyan, mint az átkos rendszerekben volt. Ma azért használjuk ezeket, mert hasznos és nem azért, mert elüthetjük velük az időnket. Nem használunk űrbe köpött eszközöket. Olyan, mintha az analóg technikához térnénk vissza, pedig az eddigi ismert technológiától is modernebb eszközeink vannak. Ezért a helyi adók felállatásával, valamint a kábeles megoldásaink sokaknak úgy tűnhet, mintha a múltba mennénk vissza, pedig a kábeles megoldás mindig is jobb volt az űrszondás mikrohullámoktól. Az Internet sebessége az eddigiek százötvenszerese, amit felfogni is nehéz, amíg ki nem próbáltak. A 8K képminőséggel pedig a televíziózás is egy új korszakba lépett.

 Wallest viszont az érdekelte leginkább, hogy mikor mennek már országjárásra. Látni akarta a piacokat és az állattartókat, de úgy általában mindent, hogy hazatérve továbbadhassa, mind azt, amit itt látott és tapasztalt. Talán két óra beszélgetés után jelent meg a lebegő busz, amibe mindnyájan kényelmesen befértek és az idős ember, aki minden helyi maláji nevében beszélt, szorgalmasan tartotta az előadásokat bárhova is érjenek éppen. A legtöbben bámulattal figyelték, hogyan építettek fel itt egy emberségesebb és csodálatra méltó világot a helyiek. A piacok sokszínűsége és bősége letaglózta őket. Lenyűgözte őket, hogy szinte minden földrészről vannak itt bámészkodók, termékeket keresők. A piacok nemzetközi találkozóhelyek, ingyenes szállókkal, hogy a messziről jövők pihenni is tudjanak élvezve a helyiek kiszolgálását. Minden egyszerűen szép volt. Egyszerű és mégis csodálatosan szép. A levegőben jöttek és mentek a légi buszok, melyek a piacok mögötti leszállókat használták. Az utakon ionmotorokon suhantak emberek az egyik piactól a másikig. A helyi falusiak a magyar találmányt részesítették előnyben ezért szinte mindenkinek volt. A nyolcvan kilométeres sebességre képes kerékpárt. Külön kerékpár utak lettek hát kialakítva számukra, hiszen a legtöbben inkább biciklizni szerettek. A helyiek a piacokban lévő éttermeket szokták előszeretettel felkeresni, ahol természetesen díjtalanul étkezhettek. A kerékpár tárolók ezért dugig voltak. Jöttek. Megebédeztek, majd felültek a kerékpárjaikra és huss. Egy pillanat alatt eltűntek, hogy a semmiből érkezőknek helyet adhassanak. Wallesék nem tudták, hogy hova és merre nézzenek először. Innen a marhatenyésztőkhöz mentek, akik megtudták lepni a látogatókat azzal, hogy a marhákat lebegő micsodák terelgették. Légi pásztorok dolgoztak az emberek helyett. Robotok takarítottak és hordták egy kupacba a trágyát. Megdöbbenve látták, hogy a modern technika mennyire beilleszthető az emberek mindennapjaiba anélkül, hogy a természetet ehhez csesztetni kellene. Három napot töltött itt a díszes társaság, aztán Dél- Afrikába mentek, hogy az ottaniak dolgait is megbámulhassák. Az öreg ember sokáig mesélt még a falusiaknak a nagy vezérek látogatásáról, ami hosszú időre főtémája volt a helyieknek.

Önfeláldozó tábornokok

 Nebraska, Lincoln városában teljesen pánikba esve tanácskoztak a tábornokok. A színpompás és elegáns város illett a vezetők rangjához és ruházatához. A tanácskozó teremben vagy százan taposták egymás lábujjait. Jelen voltak az új miniszterelnök és a hozzátartozó flancos miniszterek, valamint a pénzhatalmi elithez tartozó, jelenleg még mindig roppant gazdagok szűkös köre is. Érthető okokból az izgalmuk középpontjában a saját életük állt. Valahogy érezték, hogy ez az utolsó nagytanácsi összejövetelük, amitől varázs eredményeket reméltek. Tény, hogy csodára lenne szükség a jelenlegi igen csak vesztésre álló helyzet megváltoztatására. Véder tábornok felsietett a kiemelt színpadra, hogy alakját mindenki észrevegye. Mivel látszott rajta, hogy mondani akar valamit, a legtöbben elhallgattak és a pezsgőspalackos asztalaik köré ültek. Pont úgy, mint a süllyedő Titanic elképesztően gazdag utasai, akik még mindig a rangjukon alulinak vélt pezsgőspoharak minősége miatt bosszankodnak. Véder tábornok megjelenése rendkívüli tiszteletet parancsoló. Két méteres és az ötven éves kora ellenére izmos alakján feszült az egyenruha. Hangját az állandó szivarozás olyanná tette, mint egy süllyedő hajó kürtjét. Ez a kürt viszont megkívánt szólalni.

- Uraim! Bizonyára sejtik, hogy az utolsó tanácskozásunkhoz értünk. A Dél-Amerikaiak vezetője holnap reggelre ígérte be a végső leszámolást. Vagyis az általános támadást. Esélyt kaptunk a megadásra, amiről tudjuk épp akkora mészárlást jelent, mintha folytatnánk a harcot. Szóval folytatnunk kell a harcot. Csakhogy! Százmilliós latin sereget nem tudunk feltartani, ha egyszerre indul meg ellenünk. Már csak húszmilliós katonasággal rendelkezünk. Ha csak ennyi lenne a gondunk, akkor is tudjuk, hogy max. egy hetet bírunk ki. De nem csak ez az egy gondunk van. A lázadók egyre több területet vesznek el. Ma már ezen lázadó tömeg messze többségbe került nálunk, és ők is ide tartanak. Ők azt követelik, hogy a pénzhatalmi elitet adjuk ki nekik az akasztós ünnepségeik megtartása végett, különben mindenkivel végeznek. Nem is tudom hogyan fejezzem ki magam. Szóval. Végünk van! Hacsak... Ha kiadjuk a pénzeszsákjainkat, akkor a lázadók hajlandók szembeszállni a latin ellenséggel. Ugyanis az érdekek egyeznek. Amerika számukra is a hazájuk, amit megakarnak védeni a betolakodóktól. Ahhoz viszont nekik is szükségük van a mi seregeinkre. Éppen úgy, mint ahogy nekünk is szükségünk van az amerikai polgárok hatalmas tömegére.Kérdés, hogy megtudjuk-e tenni azt, hogy a nagy hatalmú urainkat a csőcselék elé lökjük?

 A pénzcsörgetők felpattantak asztalaik mellől és akkora hisztériát rendeztek, amitől kifordult a terem magából. A fegyvercsörgetők szintén üvöltöztek, ami Véder tábornokot a színpad szélélre való ültetésre kényszerített. Lábait a színpad szélén lógatta le és elkeseredetten lóbálta a fejét. Tudta, hogy a helyzetükre nincs jó megoldás. Főként akkor nem, ha a vezetők egymás torkának esnek. Szerencsére a katonák ebből mit sem sejtenek. A katonák, akik ebben a pillanatban is farkasszemet néznek a latinókkal és azt hiszik, hogy parancsnokaik megoldják a gondokat. Már vagy egy órája folyt a ki, ha én nem, és különben is te vagy a hibás őrjöngés a teremben, amikor a színpad hátsó helyiségei felől egy ősz hajú, huszáros ruházatú ember kopogott a magas szárú csizmájában a színpad közepére. Minél többen vették észre a fura jelenséget, annál csendesebb lett a terem egésze. Zsolt odacsapta csizmája talpát a színpad deszkájára és egy röpke néptánc mulatságot rendezett önmaga szórakoztatására. Na, erre már tényleg mindenki odafigyelt és tátott szájjal némultak el. Zsolt örült annak, hogy megértették őt. Most már úgy érezte nyugodtan beszélhet.

- Urak! Én a láthatatlan légió főparancsnoka vagyok, ha valaki még nem tudná. Akiknek remegnek a lábai, azok nyugodtan foglaljanak helyet. Többségüknek ugyanis van okuk remegni. Nem azért jöttem, hogy kérjek hanem, hogy utasítsak. Az Oroszországi háborút követően a láthatatlan légió egy hetes pihenőt kapott. Ez tegnap járt le. Másfél óra múlva százötvenmillió légiós fog érkezni Texasba, ahol csatlakoznak hozzájuk a felszabadító harcot folytató amerikai polgárok is. Önök uraim, nem tehetnek mást, minthogy a megmaradt hadsereget a polgárok oldalára állítsák, hogy Dél-Amerikában is békét teremthessenek. A világháború az amerikai kontinenssel véget ér. Adják fel! Nincs esélyük a latinókkal szemben sem. Akkor mit tehetnének a hamarosan ide érő amerikai tömeggel? A láthatatlan légió számára pedig még vacsorának sem lesznek elég. A világhatalmi rögeszméiket fojtsák pezsgőbe, aztán hagyják szépen, hogy önöket is megfojtsák. Véder tábornok úr! Kérem adja ki a parancsot a kapzsiságukról híres emberek elfogására, akiket át kell adni a népnek. Amerika ezáltal nem semmisül meg. Sőt! Egy virágzó és békés országgá alakul át. Legyen hát önökben annyi tartás, hogy beismerik a vereségüket. Nem szégyen az, csak kellemetlen. Kellemetlen, mert csak két választásuk marad. Fejbe lövik, vagy főbe lövetik magukat. Itt a vége. Fuss el véle.

 A lebénult hallgatást még erősebb hangzavar váltotta fel. Viszont volt valami, ami a résztvevőkben egyformán közös volt. Mégpedig az, hogy senki sem mert a láthatatlan légió fővezérének neki rontani. Túl sokat tudtak már róla ahhoz, hogy félelemmel vegyék körül. Sokan el is hitték, hogy varázslatos erővel bír. Véder tábornok arcára is kiült a félelem. A láthatatlan légió nagyvezére ugyanis pont azt kérte, amit maga is az egyetlen lehetséges kiútnak vélt. Megmenteni Amerikát az idegen inváziótól csak úgy lehetséges, ha a jelenlegi magukat nagy hatalmúaknak tartottakat lecserélik a B tervvel rendelkező elmékkel. Ehhez fel kell áldozni az Új Világrend népességcsökkentő és elrabszolgásító irányelveket erőltetőket. Az ugyanis már a legmakacsabb globalisták előtt is világos lett, hogy az alaptervük elbukott. Ha pedig elbukott, akkor a felelősség alól már senki sem bújhat ki. A tábornok elővette felső zsebéből az okostelefonját és mormogott bele valamit, amit rajta kívül más nem hallhatott. Pár perccel később minden kijáratnál megjelentek az MP feliratos sisakot és karszalagot viselő fegyveres katonák. A teremből innentől kezdve senki sem távozhatott. Majd megjelentek a katonai rendőrség parancsnokai is, akik látványosan és akinél szükséges volt ütlegelve is, megbilincseltek minden multimilliárdost. Fél órával később már ezek a katonai fogdákat töltötték meg, rendkívül felháborodott állapotban. A kijáratokat viszont még mindig elállták a fehér sisakos katonák, amit sokan nem értettek. Többen is éppen választ követeltek a tábornoktól, amikor Zsolt szolt az egyik visszaérkező MP parancsnokhoz.

- Weisz százados! Kérem a kormány embereit is, akiket valamiért minisztereknek becéznek, hogy azokat tegye a túlgazdagodottaktól külön cellákba. Nem szükséges bilincset használniuk. A rangjukhoz méltóan vezessék ki őket a teremből.

 A százados csodálkozó szemeket meresztett Zsolt felé. Nem értette, honnan tudja valaki a nevét, akivel először találkozik. Viszont alig leplezetten örült a megváltozott helyzetnek, hiszen sosem rajongott azért, hogy politikusok mondják meg milyen legyen egy katona. Egy központi irányítású világrend érdekében történő haldoklásért sem lelkesedett már annyira.Tulajdonképpen a katonák többsége a pokolba kívánta a nagyképű vezetőit. A politikusokat  alig vezették ki a teremből, máris katonatisztek érkeztek, akik személyesen is látni kívánták a láthatatlan légió vezérét. Csak jöttek és jöttek. Egyre többen és többen. Zsolt pedig úgy állt a színpad közepén, féloldalast kissé terpeszállásban és csípőre tett kezekkel, mint egy szoborba öntött görög mitológiai hős. Valaki tapsolni kezdett, melyet más is követett. Mindenki tapsolt és egyszer csak üvölteni kezdett. 

- Láthatatlan légió! Éljen a láthatatlan légió! Éljen az új vezér! Hurrá!

Zsolt meglengette mindkét karját jelezve, hogy adják csak ki magukból a feltörekvő öröm érzéseket.

- Hangosabban! Nagyobb örömmel! Éljen az amerikai hadsereg! Mentsük meg Amerikát!

 A jelenlévők arca kivörösödött az izgalomtól és a büszkeségtől, amiért egy ilyen sorsfordító pillanat részesei lehettek. Már nem tartott senki a latinóktól. Most már tudták, hogy övék a győzelem. Az örömteli változás végig söpört a lövészárkokban és az összes barakkban. A lázas ünneplés csak akkor csökkent alá, amikor megérkeztek a felkelők első csapatai, akik egyszerűen nem akartak hinni a szemüknek. Alig néhány órával ezelőtt még összecsapásra készülődtek és készek voltak meghalni a szabadság zászlaja alatt. Ehelyett vállveregető katonák várták őket és gratuláltak a hősies küzdelmeikért. Nem kevés időre volt szükségük, hogy lelkileg feldolgozzák ezt a nem várt helyzetet. Amerikai immár nem ellensége az amerikainak. A fegyveres polgárok úgy ölelték meg az egyenruhás katonákat, mintha elveszettnek hitt testvéreik lennének.

- Te honnan jöttel?
- Én Montgomeryből.
- Te hol születtél?
- Indianapolisban.
- És te hova valósi vagy?
- Madisoni vagyok.
- De hiszen földiek vagyunk! A francba!

 Texasban szintén nagy volt az öröm, amikor megérkeztek a csapatszállító hajók. Az emberek elcsodálkoztak azok hatalmas méretein és az azokból kimasírozó hófehér vértes katonákon. Ámulatba estek a lézerágyúk és a mágnespuskák láttán. Nem különbül a föld felett lebegő harci gépek látványától. Ölelkezésnek persze itt nem volt helye, hiszen a csatasorrendbe álló katonák nem puszilkodni jöttek. Ahogy egy ezred összeállt, úgy indultak is egyből Új Mexico kitakarítására. Még egy ezred és még egy. A gyalogosok után az ionmotorok sokasága száguldott előre. Beelőzve a már úton lévő gyalogosokat. A lebegő harckocsik ez után sorakoztak, ellepve Texas határvidékét. A latinók a puszta látványtól is maguk alá csináltak. Tudták, hogy amit látnak azt utoljára bámulják meg. Ők sem hihették, hogy a láthatatlan légióval szemben bármilyen esélyük is lehetne. Elkeseredetten vették fel velük a harcot, de csak azért, mert egyszerűen nem volt hova elmeneküljenek. Százötvenmillió fehér pusztító harcos úgy vágta át magát a latinók sorain, mint fűnyíró a kert pázsitján. Az ellenállást meg sem érezve. Keresték a méltó ellenséget, de csak kapkodó és félig megőrült emberekbe botlottak. Ez nem háború, hanem hétköznapi népirtás. Az eget ellepték a hollófekete fura alakú vadászrepülők, melyektől elbújni is lehetetlen volt. A láthatatlan légió mögött ott slattyogtak a zöld-fekete egyenruhás légiósok, hogy a szitán átbújtakat levadásszák. Nehogy véletlenül is hírvivő maradjon. Az amerikai hadsereg is beindult, melyet zöld-fekete egyenruhások egészítettek ki és tették félelmetessé. Nebraskából kiindulva, Coloradón keresztül rohanták le Utah államot, ahol komoly latinó seregek állták útjukat. Még javában folytak hát itt a harcok, amikor a láthatatlan légiósok légi ereje Arizonát is előkészítette a lerohanásra. A latinók nem tehettek mást, mint hogy belefojtsák magukat Kalifornia tengerébe. A láthatatlan légió ugyanis Arizóna után Kaliforniába rontott be. Velük egy időben pedig az amerikai hadsereg Nevadát vette talpa alá. Bárki azt hihette, hogy százmillió latinó komoly ellenség lehet, de ez a rengeteg ember csak arra volt jó, hogy a megszokottól tovább tartson a kifüstölésük. Tíz órás mészárlás után ért végett a harc. A fehér vértesek visszavonultak Texasba és megérdemelt pihenőiket fürdéssel, étkezéssel és pihenéssel töltötték. Másnap a halottaikat temették és a sebesülteket tették fel az Európába tartó légi buszokra. Gyakorlatilag viszont mindez tíz napig is eltartott, hiszen a láthatatlan légió ötmillió harcost veszített ebben a harcban, ami után a hamvasztást követően egy tucatnyi hatalmas árokban helyezték őket örök nyugalomra. A mondhatni tömegsírok felett pedig a Texasi emberek emlékmű építésbe kezdtek, hogy leróják hálájukat a sok nemzetiségű és Amerikát felszabadító hősök előtt. Nebraskában is hasonló temetési szertartások zajlottak. Az amerikai hadsereg sem veszített kevesebb katonát, akiknek szintén kijárt a tisztes temetés és dicsőség. Csak ez után kezdődhetett az ünneplés. Az Amerikai Egyesült Államok szabad ország lett. Ezúttal tényleg!

 Zsolt a San Diegoi szállásán beszélgetett a mexikói hadvezérrel, amikor Icke és Walles lépett be az ajtón. Bár kopogtak, csak hát nem szokásuk megvárni, amíg valaki igent mond. Zsolt nem csodálkozott el. Már kezdte megszokni a barbárokat. Hogy ne bonyolódjanak a dolgok, hellyel kínálta őket. Azok mielőtt leültek volna kezet fogtak a mexikóival és illedelmesen bemutatkoztak. Már kezdték érezni, hogy valami fontos megbeszélést zavartak meg, mivel a mexikói nem viszonozta a bemutatkozást. Zsoltnak kellett feloldani a kialakuló feszültséget.

- Fiúk! Ő Ramosz tábornok, a mexikói légiósok főparancsnoka. Azért jött, hogy mielőbbi segítséget kérjen, mivel erős támadás alatt áll az országa.

Walles felhúzta a szemöldökét és kissé elgondolkozva jegyezte meg.

- Hát. Nehezen akar vége lenni ennek az ámokfutásnak. A skótok mindenesetre készek Mexikó védelmében is részt venni. Ha Zsolt megy, akkor mi is. Mikorra készüljünk el?

Zsolt eléggé érthető kézjelekkel mutatta, hogy nyugi.

- Még két hétig nem vagyunk hadra foghatóak. Az amerikai emberek feltöltik a hajókat élelemmel és fegyverekkel. A hiányzó dolgokat pedig be kell szerezzék távolabbi helyekről. A létszámmal is gondok vannak. Az Afrikai légiósokat átvezényeltem Thaiföldre. A japán légiósok Malajziában gyülekeznek. Az Európai légiósok pedig Koreába lettek küldve. Itt nem marad más, mint a láthatatlan légió és az amerikai seregek. Ramosz barátom viszont nem érti, miért Kínára összpontosítok, amikor itt van a nagy baj. Én pedig úgy vélem, hogy Kína önmagában is nagyobb baj, mint Dél-Amerika. Ezen had fájjon az én fejem. Úgyhogy Walles barátom még két hétig nyugodtan napozz a tengerparton. Jelezni fogok, amikor mennünk kell.

Ickét valami egészen más dolog izgatta. Nem is kívánta ezt véka alá rejteni.

- OK. Két hét alatt éppen háborúskodó kedvemben leszek. Engem piszkosul izgat valami. Zsolt megválaszolnád nekem? Azt akarom tudni, miért mész mindig az első sorban? Minden csatában a fehér vértesek között vagy. Nem értem, hogy a láthatatlan légió számára legfontosabb ember mi a francokat keres egyáltalán a csatatéren? Amit eddig láttam, attól is hidegrázást kapok. Az első sor gyakorlatilag a legtöbb golyót bekapó. Illetve a legtöbb robbanóanyagot, mivel hagyományos fegyverekkel nem lehet átlőni a páncélzatokat. Mi a jó édes ... ! – keresel ottan?

Zsolt megköszönte az aggódást és leplezetlenül válaszolt.

- A légiósok fejében azért nem fordul meg a meghátrálás, mert bíznak bennem. A bizalom egy nagyon fontos tényező ott, ahol akár meg is lehet halni. Az első sorban a hősök vannak. A másodikban a bátrak. A harmadikban az elszántak. A negyedikben pedig azok, akik lehetőséget kapnak arra, hogy elszántak, vagy bátrak lehessenek. Engem hogy lehetne nevezni, ha mindezek mögött lennék?

Zsolt magyarázatára, Ramosz tábornok lelkesen tapsolni kezdett. Még a könnyei is megcsillantak a szeme sarkában.

- Igen! Ez az ember az én barátom. A mexikói emberek bálványa. Az én hazámban már annyi legenda és egyéb más történet kering a láthatatlan légió fővezéréről, hogy minden más mesét elnyom. Már alig várom, hogy a hazám földjén is mindenki a fehér vértesek hősiességében gyönyörködhessen.

Zsolt örült a lelkesedésnek, de letörte Ramosz tábornok kedvét azzal, amit ez után mondott.

- A hajók olyan sorrendben indulnak, amilyenben a felkészítésük előre halad. Amelyik hajó kapitánya azt jelzi, hogy a hajó repülésre alkalmas és a legénysége harcra kész, az már megy is Brazíliába.

Ramosz tábornokban a hihetetlenkedés érzése gyülemlett fel.

- Óh! Hogy a mexikói tabasco repedeztesse ki a füledet! Miért Braziliába?

 Az arcokból ítélve úgy tűnt, erre tényleg mindenki roppantul kíváncsi lett. Zsolt pedig felhúzta a vállát és olyan arcot vágott, amiről sugárzott a – Mit nem lehet érteniezen? - kifejezés.

- A láthatatlan légió rendszerint a hátvéd területeket semlegesíti először. Pszichológiailag ezzel nagyobb hatást lehet gyakorolni az élen lévőkre. A hátterület elvesztése komolyan letöri a harci kedvet, hiszen a hátterületek termelik ki az élelmet és gyártják le a fegyvereket. Ami ettől is fontosabb! Ott vannak a harcra izgulók családjai. Azok, akikről azt hiszik, hogy biztonságban vannak. Mi a családok lemészárlásával kezdünk. Az ellenállás csekély. A hatás pedig nagyobb, mintha a fronton harcoló apákat ütlegelnénk. Sokan el dobják a puskát, hogy haza szaladhassanak. Egy idő után pedig nem lesz miért harcoljanak. Az emberek nem a hazájukért, hanem a szeretteikért, vagyis az otthonaikért fognak fegyvert. Azért szállnak harcba, mert azt hiszik, hogy az otthonaikat veszélyezteti valami külső ellenség. Ahogy az otthonaik megszűnnek, mit gondoltok mi marad a lelkükben? A szavakkal kifejezhetetlen félelem. A mindent eldöntő összecsapást a végére kell tegyük. Arra az időre, amikor az ellenség szellemileg és lelkileg túl terhelt. Más különben magunk is rengeteg embert veszítenénk. Az amerikaiak jelentik az utolsó emberi utánpótlást. Az pedig már nem sok. Főként azért, mert jó néhány csapatot haza kell küldjek. Az olyanokat, mint a Madagaszkári malájokat. Velük kezdődött minden fegyveres ellenállás. Végig harcolták ezt az egész szemétséget. Mindössze ötezer légiósuk maradt. Őket már nem vethetem be újra. A Dél- Afrikai légiósok is kifogytak az emberből. Azt a keveset, akik megmaradtak vissza kell engedjem a családjaikhoz. A Mozambikiek is túl sok embert áldoztak. A Dél-Amerikai harcokba már nem vethetem be őket. A Szenegáli, Nigériai és a Kameruni harcosokat is kénytelen vagyok haza rendelni. Összességében sem jelentenek már komoly erőket. A kenyaiak és irániak is jobb, ha itt fejezik be. Remélem ez alapján érthető, hogy túl nagy szelet már nem tudunk csapni magunk körül. Ha itt végeztünk, akkor nem biztos, hogy marad annyi erőnk, amivel a kínaiakat megijeszthetnénk. A Hongkongi lázadók és Csüng tábornok hadserege nem lehet képes kivívni a szabadságot. A kínai forradalom nagy valószínűséggel elbukik, és mi nem segíthetünk. A tábornok ugyanis ezt kínai ügyként kérte, hogy kezeljük. Csak akkor léphetünk Kínai földre, ha a forradalom elbukik. Akkor viszont sajnálatomra, Kína teljesen meg fog szűnni, a mindennemű háborúzással együtt.

 Megannyi kérdésre választ kaptak még a jelenlevők, akik egymással is remekül összebarátkoztak. Ettől függetlenül is vegyes érzésekkel tért mindenki a saját szállására és bujt ágyba.

 Egy olyan ember, egy olyan család felébredésének pillanatai, amely tömegek felébredésébe torkollott. Ez nem menekülés, hanem lemondás. Ez nem kitalált történet, hanem a normálisba (normákba) szokottak számára alig hihető valóság. Regénybe illő emberi sorsok. Azon emberek ügyes-bajos dolgai, akik a korona terror alatt ébredtek rá mennyire be vannak csapva. A felébredettek egymás társaságát kezdték keresni. A becsapottak a kiút keresésbe kezdtek. Ez a regény mutatja be, hogyan találtak egymásra a globalistákat gyűlölni kezdők, és hogyan is fogtak szép fokozatosan össze, hogy bármit is tehessenek. És tettek! Nem is keveset! Megismerhető hogyan tudták megvalósítani terveiket, mint ahogy az is, hogy mik voltak ezek a tervek? Emberek, akik nem csak szájaltak. Jobban mondva, olyan emberek, akikre nem jellemző a szájalás. Vagy tesznek valamit a globalisták szorítása ellen, vagy békén hagyják egymást. Tetteik során szerencsésre fordult életek virágoztak, vagy tragikus sorsok felett sírtak. Ma már ez mind egyszerre meg van, mert az ügyük közös lett. Együtt ünneplik a sikereiket, és együtt térdelnek a porba, amikor veszítenek. Az összefogás legmodernebb fokozata. Az összefogásról alkotott kép, itt szilánkokra törik. Lesznek, akiknek meghaladja a felfogó képességüket. Az összefogást minden bizonnyal nem így képzelnék el a „normálisak”. / Normális az, aki egyértelműen és vitathatatlanul helyesnek tartja azt a szart, amibe belenevelték a rendszer-hívők. / 

Kormány döntögetés

 Walles és Icke jól érezték magukat Veszprémben. Éppen arról számoltak be Kálmánnak, a magyar szabadságharcosok vezérének, hogy mennyi bravúros fordulatot láttak Kínában, amikor Zsolt lépett be, magyaros csizmában, amihez alkatához illő huszáros öltözet is dukált. A fogadóteremben Kálmánékon kívül mások is voltak, akik az egyenletes csizmasarok kopogásra felfigyeltek. Amikor meglátták ki közeledik feléjük, illetve Kálmánék felé, néma csend lett, ami felerősítette az ütemes koppanásokat. Zsolt nem szolt, csak hanyagul intett, hogy ne is törődjenek vele. Kezet fogott Kálmánékkal és arra kérte őket, hogy üljenek vele egy asztalhoz. Egy kissé félreeső kerek asztalhoz huppantak le. Ahogy leültek megjelent egy hímzett blúzt viselő copfos hölgyike, aki megkérdezte mit hozhat az uraknak. Zsolt örült a figyelmességnek. A társaság úgy érezhette magát, mintha étteremben lenne, ahol kitűnő a kiszolgálás. Zsolt kávét kért, szivart és mogyorót. Kálmánnak viszont inkább szomorodni volt kedve, ezért a bor mellett döntött. Walles, zsákbamacskát kért. Vagyis a hölgyre bízta. Hozzon neki bármit. Icke csokoládés tejet kért kakaós csigával. Mikor a hölgy eltávozott, Kálmán kezdte a beszélgetést.

- Zsolt! Barátom. Elmondanád, hogy a fehér légiósok miért vonultak vissza Kínából? Wallesék szerint már a kezetekben volt a győzelem, amikor hirtelen visszavonulót rendeltél el. Van valami oka, hogy a kínai szocikat nem intézted el úgy, mint az afrikai agymosottakat?

 Zsolt olyan tekintettel nézett Wallesre, amitől az kissé széttárta a karjait és vállemeléssel ki is magyarázta magát. Icke arcáról pedig lerítt, hogy mennyire nem értett egyet a Mongóliába való visszavonulással. Zsolt érezte, hogy amit akkor nem magyarázott meg a barátainak, azt most kénytelen lesz.

- Megállapodtam a kínai északi seregek tábornokával, hogy minden légióst vissza hívok abban az esetben, ha ő él az általam felkínált lehetőséggel. Ugyanis adtam neki egy sanszot arra, hogy átálljon hozzánk a százmilliós seregével. Viszont! A kikötése az volt, hogy Kínát külföldi segítség nélkül kell felszabadítani a diktatúra alól. Számára ez erősen presztízs kérdés. A tábornok gondolom éppen most üzent hadat a saját kormányának, aminek a Hongkongiak elképzelhetően roppantul örülnek. Mi viszont csak akkor léphetünk közbe, ha a szabadságharc kudarcba fulladna. Megígértem, tehát ehhez tartom magam. Gondolom azért ment bele abba, hogy a felébredt nép oldalára álljon, mert azt mondtam neki, hogy ellenünk úgysem győzhet. Ami nyilvánvalóan blöff volt, hiszen csak akkor lehet a kínai hadsereggel szemben némi esélyünk, ha szétszórtan veszik fel a harcot velünk. Tudjátok. Északi hadtest. Déli seregek. Nyugati és keleti támaszpontok. Mindezek ellen, egyenként nagyot tudunk produkálni, de ha a teljes hadseregük összeáll és nekünk esik, akkor kimért a vereségünk. Jobbnak láttam hát, ha a kínai seregeket és azok fejeseit egymásnak uszítom. Csüng tábornok a legjobb tábornokuk, aki előbb-utóbb kiismerné a gyenge pontunkat. Az ránk nézve nagy pech lenne. Abba a légiósaink fele biztosan belepusztulna. Higgyétek el, az a legjobb, ha a kínaiak maguk között rendezik le a dolgukat. Akkor nem a mi légiósaink fele, hanem a kínaiak fele fog elpusztulni. Csüng tábornokot nem lehet pártkönyvvel legyőzni.

 Úgy tűnik mindenki elégedett lett a magyarázattal. Kálmánt ez után leginkább az érdekelte, hogy akkor most mi lesz az oroszokkal? Lévén, hogy ők is rohadtul erősek és szívósak. A lengyelek és németek kirohanásait látszólag könnyedén verték vissza minden alkalommal. A magyar és francia kitámadásokat is félvállról veszik. Persze csodálkoznak és nem értik miért erősködünk velük. Egyszóval Kálmán leginkább azt akarta tudni, hogy a láthatatlan légió mikor érkezik ide Mongóliából? Zsolt megpróbált megnyugtató választ adni erre a fontos kérdésre is.

- Kínában hétszázezer embert veszítettünk. A sebesültek száma is százezres. Meg kell várnunk, amíg a légiósok örök nyugovóra térítik a társaikat, és a mongolok a sebesülteket is elhelyezik valahol. Egy hetet pihenőben lesznek, csak aztán kezdik el az oroszok elleni harcra való felkészülést, ami napokat vesz igénybe. Persze tudom, hogy nem biztos, hogy nektek van még egy hetetek. Mégis muszáj lesz kitartani, amíg a láthatatlan légió újra harcra kész lesz. A kitartáshoz erősítés érkezik Afrikából. Még nem végeztek a takarítással és a vadászattal, de értetek ezt a dolgukat félre teszik. Holnap reggel már negyven milliós segítség érkezik. Éppen elég ahhoz, hogy az oroszok szívverése felgyorsuljon. Az érkezők egyik fele Lengyelországba, míg a másik fele ide Magyarországra jön. A láthatatlan légió viszont Mongólia felől támadja majd az oroszokat, hogy a hátsó felünkbe ne tudjanak belerúgni. Először a Bajkálon túli határterületet rohanják le. Ezzel egy időben a mongol és koreai seregeink megtisztítják a Tengermelléki határterületet. Várhatóan ekkortájt a kínaiak kivonják majd seregeiket Japán területeiről, hiszen minden emberükre szükségük lesz Csüng tábornok és a lázadó polgárok leveréséhez. A japán légiósok tehát besegítenek Oroszország hátának megvakarásába. Nekik Szahalint és Kamcsatkát kell oroszmentesíteni. Az indiaiak is felhagynak Kína piszkálásával. Őket átdobjuk Tuvába, hogy onnan kezdve a Krasznojarszki határterületet magukévá tegyék. Oroszországot tehát kettészelik, mint a sonkát. Krasznojarszkitól nyugatra még az orosz „cárság” pöffeszkedhet. Attól keletre viszont már nincsen Oroszország. Az ország fele ugyanis már a miénk lesz. A hozzánk állt oroszok, akik többségükben Jakutföldiek, thaiföldiekkel tarkítva a Jakutföldet teszik a sajátjukévá. Minden további területet a láthatatlan légió intézi. Az én légiósaimnak tehát nem kell idáig, Magyarországig jönniük. Az oroszok az országuk felének elvesztésére a legerősebb és leghatásosabb seregeiket ellenünk lesz kénytelen fordítani, amit piszkosul megnehezít számukra a Volgográd központú népfelkelők hatalmasra duzzadt néptömege. Ugyanis rajtuk kell átgázoljanak ahhoz, hogy minket elérjenek. Ez egyáltalán nem lesz könnyű, hiszen az orosz felkelőket a grúzok és örmények is segítik. Azokat pedig a skót és ír szabadságharcosok támogatják. Na. Innentől kezdjük a satut szorítani, hogy egyre kisebb és kisebb mozgásterük legyen az orosz katonáknak. Egészen addig szorítunk a satu pofáin, amíg az oroszok teljesen össze nem roppannak. Ez hónapokig is eltarthat.

 Másnap reggel valóban megérkeztek az Afrikai légiósok, akiket örömünneppel fogadtak. Kálmánék fellélegeztek, amikor megtudták, hogy a légiósokat nem kell a magyaroknak elszállásolni és etetni. A stadion méretű csapatszállító hajók, a fegyverzeten kívül hat hónapi teljes ellátmánnyal bír. Hortobágy délibábja telis-tele lett a kör alakú légi hajókkal. A hajó legénységének nem lett megengedve, hogy vegyüljenek a magyar lakosokkal. A hajóban és annak közvetlen közelében mocoroghattak csak. A magyarok viszont nem voltak eltiltva a hajóktól. Bárki bemehetett és körülnézhetett benne és a sokszínű légiósokkal táncolhatott, mulathatott. Persze a legtöbben magát a fura repülő szerkezetet csodálta meg leginkább. Ámultak a méretén, aminek bejárásához talán egy egész nap is kellene. Falatoztak az éttermekben és bekukkantottak a hálószobákba. A hajók oldalában ion motorokat sorakoztattak fel, amit szabadon ki lehetett próbálni, aki kíváncsi volt a legújabb prototípusra, amelyek már két személyesek és nagyobb pusztítóerővel bírnak. Pár nappal később ezeket élesben is kipróbálhattak, ugyanis a gyalogos kirohanásoknak innentől lett vége. Az orosz katonák nem tudták hogyan viszonyuljanak a hirtelen jött, majd egyszeriben eltűnt támadásokhoz, melyek sokkal intenzívebbek lettek minden eddigitől. A hatásfokuk is éppen akkora volt, hogy az orosz vezérek egyenlőre a támadás gondolatát is kiverték a fejükből. Ennek persze volt más oka is. Eddig ugyanis az oroszok támadták a magyarokat és lengyeleket egyaránt, akiket csak a mikrohullámú fegyvereik tudtak megvédeni. Mostanra viszont kialakult az a helyzet, hogy az oroszoknak kellett átmenni védekezésbe. Érezhetően akkor fogyatkozott meg az oroszok ereje, amikor az országuk keleti fele már idegen kézre került. Meg kellett osztaniuk az erőiket. Mi több, a magyar és lengyel határok támadásával teljesen felhagytak. A pánik pedig akkor vált érezhetővé, amikor a láthatatlan légió egységes és hatalmas serege az Omszki terülteket is elfoglalta. Keleten tehát ádáz harcok dúltak. Ha nem tudnak utánpótlást és erősítést küldeni, akkor sírás lehet a vége. Az orosz katonai vezetés nem tudta hogyan küldhet még több és még több erősítést a keleti frontra, amikor a Volgográdiak rohamai is egyre nagyobb problémát okoznak. Rosztovot és Szocsit teljesen bekebelezték a forradalmárok, akikhez innentől a csecseniek is csatlakoztak. És ha nem lenne elég a bajból, Dagesztánt az iráni légiósok tisztították meg. Az irániak is megérkeztek hát, akiket alig pár nap eltéréssel a görögök követtek, akik meg Ingusföldön rendezkedtek be. Itt rendezték be a főhadiszállásukat. Az oroszok minden tizennégy éven felülit besoroztak. Fiúkat és lányokat egyaránt. Ez nem olyan háború volt már, ahol egy-egy ország hadserege harcol a megszálló hadsereg ellen. A globalista hatalomhoz húzók harca ez az antiglobalisták ellen, vagyis minden ember, minden ember ellensége. Immár kortól és nemtől függetlenül. Aki kézbe tud venni egy konyhakést, az már harcba megy. Hogy miért vannak többen a globalista érzületűek, az eléggé nyilvánvaló. Tudják, hogy az antiglobalisták elvennék tőlük az okostelefonjukat. Ezek nem tudnák elképzelni mobilba bámulás nélkül a világot, ezért inkább hősi halált hallnak a függőségeikért. Oroszországban csak az nem lett katona, aki még meg sem született. Ahogy összeállt egy ezred, azonnal indultak is a láthatatlan légióval való összecsapásba. Az orosz kormány nem pazarolta az időt, viszont pazarolta az emberi életet. A láthatatlan légiót viszont csak lelassítani tudták, megállítani nem. Az orosz hadsereget innentől a hátrálás jellemezte. A jócskán felpumpált magyarok kitámadása egyre sikeresebb lett. Elérték azt a pontot, hogy az orosz katonák meghátráljanak. Voronyezsben, Belgorodban és Kurszkban már a magyar seregek diadalmaskodtak. Ezen terülteket mindjárt Magyarországhoz is csatolták. Északon a finn-svéd légiósok leteperték Leningrádot. A lengyelek sem heverésztek. Ők elfoglalták Pszkovot, Szmolenszket és Brjanszkot, ahol már a magyarokkal ölelkeztek össze. Innentől a lengyelek és magyarok már egyetlen nagy egységben folytatták a támadásokat. Egyetlen napra sem állt le a légiósok támadása. Még ott sem, ahol hatalmasak voltak a veszteségek. Az oroszok elképesztő szívóssággal védték, ami még védhető volt. Minél jobban egységbe tömörültek, annál inkább nehezebb lett bírni velük. Ugyanezt a makacsságot mutatták a Volgográdiak is, akik szintén csatlakoztak a magyar és lengyel erőkhöz. Egymagukban ugyanis már nekik sem ment jól a harc. A magyarok és lengyelek társasága az, ami újabb lendületet adott nekik. A láthatatlan légió magát állandó füstfelhőben tartva, már bevette Jekatyerinburgot. Egy héttel később pedig Kazanyban harcoltak az orosz főhaderőkkel, amit nem sikerült egyetlen rohammal lehengerelni. Állóharc bontakozott ki, amely sokáig eltarthatott volna, ha a magyar és Volgográdi seregek nem támadják oldalba Tartárföldet. Ellehet képzelni milyen erők gyűltek itt össze orosz részről, ha a láthatatlan légió modern fegyverzete és hatalmas tömege sem tudta a földbe döngölni őket. Az orosz vezetés Tatárföldbe fektetett be mindent. Itt dől el, hogy Oroszország elesik, vagy a pokolra juttatja támadóit. A fin-svéd erők ide nem tudnak eljutni. A lengyelek sem tudnak besegíteni. Az a terület, ahol az antiglobalisták nem tudják összevonni a teljes haderőiket, ezért az orosz hadsereg kiegyenlített harcot tud vívni. Mi több. Akár győzni is képes lehet. Kazany városa már romokban, de csak nem sikerült bevenni.

 Kálmán jó barátságba került Bata úrral, az afrikai tanárral. Ő azért van itt, hogy helyzetfelméréseket végezzen és okos tanácsokkal szolgáljon. Most éppen Füreden sétálgatnak kettesben, és a tó vizéről visszaverődő fényből merítenek örömöket. Egy lángossütőnél rendeltek és egy deszkaasztal mellé telepedtek. Kálmánt érdekelte hogy állnak a dolgok Afrikában, ezért megkérte újdonsült barátját, hogy mesélje el neki, amit elmondani érdemes. Bata urat nem kellett kétszer kérni. Örömmel vette fel a fonalat.

- Afrika talán a legszerencsésebb minden más földrésztől. Főként azért, mert elsőként szabadult fel a segítőkész kizsákmányolók szorításából. Sajnálatos dolog, ha az emberek profitért gyilkolják egymást. Fenn nem tartható fejlődés, szerencsére nálunk már a múlté. Olyan háborúban vagyunk most a világgal, amit ezer év múlva is mesélnek. A példamutatás ezért fontos tényező lett. A becsapott és szellemileg súlyosan megkárosított emberiség ezúttal nagy árat fizetett. Afrikában a vadászok vették át a főszerepet, mivel a harcra edzett légiósokra nincs már szükség. Mind itt vannak hát most veletek és értetek. A mindenáron hatalmat gyakorló globalista elitet, akik Afrikában érezték magukat biztonságban, nyilvánosan végezték ki. Mindahányan voltak. Az agyilag gyarmatosítottak skalpjait a vadászok gyűjtik be. Még sokan bujkálnak és futnak az életükért. A 7G technológia elől viszont egy béka sem tudhat elbújni. Centi pontossággal mindenkit bemér. Főként azokat, akik elhitték, hogy őket az oltás menti meg a betegségektől. Beléjük minden olyan szart belenyomtak, amit a mikrohullám élvezni tud. Az ostobák pedig még mindig az okostelefonjukhoz ragaszkodnak a legjobban, ami a vadászok kedvence. Menekülnek az elbutítottak, közben pedig sikítják, hogy -Itt vagyok! Ki érti, hogy miért érzik úgy, hogy menekülniük kell? Afrika felosztása is már megtörtént. Az irániak, akik az egész arab térség tulajdonosai lettek, Afrikából is kaptak egy szeletet. A megszűnt Egyiptom az övék lett.

Kálmán elnézést kérve közbeszólt, hogy pontosítson.

- Igen. Irán már túl van minden megrázkódtatáson. Ők már az új világrend B tervét építik. B- mint, Békés. Ma már Egyiptom, Irak, Szaúd-Arábia, Türkmenisztán, Tádzsikisztán, Kirgizisztán, Üzbegisztán, Kazahsztán tartozik hozzájuk. Jobban mondva, ezek váltak Iránná.

Bata úr helyeslően bólogatott és folytatta, amit félbehagyott.

- Marokkó, Nyugat-Szahara, Mauritánia és Algéria a spanyoloké lett. A franciák viszont már nem kértek Afrikából, ezért a lengyelek kapták meg Szudánt és Dél-Szudánt, amit most már Lengyel-Afrikának neveznek. Gabon és mindkettő Kongó, Magyar-Afrika lett. Gambia, Guinea Bissau, Guinea és Mali ma már Szenegál lett. Ghána területe pedig Cóte Dvoire, Libéria, Sierra Leone, Burkina Faso, Togo, Beninig terjed. Nigéria, Nigerrel lett nagyobb. Közép-Afrikai és EQ Guinea ma már Kamerun. Olasz-Afrika lett Tunézia, Líbia és Csád. Yemen is nagyobb lett Djibouita, Aritrea, SomaliaLand, Oman, Egyesült Arab Emirátus és Katarral. Kenya név alá került Szomália és Etiópia. Mozambikká vált Tanzánia, Malawi, Burundi, Ruanda és Uganda. Namíbiából és Botswanából, Német-Afrika lett. A Dél-Afrikaiak nem akartak többet, mint Maserut és Swazilandot. Madagaszkár pedig Maláj-Afrika. A határokat persze semmi sem jelzi. Pusztán a térképeken vannak az országok és azok határai feltüntetve. Egy békés világban nem kell őrizgetni semmit sem. A tisztelet működik. Tiszteletben tartjuk egymás országait és szokásait. Kell ennél több?

 Bata úr folytatta volna még, de egy zöld-fekete egyenruhás hölgyike zavarta meg a beszélgetést, aki jó ha lehetett húsz éves. Kálmán felé tisztelget és engedélyt kért jelenteni. Mikor az engedélyt megkapta, zsebéből elővett egy mobil készüléket és a parancsnoknak átnyújtotta, aki elcsodálkozott rajta, hiszen ezeket a kütyüket dobták el elsőként a felébredettek. A hölgyike sietett magyarázatot adni.

- Uram! Megjöttek a japánok. Ezt a mobilt a Sógun küldi önnek. Kéri, hogy amikor aktuális, akkor hívja fel. Ez a mobil csak telefonálásra alkalmas és semmilyen módon nem lehet lehallgatni. A Sógun száma, 11. Csak ennyi. Az ön mobiljának a száma pedig 22.

 Kálmán és Bata úr, sietősen az ionmotorjaikra pattantak és mire a Shógun megebédezett volna, már a Veszprémi találkahelyen is voltak. A találkahelyet a Shógun választotta ki, ezért nem szabad meglepődni rajta. Bata úr igyekezett úgy tenni, mintha tényleg nem lenne meglepve azon, hogy egy cukrászdában tárgyalnak meg fontos személyek, még fontosabb dolgokat. A japán nagyvezér viszont csak egy dologért imádott Magyarországra jönni. A magyar cukrásztermékekért, melyeknek még az árnyéka sem lelhető fel a saját országában. Legszívesebben minden élet-halál kérdést egy magyar cukrászdában rendezne le. Kálmán ezt tudta, ezért a helyszínt teljesen normálisnak tartotta. Hárman ültek hát egy lehetőleg sarokba helyezett asztal mellett és a sütemények között az orosz háborúról kezdtek beszélni. Kálmán elmondta mi nyomassza ezzel kapcsolatban a legjobban.

- Túl nagy ország. Nem tudjuk a teljes területét légiósokkal lefedni. Valahonnan az oroszok mindig utánpótláshoz jutnak ezért akár évekig is eltudnak szórakozni velünk. Bármekkora területet foglaljunk el, mindig marad annyi, hogy az utánpótlás ne okozzon gondot nekik. A mongolok és koreaiak az Oroszországról leválasztott részen kell maradjanak. Nem jöhetnek tovább. Az ő dolguk a megszerzett területek megőrzése és az ott maradt, vagy ragadt oroszok levadászása. Ezzel viszont az egyik legerősebb seregünk a háttérben szalonnázik és valami véres akcióról álmodozik. A finnek és svédek, Murmanszk, Karélia és Leningrád elfoglalásával szintén lecövekeltek és a megszerzett területek megőrzésére rendezkedtek be. Mondjuk a létszámukat tekintve ez érthető. Ha mi nem érkeztünk volna időben, akkor a Volgográdiak totális vereséget könyvelhettek volna el. Viszont. Ha az afrikaiak nem érkeztek volna meg időben, akkor ma már mi sem létezhetnénk. Túlságosan a kötélen táncolunk. Az oroszoknak van valamijük, amivel a világ legerősebb hadseregét is meg tudták állítani. A láthatatlan légió már húszmillió embert veszített. Szóval csak akkor edd meg azt a lúdlábat, ha jó híreket hoztál.

 A Sógun, mielőtt bármit mondott volna előbb befalta a lúdlábat és hozzávágott még két krémest és egy almás rétest. Bata úr nem akart illetlennek tűnni, ezért ő is falatozott és mindenhez kakaót ivott. Az örömök egyik része tehát megvan. Most jöhet a másik része, amit a Sógun, mondhatnánk mosollyal az arcán adott elő. Nem csak előadta, de az asztalra tette és meg is mutatta.

- Barátom! Ez az új fegyverünk. Robot sáska. Tökéletesen sáskának látszik, ezért nincs rá semmilyen eszköz, amivel be lehetne mérni, vagy akár el lehetne pusztítani. Két fajtát készítettünk. Az egyik a robbanófejes puskagolyókat imitálja. Belecsapódik a testbe és cafatokká robbantja azt. A másik vegyi fegyvert cipel a hasában, amiből elég egy gyűszűnyi is ahhoz, hogy több ezer ember soha többet ne tudjon magához kapni. Mindegyikből tízmilliót hoztunk nektek. Nem kell nektek támadni. Támadnak helyettetek a sáskák. Ez mellett lánctalpas rakétavetőket is kaptok, amivel automatizálhatjátok a további háborúzást. Ez a repülőket szedi le és a bunkerekbe durrant mélyen bele. Feltöltöttük a drón készleteteket is. Tudtok újra meglepetést okozni, sokkal kevesebb ember veszteséggel. A japán légiósok éppen most foglalják el a Jamali Nyenyecföldet, hogy az orosz hadihajóknak és tengeralattjáróknak búcsút intsenek. Két nap múlva egységes támadás indul, amiben mindenki benne lesz. Szó szerint mindenki. A görögök Nyenyecföldet fogják lerohanni. A spanyolok és portugálok Komiföldet veszik be. A malájok és thaiföldiek a láthatatlan légió seregét töltik fel. A németek és franciák a Manysiföldet gyűrik le. Az írek a svédekhez ugranak be. A skótok pedig a magyar harcosokat erősítik fel. A brazilok az Orenburgi területet fogják megtámadni. Ahogy azzal végeztek, vagy még attól is előbb, az argentinok és mexikóiak is dobnak át pár millió embert, akik veletek és a láthatatlan légióval együtt a Tatárföldet fogják ostromolni. A hétvégére ez a háború véget fog érni. Szeretném, ha nem aggódnál már tovább. Ráérzett mindenki arra, hogy az oroszokat csak együttes erővel tudjuk legyőzni. Nem hiányozhat ebből senki. Kérnék még egy dobostortát is, karamellás tejjel.

 Két nap pihenő után a lengyelek kezdték az ostromot. Tízezer drónt vettettek át Novgorod és Tver megyékbe, hogy kijelöljék a célpontokat. A mindössze harminc centis drónok szélsebesen pásztázták végig a megfigyelésre szánt terülteket, melyeket úgy kétezer méter magasról pompásan feltudtak térképezni. Minden meglapuló orosz egységet kiszúrtak és milliméter pontosan bemérték azokat. Ami ez után következett azt nem köszönték meg a globalista erőkhöz húzó orosz katonák. Éppen annyi rakéta indult el, ahány orosz egységet letapintottak a drónok. A túlélőkkel már nem is kellett komolyan foglalkozni. Erre voltak kitalálva a sáska robotok. A drónok által egyenként bemért emberi lényeket a sáskák durrantották cafatokba. Ebben a két megyében immár egyetlen orosz ember sem létezik tovább. A német-lengyel légiósok könnyedén a magukévá tudták tenni, és a következő megyék támadására élezték ki magukat. Amíg tartott a csapatmozgás és a felkészülés a lengyeleknél, addig a finn-svéd légiósok ismételték meg ugyanazt, amit a lengyelek már egyszer lejátszottak. Tízezer drón indult útnak, hogy Arhangelszkit és Nyenyecföldet becserkéssze. Indultak a rakéták, majd azt követően a durranós sáskák. Ezen területek felett az orosz légierő durcásnak bizonyult, mert a drónok mintegy felét le tudták szedni. Ahhoz pedig komoly technika kell. Az orosz felkelők, a magyar és skót légiósokkal támogatva újra nekiugrott Tatárföldnek a láthatatlan légió támadásával egy időben. Elszánt emberek és bonyolult technikák csaptak össze. A durranó sáskák elképesztő fordulatokat tudtak hozni, de nem csak ez volt az új ebben a rohamban. Novgorodban, ahol a globalista oroszok fővezérei kucorogtak egy csoda szép palotában, megjelent egy ősz hajú és kemény vágású férfiú. Oroszul szólt a központi számítógép terem monitoraira szegeződött sok csillagos főokosokhoz, akik elképedve és főként és főként lecövekelve bámultak az idegenre. Főként azért, mert nem értették hogyan jutott be ide. Zsolt a mindenható államfőre meresztette szemét és érthetően adta tudtára azt, amiért jött.

- Elnök úr! Adja fel! Engedje élni a még megmaradt embereket. Az északi hadsereg már hátrál. Hamarosan idáig fognak futni. Tatárföldön sem húzzák már tovább két óránál. Két hatalmas sereget fog hamarosan elveszíteni, ami után már csak elkeseredett kapirgálásra lesznek képesek. Kétségtelenül erős ellenfelek voltak, de már vége. Adják fel magukat a felébredt orosz népnek és fogadják becsülettel a felelősségre vonásukat, amivel még milliók életét menthetik meg.

 A tábornokok felismerték Zsoltban a láthatatlan légió fővezérét. Parancsot adtak az őröknek az elfogására, ami nem volt jó ötlet, ugyanis a vendéget két oldalról közrefogó katonák nem élték túl a torok és tarkón vágást. Zsolt érezte, hogy ostoba és fafejű emberekkel van dolga, ezért amelyik ajtón jött, azon ki is fordult. Sokan rohantak utána. Ezúttal nem azért, hogy elfogják hanem, hogy kivégezzék. Az ajtón túl viszont nem találtak senkit. Felbolydult a kastély. Mindenki a láthatatlan légió fővezérét kereste. A kamerák pásztázták a helységeket és az udvar minden részét. Semmi! Az elnök és miniszterei elképedtek azon, hogyan mert és tudott idejönni egy száll egyedül az ellenség főembere. Újra és újra szétszéledtek, majd egy bizonyos szinten összejöttek. A keresés kezdett fárasztó lenni a miniszterek számára, ezért úgy döntöttek ezt a munkát inkább a katonákra hagyják. Vissza siettek a központi terembe, hogy a háborút figyelhessék újra. A központi teremben viszont csak torkukat átvágott tábornokok és katonák holttestei várták a minisztereket. Senki sem irányította központilag a hadműveleteket. Mivel a fronton harcolók parancsnokai nem kaptak parancsokat és nem tudták elérni a parancsnokaikat, fokozatosan kezdték átvenni egyénileg a seregek irányítását ami mondjuk úgy, hogy nagyon kedvező lett a láthatatlan légió katonái számára. Innentől már nem tartott soká a Tatárföldbe való belepusztítás. Rohamos léptekkel hullottak az orosz katonák. A megmaradtak pedig visszavonultak Novgorodba, hogy védjék az elnököt és annak seggnyaló bajtársait. Tulajdonképpen már érezték, hogy Oroszország elesett. Az az Oroszország, amely az emberek érdekében diktatúrában tartotta a népet, az hamarosan a múlté lesz. És valóban. Ennek pillanata is eljött abban a percben, amikor a miniszterekre rányílt a több méteres kétszárnyú ajtó és beözönlöttek rajta a Csecseni és Volgográdi felkelők. Nem verték agyon az elnököt és minisztereit, mert tisztességes tárgyalással kívánták őket kihallgatni és felelősségre vonni mindazokért, amiket az orosz nép ellen valaha is elkövettek. Az orosz nép megdöntötte a kormányt és valami más vette kezdetét. Úgy, ahogy annak ilyenkor lennie kell.

Hongkong beteszi a kaput

 Ázsia minden szeglete harcban áll egymással és önmagával. Az antiglobalisták és globalisták, ádáz küzdelme felperzseli a földet. Az egyik a szabadságáért harcol, míg a másik a hazugságait védelmezi. A becsapott és az élet illúziójában élők még mindig sokkal többen vannak, mint a felébredettek. Az Isten hittel elvakítottak nem akarják tudni az igazságot. Már pedig ez a legnagyobb tábor a globalisták által kialakított világban. Őket a legkönnyebb a szabadságharcosok ellen hergelni. Az evolúcióval beetetett emberek képezik a globalizmus másik csúcsát. Nekik ellehet adni a kamu járványok, hazug oltásait. Ha jól belegondolunk mindegy, hogy valaki Isten hívő, vagy evolúció hívő. Két elképesztően nagy hazugság köré lettek tekerve a földön élő emberek. Egyik sem igaz, de akár az életüket is feláldozzák a saját hitükért. Az emberiség a globalisták markába került. Mindegy hova húznak, hazugságot hisznek igaznak. Meggyőződéses fanatikusak. Ebben a képzelet szülte világban a felébredettek csak halovány és kellemetlenkedő létszámban leledznek csupán, akik a mindenféle hívők szemét szúrja. Kínában például önként állnak be a seregbe az emberek, méghozzá tömegesen. Ők a szabadságharcosokat tartják hazug árulóknak. Az összeset ki szeretnék irtani. Igazmondót ölni dicsőséggé vált, hiszen konteósoknak számítanak. Ott ahol a hazugságot hiszik igaznak, nem lesz nehéz bárki ellen uszítani a népet. Csakhogy most Kína sem áll túl jól. Annak ellenére sem, hogy még a nők is katonákká vedlettek. Mindenki felkelőket akar ölni! A hadvezetés viszont kezd repedezni. A tábornokok nézetei kezdenek eltérni. Az egyik aggodalomból, a másik elvakultságból indul ki, amikor a nézeteiről kell szint vallania. A központi vezetés ezért gyakran vakargatja a fejét. Az események gyorsan zajlanak. A döntés egyre nehezebb. Az új főváros Csengtunba került, ezért ide költözött a főhadiszállás is. Na és persze itt vannak azok a pártelnökök is, akik magukat roppantul fontos embereknek tartják. Az új államfő, Kancsal elnök és a helyettese Banja párttitkár, szinte minden idejét tárgyalással és a haditanáccsal tölti. Ma sincs másként. A tárgyalóasztalnál az elnök és helyettese a főhelyet foglalják el, míg a politikusok és a katonai vezetők balra és jobbra sorakoznak. Illetve ülnek. Húsz nagyon fontos ember igyekszik dönteni emberi életek felett. Az elnök a mai tárgyalást a japán elleni támadással indította, ezért a Nagaszakiban berendezkedett tábornokát kérette a monitorhoz. Ahogy Kukucs tábornok a képét a kamerába nyomta, az elnök kissé aggodalmat mutatva tudakozódott az eseményekről.

- Mi az oka, hogy nem tudnak átkelni a japán főszigetre?

 Kukucs megvakarta feje búbját. Látszott rajta, hogy nem is tudja honnan kezdje a magyarázkodást. Hazudni nem akart, de gyávának tűnni sem.

- Jelentem, a fősziget rövidhullámú fegyverekkel nagyon erősen védett. A légteret mágnesmezőkkel fedik le, amin semmilyen elektromos eszközt használó gépezet nem jut át. Yamaguchi közelébe kiküldött kommandó, teljesen begolyózva érkezett vissza. Egyik részük agyilag súlyosan károsult. A másik részüknek pedig úgy megfőttek a szemeik, mint a tojások. A többiek viszont egymást lőtték agyon. Jelentem a japánok 8G technológiát használnak. Azt tesznek velünk, amit csak akarnak, ha a kijelölt határvonalat átlépjük. Persze sokat kilőttünk már, de a megmaradtak is túl nagy kárt tudnak tenni bennünk. Csak akkor indíthatunk általános támadást, ha minden mikrohullámú fegyvert sikerült kiiktatnunk. Yamagucsi és Hirosima elfoglalására még egy hétre van szükségünk. Nem is olyan régen az aknára való lépéstől féltek a katonák. Most a hangágyúk és a mikrohullámú fegyverek hatáskörébe való lépéstől rettegnek. Eddig négy millió embert veszítettünk ezek miatt. A japánok sokkal nagyobb hatásfokkal harcolnak. Örülnék, ha ezen változtatni tudnánk.

 Az elnök megköszönte az őszinte jelentést és arra kérte Kukucs tábornokot, hogy maradjon a vonalban, amíg a hadi megbeszélés véget nem ér. A szocialista néphadsereg Dzsungáriában tartózkodó nyugati egyes számú seregét Kín ezredes vezette. Amikor az elnök őt kérte arra, hogy tegyen jelentést, egy kócos és izzadt arc jelentkezett be a vonalba.

- Elnök úrnak jelentem, nem igazán van időm hosszas csevegésre. Ha megengedi, akkor a jelentést követően én kilépnék a vonalból. Az indiai nép alkotta seregek elfoglalták a Tibeti- fennsíkott. Kunlun vonalában sikerült megállítanunk őket. Mondom megállítottuk őket, de az ellentámadásaink nem túl sikeresek. Túl sok az indiaik között a zöld-fekete egyenruhás jól képzett harcos. Az sem mellékes, hogy piszok jól vannak felszerelkezve. Nagyobb légi támogatásra lenne szükségünk.

 Az elnök megígérte a légi támogatást, ezért az Altuni légi bázisról egy repülő ezredet nyomban át is irányított a Tibeti harcokhoz. Kín ezredes majdnem el is mosolyodott, annyira örült a segítségnek, ami két óra múlva fog az ő parancsnoksága alá kerülni. Miután engedélyt kapott ki is lépett a vonalból. Az elnököt ez után Mongólia érdekelte, látszólag igen csak komolyan. Az északi sereg tábornokát viszont nem sikerült elérni ezért annak helyettese nyomta meg a csetelésre alkalmas gombotot.

- Elnézést elnök úr! Pancs ezredes vagyok. Ha megengedi én lennék jelen a megbeszélésen.

 Az elnök és a többi magát roppantul fontosnak tartó ember nem csinált gondot az északi seregek fővezérének távollétéből. Sejtették, hogy valamelyik lövészárokból lehetne csak előhalászni, ami nem tárgyalásra alkalmas helyszín. Az ezredes viszont nagyon készségesnek mutatkozott. Még arról is beszámolt, amit talán jobb lett volna elhallgatni. 

- Elvtársak! A mongolok már teljesen elfoglalták Mandzsúriát. A koreaiak segítik ebben, akik Észak Koreát már haza vágták. A mongolok rengeteg hazaáruló oroszt is befogadtak. Nem csak befogadták, de ki is képezték őket, ezért van az, hogy Mandzsúriát a zöld-fekete egyenruhás felkelők lepték el. Nem tudunk velük közvetlen harcba bocsátkozni, mert rendkívül jól informáltak, ezért az ellentámadásaink leginkább zsákutcába torkolnak, ahol az ellenségnek már hűlt helye. Ilyenkor hátba támadnak minket, vagy lesből tüzelnek ránk. Nekünk több drónra lenne szükségünk, hogy az egységeiket megtaláljuk. A tábornok szerint Mandzsúriát csak nukleáris fegyverekkel lehetne vissza foglalni. Ez azt jelenti, hogy a mongolokat csak Mandzsúriával együtt lehetne elpusztítani. Persze tudom, hogy nekünk már nincsenek nukleáris rakétáink. Nem tudunk, mondjuk atom bombával takarítani. Láthatóan az ellenség ezt tudja, azért lesznek rendkívül vakmerőek a lázadók.

 Az ezredes folytatta volna, de sürgősén szót kért a déli hadsereg főparancsnoka, akit az elnök előre helyezett. A főképernyőn tehát annak alakja lent meg. Pancs ezredes természetesen befogta a száját és tágra nyílt szemekkel mutatott érdeklődést a déliek nagy vezérének irányába.

- Elvtársak! Nem jutok szóhoz. Elképesztő dolog történik most délen. A Hongkongiak fellázadtak és a vér patakokban folyik az utcákon. Bejátszok egy felvételt, amit két órája vettek fel a drónjaink. Mint láthatják mindenfelé akasztott emberek jelzik, hogy a nép a rendszer kiszolgálóira csúnyán megharagudott. Több milliós tömeg pusztít Hongkongban. Úgy ötmilliósra teszem őket. Szencsent és Kantont is elfoglalták. Ott meg karróra tűzött fejek csúfítanak el mindent. Azt a kétmilliós sereget, amit a leverésükre küldtem, simán legyőzték. Ha megnézik amit most mutatok, akkor rájöhetnek miért tudtak hétköznapi polgárok minden riadalom nélkül nekimenni a katonaságnak? Ránagyítok az élőképre. Látják? A polgárok a legmodernebb amerikai fegyverekkel vannak felszerelve. Elképesztő mennyi fegyverük van! Ott. Ott. A tömeg kellős közepén! Közelebb hozom a képet. Ugye látják, ami engem pánikba ejtett? Igen. Nem tévedés. A Hongkongi lázadókat japán légiósok irányítják. Figyeljék meg Kantont, majd Sencsent. Mindenhol japánok vannak. Úgy tűnik, hogy a japánoknak sikerült ránk uszítani a Hongkongiakat. Mindenhol ott vannak a lebegő motorjaikkal. Elvtársak! A japánok megtámadták Kínát!

 A kínai vezetés azt hitte számolt minden lehetséges helyzettel. Úgy tűnik arra nem voltak beállítva, hogy kínai fog ölni kínait. Hittek abban, hogy a párt hatalma száz százalékos a kínai nép felett. Hittek abban is, hogy a kamu járványokkal, majd a kötelező oltásokkal döntésképtelen polgárságot hoztak létre. Hiszen a kísérletek jól zajlottak. Az okostelefonokkal is teljesen behálózták az országot és függővé tették még a gyerekeket is. A megfigyelési rendszer tehát tökéletes. Akkor mégis hogy lehet? Persze a Hongkongiak mindig is lázongtak. Nem akartak Kínához tartozni. Velük nem lehetett elhitetni azt sem, hogy járvány van. Szinte senki se oltatta be magát, még akkor sem ha az állásába került a döntése. A Hongkongiak lényegesen felvilágosultabbak hát a szocializmusba már teljesen belegyógyult társaiktól. Most pedig kiderült, hogy a Hongkongiak nem kérnek a félelemből és a diktatúrából. Ha a politikai vezetés annyira népesség csökkentést akar, akkor azt a politikai vezetéssel kezdik. Fogyjon hát a népesség! Egy valamiben tehát egyetértenek a Hongkongiak a központi hatalom képviselőivel. A népesség csökkentés, vagyis a nagy újraindítás tényleg elkerülhetetlen. A jelenlegi rendszer úgyis önpusztításra van beállítva. Vagyis! A rendszert működtetők és azok kiszolgálói úgyis halálra vannak ítélve. A Hongkongiak úgy vélik, hogy nem kell már az önpusztítással törődniük a globalistáknak. A már haldoklókat rásegítik a gyorsabb elmúlásra. Szóval ezt a rendszert teljesen el kell törölni. Nagyon szorgalmasan teszik a dolgukat a felébredt kínaiak. Ennyi akasztás még a világon sehol sem történt. A videó felvételek tehát komolyan megrémítették a nagy tanácsot. Az egyik tábornok erélyesen megjegyezte, hogy Hongkongot porig kellene bombázni, amire az elnök azonnal reagált és a Tajvanon állomásozó sereg parancsnokát kérte a képbe. Amikor az tisztelegve beletolta szigorú arcát a kamerába, kapott is parancsot rögvest.

- Parancsnok! Hagyják Tajvant a francba! A teljes seregével támadja meg Hongkongot. Bombázzon le mindent és mindenkit. Még azokat is, akik meg se születtek. Önök a tenger felől támadnak. A déli fő sereg pedig Kantonnal kezdje. Vessék be a teljes harmincmilliós hadtestet. Mindenkit öljenek meg! Főleg a japánokat. A belső ellenséggel mindenképpen végezni kell, különben kudarcba fullad minden külső ellenséggel való harcunk. Ha szükséges, akkor Okinaváról is vezényeljék vissza a csapatokat.

 Többeknek feltűnt, hogy Pancs ezredes sűrűn emelgeti a kezét a kamera felé. Mintha két ujjal jelentkezni akarna. Az elnök is észrevette és idegesen a főképernyőre lökte őt.

- Mi a fenét akar még ezredes?

Az ezredes kissé meghunyászkodó fejtartással, mint az éppen megintett kiskutya, halkan megjegyezést tett.

- Bocsánat. Tényleg nem akarok ünneprontó lenni, de itt felénk is percről, percre változnak a dolgok. Szóval itt is mindig történik valami olyan, aminek egyikük sem fog túlzottan örülni. A tábornokom küldte az alábbi felvételeket. Alig egy perce. Szerintem ezt mindannyiuknak látniuk kell. Méghozzá haladéktalanul.

 Pancs ezredes ügyetlenkedett egy cseppet a videó bejátszásának technikai gondjaival, de végül is megoldotta. Főként, hogy látta mennyire idegesen és türelmetlenül pislognak rá a főhaditanács nagy hatalmú urai. A felvételen stadion mérető és kerek űrhajó formájú valami ereszkedett az égből le, majd a Góbi-sivatag homokos talaján landolt. Nem sokkal később egy széles rámpa ereszkedett le a talajra, amin keresztül fehér páncélzatba öltözöttek lépkedtek ki katonás fegyelemmel és rendben. A hajó előtt egyre csak gyűltek és gyűltek. A kémdrón számlálója már százezernél tartott. A haditanácsban majd mindenki a száját tátotta. A szemüket akkor kezdték dörzsölni, amikor a fehér maskarások olyan sorakozó tartást vettek fel, amiből az egyes szakaszok is jól kivehetőek lettek. Ezek a szakaszok szépen sorban aztán el kezdtek leválni a sereg testéről és egy-egy homokdűne felé tartottak. A kis szakaszok sorra eltűntek a homokbuckákban. A kémdrón elkezdett egy homokbuckát körbe keringeni, hogy megkeresse a láthatatlanná vált embereket. Azzal ugyanis mindenki egyetértett, hogy nem tűnhettek el csak úgy a homokban! A technika szerencsére megsegítette őket és leleplezte a varázslatot. A sivatagban már rég berendezett laktanya várta az érkező katonákat. A barakkok tömkelege lett ügyesen elrejtve a kíváncsi szemek elől úgy, hogy nem csináltak titkot a létezésükből. Igen. Az ember csak azt nem veszi észre, ami a szeme előtt van. Ezeket a konténerszerű épületeket pedig úgy festették, hogy felülről homokbuckáknak tűnjenek. A 3D csodálatos művészei élték ki magukat a szem megtévesztésére. A haditanácson végig futott a tanácstalanság. Nem azért, mert nem tudták, hogy mi az, amit láttak, hanem azért, mert nagyon is tisztában voltak vele, hogy amit láttak, az hamarosan egy végső háborúhoz és összecsapáshoz vezet. Az afrikai csatát ugyanis ők is látták. Legalább is részben. Annyit mindenképp, hogy stadion méretű hajók ereszkedtek le és fehér vértesek lepték el a csatamezőket, majd két nappal később egész Afrika képe megszűnt. Ma pedig csak a légiósok Afrikája létezik. Kiirtva abban mindenkit, akik a nép gyarmatosításáért éltek és dolgoztak. Avval is tisztában voltak, hogy ha Mongóliába érkezett egy ilyen elképesztő méretű hajó, akkor hamarosan több ezer is követni fogja azt, vagyis egyre közelebb a vég. Azon persze szintén elcsodálkoztak, amikor a már vértjeikből kivetkőzött katonák laza öltözetben flangálva integettek a kínai kémdrón felé. Hogy figyelik őket, ez egyiküket sem izgatta. Széles vigyorral kandikáltak bele a kínai hadvezetés arcába. Ez bizony olyan vigyor volt, ami előre jelezte, hogy hamarosan egész Kínára el fog érkezni a boldogság. A hadvezetés nem igazán erre a boldogságra vágyott. Számukra a boldogságnak egészen más értelme van. Csakhogy ez mostantól mellékes érzelmi illúziónak vehető, mert ahogy sejtették, sorra érkeztek az Afrikában már szükségtelenné vált hajók, melyek ontották dagadt testükből a légiósokat. Mongóliában mindössze két nap alatt már százötvenmilliós sereg bóklászott a homokon és labdákkal játszadoztak. A mongolok feltöltötték a hatalmas hajókat élelemmel és vízzel. Nem tűnt úgy, hogy ez az elképesztően nagy hadsereg bármiben is hiányt szenvedne. A kínai komolyan pánikba esett, hiszen a Hongkongi bombázások sem állították meg a kínai nép haragvását. A felkelés leverésén fáradozó seregek pedig nagy veszteségeket szenvedtek el a japán légiósok fura fegyverzetei és harci módszerei miatt. Hongkongot tehát nem sikerült elpusztítani. Ellenkezőleg! Egyre több kínai ember állt át a Hongkongiak oldalára. Mondhatnánk úgy is, hogy a kínai hadsereg elpusztított legalább egymillió Hongkongit, viszont csatlakozott hozzájuk még kétmillió, akik a központi hatalom elől menekültek, majd az ellen szálltak maguk is harcba. A háború tehát ádázul dúlt. A hadsereg fogyatkozott. A felkelők pedig egyre gyarapodtak. Erre tettek a malájok egy lapáttal azzal, hogy a thaiföldiekkel együtt lerohanták Kunminget, majd onnan Hongkong felé vették az irányukat. A százmilliós déli seregből ezért újabb húszmillió katonát kellett leszakítani, hogy a malájok ellen küldjék őket. Minden áron meg akarták akadályozni, hogy a Hongkongiakkal egyesülhessenek. Csakhogy a malájok és a thaiföldiek valamennyien remekül kiképzett légiósok. Az ion motorokon száguldozó zöld-fekete egyenruhák félelmet keltettek a kínai katonákban. Az indiai szabadságharcosok ugyan átkeltek a Kunlun hegységen, de Tarim- medence elfoglalásához már keveseknek bizonyultak. A kínai északi sereg nagyon erős és már számított az indiai előnyomulásra. Szó szerint úgy aprították az indiaiakat, mint Mátyás a szalámit. Az indiaiak nem erőltették hát tovább a medence elfoglalását. A hegyek védelmében meghúzták magukat. A Kunlun-hegység lett hát a határ az indiaiak és a kínaik között. Az indiaiak nem merészkedtek ki a hegyek közül, a kínaiak pedig nem merészkedtek be a hegyek közé. Az elnök mindezek ismeretében az állát vakargatta és a tábornokai fantáziáira támaszkodott.

- Ha van valakinek elképzelése hogyan vágjuk ki magunkat ebből a slamasztikából, az most kiemelkedhet a többiek közül.

 Persze, hogy mindig van olyan, aki szeretne tűnni hatalmas eszével. Csacsi tábornok eddig ugyan egy szót se szólt, de kapott azon az alkalmon, hogy most ő is lehet valaki.

- A mongolok és koreaiak Mandzsúriát foglalták el. A legtöbben viszont még időben elmenekültek. A polgárság nálunk talált menedékre. Belőlük húszmilliós sereget tudunk kihozni. Csak ki kell adni a sorozási parancsot. Az indiaiak Tibetet foglalták el, de az ottani lakosság nagy része hozzánk menekült. Szintén húszmilliónyi embert tudunk bevonultatni. A déli térségekből hozzánk futottakból pedig akár harmincmilliós sereget is ki tudunk sajtolni. A jelenlegi háromszázmilliós seregünket, ami megjegyzem a világ leghatalmasabb hadserege, hetvenmilliós tartalékossal tudjuk hát megtámogatni. Nem hiszem, hogy annyira aggódnunk kell. Nem megoldhatatlan dolog. Az északi seregeink már többször is mócsingot csinált az indiaiakból. A támadásaik langyosodnak. A mongolok sem tudnak kitörni Mandzsúriából, mert őket is arcon vágta már az északi sereg tábornoka. Amire fel kell készülnünk az a Hiung Hu veszedelem. A Hiung Hu-k megmutatták már mekkora létszámban és milyen fegyverzetben vannak. Sejtjük hát hogyan fognak támadni és milyen harci taktikákat alkalmaznak. Hatalmas területet tudnak átfogni. Akár ezer kilométeres sávban is képesek jól harcolni. De vajon mennyit érnek, ha szűkebb területre vonjuk össze őket? Csapdába kell csalni őket. Olyan helyre, ahol kénytelenek tömör sorokban harcolni. Tudjuk, hogy ködösíteni fognak, hogy rejtve tartsák a katonáikat. Ha az ezredeik tömör sorokban küzdenek, akkor nekünk az is elég ha csak sejtjük hova kell a bombáinkat ejteni. Nagy károkat fognak szenvedni tőle. Az ötvenmilliós gyors mozgású seregünk a Lössz-fennsíkon tartózkodik, amit a Sárga-folyó ölel körbe. A mongoloknak ezen a folyón nem sikerült átkelniük. A természeti védelem kihasználásával a mi esélyeink a nagyobbak. Vegyük rá az északi sereg főparancsnokát arra, hogy a Hiung Hu-kat csalja el valahogy a Sárga-folyóhoz és a sík terepen csapjanak össze velünk. A frissen toborzott katonákból pedig ötvenmilliót küldjünk az északi sereg támogatására. Mivel azok kiképzésére már nem maradt időnk, a támogatás alatt azt értem, hogy ezek a katonaruhába bújtatott polgárok képezik a feláldozhatókat. A tömegük vonzó csalétek lesz.

Egy kekeckedő tábornok beleköpött az elméletbe.

- Túl veszélyes és nem garantált, hogy a Hiung Hu-k bekapják a horgot. Ezenkívül rendkívül nagy áldozatot kíván. Olyan embereket akar a halálba küldeni, akik tőlünk kértek menedéket? Nem biztos az sem, hogy ezt a szerepet elvállalják, hiszen össze fogják csinálni magukat egyetlen Hiung Hu láttára. Számolni kell azzal is, hogy ha sikerülne a Sárga-folyó csapdába csalni az ellenséget, és azok tényleg tömör verzióban harcba szállnak velünk, akkor mégis mit fogunk tudni kezdeni azokkal, akik a Hiung Hu-k támadását várják éppen? Gondolok az indiaiakra és mongolokra. Szerintem ahogy a fehér páncélosok beindulnak, azzal egy szinkronban fognak meglódulni a többiek is, hiszen a főerőinket a Hiung Hu-k felé irányítjuk, vagyis lazulni fog a Tibeti védelem. A mongolok és a hazaáruló oroszokkal feltöltött koreai seregek is tutira a fehér páncélosok mögé fognak állni. Akkor viszont mi, ... kétszázmilliós elképesztően jó katonákból álló sereggel fogjuk szembetalálni magunkat. A malájokat sem hagyhatjuk szabadon kószálni délen, hiszen ha azok összefonódnak a Hongkongi kínaiakkal, akkor legalább ötvenmillió dühös ember fog a seggünkbe bújni. Miközben északon a Hiung Hu-kkal harcolunk. Sajnálom elvtársak, de Hongkong felborította az egyensúlyt. Pont elegen lázadtak fel ellenünk ahhoz, hogy ne nyerhessük meg a Hiung Hu-kkal való háborút. Hongkong betette a kaput. Elszívja tőlünk azt az erőt, amire szükségünk lenne az északi háborúhoz. A japánok megint átvertek és megszívattak bennünket. A szélrózsa minden irányában harcolunk. Nem tudjuk összevonni a seregeinket. Nincs jó megoldás. Csak a szerencsénkben bízhatunk.

 A nagy hatalmúak egész estig tárgyaltak és vitatkoztak. Az elnök végül a Sárga-folyó tervet fogatta el, amit kissé felsminkeltek a többiek. Ha szerencséjük van, még sikerülhet. Az persze elképesztő húzás, hogy a tizennégy éven felülieket besorozták katonának. Mindenki a háborúzás rabja lett. Mondom, mindenki. Az egész kínai nép! Gyerekek és nők is. A sorozáskor senki sem ellenkezett. Szinte önként álltak be a harcosok soraiba. Az országot átjárta a félelem. A nép száján az alábbi mendemonda terjedt.

 „Egyszer elszenvedtünk egy hatalmas vereséget a Hunoktól. Egyszer a népet rendesen megtizedelő mongoloktól. Most pedig a Hunok és Mongolok egyszerre jönnek! Az Istenek elhagytak bennünket."

 Tulajdonképpen az Istenek nem hagyták el a kínai népet, csupán megbüntetik őket, amiért a pénzhatalmi elithez tartoznak. Amiért a sátáni diktatúrát nem csak elfogadták, de még jónak is tartják. Tulajdonképpen hazaszerető emberek, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy rég nincs hazájuk, csak az elméikben. A tudatlanságukért bűnhődnek.

 A kínai seregek mindenesetre összeálltak és a Lösz-fennsíkot rendezték be a vezérek tervei szerint. Nagy lett az izgalom. Ötvenmillió kínai, a Sárga-folyó déli részén csak azért imádkozott, hogy a lázadók besétáljanak a csapdába. A terv egyszerű volt. Ahogy a lázadó seregek átúsztatnak a folyón, a kínai katonáknak folyamatosan hátrálniuk kell csak. Aminek amúgy is nagy lenne a valószínűsége, ezért nem lesz feltűnő a meghátrálás. Az egész fennsíkot aláaknázták úgyhogy, a lázadók nagy részét biztosan semlegesítik az aknák és a rejtett csapdák. Akik mindezeket túlélnék, azokat a légierő bombázza szét. A kínai katonáknak pedig a még ezt is túlélőkkel kell csak közvetlen harcba bocsátkoznia. A főhadiszálláson mindenki ott volt, aki magát fontosnak tartotta. A fennsík fölé több tucat kémdrónt engedtek a levegőbe, melyek Mandzsúria és a fennsík közötti területeket pásztázták. A falra szerelt elképesztő mennyiségű képernyőn pedig az elnök és vezérkara éppen azt emelhette ki a főképernyőre, amit valamiért fontosnak ítéltek. A terem úgy lett berendezve, mint egy űrkilövő állomás. Az operátorok és műszaki szakemberek három sorban és lépcsőzetesen babráltak a készülékeiken. Az elnök az operátok közötti kerek pódium szerűségen terpeszkedett, széles forgószékben, ami éppen középen volt és a főképernyővel szemben. A vezérkar az utolsó sorban, magasan kiemelt asztalok mögött ültek és az előttük lévő számítógépek monitorait bámulták. Abban a magasságban, ahol ők voltak belátták az egész termet. Az operátorokat és a falon villogó képernyőket egyszerre. Feszült csend támadt, amikor a főképernyőre a lázadók sorakozója került. Az ellenség megmozdult. A mongol és koreai seregek katonás rendbe álltak. Az egész képernyőt belepték, amit csak zöldnek és feketének lehetett látni. A képernyő alján pergő számláló húszmillió embert jelzett. Az elnöknek nagyon tetszett a látvány. Örömében fel is kiáltott.

- Mind itt vannak! Az összes lázadó csürhe.

 Az úgy nevezett lázadó csürhe rendkívüli fegyelmet mutatott. Úgy álltak fel, ahogy azt megszokhattuk a hajdani római légiósoktól. Jól kivehetőek a kisebb ezredek. Minden ezred között három méternyi közök, ami felülről nézve olybá tűnt, mintha sakktáblák lennének. Ezer fős négyzetes alakzat sokasága dózerolt egészen a Sárga-folyó partjáig. A kínai vezérkart elképesztette ez a parádés vonulás. A vezérkar azt remélte, hogy ez a hatalmas embertömeg megkezdi a folyón való átkelést, de nem ez történt. Lecövekeltek a túlparton és szemmel láthatóan vártak valamire. Hogy mire, az hamar ki is derült. Mögöttük elképesztő mennyiségben lebegtek a csürhének nevezettek mögé a kocka hasú légi buszok, melyek e pillanatban csapatszállítókká vedlettek. Hasukban ötszáz fehér vértes légióst tartottak, akik ahogy a lebegő szállító jármű a földre ért és leeresztette a rámpáját, a pocakja gyorsan kiürült. A fehér vértesek futólépésben jöttek ki belőle, hogy a légijármű mihamarább újabb ötszáz emberért tudjon repülni. Ugyanúgy sorakoztak fel, ahogy a zöld-fekete egyenruhás mongol- koreia seregek. Ezres négyzetekben. A kínai drónok számlálója gyorsan perget és harmincmillió vértest jeleztek. Nem jött hát több légiós a Sárga-folyóhoz, mint ahányan a kínaiak voltak. Sportszerű és kiegyenlített háború elé nézhetünk. A szállítóhajók a háttérben mocorogtak. Egy elment. Egy érkezett. Szóval állandóan rengeteget lehetett látni belőlük. Egyszer csak lebegő szekerek surrantak be a mongol-korei katonák három méteres közei közé. Olyan alakjuk volt, mint egy szekérnek, csak éppen nem voltak kerekei. Fegyveres ládákkal voltak jól megrakodva. A zöld-fekete egyenruhások ezeket lepakolták és a szekerek hangtalanul elsurrantak, majd helyükre újabb megrakott szekerek érkeztek. A kínai katonák a folyó másik partján már izgatottan vártak a nagy ütközetre. Sokak kezében remegett a fegyver. Rettegésük különböző okokból kifolyólag érthetőek. A mongol-korei légiósok serege ahelyett, hogy átkeltek volna a folyón, vállról indítható rakétavetőket emeltek az amúgy is betojt kínai katonák felé. És megkezdődött, amit már mindenki tudott, hogy elkerülhetetlen. A mongol-korei vállról indított rakéták, csíkot húzva maguk után, sorra csapódtak be az ellenség sűrűjébe. Ez volt az első, mire nem számított a kínai hadvezetés. Az elnök is majdnem lepetézett a kényelmes foteljében. Ha csak néhány rakéta csapódott volna be, akkor nem károgna most senki sem. Ellenben ha százezer rakéta potyog az égből és majdnem egy időben, az felháborodott szájtátiságot eredményez. A rakéták száma pedig minden kilövésnél ötvenezerrel több lett. Az utolsó rakéta kilövéskor a kémdrónok egymilliót számoltak. Aztán  néma csend lett. Az elnök ezt látva felugrott a foteljéből és ellenvetést nem tűrő hangon kiadta az első utasítását.

- Kezdjék meg a légitámadást!

 A mongolok eközben leváltak a koreai társaikról és nyugat felé indultak meg. Tartva a négyszöges hadrendet, Xining felé vették az irányukat. Egyszóval kislattyogtak ebből a háborúból. A dolguk ugyanis csak annyi volt, hogy egyenként lőjenek ki egy tucatnyi rakétát, aztán menjenek Isten hírével. Itt végeztek. Na ezt már a magukat fontosnak tartó tábornokok sem tudták lefordítani kínai nyelvre. Tényleg senki sem értette, hogy a mongolok miért mennek el! A koreaiak viszont maradtak, hogy a kínai légierővel farkasszemet nézzenek, amik a mongolok elvonulását követően meg is érkeztek és lőtávolba érve azonnal rakétatámadást indítottak a légiósok ellen. A légiósok pedig szintén rakétákkal válaszoltak és potyogtatták rendesen a gépeket a porba. Rakéták innen. Rakéták onnan. Na, ilyen háborút sem láthatott még senki. Persze ez az adok-kapok nem tartott sokáig, mert az égen megjelentek a légiósok holló fekete harci repülői is, amik légi csatává változtatták a dolgokat. Most már harci gépek mérték össze az erejüket a levegőben. A történelem legnagyobb légi háborúja bontakozott ki azzal, hogy a kínai elnök látva a veszteségeket, újabb és újabb repülő ezredet vetett be, aminek az eredménye nem volt más, minthogy a fekete harci gépek száma is egyre csak növekedett.

 A mongolokat csapatszállító lebegő hajók vették fel és egészen a Tarim-medencéig lettek elszállítva, ahol újra hadrendbe álltak. Itt tartózkodott az északi fősereg, ami egyben a létszámában is legnagyobb, minden egyéb más kínai seregtől. Az északi sereg tábornoka, mikor értesült arról, hogy közelbe kerültek a mongolok, néhány dolgot nem értett meg hirtelen. Az egyik az, hogyan tudtak ilyen gyorsan az oldalukba kerülni? A másik pedig, mindössze tízmillióan, mit akarhatnak az ő százmilliós seregével? Azért komolyan vette a mongol inváziót és nem becsülte alá az ellenséget. Nem volt benne biztos, de valahogy a tapasztalata azt súgta, hogy ez valami félrevezető manőver lehet. Mindenesetre a mongolok feltartóztatására tízmilliós kínai sereg húzott élő falat. Mivel a mongolok gyalogos harcosok, a tábornok főként tankokat vetett be. Arra nem számított, hogy a mongolok nem csatározni jöttek, hanem szurka-piszkálni. Eszük ágában sem volt lerohanni a kínaiakat. Nem is lett volna erre esélyük, hiszen szemmel láthatóan is a kínai haderő feltűnően fölényt élvezett. A mongolok nem tettek semmit. Csak vártak. A páncélosok dandár parancsnoka nem tudta mire vélni ezt nagy semmit. Várt egy órát. Semmi. Várt kettő órát. Semmi. A dandár parancsnok bepöccent.

- Elég volt. Menjünk. Adjunk a nyavalyásoknak. Első páncélos ezred, indulj! Második páncélos ezred, indulj! Gyalogság, indulj!

 A dandárparancsnok azért óvatos volt. Csak nyugis lépésben indította meg a páncélos sereget. Azt remélve ezzel, hogy rá tud ijeszteni a mongolokra, akik nyilván hátrálni fognak. Sajnos a mongolok nem hátráltak, pedig a tankok már csak pár ezer méternyire voltak tőlük. Rémület helyett olyan rakéta támadást indítottak, amitől a kínai katonák, főként a gyalogság, a gatyáját teleszarta. Félelmükben nem azt kántálták, hogy – A magyarok nyilaitól ments meg minket uram! – mint inkább, hogy – A mongolok rakétáitól mentsen meg minket valaki! Ugyanis! Négy millió vállról indított rakéta sötétítette el az eget. Még egyszer mondom, négy millió rakéta közeledett vészjóslóan, szinte egy időben kilőve, a tankok rengetege felé. Hogy az mekkora pusztítást végzett, azt talán majd valamelyik történelemkönyvben lehet részletesen olvasni. Most, akiket érint, minden bizonnyal sokkal nagyobbnak érzik ezt, hiszen többségüknek se kezük, se lábuk. A tankok pedig nem a legjobb fedezékek. Ekkora erejű mongol támadást el nem tudtak volna képzelni a kínai parancsnokok. Még egyetlen lövést sem adtak le, de a seregük majdhogy nem fele máris megsemmisült. A dandárparancsnok azonnal visszavonulást rendelt el, aminek sietősen és boldogan tettek eleget a kínai katonák. Ahogy tisztes távolságba visszavonultak, feltűnő volt, hogy a mongolok nem követik őket, de nem jött egy vézna rakéta sem. A dandárparancsnok hívta a főhadiszállást és jelentést tett a váratlan és meglepő eredménytelenségről.

- Tábornok elvtársnak jelentem, a mongolok visszaverték a támadásunkat. A veszteségünk az elképzelhetőnél nagyobb.

 A legtöbb tábornok ilyenkor idegesen üvöltene, ezért meglepő módon csak kérdések jöttek, amikre válaszolni kellett.

- A veszteség mértéke?

- Még nem tudom pontosan. Úgy négy és fél millió katonára tehetjük. Tizenkétezer tankunk lett kilőve.

- Mennyi ideig tartott az összecsapás?

- Nem volt összecsapás. Csak mi kaptunk orjási nagy mennyiségben rakétákat a fejünkre.

- A mongolok láthatóan támadásra készülnek?

- Nem. Ugyanott vannak, ahova érkeztek. A távcsőben azt látom, hogy a földön ülnek és falatoznak. Nem tűnik úgy, hogy bármire is készülnének.

- Értem. Akkor maga is maradjon ott ahol van. Küldök erősítést, de ne csináljanak semmit. A mongolok nem azért jöttek, hogy megtámadjanak minket. Eléggé érthető módon adták tudtunkra, hogy ők azért vannak ott ahol, mert őrző-védő feladatra lettek ide vezényelve. Tudja mit jelent ez?

- Nem. Fogalmam sincs.

- Hát azt, hogy be vagyunk kerítve. A mongolok azért jöttek, hogy mi ne tudjunk kimenni a Tarim-medencéből, vagy segítséget küldeni a Lösz-fennsíkon harcolóknak. A láthatatlan légió teháthamarosan támad.

 A tábornok nem is hitte volna, hogy milyen hamar van az a hamarosan. A Dzsungáriában harcra készülő kínai seregeket, tökéletesen meglepte a Mongólia felől érkező megszámlálhatatlanul sok, alig tíz centis drónok tömege. Ezek a pici kis sebesen repkedő kütyük a kínai kémdrónokat szedték le először. A parancsnokságokon elment a kép és a hang. A mini drónok, melyek ütközéskor robbannak, százezres hullámokban érkeztek. Minden hullám között tíz percnyi szünet volt. Ezen szünetek alatt láthatta a parancsnok, hogy a Mongol határt eszméletlen gyors lebegő motoron két fehér vértes légiós ült. A vezető mélyen előrehajolt, oly annyira, hogy aki szemből látta, az könnyen hihette, hogy a motorok maguktól lebegnek. A vezető kezelte a motor két oldalából kiálló és egyenesen előre szegeződő lézerágyúkat. A hátsó ülésen lévő viszont magasan kiemelkedett a vezető fölé, aki egy mágnes puskába kapaszkodott két kézzel, miközben az ülését bármely irányba eltudta fordítani. A kínai sereg és annak parancsnoka azt hitte, hogy felkészült a légiósok támadására, viszont amikor a lebegő motorok csak jöttek, és jöttek, csak jöttek, akkor nem tagadhatták le mennyire pánikba estek. Pedig a légiósok még csak felsorakoztak, illetve felzárkóztak, a kínai harcra kész katonák előtt, pár kilométernyire. Pont annyira, hogy szemmel jól láthatóak legyenek. A kínai sereget, amely elsőként ütközik meg a láthatatlan légióval, a tábornok ugyan felpumpálta ötvenmilliósra és bőséges utánpótlással látta el, de aki a helyszínen volt és közvetlen nézett farkasszemet a fehér vértesekkel és azok csodafegyvereivel, vagyis a parancsnok, az röpke pillanat alatt is tudta, ez az ütközet nem fog tovább tartani, mint a világ legrövidebb dokumentumfilmje. Semmi sem úgy zajlott le, ahogy a tábornok készítette fel a parancsnokot. Pedig a tábornok igazán tudhatta volna, milyen formában várható a láthatatlan légió. Mivel nem voltak gyalogosok, és minden légiós lebegő motoron ült, a kínai hadsereg nagy számú gyalogos serege egereknek érezhették magukat a baglyokkal szemben. A közel tízmilliónyi, találatkor pukkanó mini drónok pedig már rendesen meg is tizedelték a sereg középső részét. Hogy a kínai sereg számára mennyire reménytelen harcnak látszott ez, a százmilliós légiós létszám okán is bárkinek feltűnhetett, akik felett, mint egy az erőfölény bizonyítékaként, holló fekete vadászgépek lebegtek egy helyben. A drónok után ezek folytatták a támadást. Átsüvítve az ion motorokon ülő légiósok felett, a kínai légibázisokat vették célba, ahol már felszállásra készültek a harci gépek. Néhányuknak sikerült a levegőbe emelkedni, ezért legalább tízperces légi csaták is kialakultak. Összességében a kínai gyalogság légi támogatás nélkül maradt. Aztán beindult a húsdaráló. Ötvenmillió ion motor belevágódott az ellenség gyomrába. Ez nem olyan közelharc volt, amilyet megszokhattunk a középkori történetekben. Mivel a légiósokat nem fogta a puskagolyó, hiszen a fura stílusú páncélzatuk éppen erre lett tervezve, csak igazán nagy kaliberű fegyverekkel lehetett bennük kárt tenni. Feltéve, ha látta őket valaki! Ugyanis hatalmas füstbe burkolódzott az egész csatatér. Ami viszont nem volt kicsi kiterjedésű. Egész Dzsungária teljes területén folyt a harc. A füstbe gázok keveredtek, melyek tömegesen rondították el a kínai katonákat, belülről-kifelé. Hamar rájöttek, hogy ez olyan vegyi fegyver, ami ellen mit sem tehetnek. A vegyvédelmi ruha és a gázálarc csak rontott a helyzeten.

A Tarim-medencében, amelynek minden négyzetcentijét százmilliós kínai sereg lepett el, nagy lett a mozgolódás. Teljes riadó! A főparancsnokság Koriában volt, ezért a mindenható tábornok és vezérkara is itt tartózkodott. A tábornok, abból, hogy nem volt semmilyen összeköttetés a Dzsungáriai sereggel, már sejtette, hogy a láthatatlan légió könnyen vette az első akadályt. Az északi fősereg kapja a következő labdát. Gondterhelten félrevonult és a hajókabinnak tűnő, ezért nyugodtan nevezhetjük kabinjába ment, hogy lezuhanyozzon és tiszta egyenruhába bújjon. Nem akart izzadságszagú és poros gúnyában meghalni. Mikor becsukta maga mögött az ajtót és a felsőkabátját a fogasra akasztotta, egy ismerős hang üdvözölte őt. Piszok gyorsan visszafordult az ajtó felé, aminek közelében egy terpeszkedő fotel tetszelgett, és amelyben egy ősz hajú, igazán elegáns egyenruhába öltözött ember ült, kezében a tábornok alkohol készletéből kortyolgatva.

- Üdvözlőm Csüng tábornok.

A tábornok szívverése elállt az ijedségtől.

- Üdvözlöm láthatatlan úr. Azért jött, hogy megöljön?

 Zsolt elmosolygott ezen a butaságon, hiszen ha megakarná ölni a tábornokot nem kellett volna eddig várnia. Még Afrikában megtehette volna. Persze a tábornok honnan tudhatná, hogy nem véletlenül tudott kisurranni a harcmezőről egy egész ezreddel egyetemben?

- Ugyan, Csüng tábornok. Ön az egyetlen kínai katona, akit utoljára ölnék meg. Szerintem sejti miért látogattam meg újra. Nem kellene százmillió jó ember életét kioltani. Jó emberek, akik hűek önhöz és hűek az elveikhez. Ez a hűség fogja jelenteni a vesztüket. Ha csak, ön meg nem szánja őket és inkább az élettel ajándékozza meg mindegyiket. Szóval nem kellene meghalniuk, ha átállnának a Hongkongi szabadságharcosok oldalára. Kínában a szocialista diktatúra néhány nap múlva leáldozik, és meglesznek büntetve a párthoz ragaszkodók. Az ön nyelvén mondva, az elvhű elvtársak. A Lösz-fennsíkon már véget értek a harcok. A légiósok pedig nem ejtenek foglyokat. Ezt ugye már tudja. Másfél óra múlva pedig a malájok és Hongkongiak közé ékelt kínai sereg is olyan félelembe fog esni, amilyet a maga kormánya okozott egykor a kovidnak hazudott járvány színházzal. A japánok legújabb csodafegyvere lesz rajtuk tesztelve, amit ők egyszerűen csak sáskajárásnak neveznek. Lévén, hogy tényleg sáska alakú és méretű repülő robotkákat tudtak kifejleszteni. Gyorsak. Kicsik és az emberi testbe hatolva robbannak. Szóval, egy robot sáska, egy ember. Na, és mivel kicsik, akkora mennyiségben lehet rövid idő alatt gyártani, amennyi kínai sosem volt a világon. A lösz- fennsíkon győzedelmet arató légiósok pedig már el is indultak a Hongkongiak segítésére. Szeretnék minél több kínai életet megmenteni ugyanis. A jó emberekét mindenképpen. Jó embereknek azokat tartom, akik szembe mertek szállni a hatalommal. Mi lenne, ha ön és az emberei jó emberekké változnának? Kérem hát, hogy egyszer az életében tegyen valami jót is. Indítsa a diktatúra leverésére a katonáit. Erre a döntésre négy órája van. Dzsungária kínaiatlanitásához ennyi idő elégséges. Aztán ön és a százmilliós serege következik. Ez sem fog négy, maximum öt napnál tovább tartani. Ön ugyanis rendkívül tehetséges stratéga, aki meg tud izzasztani minket. Győzni viszont még maga sem tud. Négy óra múlva, itt és ebben a szobában újra találkozunk. Ha négy óra múlva ide jön, akkor azt igenleges válasznak veszem. Ha nem lesz itt a szobában, akkor ... vegye a látogatásomat búcsúzásnak.

 Csüng tábornok némán hallgatta végig Zsolt mondandóját és akkor is szótlan maradt, amikor az ősz hajú „ismerőse” az ajtón át távozott. Most is azonnal utána szaladt, de nem látta annak távolodó alakját sehol. Odakint katonák meneteltek és teherautók verték fel a port, a láthatatlan légió fővezére mégis ki-be mászkált ide, teljesen egyedül és fegyvertelenül úgy, hogy még a kutyák sem ugatták meg. Most sem tudta szó nélkül hagyni.

- Kezdek félni tőle!

Fekete vérfürdő

 Lehet, hogy Afrikában úgy általában is meleg van, de most aztán a szénrögök is megolvadnak a hőségtől. A föld népességének egyötöde készül összecsapni egymással. Nem országok és népek készülnek egymás leigázására, hanem a nézeteltérések pusztítanak hamarosan. Nem faji háború bontakozik ki, hanem a hazugság és igazság mérkőzése. Az önként és boldogan rabszolgák kihívták maguk ellen a rabságból kitört gladiátorokat. Afrika teljes lakossága vagy ehhez, vagy ahhoz a csoporthoz csatlakozott. Egy biztos itt és most hamarosan ölre mennek a rabszolgák és a felszabadultak. Ahogy a szabadságharcosok seregei elegendő előkészületeket tettek, azonnal homok lavinát indítottak. A szenegáli népi hadsereg berontott Guineába és fellocsolták a kiszáradt földet vérrel. A ghánai szabadságharcosok pedig Cóte Divoirét rohanták le. Ezekben a harcokban a támadók hagyományos fegyverekkel irtották, ami irtható volt. A bombázók száz kilométerekkel jártak előrébb a szárazföldi csapatoknál és lazították fel a talpuk alatt a földet. Terepjárókra szerelt golyószórók pásztázták a falvakat és városokat, élőket keresve. A helikopter ezredek napalmbombákkal sütögették a fegyverek után kapkodókat. A sűrűbben lakott területeket ágyúkkal lőtték, hogy a maradékkal könnyebben leszámolhassanak. Szóval teljesen átlagos, hétköznapi harcok dúltak. A nigériai népi hadsereg Beninen és Burkina Fasón taposott át, úgy hirtelenjében csak azért, hogy a globalista mali hadseregbe botolhassanak. A Líbiában összegyűlt soknemzetiségű szabad népségek, Nigerbe tapostak bele csak azért, hogy mielőbb a Kameruni szabadságharcosokhoz csatlakozhassanak, akik ekkorra már Kongóba betörtek és az Alima folyó felé tartanak éppen. A Jemeni népi hadsereg, Eritreán át dobbant be, igen csak ijesztően Etiópia földjére. Az iráni és görög szabadságharcosok kissé összeölelkezve és elképesztő gyorsan surrantak be Szudán kellős közepébe. A kenyai népi hadsereg sem volt rest, mert ők már Dél-Szudánban várták az irániakat. Talán még kissé unatkoztak is eközben. Afrika déli részén az erős támadások ellenére is, az indiai segítségnek köszönhetően az igen csak hosszú határvonalon bekeményítettek. A határvonal Namíbia, Botswana, Zimbabwe és Mozambik északi határain húzódott, amit teljes egészében majdhogy nem lehetetlen lett védeni. Az érzékenyebb pontokon ezért gyakran testközeli harcokat voltak kénytelenek vívni az ellenséggel. Nem ritkán teljes kudarccal. A láthatatlan légiótól érkezett utasítás. miszerint „Támadjatok”, a Dél-Afrikai légiósokat is szánalmas elkeseredésbe taszította. Nem csoda, hogy heves viták alakultak ki evégett. Egyedül csak a maláji légiósok értettek ezzel egyet, akiket az indiai harcosok öngyilkos idiótáknak becéztek el. Ki érti miért, végül is támadásra készen sorakoztak fel a teljes védelmi vonal mentén. Ennyire széthúzott sorban, csenevész cserkészeknek látszódtak, akik azt mutatják mennyire nem félnek, de a másik oldalon ácsingózó farkasokat ez egy cseppet sem érdekelte. Amikor befutott a hír, hogy Afrika északi részein már az összes létező szabadságharcos támadásba lendült, akkor vették csak rá magukat, hogy maguk is kövessék a példát és első támadásaikat megindítsák. Madagaszkár szigete szinte teljesen kiürült, olyan nagy örömmel és hévvel erősítették meg jelenlétükkel a Mozambiki harcosok erejét. Csüng tábornok agymosott katonái nem hittek a szemüknek, amikor a Tanzániai határt átlépték a légiósok és belecsöppentek az éppen ebédezők tányérjaiba. Csüng tábornok nem tudta mire vélni ezt a nagy vakmerőséget, azért egészen Mbeyáig visszavonulót fújt a seregének. Csüng azért vonult vissza, mert emögött a hirtelen fordulat mögött valami cselt szimatolt. A többi tábornoknak is hasonló előérzete volt, amit meg is osztottak egymással. Csüng tábornok tényleg nem tudta, mi lehet a helyes lépés, hiszen a légiósok nyilván nem győzhetnek, ha kibújnak a technikai csodáikkal felszerelt védelmi vonalaik mögül. Gondolatait nem titkolta el a többi tábornokok elől sem, akik éppen egymás megrökönyödött arcát bámulták a videótelefonjaikon.

- Nem tudom mi a fene ütött ezekbe, de itt valami nagyon nem stimmel. Olyan érzésem van, hogy valamiről el akarják terelni a figyelmünket. Sőt! Biztos vagyok benne, hogy erre megy ki a játék. Szerintem ti is vonuljatok vissza. Kuksoljunk bele az önfeláldozók fejébe. Nyilván ennek köze van az északi részen kialakult népi tánc mozgalommal.

 A tábornokok elképzelései hasonlóak voltak. Főként Anglend tábornok hangsúlyozta ki, mennyire fontos biztosra menni.

- Ezek nagy valószínűséggel azért lendültek át támadásba, hogy lekössék a seregeinket. Ez tényleg nyilvánvaló. Azt akarhatják, hogy ne tudjunk segítséget küldeni az északi seregeinknek. Ha bekapjuk a horgot, akkor ez össze is fog tudni jönni nekik. Én is azt javaslom, hogy akkor mozduljunk rájuk, ha szándékaikról tudunk valami biztosabbat. Az persze nagy talány, hogy az északi részeken kirobbant népi mozgalomnak nevezhető harcok menyiben érintenek bennünket? A népi motívumokkal feltűzdelt harciaskodók a tizedét sem teszik ki a Közép-Afrikában állomásozó seregünknek. Van valami, amiről mi nem tudnánk? Kérdezzük meg az északi seregek parancsnokát.

 A videótelefon hívása pittyegni kezdett Untat parancsnok sátrában, aki sietősen tenyerelt rá a bekapcsoló gombra. Anglend tábornok arca teljes szélességben belemerevedett a képernyőbe.

- Untat parancsnok! Hogy állnak a támadók elfenekelésével?

Untat parancsnok gyorsan reagált.

- Nem rendeltem el teljes riadót, mert nem látom értelmét. Pár koszos csibész képzelte be magának, hogy megpiszkálhatnak bennünket. Körülbelül úgy húsz-huszonöt millióan lehetnek összesen. Ettől csak a cipőnk lesz koszos. Ne feledjük, hogy akik Kongóig elértek, azok is rendkívül fáradtak és az embereik felét elveszítették elveszítették már. Ezek simán bele fognak sétálni a csapdánkba. Az ellenség ennyire kiszáradt torokkal és porzó háttal nem tudhat minket meglepni.

 A parancsnok megnyugtató jelentése után a tábornokok végkép nem tudták hova tenni a déli gyengécske ellenállók vakmerőségét. Mindenesetre úgy döntöttek, hogy másnap reggelig hagyják az ellenállókat vakarózni. Reggel pedig eloltják ezt a fellángolást. Már ki is adták az ezredparancsnokoknak az utasításokat, amikor Untat parancsnok horrorfilm közbeni hangulatot ábrázoló arca a tábornokok kijelzőin megjelent.

- Ne haragudjanak már, hogy csak így közbevágok. Ezt. Ezt. Látniuk kell!

 Untat parancsnok kamerája az égre szegeződött és azt lassan pásztázni kezdte. Amit viszont a tábornokok láttak a kamerán keresztül, attól mondhatni berosáltak. Anglend tábornok nem is bírta szó nélkül hagyni.

- Untat parancsnok! Magyarázza meg mi a franc történik? Megtámadtak bennünket a földönkívüliek? Vagy mi fene! Miért nem tüzelnek?

- Nem tudom mik ezek, uram. Azt viszont elhiheti, hogy megpróbáltuk ezeket az izéket lelőni az égről. Közel száz harci repülőgépünk zuhant már le, amikor harcba bocsátkoztak velük. Megszámlálhatatlanul sok rakétát lőttünk ki rájuk, de meg se tudták karcolni ezeket. Pedig eltéveszteni még csúzlival sem lehet. Akkorák, mint egy futballstadion. Először csak kettő jelent meg az égen. Nekik is estünk amilyen erővel csak tudtunk. Teljesen hiába. Aztán megláttuk, hogy távolabb ebből még többszáznyi is közeledik. Most pedig ez a helyzet, uram. Mint látja.

 A tábornokok teljesen döntéshozatali képtelenségbe estek. Mintha valami SF filmbe csöppentek volna. Az UFO szerű repülő szerkezetek teljesen hangtalanul lebegtek egymás mellé. Egyre hosszabb sort véve fel, ami egész Közép-Afrika határa mentén szaporodtak. De tényleg! Mintha osztódással szaporodtak volna, úgy jelentek meg egyre újabbak és újabbak a már éppen megálltak mellett csak azért, hogy aztán maguk is megállhassanak. Csüng tábornok hangja inkább tűnt visításnak, mint emberi beszédnek.

- Untat parancsnok! Milyen messze vannak a mi seregeinktől ezek az űrhajók?

- Tábornok úrnak jelentem, két kilométernyire és a határon túl vannak, tehát nem sietnek. Pont a rongyos seregek előtt álltak meg. Az eléggé egyértelmű, hogy a lázadók meglepése a céljuk. Nézze, uram. Rá közelitek. A lázadók is éppen úgy megvannak lepve, mint mi. Azt se tudják, hogy hirtelen pisilni, vagy kakilni menjenek?

 Közel egy órája bámulta már mindenki az eget, amibe a nyakuk is belefáradt, amikor a légi testen kör alakú ablakok nyíltak, melyből sárga fény szűrődött ki. Nem sokkal később pedig pontosan úgy, mint ahogy a méhek lendülnek támadásba, amikor medvebocs piszkálja meg a méhkast, megszámlálhatatlanul sok repülő zúdult ki a nyillásokon. A repülők alakját nem könnyű leírni, hiszen ilyet még eddig senki sem láthatott. Nem nagyok. Talán három-négy űrlény ülhet benne. Viszont olyan gyorsak, hogy nincs mivel célba venni őket. Hamar megérezhették hát, mire képesek ezek a repülő gépezetek. A gépek elején kiálló csövekből kékes színű villám korbácsok csattantak ki, melyek mindent a földdel tettek egyenlővé, amit a nyalábok megnyaldostak. A mágnes ágyúk elképesztő hatásfokkal tüntették el az afrikai sereg rémült katonáit és kacsában rohanó harckocsijait. Megjelentek az égen az afrikai egyesült sereg vadászgépei is, melyek felvették a harcot a fura eszközökkel. Spanuella tábornok volt az, aki kiadta erre a parancsot. Még az Angolában állomásozó vadászgépeket is odairányította. Tulajdonképpen minden létező légi eszközt, ami ki tud lőni valamit, oda vezényelte. Még az oroszoktól beszerzett Kamov-50-es helikoptereket is, amiből közel tízezer volt bevetésre kész állapotban. Talán még a légballonokat is bevetette volna, ha létezett volna ilyen a katonai táborokban. Alig lehetett látni a napot, annyi repülő tárgy cikázott az égen. Az egyesült afrikai katonák úgy tapsoltak örömükben, mint a hülye gyerekek, akik légpuskával eltalálnak egy hurkapálcikát a céllövöldében, amikor egy-egy ellenséges szuper gépet lelőnek a vadászgépek. Pedig a sajátjaik úgy hullanak, mint a legyek. Nem is tartott tovább a légi háború másfél óránál. Az afrikai hadsereg elveszítette repülőinek és helikoptereinek kilencven százalékát. A fura repülő szerkezetek, amikor a földre szálltak, közvetlen a szabadságharcosok nagy tömegben hullámzó sorai előtt, az éljenzés hangzavarrá változott. Ezt csak az tudta még hangosabbá fokozni, amikor a pilóták kiszálltak a ketyeréikből és egyenest a sapkájukat dobáló népesség felé indultak. Nem sokkal később már a sapkák helyett a pilótákat dobálták a levegőbe, akik kacagva hagyták, had tombolja ki magát a nép. Csüng tábornok eközben visszavonulót rendelt el, és néhány kilométernyivel hátrébb, vélhetően valamivel biztonságosabb helyen állíthatta fel a védelmi vonalakat. Esze ágában sem volt támadást indítani, amíg az úgy nevezett anyahajók a levegőben vannak. Most már tudta, hogy nem földönkívüliek érkeztek vele, hanem emberek. A lázadók nem támadtak. Az afrikai katonák nem támadtak. Mindkét fél azt várta, hogy a lebegő stadionok leszálljanak és a bent lévők mutassanak valamit magukból. Ugyanis azt már mindkét táborban sejtették, hogy a láthatatlan légió sunnyantott be és tisztította meg a leszállóhelyeket. A várakozásuk nem volt hiábavaló. A szerkezetek finoman leereszkedtek a földre és amikor valamennyi landolt, egyszerre nyíltak ki a földre billenő csapó ajtók, melyeken keresztül fehér páncél vértezetbe bújt, kezükben mágnespuskát tartó katonák lépegettek ki szép sorjában, tízes oszlopokban. Untat parancsnok felengedett egy kém drónt a levegőbe, hogy annak kamerája élőben közvetítse a tábornokok felé a történéseket. Mindent, ami ez után történik azt az ezered parancsnokok figyelemmel kísérhetik, akik az ámulatból egyszerűen nem tudnak magukhoz térni. Amit a felvételen lehet látni azt Untat parancsnok, mint egy jó televízió tudósító a saját szavaival is kommentálta.

- Uraim! A fehér vértesek jól képzet katonák. Ritmusosan és egyszerre lépnek. A légi járműből kimasírozottak tömött oszlopai fokozatosan egyes sorba fejlődnek. Arccal mifelénk. Bár az arcukat egyáltalán nem látni, mert szintén fehér és hermetikusan zárt sisakot viselnek. Már nem jön ki több. Ahogy látom egymástól úgy öt méteres távolságot vettek fel és hosszú, nagyon hosszú sort alkotnak. Nem látom a végét. Az ezredparancsnokok imént jelentették, hogy ők is ugyanezt látják. Összegezve a jelentéseket, ezek a fehér páncélos csudabogarak, Kamerun határától, Szudán határáig egységes láncot alkotnak. Tehát Közép-Afrika északi határát teljesen elzárták. Kamerunban viszont a lázadók sorakoztak fel Közép-Afrika nyugati határánál. Keletről pedig a Kenyaiak vették megfigyelésük alá a határt. Közép-Afrikából tehát elvileg nincs kiút. Csak dél felé mozdulhatunk, ha valami nem jól sülne el. Odanézzenek! A rámpákon újabb légiósok siklanak ki. Olyanok, mint a darazsak. Rengeteg ion motoros suhog ki a hajó gyomrából és a felsorakozottak elé kanyarítják magukat. Már ők is egy sort alkotnak. Csakhogy a motorosok kb. ötven méteres távolságokat vesznek fel egymástól. Gyorsak és fegyelmezettek. Ha a létszámukra összpontosítok, akkor viszont nem lehetnek többen tízmilliónál. Igaz. Ott vannak a hátuk mögött a lázadó pornépség is, viszont azok nem fejlődnek fel semmilyen csatasorba. Nem úgy néznek ki, mint akik egyáltalán csatába akarnának menni. Sőt! Tömegesen baktatnak fel a rámpákon, a hajó belseje felé. A lázadók egy részét elnyelte a fura hajó. Mindjárt utánuk valami kutya méretű repülőszerkezetek röpködnek ki és a motorosok elé szállingóznak. Ha jól látom ezek robotok. Na ennyit az emberszabású robotok elképzelésről! Ez inkább hasonlít egy bazi nagy tojáshoz, amelynek mindkét oldalán lézervetők állnak ki, karszerűen. Ezek is egy zsinór mentén sorakoztak fel. Egymástól, úgy száz méteres távolságokban.

 Spanuella tábornok unta meg előbb az élő tudósítást. Mindnyájan látják és hallják a történéseket.

- Fogja már be! Untat a beszéde.

 Untat parancsnok azonnal szót fogadott és innentől inkább azon igyekezett minél jobb kép jusson el a tábornokok képernyőire. Nem kétséges, hogy a tábornokokat is elfogta az izgalom, amikor a fehér vértesek az egész határmentén megindultak az afrikai katonák védőállásai felé. Csüng tábornok a körmét rágta, látva mennyire szabályosan tartják a vonalat. Nem rohantak, még csak nem is siettek. A három kilométerre lévő határvonalig ebben a tempóban több óra kell, tehát volt idő a látottak alapján terveket szövögetni. Az afrikai katonák ettől függetlenül tele gatyával készültek az összecsapásra. Tologatták az ágyúkat és a tankok is jó pozíciókat kerestek. Az első vonalban ötvenmillió afrikai katona tisztogatta a fegyverét és valami tejszerű alkohollal igyekezett részegre inni magát. Érezték, hogy most sokan fognak meghalni, de hittek a győzelemben, hiszen az ellenség mégis csak csekélyke létszámban erősködik velük. Legalább is ezt hitték egészen addig, amíg meg nem látták azt, amit nem szerettek volna látni. A fehér vértesek úgy háromszáz méternyit haladtak előre, amikor a hajók rámpáin ismét tízes tömött sorokban és egyforma léptekben újabb fehér vértesek tűntek fel. Az egész határmentén minden hajóból ugyanígy lépkedtek kifelé a fehér vértesek. Nem siettek mégis alig tizenöt perc alatt felvették a támadó állásaikat. Vagyis egy láncba fejlődtek. Aztán megint csak ion motorosok siklottak ki a hajó hasából és a fehér vértesek elé penderültek. A fura alakú föld felett lebegő harckocsik is megjelentek és a vértesek mögött sorakoztak fel. A tábornokok nem értették, hogy a harckocsik miért nem a gyalogság elé kerültek. Ahogy a sorok rendeződtek azonnal megindultak a határ felé. Elképesztő látvány, ahogy az első sort, alig háromszáz méternyire követi a második sor. Ezúttal viszont nem jöttek elő repkedő tojások. A második sor alig ért el száz méternyire, a rámpák teljesen megteltek zöld-fekete egyenruhás emberekkel, akik valamennyien két kutyát vezettek. Ezek két sorba fejlődtek fel és elindultak a fehér vértesek mögött, azoktól jócskán lemaradva. Spanuella szájából kiesett a cigaretta. Meg is jegyezte:

- Ennyi kutya nincs a világon! Nézzétek csak. Német juhászok, dobermanok, újfundlandik és bokszerek. Ha ez a sor is az egész határmentén közeledik, akkor legalább húszmillió kutyájuk lehet. Ki tudja hogyan lehet harcra idomított kutyák ellen harcolni? Ezt nevezem erőviszonyok kiegyenlítésének! Nincs az a hadsereg, melyet röpködő tojások és vicsorgó kutyákra képeztek volna ki.

 A kutyás sor úgy kétszáz métert haladt, amikor a rámpák ismét megteltek fehér vértekbe bújt légiósokkal. Ezek is felvették a már unalomig ismert egysoros rendjüket. Már sejthető volt az is, hogy hamarosan jönnek az ion motorosok is. Ugye! A lebegő harckocsik is felvették a sor mögötti helyüket. Aztán, mintha egy autógyár futószalagját látnánk, megindult a hosszú, végeláthatatlan sor, egyenest az egyesült afrikai seregek felé. Ezek is háromszáz métert haladtak, amikor a hajó belsejéből fekete dobozok vánszorogtak ki, de elképesztő mennyiségben. Anglend tábornok kíváncsisága az egekig nőtt.

- Na, és ez, mi? Most röhögjek, vagy vicsorogjak? Hiszen ezek tankok! Kis növésű tankok. A hosszuk alig lehet egy méter. Kíváncsi vagyok ezek mit lőnek ki a csöveiken, ami jó ha van tíz milis. Mi történik itt velünk? Lehet ezt háborúnak nevezni? Robotokat vártam. Erre önjáró bébi tankok sorakoznak fel előttem. Ettől most meg kellene ijednem? Lehet, hogy az volt a haditervük, hogy halálra röhögtetnek minket? Odanézzetek! Ennek sincs se eleje, se vége.

 A játék tankok megindultak és alig araszoltak kétszáz métert, amikor megint csak fehér vértesek bandukoltak ki a hajó testéből. A többit már mindenki ismerte. Azt viszont már senki se tudta, hogy mikor lesz ennek vége? Az afrikai katonák kezdtek aggódni. Már nem is voltak abban biztosak, hogy az ellenség létszámban kevesebb. A tüzérségi parancsnokok szinte egyszerre jelentették,

- A légiósok első sora már ezerötszáz méternyire van. Várjuk a tűzparancsot.

 England az állát vakargatta. Tudta, hogy milyen sok múlik a jó időzítésen, viszont csillogott a szeme, amiről a többi tábornok tudta, hogy meglepetést forral éppen. Spanuella tábornok bírta a legkevésbé ezta hulla csendet.

- England! Mivel akarsz meglepni már megint minket?

England tábornok, mintha áram rázta volna meg, hirtelen a terepasztalhoz sietett. Hívta a többieket is.

- Figyeljétek csak! A légiósok ott szálltak le, ahol hegyek, dombok állnak mögöttük. Ezek nem terveznek visszavonulást. Ez a halál, vagy győzelem felállása. Nem is gondolnak arra, hogy esetleg menekülniük kell. A széthúzott sorokkal nehéz célpontok az ágyúknak, és a becsapódó, robbanófejek sem tesznek bennük nagy kárt. Ezek pontosan tudják, hogyan fogunk reagálni. Nem fognak tömött sorban rohamozni, hiszen az a mi javunkra fordítaná a háborút. Azt gondoltam úgy teszünk, ahogy ők képzelik, hogy mi tennénk. Aztán támadunk! Merthogy ők védekezést várnak tőlünk. A hajóikat kell elfoglalnunk. Igen. Bizony. A sárkány feje ott van. Ezért nem teljes határhosszban rohamozunk, hanem V alakban. Ha középre összpontosítjuk az erőinket, akkor simán léket tudunk ütni a vékonyka soraikban. Ha elfoglaljuk a hajóikat, akkor a légiósok egy eldobott csikket sem érnek.

 Ahogy az lenni szokott mindenki elképesztő ötletnek tartotta England tábornok tervét, de nem vitás, hogy a védekezésnél lényegesen jobb lehetőségek mutatkoznak a nyerésre. Persze, hogy belementek. A tüzérség megkapta a parancsot a tüzelésre. Húsz percen át megállás nélkül köpködtek az ágyúk és repkedtek a rakéták. Amikor abbamaradt a zörgés és a fehér vérteseket leellenőrizték, kissé csalódottak lettek a tüzér parancsnokok. Ennyi lövedékkel egy egész országot el lehetnek pusztítani. A légiósok sorai viszont egy centit sem görbültek. A kiesett társaik helyét pótolták a távolságtartás növelésével. De egy percre sem álltak meg. Semmilyen bomlás jelei sem mutatkoztak. England tábornok kiadta a parancsot.

- Támadás!

 Meglódultak a tankok. Közöttük lavíroztak az egyéb más jellegű páncélosok. Mögöttük a gyalogság csoszogott előre. Mintha cunami tört volna be Közép-Afrikába. Elképesztő embertömeg hömpölygött át lejtőkön és dombokon át, hogy az ellenség markába köphessen. Már csak kétszáz méter lehetett a légiósok első sora és az afrikai hadsereg között, amikor a légiósok vállán pihengető kis csövű ketyerék, teniszlabda méretű golyókat repítettek a levegőbe, melyek nem találtak el senkit. Nem az ellenségre lőttek hát a teniszlabdákkal, hanem maguk elé. A hatás meglepő lett. Eltűnt a légió! Legalábbis bárki ezt hihette volna, mert akkora füstfelhő emelkedett fel a földről, amilyet még a vulkánok sem láttak. Hófehér füst borított be mindent. A füsttől pedig nem lehetett látni még a pár méternyire álló embert sem. Az afrikai katonák tüzeltek, ahogy csak a csöveken kifért, de azt már egyikük sem tudhatta biztosan, hogy mire lő tulajdonképpen. A fehér füstben, a fehér vértezetet és sisakot viselőket egyszerűen képtelenség volt észrevenni.

 János, Walles és Icke eközben pompásan érezték magukat a hajóban, melyben fürdők, éttermek és pihenőszobák tömkelege kényeztette őket. Megfürödtek és tegezre ették magukat, aztán pedig az egyik négyágyas pihenőszobában szunnyantottak egyet. Egy kellemes női hang ébresztette őket, amin úgy elcsodálkoztak, hogy azt sem tudták melyik sarokba pisiljenek hirtelen. A bűbájos tejcsoki bőrű hölgy úgy tűnik nem csak az álmukban jelent meg, hanem a valóságban is. Egyszerre szerették volna megcsókolni, de a hölgy e vágyakat ügyesen kikerülte és arra kérte a fura hármast, hogy szedjék rendbe magukat, ő addig a folyosón fog várni. Hát persze, hogy siettek összeszedni magukat, hiszen hol van olyan férfi, aki ne kapkodna, ha egy csinos hölgy vár rá valahol. Ahogy kiléptek a folyosóra, ami legalább három méter széles, azt vették észre, hogy minden ajtó előtt légi kísérő hölgyek várakoztak. Az egyenruháik végett ugyanis bárki azt érezhette, hogy egy elsőosztályú repülőre csöppent. Walleséket kísérő hölgyike bemutatkozott és arra kérte őket, hogy kövessék őt. Walles lelkileg és érzelmileg feldobott állapotba kerülve, kifogyhatatlanul a kíváncsiságát fitogtatta. 

- Muai! Hova vezetsz minket?

 Muai, a kísérő szépség nem rendelkezett katonás fegyelemmel, ezért minden kérdésre kecses mosollyal reagált vissza és örömmel csillogó szemekkel válaszolgatott.

- Át kell mennünk az eligazító terembe, ahol a szabadságharcosok gyülekeznek. Amíg odaérünk, addig beugrunk az öltöztetőbe, hogy az utcai ruhájuk helyett divatos zöld-fekete egyenruhába bújhassanak. Azt követően pedig a fodrászok is rendbe szedik magukat, hiszen civil ruhában és ápolatlan külsővel nem lehet belépni az eligazításokra.

 Walleszék nem tudták hova tenni magukat, úgy keresztül és kasul álltak a fejükben a gondolatok. Tulajdonképpen gondolkodni sem tudtak, annyira belemerültek ebbe a sivatagi oázisba. Az öltözőben szintén mosolygós tejcsoki bőrű ázsiai hölgy fogadta őket és a leginkább rájuk passzoló egyenruhába bújtatta őket, amin mind a hárman meglepődtek. Walles, aki leginkább nincs a kényeztetéshez szokva, pörögve és táncikálva fecsegett.

- Hej! Az angyalát! Nézzétek a rangjelzéseket. Tábornokok vagyunk! Hozzon már valaki egy lovat!

Jánost, Walles öröme feldobta és mivel nem értette miért kell annak itt és most egy ló, hát megkérdezte.

- Minek neked a ló? Csak nem lóháton akarsz bevonulni Rómába?

Walles meglepett és csalódott arcot vágva árulta el minek kell a ló ilyen helyzetben?

- János, János! Te még a mesékben élsz. Azért van szükség lóra, hogy megrúgjon.

 Az eligazító teremben közel kétszáz frissen borotvált és jól vasalt egyenruhába öltözöttek ültek fegyelmezetten a számukra kijelölt helyen és széken. Ez a kétszáz ember igen csak vegyes nemzetiségű emberekből állt, mégis egy valamiben hasonlóak voltak. Mindenkinek a vállán parancsnoki jelzések villogtak és a meglepettségük is egyforma. Mégsem volt hangzavar és a fejek sem forgolódtak összevissza. Fegyelmezetten és csendben várták, hogy mi fog történni vajon? Még Walleszék is meglepő módon elcsendesedtek és színlelt nyugalommal ültek a helyükön, ami a sörözőkhöz szokott Walles részéről a hihetetlennel egyenértékű mutatvány. A félkőr alakú eligazítóteremben egy emelvény volt, amit nyugodtan nevezhetnénk akár színpadnak is, mivel legalább ötven ember férne el rajta. Annak hátsó önműködően nyíló ajtaján pedig a hajó kapitánya lépett be, mosolygós tejcsoki bőrű, kék egyenruhás ázsiai hölgyek kíséretében. Walles ugyanazt tette, mint a többiek. A közöttük ülő kísérő hölgyre pillantott, aki szintén kék egyenruhát viselt és mindvégig velük örült. A kapitány nem csak százkilencven centi magas, de jó pár harcban szerzett tapasztalatot is hordott az arcán, amit szakállal igyekezett takarni. Mivel mellőzte a pomponlányokat és fúvószenekart, csak a lényeget igyekezett átadni az újonc parancsnokoknak. Beszédében mellőzte a magázást, hiszen itt csak társak léteznek, ahol a rangnak járó tiszteletet másként illik kifejezni.

- Örülök, hogy ilyen sok új parancsnokot avathatok fel. Én Durva vagyok. Ennek a hajónak a parancsnoka. Kanadában élő magyar vagyok. Illetve voltam, hiszen ez már a múlté, mint ahogy Kanada is az. Jelenleg a hajó ötödik szintjén vagyunk, ahol csak parancsnokok tartózkodhatnak. Amiket mondok azt a kísérőitek tolmácsolják az anyanyelveteken. Tolmácsolnak és a fegyverek használatát is megmutatják. A hajót mágneses erő védi, ezért a jelenlegi fegyverekkel nem lehet kárt okozni benne. Mivel ti vagytok a felkelők vezetői, érthetően a saját seregeiteket fogjátok harcba vinni. A mögöttem álló hölgyek koordinálnak az ezredek között. Ők fogják elmagyarázni nektek, hogy milyen haditervek alapján szabadítjuk most fel teljes Afrikát. Mindvégig ezek a hölgyek lesznek kapcsolatban veletek és továbbítják az utasításokat. Mától kezdve a ti seregeitek a láthatatlan légió hátát védi és a rajtuk átcsúszó zombikat aprítja. Néhány ezred a takarítással fog foglalkozni. Nekik jut a holtak eltakarítása a csataterekről. Két hajónk van amely a holtak elégetésével foglalkozik. Egyetlen hajó a napi százmillió holtest elégetésével tud megbirkózni. A takarítók tehát igen csak meg fognak izzadni. Az egyik takarító hadtestet az Ausztrálok és Új zélandiak népserege alkotja hétezer fővel. A másik takarító hadtestet a grúzok és örmények mozgatják, ötezer fővel. A dolguk nem csak a halottak összeszedése és az égetőkhöz szállítása, de a sebesült zombik fájdalommentesítése is. A saját sebesültjeinket is nekik kell felkarolniuk és a sebészetek várótermeibe vinni. Egyszerre tízezer sebesültet tudunk ellátni. A koordinátorok majd súgnak, mikor melyik hajóra érdemes a saját sebesültjeinket szállítani. Az erre kijelölt ezredparancsnokokat kérem álljanak fel és csatlakozzanak a szervező hölgyekhez.

 Durva parancsnok mögül előlépett négy kék ruhás hölgyike és intett azoknak a kísérőknek, akikhez a megjelölt parancsnokok tartoznak. Nem volt mormogás és feleselés. Mindenki tudta, hogy már ebben a pillanatban is ezrek hullanak el percenként odakint a csatamezőkön. Nagyon várták már, hogy kivehessék maguk is a részüket ebből háborúból. Ahogy a takarító ezredparancsnokok távoztak a teremből, Durva parancsnok folytatta az élő előadását, aminek a következtében egyre több ezredparancsnok távozott és vitték magukkal a tejcsoki nőiket. Wallesék maradtak utoljára, amit természetesen nem tudtak mire vélni, hiszen az elsők között akartak zombi vért ontani. A parancsnok viszont nem akarta, hogy az északot felforgató és egészen Afrika közepéig átharcoló alakulatok az elsők között ontsák vérüket.

- Veletek nem én rendelkezem, ezért a fővezér utasítása szerint kell eljárjak, miszerinta skót-ír-magyar seregek a hajó védelméről kell gondoskodjanak. A ti katonáitok vegyék körbe a hajót és ezer méteres körzetben egy eltévedt gyíkot se engedjenek át. Azzal, hogy a zombik nem a védekezést választották velünk szemben, hanem az ellentámadást, eléggé nyilvánvalóvá vált, hogy a hajóinkat akarják. Nektek ezt az egy hajót kell védenetek az embereitekkel. Jönni fognak. Biztosra vehetitek, hogy kommandós csoportokat fognak ránk küldeni. Egyiket a másik után. Egészen addig, amíg be nem jutnak. Vagy amíg, mi nem végzünk az összes agymosottal. Ne becsüljétek le az ellenséget. Tegyetek róla, hogy ne tudjanak túl járni az eszeteken. Ha van kérdésetek most még feltehetitek. Aztán már velem közvetlen csak akkor tudtok találkozni, ha én azt akarom. Az izgága Walles naná, hogy azonnal kérdezni kezdett.

- Ami itt folyik az nagyon durva. Már meg ne haragudj kapitány. Amit eddig láttunk attól eláll a lélegzetünk. Egy ötcsillagos hotel nem tudja lekörözni azt a kényelmet, amit ez a hajó nyújt. Fürdők és önkiszolgáló éttermek, kényelmes szobák és saját bejáratú szobalányok. Nem is akarom felsorolni mindet, mert még csak mindössze ennyit láttunk. Had kérdezzem meg, ha ez az ötödik szint, akkor a többi szinten mi van?

 Durva parancsnok örült a kapitány megnevezésnek. Személy szerint ezt a megszólítást jobban kedvelte, hiszen hajón van. Még ha ez a hajó nem is vízen jár. Örömmel válaszolt.

- Az első szinten vannak a sebészetek és fegyverszobák. A fő gyülekező helyet is ott találjátok, ahol egyszerre húszezer ember tud a kivonulásra felkészülni és sorakozni. A nehéz fegyverek szintén ott vannak, mint az ionmotorok, vagy az ion harckocsik és a helikopterek. A másodikon vannak az irányítószobák, ahonnan a drónokat és egyéb repkedő és vánszorgó dolgokat irányítják, melyekben nem ülnek emberek. Itt vannak a megfigyelő és lehallgató szobák is, ahol az ellenséges adásokat fogják be, valamint az okostelefonokat figyelik meg. Jobban mondva az okostelefonokon keresztül hallgatnak le szinte mindenkit. Még az egyszerű közkatonákat is. A zombik nem tudnak okostelefon nélkül még pisálni sem. A részünkről ez jó, mert ennek köszönhetően mi előbb tudjuk mit akarnak, mint ő maguk. A 7G technológiánk milliméterre pontosan tudja bemérni nem csak a csapataik, de az egyes katonáik helyzetét is. Három D-ben látjuk hát az egész szaros seregüket. De ezzel jelöljük meg a célpontokat is, melyeket a rakétákkal megsemmisíthetünk. Tehát ezen a szinten vannak a rakéták is. A harmadik szinten vannak a vadászgépek. A vadászpilóták kezdik meg a támadást, hogy a leszállóhelyet teljesen bebiztosítsák. Ha elakadna a szárazföldi támadás, akkor szintén ők röpködnek egyet, hogy piros szőnyeget terítsenek a katonáink lábai elé. Ezen a hajón ötezer vadászgép van elhelyezve. A pilóták is azon a szinten vannak elhelyezve, a mérnökökkel és szerelőkkel együtt. A negyedik szint kizárólag legénységi szintként üzemel. A mi hajónkon kétszázezer katona fér el. Persze csak úgy, mint a szardínia a konzervben. Azon a szinten nincsenek pihenőszobák és napfürdők. Csak egymáshoz préselt ülések. Mivel ezen a hajón csak a parancsnokok töltenek napokat, vagy akár heteket, a katonák számára nincs szükség kényelmi funkciók teremtésére. A katonák alig egy órát töltenek csak a hajón. Felvesszük őket a kijelölt helyen, aztán kiköpjük azokat a célhelyen. Visszafelé már valamivel kényelmesebb. Az elesettek ugyanis átadják a helyüket. Az ötödik szintet pedig már láttátok. Amit pedig még nem láttatok, gondolom felfedezitek magatok is.

 A kapitány mellett álló kék ruhás hölgy súgott valamit annak fülébe, aminek következménye az lett, hogy további kérdésekre nem kaphatott választ a kíváncsi ember. Elnézést kérve sietősen megfordult és a központi irányítóterem felé vette az irányt. Walles viszont az a figura volt, akit holmi sürgős ügyekkel faképnél lehet hagyni, ezért a már a hátát mutató kapitány felé kissé hangosabban odaszólt.

- Kapitány! Na és Zsolt, a magyarok fejedelme ilyenkor hol van? A láthatatlan légió fővezére, csak nem valahol Japánban gyógyfürdőzik éppen?

A kapitány hirtelen megállt és mosoly nélküli arccal fordult meg.

- Őt mindenki úgy nevezi, ahogy akarja, mivel magát semmilyen jelzővel sem látta el. Ki, milyen rangban szeretné látni őt, olyanba helyezi a lelki szemei előtt. Zsolt viszont az első sorban van.

Walles nyelt és csuklott egyszerre. A társai is nem különb állapotban voltak. Icke a két társára nézett és,

- Amíg mi itt megettük a tíz órainkat, sziesztáztunk délig és fürdőztünk, addig az a megátalkodott térdig a vérben gázol?

 Az afrikai sereg annak ellenére, hogy a katonák azt se tudták merre van észak, vagy dél akkora volt a köd és füst amibe belegázoltak, áttörte a légiósok első sorát és elképzelhetően a második sor felé tartanak. Amikor a tábornokokhoz befutott a jelentés erről, azok azonnal indították a következő ötvenmilliós, szerintük mindent elsöprő sereget is. Tulajdonképpen el nem tudták képzelni hogyan kellene helyesen dönteni, hiszen ilyen elképesztő háborúzáshoz nem tanulhattak harcászatot. Elképesztő, hiszen a légiósok első sora egyáltalán nem bomlott meg. Csupán megfogyatkozott. Az afrikai katonák úgy hatoltak át rajtuk, mint a liszt a rostán. Viszont a rosta nem tört el. Az továbbra is kész a további lisztszemek szűrésére. A fehér vértesek úgy meneteltek hát tovább, mintha mi sem történt volna. Szó szerint belegyalogoltak a következő hatalmas hullámba. Mivel a sor távolság már széles volt, a második tömeges roham úgy rohant át rajtuk, mintha ott se lennének. Az afrikai sereg lendületén mit sem fékeztek. Mégis van valami amiről nem kapott jelentést England tábornok. Mégpedig, hogy az első soron való áthatolás után közel tízmillió katonát veszítettek. Ha a következő sornál is ennyi embert veszítenek, akkor a kívánt hajóig már csak azok szellemei érhetnek el. Még az sem tűnt fel senkinek, hogy nem történik közvetlen összecsapás. Az a jól megszokott ökölbe szorult tömegek egymás fejének esése. Hát ilyen nincsen. Pedig ha ezt látnák, akkor észrevehetnék, hogy az első sor nem igazán a gyomorszájba lépés végett araszol előre. Valójában ők csak jelzőoszlopok. A puszta létükkel ők jelzik meddig húzódik a harctér, amit a hajók központi irányító termeiben vesznek és bemérnek. Nem dolguk hát az ellenség feltartása. Az viszont igen, hogy átengedjék maguk között a többségét. Ez olyan, mint a ketrec harc. Kihúzzák a ketrecek vas hálóit, hogy aztán azon belül tartsák meg a szabályok nélküli küzdelmeket. A pók becsalja áldozatát a hálóba. A második hullámban érkező tömeget ezért szintén átengedték magukon. Persze úgy, hogy azok még csak észre se vették, hogy ebből a pakliból is hiányzik tízmillió ember. A minitankok is felvették már helyzetüket és kijelölték határokat. Fura kis szerkentyűk ezek! Mindössze annyi a szerepük, hogy kijelöljék az egyes hajókhoz tartozó harctereket. Ugyanis minden hajó és annak legénysége a saját kertjében kell kapáljon. A tankok meghúzzák hát az oldalvonalakat a hajók és hajók között. A kis antennáik leadják a jeleket, hogy a hajók kapitányai tudhassák meddig terjed a hatáskörük. A kis csöveiken keresztül pedig időnként törékeny üveggolyókat lőnek ki, melyek a földre érve eltörnek és sárga színű ideggáz emelkedik a levegőbe. Felülről nézve szemmel is jól láthatóvá válik, az oldal kerítések hol helyezkednek el, hiszen a sárga gázfelhő mely csíkot húz a fehér füstben lehetővé teszi, hogy szabad szemmel is látható legyen. Nem mellékesen pedig a kerítéshez közel merészkedő ellenséget másodpercek alatt a földre teríti. Ezeknek az afrikai katonáknak nincs szerencséjük, hiszen a hagyományos gázmaszkok eme ideggázok ellen nem sokat érnek. Akik mégis felveszik, azok arcukra olvadt gumival halnak meg. A légiósok a birkák tereléséhez nem villanypásztort használnak hát, hanem vegyi fegyvereket. A fehér vértes légiósok viszont simán átsétálnak rajta. Számukra ez nem jelent veszélyt. A sisakjukat és vértezetüket erre tervezték. Bármilyen vegyi támadást kibírnak. A fehér füstön is átlátnak. Aki a sisakon keresztül néz bele a szemmel átláthatatlan füstbe, az nem lát fikarcnyi füstöt sem. Ezért történhet meg az, hogy az ellenséget komolyan megritkítják, hiszen amíg azok csak vaktában lőnek bele a levegőbe remélve, hogy talán egy-egy légióst is eltalálnak, addig a légiósok minden lövése telibe talál. England tábornokhoz befutott a jelentés, hogy a második soron is átjutottak. A tábornokok örültek, hogy ilyen simán mennek a dolgok. Nem is olyan nagy kunct ez a láthatatlan légió! A második sor után viszont több rohamot vezető parancsnoknak feltűnt, hogy egyre kevesebb őrmester és szakaszvezető jelez vissza, amiből arra következtettek, hogy ezen szakaszok már lemorzsolódtak. Nem kétséges, hogy nagyon sok szakasz pusztult már el. Az ezredek között a katonai rádiók akadozni kezdtek, de szerencsére a mobil telefonok működtek. A további kommunikációt ezért ezzel oldották meg. England tábornok a mobiljáról hívta fel az egyik ezredest, aki azonnal fel is vette.

- Igen uram!

- Ezredes vigyázzon. Vegyi fegyvereket is használnak. Tömörítse jobban össze az ezredét.

- Érte eee.

 England tábornok viszont nem értette mit akart mondani az ezredes. A vonal nem szakadt meg, de lövés hangok szűrődtek át. Egy közkatona szolt bele, aki az elejtett mobilt felkapta.

- Tota közlegény vagyok. Az ezredes meghalt.

 England tábornok kissé idegesen kérte a hangjában remegő közlegényt, hogy mondja el mi történik ott és mi van az ezredessel? A közlegény bepisilt hangon és kapkodva adott magyarázatot.

- Az ezredest megölte egy kéz. Tudom, hogy hihetetlennek tűnik, amit mondok, de a füstből egyszer csak kinyúlt egy kéz és az ezredes torkát összeroppantotta. Láttam!

 England tábornok a mobilt kikapcsolta, hogy ne kelljen a rémült katonával tovább társalognia. Ebből is kivette már, hogy a katonák gatyája tele van. A katonák megfélemlítésére a láthatatlan légió különböző trükköket is bevet. Méghogy füstből kinyúl egy kéz! Ekkora marhát.

 Tény, hogy az afrikai katonák rohama rendesen lelassult. Feltűzték puskáikra a szuronyokat és kissé görnyedten araszoltak a cél felé. A füst csípte a szemüket, ami miatt állandóan a könnyeiket kellett törölgessék. A füstön még a kémdrón sem látott át. Azt viszont élesben közvetítette, ami a hajó környékén történik. A látottaktól nem örültek meg a tábornokok. A légiósok hajóiból drónok röppentek ki szép sorban. Úgy öt méter hosszú harci drónok lepték el az eget és egyre magasabbra emelkedtek. Olyan magasra, hogy eltűntek a láthatárból. Spanuella tábornok volt az, akit először fogott el az izgalom. Kimerevítette a képernyőn a drónokról készült képeket.

- Figyelmeztetni kell Untat parancsnokot, hogy harci drónok közelednek felé. Ezek úgy néznek ki, mint a Predátorok. Ezekről rakétákat indítanak. Van közöttük Barracuda is. Ez nem csak rakétákat lő ki, hanem bombáz is. Ha ilyenekkel támadnak, akkor az utánpótlás bajban van. Az utánpótlásnak tehát gyorsan helyet kell változtatnia.

 England tábornok osztotta az aggodalmat, ezért sietősen felhívta Untat parancsnokot és közölte vele, hogy vesse be az utánpótlást is. Inkább, minthogy bográcsozás közben érje őket a rakéta támadás. A parancsnok vette az utasítást és a várakozó sereg élére állva megindította a támadást. Irány az ellenség hajója. A húszmilliós sereg ellepte a határ menti vonalakat és erősítésként érkezett meg a már harcolókhoz. A drón támadás elmaradt, aminek örültek a tábornokok. Szerencsére időben vették észre a veszélyt. Azt persze nem sejtették, hogy a harci drónok nem az utánpótlást akarták megcélozni. A melléfogásukra akkor jöttek rá, amikor a Namíbiába betörni készülő afrikai seregek az égből olyan rakétatámadást kaptak, hogy kínjukban maguk alá csináltak. Aztán a Zambiát feszegető afrikai seregek is jócskán alá álltak a hideg zuhanynak. Végül pedig a Mozambikot piszkáló afrikai csapatok lettek feloszlatva. A Dél-Afrika felé tartó afrikai seregek ötmillió fővel gyengültek. Még pedig úgy, hogy azt sem tudták hogyan szakadt rájuk ilyen hirtelen a plafon. A Dél-Afrikai légiósok csak erre a jelre vártak. Indiaiak, malájok, fekete afrikaiak, németek, spanyolok, magyarok, franciák és japánok. Mind egyetlen hatalmas sereget alkottak. Húszmilliónyi zöld-fekete egyenruhás gázolt át a drónok által lemészárolt afrikai katonák holttestén és Angola visszaszerzésére tették fel a lapjukat. Ezzel együtt megtámadták a Tanzániában táborozó afrikai seregeket is, amelyek a hirtelen jött csapás végett teljesen felhagytak Madagaszkár támadásával, hogy minden erejüket a Tanzániai határra koncentrálhassák. A Madagaszkári malájok ahogy levegőhöz jutottak azonnal ellentámadásba csaptak át. A sziget majdhogynem kiürült. Minden harcos Mozambikba kelt át, hogy erősítsék az ottani csapatokat. Csüng tábornok az asztalt verte és haragjában a hozzá beosztott harmincmilliónyi katonát egyszerre kívánta bevetni. Nem hagyhatja, hogy a népből verbuválódott légiósok átvegyék a kezdeményezést. Az ő szemében ezek csak csürhe. Az alja népség. Minden ezredparancsnokot magához hivatott, akik lóhalálában érkeztek. A tábornok meg sem várta, amíg a parancsnokok elfoglalják helyüket. Türelmetlenül kezdett bele az eligazításba.

- A tüzérség Songeától, MtWaráig húzzanak vonalat és haladéktalanul kezdjék el az ágyúzást.

 A tüzérségi parancsnokok, mintha madzagon rántottak volna rajtuk, annyira egyszerre álltak fel. Tisztelegtek és sietősen távoztak a teremből. A tábornok a légierő parancsnokaihoz szólt.

- Légierő terén mekkora erővel rendelkezünk?

Egy rekedtes hang adott erre választ, amelyből érződött, hogy nincs megelégedve magával.

- Ötven vadászgépünk van és kétszáz helikopterünk.

Hát, igen. A tábornok sem volt ezzel a válasszal megelégedve, de úgy tett, mintha ennyi harci géppel világháborút lehetne nyerni.

- Ahogy a tüzérség támadásba lendült, a vadászgépek semmisítsék meg a Mozambik határát átlépő légiósokat. Azokat ugyanis ilyenkor nem védi a mágneses faluk. De még a mikrohullámú fegyvereik is ki lesznek kapcsolva. Könnyű prédává válnak. Az ágyúsorok és a határ közötti területet vegyék a szárnyaik alá.

A légierő parancsnokai felálltak és szintén tisztelegtek, aztán majdhogynem futva távoztak.

 A tábornok kiosztotta az utasításokat a páncélosok és gyalogosok parancsnokainak is. A még maradtak pedig a főhadiszállás védelmére lettek befogva. A tábornok joggal számított arra, hogy a légiósok kommandósai őt fogják célba venni. A saját védelmét tehát igen csak komolyan vette. Amikor egyedül maradt az egyik irányítópulthoz lépett és bekapcsolta azokat a monitorokat, amelyek az északi seregek harcát közvetítette. Nem örült a látványnak, merthogy nem volt mit látnia. Untat parancsnok hangja csengett ki élesen, valahonnan a füst felhők közül, aki folyamatosan dumált, amit England tábornokék már kezdtek unni.

- Nem látok semmit! Tényleg semmit. Viszont már közel vagyunk az ellenség hajóihoz. Bár ez inkább csak megérzés, mintsem bizonyosság. A hangzavar miatt, ami körülvesz, muszáj vagyok ordítani. Mindenfelé kutyák ugatnak és vicsorítanak. Nem látom őket, de a harapásuk határozottan sokaknak nagyon fáj. Per pillanat ezt lehet most hallani.

 Csüng tábornok kikapcsolta a monitort. Fáradtnak és éhesnek érezte magát. Odasétált az élelemmel megrakott asztalhoz, és beleharapott egy almába. Felvett egy szendvicset is, hogy az alma izével keverhesse. Ahogy a szendvics és az alma elfogyott, bort öntött magának és egy kényelmes székre huppant. Gondterhelten kortyolgatta a szőlő izét megtartó bort, és nem akart mást, csak egy cseppnyi magányt, egy kis csendet. Azt persze nem lehet mondani, hogy megnyugodott, mindenesetre jó hatással volt rá az a húsz pernyi magány, amit rendesen kiélvezett. Felállt. Visszavitte a borospoharat arra az asztalra, ahonnan elhozta, majd megragadta a széket, amelyen ült és maga után vonszolta az irányítóterembe, ahol újra bekapcsolta a monitorokat. Untat parancsnok hangja mit sem változott. Mintha dézsából öntenék a sipítozó hangrengeteget.

- Látom a hajójukat! Most már biztos, hogy a célhoz értünk.

 A kémdrón végre nem csak füstöt és ködöt mutatott, hanem élesen kivehetően Untat parancsnok alakját közvetítette. Sajnosa hangját is.

- Éljen! Itt vagyok az egyik hajó előtt. Közvetlen előtte. Ettől előttébb nem is lehetek. A rámpa le van engedve. Furcsa. Nagyon furcsa, hogy nincs egy lélek sem a hajó mellett. Senki se védi. A leengedett rámpán belátok a hajó belsejébe. Semmi mozgás. Életnek semmi jele.

 A kémdrón kamerája megerősítette Untat parancsnok szavait. Csak hát, Untat parancsnok sajnos nem látta azt, amit a kamerák viszont igen. Mégpedig, hogy Untat parancsnok teljesen egyedül áll egy nyitott hajó bejárata előtt. A katonái közül senki sincs mellette. A parancsnok csak annyit tudott, hogy alig maradt pár tölténye. Csüng tábornok nem volt kíváncsi rá, hogy Untat parancsnok mikor jön rá arra, hogy az északi sereg elveszett. Talán ő az egyetlen túlélő. Kikapcsolta a monitort és a saját harcára kezdett koncentrálni. Érezte. Nagyon is érezte, hogy ez a nap, vagy talán a holnap lesz az utolsó háborúja. Felfogta. Megértette, hogy a láthatatlan légió ésszel felfoghatatlan erővel bír. A nevéhez híven, még a legvadabb csatában is láthatatlan marad. Megpróbálta felmérni, hogy mennyi idő alatt érhet ez a hatalmas sereg, Közép Afrikából, a Demokratikus Kongó déli részére? Vagy még inkább Tanzániába, ahol az ő serege küzd a felkelőkkel. A Nigériai és Kamerun felkelők szétverték a Gabonban állomásozó afrikai seregeket és elfoglalták már Kongót is. Ez igazán aggasztotta a tábornokot. Oly annyira, hogy meg is kérdezte magától, - van még esélyünk egyáltalán? Az elmélkedésében egy – khm – hang riasztotta fel, amely közvetlen a háta mögül érkezett. Hirtelen megfordult és a pisztolyához kapott, de előrántani már nem volt ideje, mert egy erős kéz szintén ugyanoda piszkált bele és sokkal hamarabb rántotta ki azt a tokjából. Csüng tábornok ezen a gyorsaságon meglepődött. Viszont alig egy méternyire tőle egy cápaszem bámult bele egyenesen a szemébe. Ilyen tekintete csak annak lehet, aki a vérszagra indul be. A tábornok gyorsan hátrább lépett és kérdőre vonó tekintettel szánta meg az előtte álló ősz hajú fehér embert.

- Ki az ördög vagy te?

Zsolt el nem múló ragadozó szemekkel, a helyzethez mérten szokatlanul kedvesen mutatkozott be.

- A láthatatlan légió nagy hatalmú vezetője vagyok. De szólíthatsz egyszerűen csak Zsoltnak.

A tábornok vére meghűlt a felismeréstől. Szemtől szemben áll a sárkánnyal, mely ellen már hároméve harcol.

- Hogy jutottál be ide és mit akarsz?

Zsolt előre tartotta jobb karját jelezve, hogy csak lassan a testtel.

- Az nem lényeges hogyan jutottam be hozzád. Az inkább lényeges, amit mondani akarok neked. Nem kínálsz hellyel?

 A tábornok még mindig elképedt vonásokkal ültette le a nem szívesen látott vendéget. Maga viszont a biztonság kedvéért kissé távolabb ült le egy székre, ami Zsolttal szembe nézett. Zsolt ránézett a karórájára, amivel jelezte mennyire fogytán az ideje.

- Csüng tábornok! Mindössze tíz percünk van. Had térjek a lényegre. Arra akarlak rá venni, hogy add meg magad. A jövetelem célja, hogy megmentsek ötven millió afrikai embert. Jobban mondva, hogy te mentsd meg a katonáid életét. A láthatatlan légióhoz képest a te sereged egy csenevész leánykérő gyülekezet. Az északi seregeiteken már demonstrálva lett az erő, mely velünk van. Nem muszáj meghalniuk ezeknek a hősöknek. A seregeddel állj át a légiósok oldalára. Erre kapsz egy lehetőséget tőlem.

 A tábornok hirtelen nem tudta, hogy a kijárati ajtót nézze, vagy az irányítóterembe kukkantson be. Nem kétséges, hogy bátor ember, mert a hangja egyáltalán nem remegett meg.

- Na, és mi lesz akkor, ha az én katonáim át állnak hozzátok? Velem mi lesz? Nem hiszem, hogy a malájok kezet ráznának velem. Főként azok után, hogy Madagaszkár északi részét már a pokol tornácáig égettem.

Zsolt kissé elszomorodó arccal igyekezett a jelent kifejezni.

- Téged és minden parancsnokodat nyilvánvalóan, kivégeznek és a holttesteiteket a hiénák elé vetik. A legrosszabb eseteben is talán tízezer embert lőnek agyon. Ennyi áldozatot nem ér meg ötvenmillióért?

A tábornok remekül ki tudta fejezni, hogy valahogy így gondolta ő is ezt a megadás ügyet.

- Szóval, haljanak meg a vezetők, hogy az egyszerű emberek élhessenek? Viszont ezt az ötvenmillió katonát nyilván valahol máshol szeretnéd bevetni. Jól sejtem?

Zsolt egy pillanatig töprengett azon, hogy megmondja-e az igazat, de végül is már mindegy.

- Ezt a sereget a kínai harchoz használnám fel. A kínai háború ugyanis nehezebb dió, mint az afrikai. Sokkal több emberre lenne szükségem. Viszont most már nincs több időnk. Döntened kell. Áldozatot hozol, vagy mindenkit elpusztítasz aki veled van?

A tábornok okos ember volt. Fel tudta mérni minek, mennyi az ára. Habozott. Majd kissé félősen kijelentette.

- Nem tehetem. Kínai vagyok. Nem segíthetlek hozzá ötvenmilliós sereghez a hazám ellen. Kérlek távozz és küzdjünk meg tisztességesen. A többi tábornokkal szemben sem tehetnék meg ilyen lépést.

Zsolt félrefordított fejjel bólintott egyet.

- Megjegyzem England tábornok sem volt hajlandó átállni hozzánk. Szerinte a feketék nem érdemelnek életet. Azoknak az a dolguk, hogy a fehérekért haljanak. Értsd ez alatt, hogy az angol lobogóért. Spanuella tábornok pedig dührohamot kapott tőlem. Ő még mindig hiszi, hogy nyerhet. Ennyire elcseszett és agymosott vezetők miatt kell jó embereknek tömegesen elpusztulniuk. Mindenesetre tiszteletben tartom a kívánságodat. Elmegyek és húsz perc múlva itt lesz helyettem százötvenmillió légiós, akikhez azok a légiósok is csatlakoznak, akikkel éppen harcban vagytok. Ne legyenek reményeid.

 Zsolt felállt és a szomorú embereket jellemző testtartással távozott. Ahogy kiment az ajtón, Csüng tábornok felkapott egy fegyverládán pihengető géppisztolyt és Zsolt után rohant. Az ajtón túl viszont hűlt helyét találta. Illetve még azt sem. Idegesen belerúgott a homokba és hangosan megjegyezte.

- Ez nem csak láthatatlan, de szellem is.

A magyarok vére

 A felszabadult Magyarországot védőknek legfontosabb céljuk az, hogy időt nyerjenek. Eszük ágában sincs az orosz hadakkal közvetlen összetűzésbe kerülni. A mikrohullámú fegyverekkel még hónapokig visszafogottságra lehet bírni az ellenséget. A hangágyúkkal is remekül vissza lehet verni a próbálkozásokat. A légvédelem és rakétaelhárítás egyenlőre mindent lelő, ami lelőhető az égen. Az oroszok viszont nem hülyék. Idővel felfedezik a rejtett fegyvereket és a tüzérségük csak ritkán hibázik, ezért az áramkörmentes hagyományos lövedékek át-át jutnak a védők vonalain és komoly károkat okoznak. Úgy tűnik, hogy a magyarok súlyos árat fizetnek a szabadságukért. Főként, mert a találatok leginkább a lakosságot érik el. Kálmán, a magyar szabad seregek fővezére leadta az S.O.S. jelzést, amit minden más, már felszabadult ország katonai vezetői vélhetően vettek. Azért csak vélhetően, mert visszajelzés nem érkezett eddig. A védőkben többnyire a már kezdetektől fogva segítő francia légiósok tartják a lelket, akik minden igyekezetükkel azon vannak, hogy más régió légiósait is magyar területre vonzanak. Nem könnyű segítséget keríteni, hiszen a világon mindenütt dúl a háború. A sarokba szorult globalista patkányok eszeveszetten karmolnak és harapnak. Semmi pénzért nem adják meg magukat. A felszabadult országok lakói pedig összességében is kevesen vannak ahhoz, hogy agyon tudják csapni az elszaporodott patkányokat. A technikai fölényük az, ami némileg kiegyensúlyozottá teszi a harcot. A globalisták viszont elképesztő tömegeket tudnak felsorakoztatni, ami kifogyhatatlannak tűnő utánpótlást jelent. A magyarok rákényszerülnek arra, hogy furábbnál furább fegyvereket fedezzenek fel, illetve fejlesszenek ki. A mágnes puskák sorozatgyártásával komolyan megtudták lepni az oroszokat. A vegyi fegyverekkel pedig stresszes helyzetben tudják tartani az első frontba bevetetteket. A magyarok minden találmányukat élesben tesztelnek, ami gyakran komoly fájdalmakat okoz a határon túl lévőknek. Az oroszok megállítására viszont még ez sem elég. A fogyatkozó létszám, komoly aggodalmakat kelt. A magyar védő sereg három nagy hadtestre lett osztva. Ezek központi elhelyezkedése Debrecen, Békéscsaba és Szeged. Mindegyikhez egymilliós önkéntes védő tartozik. Ebben már a tizennyolc évesek is beletartoznak, akik a szállítmányozásokkal foglalkoznak. Gyakorlatilag a harcolók kezei alá dolgoznak. Ez a maximum, amit ki tudott magából sajtolni a magyar nép. Közel ötszázezer francia és más légiós segíti a harcokat. Ezek létszáma viszont keményen fogy, mivel nap, mint nap kisebb kommandós csapatok merészkednek be az ellenséges táborokig, hogy ott minél nagyobb bonyodalmakat okozzanak. A visszaérkezők rendszerint szomorkás hangulattal vonulnak félre napokra lévén, hogy a minden alkalommal száz fős kommandó csoportból csak kevesen térnek vissza. Valamiért mégsem hagynak fel ezzel az öngyilkos merényletekkel. Az egész magyar-orosz háborút Veszprémből irányítja Kálmán és vezérkara. Nem véletlen, hiszen ha balul ütne ki a dolog, akkor a teljes megmaradt magyarság a Dunántúlra kényszeredik visszavonulni, amit az orosz határtól is keményebb védelemmel láttak el. Bár sose következne be ez a csapás! A várban berendezett, nevezzük nyugodtan főhadiszállásnak, a magyarság utolsó zsenijei ültek össze. Ha feltételezzük, hogy ebben a háborúban a magyarság kihal, akkor jogos az utolsó zsenik megnevezés. Az emberek ezen vezetőikbe fektették minden bizalmukat. Számukra már csak ők maradtak. Felkészültek a halálra. Maguk között a Nagy Tízeknek nevezik őket. Minden, de minden ezen tíz személyen múlik. Minden, de minden élőlény értük dobogtatja még a szívét. Ha csak egyetlen évre lehetnek szabadok, akkor is megérte ezt a harcot. Aztán pedig már úgy is minden mindegy. Amíg a Nagy Tízek élnek, addig a magyarság is él. Addig a „szabad” Magyarország is létezik. „ Megbűnhődte már e nép, a múltat s jövendőt.” Most már a feltámadás jön. A bűnhődésből ugyanis már mindenkinek elege lett. A főhadiszállás központi termében tanácskozók is tisztában vannak azzal miként éreznek a magyarok e pillanatban. Érzik felelősségük súlyát. A tízek most mégis teljesen tanácstalanoknak érzik magukat. Nem csak a háborús színterek miatt. A tanácstalanságukat fokozza az a tudat, hogy Zsolt érkezett Veszprémbe, aki a védekezést támadássá szeretné változtatni, de ezt a tízek egyenesen őrültségnek tartják. A láthatatlan légió fejével szemben viszont fogalmuk sincs hogyan érvelhetnének hatásosan? A határokat védő önkéntes katonák között is feltűnő lett az izgalom. A „Megmenekültünk!” arckifejezéssel adták tovább és tovább a hírt, hogy – Itt van a láthatatlan légió!” Zsolt nem érkezett hát titokban. Tudta, hogy a jelenléte lelket önt a már félelemre hajló emberekbe. Úgy érkezett meg a tanácsteremhez, hogy már megannyi szabad emberrel is eltársalgott Veszprém utcáin. Mikor kíséretével együtt benyitott a tanácskozók, most inkább a tanácstalanok termébe, minden vezető tűkön ült. Zsolt innentől kezdve nem fecsérelte az időt. Köszönt és mindenkivel kezet fogott, majd bemutatta két kísérőjét, hogy később ne vethessenek fel ez irányú kérdéseket. Kler és Franszuá szintén kezet fogott a tízekkel és egyenként adták tudtára mindenkinek, hogy kik ők és miért tűzte ki Zsolt őket magára. Franszuá a francia légiósok főparancsnoka, többnyire ismert volt már a tízek szemében. Klerrel viszont először találkoztak. Amerikai légiós parancsnokkal még véletlenül sem számoltak. Főleg ennyire széppel nem. Többen is megjegyezték, hogy mennyire jól áll neki a zöld-fekete egyenruha. Mihelyst a kerekasztalnál helyet foglaltak, Zsolttal kezdődött minden.

- Fiúk! Nem azért jöttem, hogy rátok erőltessem az akaratomat. A támogatásotokért vagyok itt. Azt szeretném, ha támogatnátok a terveimben. Hogy mik ezek a tervek és hogyan képzelem el, azt viszont csak az után kívánom kifejteni, ha már tisztába vagyok veletek. Tudni akarom hogy állnak a dolgok felétek, ezért örülnék, ha túl esnénk a tájékoztatáson. Én pedig had kerüljek a sor végére. Köszönöm.

 Kálmán maga sem tudta miért, felállt és a tízek bemutatása után sietősen a lényegre tért. Vagyis az aggodalmak alapjaira.

- Mindössze három és fél millióan vagyunk a közel kétszázmilliós ellenséggel szemben. Hogy eddig fel tudtuk tartóztatni azt, ami feltartóztathatatlan, az leginkább annak köszönhető, hogy az ellenséggel el tudtuk hitetni, hogy nagyon veszélyesek vagyunk. Az illúzió keltésben vagyunk nagyok. A francia légiósok is azért áldoznak fel nap, mint nap százakat maguk közül, hogy ez az illúzió fennmaradhasson, hiszen minden nap legalább ötezer emberrel végeznek. Ez elképzelteti az oroszokkal, hogy vajon milyenek lehetünk mi, három és fél millióan? Aladár, mint feltaláló sok érdekes fegyvert kreált már. Neki köszönhetjük, hogy a lézer át lett alakítva fegyverré. Vagy, hogy kifejlesztette a mágnes puskát. A mikrohullámú fegyvereket egészen 7 Gigahertzig fejlesztette. A hangágyúk hatásfokának és méretének kialakítása is hasznos fegyverünk lett. De! Itt véget is értünk. Mi ennyivel tudtunk hozzájárulni a világban történő felszabadító harcokhoz. Az embereken úrrá lett a félelem. Nem tudunk többet produkálni. A katonáink fele pusztult el az eddigi harcokban. Közel kétszázezer nő és gyerek halt meg. A védelmünk hónapról, hónapra gyengül. A francia légiósok kitartása az, ami bennünket is harcra ösztökél. Ők eddig húszezer embert veszítettek. Mégis velünk vannak és további embereket veszítenek csak azért, hogy eszünkbe ne jusson bedobni a törölközőt. Dióhéjban körülbelül ez lenne a nagy helyzet. Lassan, de biztosan kifújunk, és te azt kéred tőlünk, hogy támadjuk meg az oroszokat! Most te jössz Zsolt. Magyarázd el nekünk, hogyan képzeled ezt.

 A tízek széttárták karjaikat és balra-jobbra mozgatták a csodálkozással telt szemeket hordó fejeiket. Nem volt senki, aki a támadásban bármi értelmet vélt volna felfedezni. Zsolt elmosolyodott és úgy állt fel, hogy a szék feldőlt mögötte. Határozottsága és hirtelen komolyságba merevedő arca többekben is félelmet keltett. Két kézzel rátenyerelt az asztalra, de olyan erővel csapva arra, hogy az megreccsent.

- Két -féle halál létezik. A gyávába átment védekező és a hősies csatában történő kimúlás. Tényleg ti képesek lennétek remegő kezekkel bevárni, amíg ismét orosz csizmák tapossák a magyar földet? Ennek még kevésbé sincs értelme. Ettől függetlenül nem azt kérem, hogy haljatok hősi halált. Azt akarom, hogy érjen véget a háború. Ehhez minden szabadságot nyert ember összehangolt és együttes harcba szállása szükségeltetik. A védekezésbe borulás ideje véget ért. A támadás a legjobb védekezés. Sorra szabadulnak fel az országok. Elérkezettnek látom az időt arra, hogy ezen népek ha összefognak meg tudják fordítani a játszmát. Az összehangolás már megkezdődött. Ebbe kell nektek is beszállnotok és hozzásegíteni a többi immár szabad népet is ahhoz, hogy ne kényszerüljenek védekezésbe. Soha többet! Az erőviszonyok megmásításához minden létező harcra képes embernek egy azon időben kell rohamot indítania a globalisták seregei ellen. Mivel nem számítanak támadásra és nincsenek védekezésre berendezkedve, hiába vannak létszám fölényben, a mellényeik nyitottak. Nálunk sokkal jobban sebezhetőek. Az évekig is elhúzódó védekezést, villámháborúvá varázsoljuk és egyetlen hét alatt átvesszük a kezdeményezést. Hamarosan itt a nyár. Az Új Évi ünnepség már a világ béke ünnepe lesz. A ti dolgotok a magyar vér megmutatása. Bizonyítása annak, hogy az Új Világrend követendő példái vagytok, akik ontották már vérüket eleget Európáért akkor is, ha azt sose köszönték meg. Most már igazán megérdemlitek, hogy átvegyétek a jussotokat. Mindazt, amiért valamikor a hunok harcoltak. A támadást ezért a következőképpen terveztem meg. A finnek és svédek összefogottan kitakarítják Norvégiát a globalistáktól, hogy amikor az oroszoknak ugranak, ne kaphassák őket hátba. Belgiumot, Hollandiát és Dániát a francia és német egyesített légiósok veszik tűz alá, hogy ne tudjanak az oroszoknak segítséget nyújtani. A németek Lengyelországban is felsorakoznak a lengyelek mellett, hogy Fehéroroszországot és Litvániát lekapcsolják Oroszországról. A görögök és irániak már felsorakoztak Románia határánál. Az ő dolguk elbánni a globalista románokkal, ami létfontosságú szövetségese az oroszoknak. Mivel Spanyolország és Olaszország is felszabadult már, ők a portugálokkal egyetemben az afrikai harcokhoz sietnek egyetlen seregbe tömörülve. Grúzia és Örményország már rég jól képzett légiósokból áll. Hozzájuk már több millió felvilágosult orosz menekült, így ezen szabad népek hátba támadják a globalista oroszokat. Az oroszokhoz átálltak ugyan az afrikai és az egyesített EU-s seregek, ezért lettek ennyire elképesztő létszámban veletek szemben, mégsem tudnak mit kezdeni azzal, ha belülről indul meg a bomlás. Volgográdban ugyanis már a szabadságharc győzött és dühében hörgő emberek indultak Szentpétervár felé. Ez azt jelenti, hogy amikor odaérnek akár tízmilliósra is felduzzadhat a létszámuk. Az oroszok nem tudhatnak a szélrózsa minden irányába eredményesen harcolni.

 Ekkor benyitott az ajtón a rádiós, aki sürgős üzenetet hozott Zsoltnak, aki erre az időre félbe szakította mondandóját és magához intette a hírt hozót. Pár másodpercnyi suttogás után a rádiós kisietett és az ajtó előtt várakozókat bevezette a terembe. Két igazán furcsa egyén lépett be, akik Zsolttal nagy dáridós hangulatban lepacsiztak. Mintha nem is hadi tanácskozásra, hanem kocsmázásra érkeztek volna. Zsolt ezt követően igyekezett az elráncosodott arcokat kisimítani.

- Engedjétek meg, hogy bemutassam a skótok vezetőjét, Wallest és az írek hősét, Ickét. Azért jöttek, hogy át adják nektek az összevont seregeiket. Százezer ír és skót légiós fog harcolni veletek és a ti irányításotok alatt. Tízezren immár meg is érkeztek Győrbe. A további érkezők pedig Keszthelyre és Pápára fognak bepottyanni. Az ő céljuk addig rohangálni orosz földön, amíg el nem érik Mongóliát, hogy csatlakozzanak a mongol ás koreai összevont seregekhez, mert nekik meg olyan légiósokra van szükségük, akik vezethetik őket.

 A hős vendégeket a kerekasztalhoz ültették, hiszen immár közéjük valók, akik a lehetőségeiket növelik a kissé elszomorkásodott hangulatban. Walles maradt csak állva, aki nem csak köszöntetett akart mondani, hogy befogadták, de a magyarok szomorú légköre áthatotta annyira, hogy ezt szerette volna kissé feloldani.

- Mélységesen átérzem fájdalmaitokat. Az elvesztett magyarok iránti keserűségetek. A helyzet kilátástalanságának feneketlen kútját. Egy elcseszett és rendkívül beteges világba születtünk bele. A mi dolgunk lett ennek megváltoztatása. A mienk, mert mások nem vállalták a kockázatot. Érzem ahogy a félelem végig kúszik a szívetek ütőerein, amikor arra kérnek benneteket, hogy támadjátok meg a nálatok sokkal, de sokkal erősebb ellenfeleiteket. Kérlek gondoljatok arra, hogy miért sikerült eljutnotok eddig? Gondoljatok arra, amikor az egészbe belefogtatok. Arra, amikor kirobbantottatok egy forradalmat. A forradalom felhevült pillanata, annak egyre hevesebb további napjai. Ekkor vajon miért nem féltetek a nálatok sokkal erősebb és sokkal gonoszabb kormány hatalomtól? Azért nem féltetek kevesen is molotov koktélt ragadni, mert éppen a kormányotoktól lett mélységesen elegetek. Egy olyan korrupt és elfuserált kormányotok volt, amelytől bármi áron is meg kívántatok szabadulni végre. Míg támadtatok, addig voltak sikereitek. Ahogy megálltatok, mert találtatok indítékot arra, hogy miért ne folytassátok tovább, az ellenség került jobb pozícióba. A háborút elkerülni nem lehet, csak elodázni az ellenség javára. Magam is átéreztem mindazt a szomorúságot, melybe most ti zuhantok bele. Nem restellem bevallani, hogy mennyire zokogtam, amikor a barátom torkát vágtam át. Nem kacagtam akkor sem, amikor skótokat pusztítottam. Skótokat, akikről egész eddigi életemben azt hittem, hogy honfitársaim. Amikor a szerelmem remegő testtel átölelt, mert attól féltett, hogy a globalisták elleni gondolkozásom bajt hozhat ránk, ezért arról igyekezett meggyőzni, hogy nem éri meg az állammal szembe menni, ...- összetörtnek éreztem magam pusztán attól is, ahogy a szemébe néztem, melyből hihetetlen csalódás és fájdalom sugárzott a hasába tolt tőröm végett. Azért mondom el ezt, hogy megértsétek és áttudatosulva lássátok a jelenlegi helyzetet. Az ellenfeleink a hatalmat gyakorló pszichopaták. Ellenségeink azok is, akik a gonoszságtól csepegő hatalmat kiszolgálják. Mindenki más, nem az ellenségeink. Ők közénk valóak. Mégis elsősorban és elsőként őket vagyunk muszáj elpusztítani, mert a hatalmon lévők megfertőzték őket. Bármennyire is sajnáljuk őket, ha egyszer agyilag zombivá váltak, már nem emberek. A betegségükből kigyógyítani nem tudjuk őket. Az átváltozásuk nem visszafordítható. Velük nem tudunk egy új világot létrehozni. Értük meg nem érdemes. Nekünk nem lehet a célunk egy világuralom, melyben agymosott zombik felett uralkodunk, tovább tömve a fejüket hazugságokkal, hogy pattogó szolgák legyenek. Nekünk ezért az a célunk, hogy ezektől az elbetegített nyomorékoktól megszabadítsuk a földet. Azért is, hogy mi levegőhöz jussunk végre. Legokosabb, amit tehetünk, hogy támadunk. Amíg mi támadunk, addig van esélyünk. A védekezés a szabadság és azért folyó harc fokozatos elfojtásához vezet.

 Walles hirtelen mozdulattal leült és a lábát keresztbe téve az asztalra tette, majd úgy tartotta magasba mindkét karját, mintha az előadását a közönség megtapsolta volna. A magyar vezetők észrevették Wallesben azt az elszántságot és vadságot, ami a múlt évben még bennük is megvolt. Amikor még nem védekeztek. Amikor még maguk is dühösek voltak. Sajnos ez mára elszállt és óvatos emberekké vedlettek, akik kerülgetik a kockázatot. A gondolkozásba esett csendet Kler használta ki és anélkül, hogy felállt volna átvette a szó jogát.

- Én a Kanadában és Amerikában harcoló légiósok főparancsnoka vagyok. Azért jöttem, hogy egyikőtöket magammal vigyem a félig még USA-ba. Egyikőtöknek át kell vennie az amerikai hadsereg vezetését. Persze ehhez előbb még rá kel venni őket, hogy álljanak át hozzánk. A jelenlegi tábornokaikat kénytelenek leszünk kivégezni, hogy a katonák mérlegelni tudjanak. Az amerikai hadseregre szükségünk van. Amerika nem veszhet el. Nem szűnhet meg. És főként nem kerülhet a dél-amerikaiak kezére. Négy pontra koncentrálódott a világháború. Amerikára, Magyarországra, Dél-Afrikára és Japánra. A globalisták ezekre összpontosítják az összes erejüket. Amerikában pusztán annyi az eltérés, hogy egyenlőre globalisták harcolnak, nagyon mérges globalistákkal. A dél-amerikai támadások ugyanis pusztán Amerika ellenes érzelmek következménye. Ha ők győznének, akkor abból nem keletkezne más, minthogy szétlopkodnák Amerikát, de nem változna semmi sem. Az amerikai hadseregnek immár százmilliós dél-amerikai tolvajjal kell farkasszemet néznie. És még százmillió fog Amerikába érkezni, ha sokat szívóznak velük. A szabadságharc sajnos csak Argentínában, Brazíliában és Mexikóban tört ki, és jutott el olyan szintre, hogy még a saját hadseregüket is laposra verték. A mexikói szabadságharcosok hamarosan elzárják az Amerikába vezető utat, és nem engednek át több dühöngeni akarót. A mi dolgunk az, hogy lehúzzuk az Amerikai zászlót és annak helyére a zöld-fekete lobogót helyezzük, amitől a tolvajnépség egyenlőre még retteg. Egészen más fordulatot venne a háború, amire a rablók hada nincs felkészülve. Nem az volt a céljuk, hogy a légiósokkal fejeljenek össze. Elképzelésem szerint, ha nincs már az az Amerika, amit annak hisznek, akkor értelmét veszti a hőbörgésük. A felszabadult ország lakóival folytatott harchoz rendesen megoszlanának a vélemények. A megosztottságukat tudjuk a mi javunkra fordítani, és ez által megindítani a támadást ellenük. Kérlek hát benneteket, hogy döntsétek el, melyikőtök lehet a legalkalmasabb az Amerikai szabadságharcosok, Dél-Amerikával folytatott nagyszabású háborújának vezetésére. Köszönöm.

Zsolt még mielőtt bárki gondolkozóba eshetett volna hétköznapi módon folytatta a beszédet.

- Tudom, hogy a lelkekbe félelem költözik, de a háborúban el kell döntenünk, hogy hajlandók vagyunk-e megbékélni a kialakult új helyzettel, vagy vesszük a bátorságot és ellenállunk. Kockára téve ezzel mindent. Innentől már nem az életünkért, hanem a szabadságunkért harcolunk. Sokak szerint az egészség a legfontosabb. De ez nem igaz. A béke és a szabadság mindennél fontosabb. A háborúban eltűnnek az árnyalatok és minden fekete-fehérré változik.

 Az erőszakmentesség szép, és jó. De nem működik ha a világot ellepik az olyanok, akikben nincs emberség. A mi esetünkben ezért egyszerűen nem léteik más, mint szabadság vagy halál. Akiknek csupán ez maradt, az könnyebben győz. Az oroszok kiszúrták, hogy a világháborúskodás csapda volt, melybe mi rángattuk bele az emberteleneket. Lehet, hogy elkésve, de végül is kiszúrták és sikerült rávenniük majd minden államhatalmat arra, hogy ellenünk forduljanak. Az ellenségek egyszeriben összeborultak, mert rájöttek, hogy mi komolyabb veszélyt jelentünk. Nem így képzeltem, de így alakult. Az eredeti elképzelés az volt, hogy a globalisták szét lövik egymást, mi pedig a maradékkal csak elbánunk valahogy. Azzal, hogy összefogtak és valamennyien ellenünk fordultak, ..-hát mit ne mondjak komoly fejfájást okoztak. A forgatókönyvet át kellett írni és az erőviszonyok egyensúlyba hozásához a technikai fejlettségre, annak fölényére lett muszáj koncentrálni. Most már szemtől-szembe kerültünk. Mi lehetünk vagy ötszázmillióan, ha a nőket és gyerekeket is belevesszük. A globalisták meg legalább hat milliárdan maradtak még. A világháború első fázisa kétmilliárd emberi áldozattal járt. Hatalmas szám! Borzasztóan nagy. Az ellenünk még megmaradtak, viszont ettől is sokkal hatalmasabb számban vannak. Csakhogy! A mi oldalunkon a felébredettek állnak. Ez már önmagában is azt jelenti, hogy a föld népességének legkiválóbbjai. A legokosabbak és legrátermettebbek. A másik oldalon pedig a nagy tömegű agyilag gyarmatosítottak, vagyis önmagukban is az emberiség legostobábbjai leledznek. Félelemmel és függőséggel irányítják őket, ezért félnek meghalni bármilyen ügyért is, és még a haláltól is jobban félnek attól, hogy elveszíthetik mondjuk az okostelefonjaikat. Ezen felül pedig rettegnek a láthatatlan légiótól. A félelemtől bepisálnak, ha légiósokkal kerülnek szembe. A világ minden táján szétszórtan élők, akik eddig a láthatatlan légiót alkották, a megváltozott helyzet végett, mostanra egységes erővé fonódtak össze. A világ legerősebb és leghatalmasabb hadseregévé váltak. Most már csak az első bevetésükre várnak, ahol felfedik magukat. Mivel ezt a sereget nem osztom meg, mindenkor egyszerre és teljes létszámban fognak megjelenni és harcolni. Egy helyen. Négy nap múlva a láthatatlan légió veszi át a főszerepet és a jelenleg legerősebb ellenséges tömörülésekkel veszik fel szemtől-szemben a harcot. Onnantól kezdve már nem a légiósok lesznek az első fronton. A légiósok dolga a láthatatlan légiósok utáni takarítás. Az elmenekült és elrejtőzött globalisták felkutatása és likvidálása. Szabadságharcosokból, vadászokká vedlenek. Az önkéntes polgári ellenállók pedig segítséget nyújtanak ott, ahol éppen szükséges. Az élelemellátás és sebesültek ápolásában. A szállítás és a távolról irányítható fegyverek kezelésében. További légiósokat ugyanis már nem képzünk ki. Szükségtelenné vált, hiszen ahogy a december is véget ér, úgy a háború is. Már nem katonákra lesz szükség, hanem építőkre. Egy új világ felépítéséhez szabad polgárok kellenek. Az eddig harcra képzettek majd befejezik ezt az egész szarságot. Mindenki más a békére koncentrálhat.

 A tízek úgy pattantak fel, mint akiknek méhe csípte meg a feneküket. Aladár szeméből még a könnyek is kicsordultak fékezhetetlen örömében.

- Éljen! Végre! Végre valami. Valami biztató. A láthatatlan légió hamarosan már nem csak a háttérben ténykedik. Akkor most már mi is megtudhatjuk kikből áll a láthatalan légió?

 Zsolt nagyon örült a felvidult arcoknak. Minden vágya az volt, hogy lelket öntsön az elkeseredés útjára lépőkbe. Még egy kicsi. Csak egy nagyon kicsi, és minden meg fog változni. A három éve tartó világháború utolsó felvonásába érkezik. Zsoltnak nem voltak kétségei afelől, hogy ki nyeri meg a háborút. Inkább tartott attól, hogy a felszabadítók a szüntelen harcokba belefáradnak és olyat tesznek, amit nem lenne szabad. Amit nem szívesen hangoztatott, hogy tudta, de még milyen jól tudta, hogy a végső harcok sokkal több áldozatot fognak követelni, mint az eddigiek. A globalisták minden kártyájukat ki fogják játszani, ami nagyon fájdalmas lesz. Még megsaccolni sem tudta, hogy a háború végére vajon hány szabadságát élvező ember marad életben? Aladár kérdésére azért mosolyogva válaszolt.

- A láthatatlan légió a kamu sertésinfluenza idején alakult meg. Azért adták neki a légió nevet, mert szinte minden országban lettek tagjai. Na és azért választották neki a láthatatlan kifejezést, mert a kezdetekkor mindenki félt a lebukástól és a megtorlástól. Tőlem várták el, hogy tegyem őket láthatatlanná, mivel én alapítottam meg az első csoportot, melyhez aztán az évek során millió számra csatlakoztak. A láthatatlan légiósok tagjai, akiket nyugodtan nevezhetünk katonáknak is, csupa olyan emberekből áll, akiknek ölni támadt kedvük. Nem együgyű kis féreg fajta emberek, akik ha nyomasztó baj van, akkor el kezdenek maguknak zöldségeket termeszteni, mert ugye valamit tenni kell. A láthatatlan légiósok azok, akik már az első napon fegyvert fogtak és harcra képezték magukat. A megalakulásuktól eltelt tizenöt év alatt több, mint ötmillió globalistát végeztek ki. Soha egyetlen egy embert sem kaptak el, mert nem bujkáltak dzsungelekben és a hegyekben. Nem alkottak gerilla csoportokat. Úgy éltek és dolgoztak, mint bárki más a világon. Senki sem gondolhatta azt, hogy a földjét szántó paraszt, a fogakat babráló fogorvos és a tyúkpereken fáradozó ügyvéd, az egyben fegyverszakértő is. Ha mondanák sem hinnék el, hogy az étteremben szakácskodó, az valójában képzett kommandós, akinek elég csak egy jelzést leadnom, és még az nap a levegőbe repít egy toronyépületet a benne lévő összes embertelennel. Ezen akciók után mindenkor valamilyen profi szervezet után kezdtek kutatni, hiszen ilyen precíz munkát csak képzett gyilkosok végezhetnek el. Ezért a kenyérboltba sütögető pékhez senki sem tért be. A virágboltokban sem kezdtek el bombákat keresni. Pedig még a zöldséges pultja alatt is volt egy-két hordozható atombomba. Mára százötvenmillió létszámú hadsereggé érett. Most már egyikőjüket sem zavarja, hogy nyíltan is fellépjenek.

Aladárnak valamiért megroggyant a térde és a székbe huppant.

- Bakker! Ekkora kurva nagy sereged van, mi meg itt fogpiszkálóval szurkáljuk az oroszokat?

Zsolt nem válaszolt Aladár, talán kérdésére, mivel Icke hangja éles késként szelte át annak hangját.

- A picsába! Nehogy mán ebből az írek kimaradjanak! Engedd meg, hogy az írek is ott lehessenek négy nap múlva Afrikában. Kérlek! Hiszen ez történelmi pillanat. Ki ne szeretné elmesélni a gyerekeiknek unokáiknak és úgy általában az utókornak? Elmondani azt, hogy ők látták, ahogy a láthatatlan légió elő lépett a ködből és rommá verte a globalistákat. Hogy ők ott voltak.

Zsolt felkacagott Icke kivörösödő arcát látva.

- Rendben. Tízezer ír és skót harcossal kérlek ezen tárgyalás után a lehető leghamarabb induljatok Líbiába és ott az irániakhoz csatlakozzatok. Velük fogtok érkezni Közép Afrikába, ahol páholyból nézhetik az előadást.

 Icke és Walles egyszerre ugrottak fel és ölelkeztek össze. Szerencsére tiszta ruhában voltak különben látni lehetett volna hogyan porzik a hátuk. A tízek is el tudták dönteni ki menjen Klerrel Amerikába. Attila nagyon örült annak, hogy ilyen csinos hölggyel hódíthatja meg azt a földrészt a magyarok számára. Kukorica János lett az, aki ötezres sereggel mehetett Líbiába, hogy a magyar utókor is hiteles forrásból tudhassa meg miként is győzedelmeskedett a láthatatlan légió az agyi gyarmatosítók ellen.

Ír – Skót felébredés

  Írországban valami nem klaffol. Az emberek gyülekezni kezdtek Cork városának, Mahon kerületében. A River Lee is érezhetett valamit, mert a szokásosnál magasabb szinten és sokkal hevesebben hömpölygött a medrében. A folyópart túloldala szépséges hátteret nyújtott a népi mozgalomhoz. Az egymáshoz ragasztott és egyenként más-más színben ágaskodó házak ablakai is a szaporodó tömegre bámultak. Erre a tüntetés szagú és szónoklatokkal teli felhevültségre mindenki roppantul kíváncsi lett. Egy hatalmas szabadtéri színpadon, ír zenére, néptáncot roptak hajadon lányok. Közvetlen mellette csapolt sört mértek, amit nem kívántak a polgárok a folyóba önteni, ezért hát inkább szorgalmasan betorkolták. Már csak a vursli és a céllövölde hiányzott. Azért ne essünk tévedésbe. Nem valami népi ünnepség vette kezdetét a város szegletében. A Corkiak felháborodásukban kezdtek bele ebbe a nagy dáridóba. Mindenki érezte, hogy itt és most, vagyis ma, eljön az igazság pillanata. A polgárok a nagy igazságokra lettek roppantul kíváncsiak. A színpad hátsó falán valamiért Éamon de Valera arcképe lebegett. Elég magasan, hogy mindenki jól láthassa. Az egykori szabadságharcos szimbóluma csak tovább hevítette az ír emberek amúgy is felforrósodott lelkét. Birminghamben még a tízórai teát sem ihatták meg, amikor Corkban már tízezres tömeg gyűlt össze a nagy sátor előtt. Az első szavalni kívánó ember is megjelent a színpadon és a beszédét élőben a netre küldő kamerákba nézett egyenest. A mikrofont majd lenyelte, olyan közel hajolt hozzá. Talán nem bízott abban, hogy a hangja belefér abba a szerkentyűbe. A hangszórók nem szerethették az illetőt, mert akkorát sikítottak, hogy arra még a leghátsók is a fülükhöz kaptak. A lehetett vagy hetven éves idős úr, megszeppenve hátrébb lépett. Az arcára kiült, hogy szeretett volna elbújni, de feltűnően nem volt mi mögé bebújnia. Megpróbálta hát még egyszer. A valamikor a légi deszantnál szolgált tábornok, elnézést és figyelmet kért. Megkapta mindkettőt. Talán csak a sört csapolókat nem érdekelte különösebben a dolog. A tábornok az egyenruháján csüngő kitüntetésekre mutatott és elmagyarázta, mi a  fenét keres itt.

- Elvitték a fiainkat, hogy francia földön harcoljanak az angol mágnásokért. Hányszor kell még eltűrnünk, hogy írek vérével mossanak fel az angol bakancsok alatt? Írek legyünk, vagy szabadok? Ez a kérdés válasszatok! Én inkább lennék szabad ír. Amondó vagyok hát, hogy ne adjunk több szellemileg aláásott embert az angol felsőbbrendűségnek.

A tábornok legalább tíz percet beszélt még a hadsereg fekete és véres dolgairól, ami a hazafias érzelmű emberek részéről elismerést kapott. Éljenzés és éneklés lett belőle. A sörös korsókat is a magasba emelték a szorgos kezek. Sorba jöttek a kellemetlenségeket felsoroló és a nagy igazságokat ismerők. Mindenki nagy tapsot, vagy óóóó, éljenzést kapott, és emelkedtek a sörös korsók. Aztán eljött újra a zenészek ideje. Amíg azok macerálták a hangszereiket, addig a tömeg a büfékocsikat szállta meg. Teljesen tudatosan. Miután a pocakok megteltek és a zenét is megunta már mindenki, Icke úr kezdte a délutáni szónoklatok következő sorát. Icke úr mindenki kedvence volt. Még bele se kezdet mondanivalójába, máris hangorkán sepert át Cork felett. Icke úr, kissé őszes és zömökded ember, aki bár már koránt sem mondható fiatalnak, de azt a látszatot keltette megjelenésével mint, aki simán leteper egy megvadult bikát. Legalább másfél órán át köpködte tele a mikrofon ikszbe font kerítéseit.

Az erő velük van

 Az Afrikai egyesült hadsereg Angola teljes területét megszállta. Spanuella tábornok élvezte a helyzetet. A túlerővel szemben lám még a légiósok is tehetetlenek. Át is helyezte parancsnokságát Kinduiból, Huamboba. A körülmények neki kedveztek. Tízmillió katonát Angola határaihoz vezényelt, akik ahogy elfoglalták helyüket azonnal lőni kezdték a légiósok állásait. Spanuella tábornok remek szervező. Az Angolai területek végre kényelmes elhelyezést biztosított a katonák számára, így a hozzá tartozó ötvenmillió katonát hiánytalanul el tudta látni élelemmel és a háborúzáshoz szükséges felszerelések sem késtek. Persze volt amiken igen csak meglepődött. Ilyen volt az is, amikor a tüzérség parancsnokának jelentését hallgatta a rádiióvevőn.

- Tábornok úrnak jelentem, a légiósok nem lőnek vissza. Ellentámadásnak semmi jele. Viszont az egész határ mentén huzalok vannak kihúzva melyeken a „ VIGYÁZAT ÉLETVESZÉLYES ZÓNA!” felirat van. Egy szakasz Rundunál megpróbálta elvágni a huzalokat, de mind odavesztek. Viszont mi nem látjuk hol vannak a mikrohullámú fegyvereik. Ezúttal nem tudjuk mit lőjünk?! Nem látunk támpontokat, amiket lőhetnénk. Csak vaktában lövöldözünk azt remélve, hogy csak okozunk vele valami kárt. A felderítő drónjaink lepotyognak ahogy átrepülnek a huzalok felett. Tizenöt vadászgép is ugyanígy járt. Csak lezuhantak. Nem kaptak semmilyen találatot. Egyszerűen minden elektronikus berendezés leállt és lefagyott. A katapultált pilóták a földre érve holtan estek össze. A rakéták is a huzalokon túl úgy potyognak le, mint ha felülről lecsapnák azokat. Csak az ágyú lövegei jutnak át macera nélkül. Lévén, hogy azokban nincs semmilyen elektronikai eszköz. Várom a parancsát.

A tábornok tényleg nem hülye ember, a jelentésből azonnal ráérzett a légiósok fondorlatos taktikáira.

- Parancsnok! Szüntesse be a támadást. Várja meg amíg az önjáró páncéltörő ágyúk megérkeznek. Húszezer darabot küldök belőle. Aztán lőjön minden fára és sziklakőre. Mindenre, ami méretes fának, vagy kőnek látszik. Hagyjon fel a teljes határ menti ágyúzással. Elég ha csak egy ötven kilométeres szakaszon lő szét mindent, ami a földből kikandikál. Még egy szimpla bokrot se hagyjon épségben.

 A parancsnok azonnal megértette, hogy a légiósok mikrohullámú fegyverei rejtve vannak. Az álcázás tökéletes, mert erre eddig még gondolni sem tudott. Spanuella azonnal átszólt Anglend tábornoknak, aki Kikwitből, Kitwébe helyezte át a parancsnokságát és a Zimbabwéba visszavonult légiósokat támadta. A hozzá tartozó ötvenmillió katona már Zambia teljes területén lett szétszórva.

- Anglend! Vigyázz. A huzalok és a légiósok állásai között mágneses tér van kialakítva. Ezen nem tudnak átrepülni komputeres eszközök. Olyan dolgokra lövess amelyeket, ha magad is légiós lennél, álcázásra használnál.

 Anglend tábornok vette az adást és stratégiát váltott. Ugyanígy tett Csüng tábornok is, aki Mozambikot és Madagaszkárt támadta, szintén ötvenmilliós seregével. Ő viszont vissza jelezte észrevételét Spanuella tábornoknak.

- Bennünket folyamatosan rakétatámadás ér a Comoros szigetek felől. Eddig húszezer embert veszítettem emiatt. Viszont rájöttem, hogy a légiósok felől érkező ellentámadások idejére megszűnik a mágneses térerő és a mikrohullámú fegyvereik is kikapcsolódnak. Ezen idő alatt mi is tudunk lőni, vagyis eredményesen tudunk támadni. Ezt abból tudom, hogy a légiósok kezdeti napi ötszáz rakétatámadásai mára már csak napi húszra csökkent. A Comorosi védelmüket pár nap alatt végleg megsemmisítjük.

 Spanuella tábornok elégedett volt a helyzettel. Érezte, hogy hamarosan megtalálja a légiósok védelmének gyenge pontját. Persze azt is észrevette már, hogy ezúttal a védelmi vonalak sokban eltérnek az eddigiektől. Óvatosabbnak és sokkal körültekintőbbnek kell lennie. De nem lehetetlen a feladat. Talán egy hónap múlva már mindenki haza is mehet, vagy más területeken harcolhat tovább a légiósok ellen. A Kongóban állomásozó hátvéd és tartalékos csapatok főparancsnokától viszont érkezett egy aggasztó hír.

- Tábornok úr! Kenya elesett. Kétmillió kenyai fegyveres hatolt be Ugandába, ahol tízezer katonánk tartózkodott. Zöld-fekete egyenruhásokat is láttak közöttük. Bizonyára azok irányítják a kenyai felkelőket, akik piszok jól felvannak fegyverezve.

 Spanuella kissé bosszús lett ettől a jelentéstől, de nem öntötte el aggodalom, hiszen mit tehetne pár milliós polgárság egy százmilliós sereggel szemben! Csakhogy a főparancsnok nem itt hagyta abba.

- Tábornok úr! Ezekkel még elbánnánk, csak van még egy kis bibi. Nigéria is elesett. A lázadók pedig szintén légiósok irányításával Kamerunnak estek. A fegyvereseik úgy tízmillióan lehetnek. Az ott állomásozó seregeinket támadják.

 Ez már kezdte zavarni a tábornokot. Parancsokat osztogatott, hogy a két oldalról érkező támadásokat mielőbb leverjék. Csakhogy! A főparancsnok mondandója nem itt ért véget.

- Értettem! De, tábornok úr! Van még valami. Csád is elesett. A megvadult tömeg pedig szintén légiósok irányítása alatt , Közép-Afrikára rontott, ahol igen jelentős hadtestünk van. Három oldalról ért hát bennünket a támadás. A fegyvereik pedig sokkal jobbak a mienknél. Komoly veszteségeket szenvedünk el. A lézerfegyverek ellen egyszerűen nem tudjuk hogyan kell védekezni? Ezen kívül pedig biológiai fegyvereket is bevetettek. Szenegál is hamarosan elesik és újabb megerősödött támadásokkal kell számolnunk. Én személy szerint mégis Irántól tartok a legjobban. Ott is fellázadt a nép és hamarosan végeznek a tisztogatásokkal. Ha az irániak is megindulnak felénk, méghozzá légiós irányítással, akkor azt hiszem komoly pácba kerülhetünk. Egyre több zöld-fekete egyenruhás tűnik fel. A lélektani hatásuk a katonáinkra igen csak nagy. Félnek a légiósoktól és rettegnek a láthatatlan légiótól. Ugyanis a katonák szerint a láthatatlan légió ragadja el a századparancsnokainkat. A századparancsnokok ugyanis nyomtalanul eltűnnek. Mind! Ahogy kinevezem a következő parancsnokokat, pár nap múlva azok is eltűnnek. Ez olyan félelmet gerjeszt, hogy egyre nehezebb harcba küldeni a katonáinkat. Már több ezer katonánk megszökött. Menekülnek a láthatatlan légió elől. Vége.

 Spanuella az íróasztalához ült és a szemeit dörzsölgette. Mindig ezt teszi amikor aggasztani kezdi valami. Kiterítette maga elé Afrika térképét és fekete tollal elkezdte bekarikázni azokat a területeket, ahol a légiósok utánpótláshoz jutottak. A globalisták keze alól felszabadult országok ugyanis jelentős utánpótlást jelentenek. A kiképzésükre nincs idejük, ezért nem feltétlen fogadnak szót a légiósoknak. Egy fekete körbe zárta Kenyát, majd elgondolkozott azon, hogy a láthatatlan légiónak mi a célja annak felszabadításával? Nem volt kétsége afelől, hogy ezeket a nagy felszabadító mozgalmakat a láthatatlan légió okozza. A körbe egy számot írt bele. 5Millió! Kb. ennyire saccolta a légiósokhoz csatlakozó kenyai felszabadító népi sereget. Az eddig felszabadult országokkal összevetve, könnyen megsaccolhatta a túlélőket. Mivel mindenkit legyilkolnak a felszabadítók, akiknek halvány közük is volt a globalisták seggnyalásához, a 48 Milliós Kenya, szerinte maximum 7-8 Milliósra csökkent. Lévén, hogy az agyilag gyarmatosítottak létszáma messze, de messze több, mint a szabadon gondolkozók, igazán nagy pusztítás történik mindenhol. Egyszóval a felszabadítók 5Milliónál több embert nem tudhatnak adni a légiósoknak. A kérdés így is felmerül, hogy a kenyaiak miért nem Tanzánia felé veszik az irányukat, ahol a Mozambikot támadó főhaderő állomásozik? Az állandó támadás alatt álló mozambiki légiósok igazán rászorulnak egy kis közvetlen segítségre. Ehelyett a háttérbe állított tartalékosokat rohanják meg. Hm. Nem logikus. Egy fekete körbe került Nigéria is. Lám. Lám. Ezek meg a Kamerunban ténfergő tartalékosokat támadják meg. A 230 Milliós Nigériában vajon mennyi szabadságot nyert polgár létezhet most? Erre a gondolatban feltett kérdésre adott válasz viszont aggasztónak találta. Akárhogy is matekozott legalább 50 Millióra saccolhatta a nigériaiak vandálkodásra hajlamos tömegét. Ez komoly aggodalomra ad okot, még akkor is, ha csak roppantul dühös és gyilkolászásra vágyakozó tömeget jelent is. Ez esetben világos, hogy miért Kamerunt támadják. Számukra mi vagyunk a cél. Nagy eséllyel egyenest Angola felé veszik az irányukat. Fekete körbe esett bele Csád is. Lám, lám. Ezek meg Közép -Afrikára pályáznak. Gondolom a nigériaiakkal itt kívánnak egyesülni, hogy Kongóba beronthassanak. Igen. Igen. Ez nem kétséges. A csádiak ugyanis nem lehetnek sokan. Talán 3 millióan. Szóval Kongót akarjátok madárkáim. Az elmélkedés eredménye az lett, hogy azonnal tettek követték. Kikapta felső zsebéből okostelefonját és felhívta az Angola északi részén állomásozó harckocsi ezred parancsnokát. Nem kellett sokat várnia, amíg a vékony hangú ezredes hangja a fülébe sípolt. Valamiért nem tudta megszokni ezt az ezredest és annak hangját, de most túl tette magát ezen.

- Figyeljen ezredes! Fogja a tankjait és vigye azokat Gabonba. Az Invida folyó keleti részén verjen tábort és ott várja be a Kamerun felől érkező lázadókat. Egy gyalog ezredet is fog kapni, akik pár nap késéssel érkeznek majd meg. Indulás holnap reggel nyolckor. Vége.

 Mielőtt Spanuella kinyomta volna a telefonját hallható volt az ezredes – Parancs. Értettem! – sípolása. A tábornok érezte, hogy a hátvédek hamarosan hatalmas pácba kerülnek. Az igazi összecsapások nem Namíbiában és Mozambikban lesznek. A fő hadszíntér szerinte a két Kongóban lesz.

 Közép-Afrikában elszaporodtak a csádi lázadók támadásai. A kenyaiak pedig már Uganda keleti felét is elfoglalták. Egy árva lelket sem hagytak életben.

 Spanuella összehívta a hadi tanácsot. A távol lévő tábornokok és ezredesek online jelentkeztek be. Spanuella nyitotta meg a tanácskozást.

- Uraim! Kezd forrósodni a helyzet. Észak felől egyre erőteljesebb nyomás nehezedik ránk, miközben a Dél-Afrikai légiósokat igyekszünk tönkreverni. Túl közel vagyunk a célhoz ahhoz, hogy megengedhessük holmi csürhének a megzavarásunkat. Az északi lázadásokat addig kell levernünk, amíg hatalmasra nem duzzad. A déli támadásainkat viszont fokozni kell. Mondhatni bármi áron el kell érnünk Dél-Afrikát. Északon csak szedett-vetett dühöngő nép van. Délen viszont, mint eddig tapasztalták nagyon komoly és igazán jól képzett ellenséggel van dolgunk. Most mégis választás elé kerültünk. Két vállra fektetjük a déli szervezett légiósokat, vagy felhagyunk a további támadásukkal és az északi lázadó népeket verjük rommá előbb, hogy aztán újra a déliek ellen mehessünk? Az ellenség terve eléggé egyértelmű. Megakarják osztani az erőinket. Ha ebbe belemegyünk akkor nem támadók leszünk, hanem védekezők.

Anglend tábornok nem bírta ki, hogy ne szóljon közbe.

- Nem építhetünk ki védekező állásokat. Azt sem engedhetjük meg, hogy a déliek támadásával felhagyjunk. A szuper védelmük már repedezett. Akarja a fene ezt még egyszer végig játszani. Az északi seregeinknek meg kell támadni Nigériát, Csádot és Kenyát. Egy időben. Legalább 50 millió katonát tudunk a segítségükre küldeni anélkül, hogy fel kellene hagynunk az eddigi áttörésünket. Csüng tábornoknak sikerült a Comoros szigetek elsöprése. Madagaszkár sem tudja tartani magát már sokáig. Az én seregem Zimbabwe határát két helyen is át tudta lyukasztani. A légiósok ezeken a helyeken már rákényszerülnek a szemtől szembeni harcra. Azért kérdezzük meg Csüng tábornok is.

Csüng tábornok teljesen beletolta az arcát a kamerába.

- Egyet értek Anglend tábornokkal. A védekezés gyengeségre utal. Egyáltalán nem vagyunk gyengék. Az északi problémákkal együtt is kézben tudjuk tartani a dolgokat. Kínából hamarosan érkezik egy kétmilliós sereg segítségnek. Annak ellenére is küldenek segítséget, hogy az indiaiak immár áttörtek a nyugati határainkon. A japán szigetek déli részét ennek ellenére is el tudták foglalni. Tajvan, Okinawa és Kjúsú már Kínához tartozik. Egyedül az oroszok nem tudtak még eddig áttörni a magyarok védelmi vonalain. Őket a magukat felszabadított görögök és mongolok segítik azzal, hogy oldalba és hátba támadták az oroszokat, három frontra osztva a háborút. Az angolok viszont át tudták törni a francia légiósok védelmi vonalait és az ország északi részét megszálták.

 Az afrikai hátvéd seregek főparancsnoka, kissé másként látta a dolgokat. Nem szokott beleszólni a fő tábornokok okoskodásaiba és azoktól érkező parancsot se tudna megtagadni, de úgy érezte, hogy arról is szót kellene ejteni, amire a fő okosok nem gondolnak, ezért engedélyt kért és a szót meg is kapta.

- Engedjék meg, hogy néhány észrevétellel és megjegyzéssel kiegészítsem az eddigieket. Kétségtelen, hogy itt Afrikában nem fognak tudni fölénk kerekedni a lázadók és a légiósok is fogyatkoznak. Az ellenállók szaporodása természetesen sok kellemetlenséget okoz, de ha támadásba lendülünk a szart is kiverjük belőlük. Az viszont inkább aggaszt, hogy Európában egyáltalán nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy az angol irányítás szerette volna. Az alig pár milliós Magyarországot sem tudnak százmilliós sereggel sem megszállni. Vajon mijük van a magyaroknak amivel ilyen hosszan vissza tudnak verni bármekkora támadást? Erre fel még a görög légiósok is beugranak hozzájuk, hogy egy kicsit felnyomják a védelmi létszámot. Az angoloknak sikerült behatolni francia területre, de észre kell venni, hogy Franciaországot nem fogják tudni Angliához csatolni. A spanyolok fellázadtak. Az olaszok fellázadtak, a németek és hollandok is fellázadtak. És nem emlékszem olyan országra, ahol ha kitört a népfelkelés, akkor azt ne a nép nyerte volna meg. Az angoloknak minden sikerük ellenére is meg vannak számlálva a napjaik. Európában már nincsen egy centiméter sem, ahol ne háború dúlna. Ha a magyarok még néhány hónapig tartani tudják magukat, akkor olyan erősítést kapnak, szinte egész Európából, hogy az oroszok ettől berosálnak. Egyszóval Európa már kicsúszott a globális irányítás alól. Az iráni néptömeg pedig a Jemeni légiósokkal karöltve már Egyiptomban vannak és Szudán megtámadására készülnek. Legalább húsz milliós népi sereg fog hamarosan a nyakunkba zuhanni Szudán területén. Pusztán arra szeretném mindezekkel felhívni a figyelmüket, hogy a támadásainkkal, amennyiben a támadás mellett döntenek, elképesztő veszteségekkel kell számolni és a részletekre is oda kellene figyelni. Köszönöm, hogy meghallgattak.

Tolu ezredes a Szudánban állomásozó gyalogsági ezredek főparancsnoka kért szót.

- Szudán területén ötmillió katonánk van. Nem örülök annak, hogy a harckocsi ezredeket átirányították Közép-Afrikába. Hiányozni fognak az Egyiptom felől érkező irániak elleni összecsapásokkor. Az irániak keményen a határokat feszegetik. A létszámuk pedig napról napra növekszik. Rengeteg a zöld-fekete egyenruhás közöttük. Talán éppen ezért rendkívül jó a szervezettségük. Ha úgy döntenének, hogy támadunk, akkor minél hamarabb lenne jó, amíg létszámban még alattunk vannak. A csádi forradalmárok is kezdik felvenni a határ menti állásaikat. Elég egyértelmű, hogy két frontra fognak osztani bennünket. A kémdrónok felvételei alapján most még csak kb. ötszázezerre tehető az ellenség létszáma. Vége.

 Az Etiópia területén tartózkodó ezredek főparancsnoka, sietősen tolta arcát a kamerába, hogy
ő is jelentést tehessen.

- A mi dolgunk az volt eredetileg, hogy Csüng tábornoknak biztosítsunk hátvédet és amikor kell annyi embert küldünk Tanzániába, amennyi csak kell a Mozambiki légiósok kifüstöléséhez. Sajnos a Kenyai felkelők elvágtak bennünket Csüng tábornoktól. Úgy vélem a védekezés valóban nem áll jól nekünk. Kenya felől folyamatosak a rakétatámadások ellenünk. Sodóba olyan rakéta csapódott be, amelyik nem robbant fel. De hat órával később az egész város megbetegedett. Most teljesen kihalt. A vörös tengert elaknásítottuk, hogy a jemeni lázadók ne tudjanak átkelni rajta. Sajna ez nem sokáig fog működni, mert a jemeniek távirányítású maketthajókkal sorra hatástalanítják azokat. A rakétatámadások pedig rendszerint betalálnak és sok veszteséget okoznak. A legmegdöbbentőbb az, hogy a vadászgépeik simán átjutnak a légvédelmünkön. Alig tudunk kilőne párat közülük. Adigrát és Mekelét már teljesen lebombázták. Vége.

Csüng tábornok átvette a szót és a támadási tervet ismertette.

- Kenyát ki kell iktatnunk ezért Szomáliában és Etiópiában készüljenek fel az általános támadásra. Az én seregeim Tanzánia felől fogják seggbe rúgni őket. Ekkora túlerővel szemben még levegőhöz sem fognak jutni. A Szudáni seregek pedig két nap késéssel induljanak meg Egyiptom felé. A teljes ötmilliós sereggel. És meg se álljanak Iránig. A Közép-Afrikai seregek pedig essenek neki Csádnak. Ha a lázadok agyonlövéseivel végeztek tízmillió katonát indítsanak el Irán felé. Niger és attól nyugatra fekvő seregek pedig rohanják le Nigériát. Nem kell szarozni. Minden embert vessenek be. Na, és persze ejtsenek zöld- fekete egyenruhás foglyokat.

Válaszút előtt az indiaiak

 Kolkatában izgatottan várták a bengáli vezért, aki hadi tanácskozásra hívta össze a hadvezéreket. Dönteniük kellett, hogy folytatják a harcot a thaiföldiek és a malájok ellen, vagy inkább visszavonulnak. A vezérek többsége a harcok azonnali beszüntetése mellett állnak, de tisztában vannak azzal, hogy a bengáli nagy vezért nem lesz könnyű rá venni erre, hiszen ez a háború a tigrisek harca. A bengáli tigris és a maláji tigris már mélyen egymás szemébe néztek. Akik idáig jutottak, azok nem szoktak megfutamodni. A nagyvezér ahogy megérkezett máris a lényeges dolgokra tért rá.

- Áttörtük a malájok második védvonalát. Még egy hét és a maradék védelmük is összeomlik. Közelharcba kényszerítjük őket, aztán pedig a teljes kiirtásuk veszi kezdetét. A thaiföldiek harmadik védvonalát ma hajnalban törtük át. A thai légiósok a malájok védvonala mögé iszkoltak át. Most már nem lehet minket megállítani. A győzelmünk már el van könyvelve. Ti viszont azért hívtatok ide, hogy a békéről tárgyaljunk! Vajon milyen nyomos indokotok van arra, hogy egy győztes háborút félbeszakítsatok?

A fegyvercsörgetés beszüntetése mellett állók egyike felállt az asztal mellől és a vetítő falhoz sietett.

- Sajnálom nagy vezér, de van valami amiről nem tudsz. Ezek a felvételek alig egy órája érkeztek el hozzánk. Akkor, amikor te éppen szíjat hasítottál a thaiföldiek hátából. Nézd csak meg nagy vezér. Ezek a felvételek egy felderítő drón kameráiból érkeztek. Nézd meg jól. Mit látsz?

 A nagy vezér bosszús lett amiért üres és semmit mondó felvételekkel cseszik el az idejét. Üres, mert nem látni rajta semmit. Csak kopár és kihalt tájak felett siklott a drón. A falvakhoz és városokhoz érve elnéptelenedett utcák sokasága. A vezér nem értette miért kell neki ezt a nagy semmit néznie.

- Jó. Most mit nézzek ezen? Nem látni semm!

A katona, aki a felvételeket mutogatta, igyekezett a látnivalók közötti eligazodásban segíteni.

- Vezér! Amit ezeken a felvételeken lát az a volt Pakisztáni területek, ahova közel tízmillió indiai lett áttelepítve. Ebben egy millió katona is benne van. Nos. Ha nem lehet látni semmit a felvételeken, az azt jelenti, hogy tízmillió ember eltűnt. Százötven drón lett indítva az emberek felkutatására. Nincs élet, vagyis nincs túlélő. Nem csak a pakisztáni területekről tűntek el az emberek. Ladakh, Jammu, Himachal és Panjub prefektúrák is teljesen kihaltak. Most jön a lényeg. A következő felvétel Shimla városházáról készült. Az épületre a Zöld/Fekete zászló van kitűzve. A légiósok zászlója csak akkor jelenik meg kihalt, vagy lerombolt városok főépületein, ha a láthatatlan légió támadása érte azt. A thaiföldiek támadásával magunkra haragítottuk a láthatatlan légiót. Feltehetően húszmillió indiai halt meg, méghozzá úgy, hogy azt nem vette észre senki. Illetve, amikor észrevehető lett, akkor már késő. Eléggé egyértelmű üzenet számunkra.

A vezér dühösebb lett, mint amikor ide érkezett.

- Egy frászt fogjuk abbahagyni a harcot, amikor már gyakorlatilag győztünk! Attól, hogy van néhány csodafegyverük, nem fogunk beijedni tőlük.

 A harcok hevesebben folytatódtak hát, mint eddig. Az indiai hadsereg menetelt a győzelem felé. A zöld-fekete egyenruhás légiósok pedig egyre hátrébb szorultak. A nagyvezér fülébe eljutottak azok a hírek, melyek tudatták vele, hogy mekkora árat fizet éppen a légiósok legyilkolásáért. Uttarakhand és Haryana prefektúrák is elnéptelenedtek. Egy nappal később Rajashtan prefektúra is. Az indiai áldozatok száma már jóval túllépte a százmilliót. A nagyvezér viszont hajthatatlan volt. Mit neki akár még százmillió indiai élete. Csak ezt a háborút nyerje már meg. A népnek áldozatot kell hoznia azért, hogy India gazdái nyugodtan aludhassanak. Úgy tűnik a nép nem így gondolja. Gujarat prefektúrában oly heves népfelkelés tőrt ki, hogy sokan jobban örültek volna a láthatatlan légiósok támadásának. Azok, akiket a nép bozótvágókkal cafatoztak szét, azok minden bizonnyal. Ötmilliós tömeg vágta le a másik ötmilliót. A nagyvezér vadászgépeket küldött a térségbe arra utasítva a pilótákat, hogy lőjék és bombázzák szét a tömeget. Az indiai harci gépek megtámadták hát az indiai népet. A következménye viszont az lett, hogy Telangana prefektúrában is népfelkelés tört ki. Ahogy ide is harci gépek érkeztek, Tamil Naduban is kitört a forradalom. Érdekes módon ezek a polgári önkéntes seregek a legmodernebb fegyverekkel voltak felszerelve. Az érkező vadászgépeket még az előtt leszedték az égről, hogy tüzet nyithattak volna. A kémdrónok pedig elképesztő felvételekkel bosszantották tovább a nagy vezért. India déli felkelői között ott tébláboltak a zöld-fekete egyenruhás japán és magyar légiósok. Eközben pedig Uttar Pradesh prefektúra is elnéptelenedett. Már vagy háromszázmillió indiai veszett oda, de ez a megháborodott nagy vezér csak nem adja fel. Akkor ért csak véget a háború, amikor Nyugat-Bengál prefektúrája került sorra, ahol a nagy vezér főhadiszállása volt. A nagyvezér halálhíre totális felkelést hozott magával. A malájok és a thaiföldiek végre fellélegezhettek és az alig egy nappal ez előtti ellenségeiknek siettek a segítségükre. India északi részeit a thai és maláj zöld-fekete egyenruhások lepték el. Az indiai nép, az egyszerű emberek pedig ölelgették őket. Igaz, mikorra a nép végzett a nagytakarítással, mindössze százmilliós ország lett, de ettől még húszmilliós zöld-fekete egyenruhás harcossal gyarapította a világ szabadságért harcoló légiósokat. Sorra érkeztek a csapatszállító hajók, melyeken zöld-feketébe öltözött indiai légiósokat szállítottak Dél-Afrika partjaira, igen csak sietősen. A teherhajók dugig voltak tömve fegyverekkel és ionmotorokkal. Amikor a százezres indiai légiós sereg partra szállt, az Afrikai légiósok nem hittek a szemüknek. Talán még annak sem, ami kitört belőlük öröm formájában. Nem számítottak segítségre és leginkább nem indiaiakra. A túlerővel történő harcot az indiai légiósok és a mérhetetlenül sok fegyver egyenlítette ki. Legalább is némileg. A németek és a portugálok mindenesetre azonnal ellentámadásba mentek át. A frissen érkezett ötvenezernyi gránát drónokat napokon keresztül folyamatosan eresztették rá ellenségeik táboraira, akik sose hitték volna, hogy egyszer ők lesznek a védekező oldal. Ez alatt az indiai légiósok a rakéták sorait is felállították. A kis méretű, de nagyokat durranó rakéták ezresével repkedtek át a másik oldalra, ami kissé szét zilálta az ellenséges erők sorait. Az egységes afrikai hadsereg vezetői kezdték azt érezni, hogy itt valami baj lesz. Talán okosabb lenne visszavonulót fújniuk. A megérzésüket az támasztotta alá, hogy Nairobiban és Kampalában hidrogénbomba robbant. Az afrikai seregek vezetői azért voltak tábornokok, hogy át tudják látni az események szülte valós helyzetet. Délről az újra felfegyverkezett és erősítést kapott légiósok támadják a globalisták seggnyalóit. Észak felől pedig a láthatatlan légió mutogatja izmait. A tábornokok ezért a kevésbé félelmetes emberek felé vezették inkább seregeiket. A visszavonulást nagyobb bajnak gondolták. A légiósok legalább láthatóak. Az afrikai és még mindig hatalmas tömegű hadsereg rendezte sorait és szintén támadásba lendült. Még akkor is, ha nem sikerült kilőni minden mikrohullámú fegyvert. A száguldozó ionmotorosok és a lézerfegyverek megrémítették az afrikai katonákat. Főként azokat, akik az első sorban harcoltak. A túlerő viszont megtörte a légiósok támadásait, akik újra a védelmi vonalaik mögé siettek vissza. Viszont Banguiban is hidrogénbomba robbant, ami már komoly csapást mért az afrikai seregek hátvédjeire. Az első front ettől még sok áldozattal, de áttörte a légiósok utolsó védvonalait is és már Angola és Zambia területeken belül harcoltak. A láthatatlan légió drasztikusabb lépésre szánta el magát. Gabon teljes népességének kiirtásával hívta fel magára a figyelmet. Mindössze pár óra alatt Gabon teljes lakossága hamuvá lett. Az ország megszűnt tovább létezni. Az afrikai seregek ettől még nem álltak le. Kongó visszafoglalása, majd Angola és Zambia területeinek egyre nagyobb részének elfoglalása győzelmet kecsegtetett számukra. Bármekkora áldozatot megadnának hát azért, hogy győzhessenek. A Nigériai Abujában is hidrogénbomba robbant., de ez sem állította meg az afrikai seregeket. Az viszont már komolyan izgatta a tábornokokat, hogy a bomba következményeként fellázadó Kameruni polgárok irtó nagy rumlit csaptak. Nem akartak meghalni az idióta globalista vezetőik miatt, ezért úgy döntöttek és igen csak heves vérmérséklettel, hogy megszabadulnak az elbuzerásodott vezetőiktől. Kamerunban a kormányerők és a nép összecsapott. Kőkemény polgárháború tört ki, ami majdhogy nem felégette az egész országot. Mintha a hidrogénbomba egymaga nem okozott volna elég pusztítást. Eközben Guinea is teljesen elnéptelenedett. A Zambiai légiósok pedig már Zimbabwébe vonultak vissza. Ott viszont újabb indiai segítség várta őket, akik frissen érkeztek és Zimbabwe határa mentén elképesztően erős védvonalat húztak fel. A mikrohullámú fegyverek és hangágyúk lendületvesztésre kényszerítették az ellenséget. Az újra és újra felzúgó drón és rakétatámadások pedig a fedezékekbe szorította őket. Arról már mit se tudtak, hogy eközben Burundi is teljesen elnéptelenedett. Senki se értette, hogy a láthatatlan légió mi a fenét művel. Az afrikai katonák sem és a légiósok sem. Miért nem támadja közvetlen az afrikai sereget? A légiósok ugyanis már Angolából is teljesen kivonultak és Namíbiai határán túl találtak menedéket. Ott viszont őket is indiai légiósok várták egy piszok erős védővonallal, amely bizony mindenkivel éreztette, hogy nem lesz több visszavonulás. És Ruanda is elnéptelenedett. A nagy háború közepette pedig Kamerun teljesen felszabadult a diktatúra alól, amit japán légiósok segítettek.

Szajha sírógörcsöt kap

 A kínaiak már öt napja Hirosimát lövik. Ott igyekeznek lyukat ütni a japánok harmadik védvonalán. Az első hullámban tízmillió már készültségben levő katonát akarnak partra vetni. A légiósok pedig már a kínaiak partra szállása elleni szemtől szembeni harcra készülődnek. Kétmillió légiós fog farkasszemet nézni, tízmilliónyi ellenséggel. Szajha és a déli vezérkar nagy elszántsággal és teljesen tanácstalanul bámultak egymásra a Nagaszakii tanácsteremben. A Sógun főserege Kiotónál készül a nagy összecsapásra, ami akkor következik be, ha a kínaiak el tudják foglalni Kyushut. Nagy izgalom leple lepte be egész Japán területét. Az emberek tisztában voltak vele, ha Kiotó elesik, akkor a túlélőknek örökre bujkálniuk kell. Ha lesznek egyáltalán túlélők. Sajnos Hiroshima védőgátját áttörték a kínaiak és özönleni kezdtek a partokra. A mozgásérzékelős gépágyúk csövei izzottak a szüntelen kattogástól. A lézerágyúk tömegesen hasították ketté azokat, akik állva próbáltak előre haladni. Ettől függetlenül a légiósok állásaikat hátrahagyva egyre hátrébb és hátrébb vonultak. A Nagaszaki tanácsterembe Zsolt libegett be, mintha éppen csak cigarettáért ugrott volna ki a sarki büfébe. Csodálkozva nézett körül a sápadt arcok mentén. Mint, akik a világvégét érezték. Szajha dührohamot kapott Zsolt békeszerető arcától, de legfőképpen a jegeskávéját szívószállal való szürcsölgetésétől.

- Hol a picsában voltál!

 Zsolt persze nem ilyen fogadtatást várt a két hónapos kiruccanása után. Főként nem érezte hölgyhöz méltónak a picsázást. Odasietett hát Szajhához és úgy ölelte át, mintha a rég nem látott szeretője lenne. Még szájon is csókolta, hogy a szava a torkán akadjon. Ekkorra már a segítői is megjelentek és elképesztő nagy képernyőt akasztottak a falra. Nem is egyet. Zsolt nem szívesen, de elengedte Szajhát és a kerek asztalnál ülő főmuftik felé fordult. Letette az asztalra jegeskávéját, de a szívószálat a szájában hagyta. Persze nem volt könnyű csendet teremteni a teremben, de Zsolt végtelenül türelmes ember volt. Megvárta amíg mindenki bereked a saját hangjától. Addig is elfogyasztott egy jó adag pilótakekszet, amit ki tudja honnan szerzett. Amikor csend lett, Zsolt a képernyőkre bökött az orrával, hogy mindenki odafigyeljen. Aztán olyan műsort produkált, amitől többen is félájultan estek le a székekről.

- Figyeljétek az egyes képernyőt. Gondolom meglepődtök, de ezen Kína északi tartományait láthatjátok és mindazt, ami éppen azokban folyik. Méghozzá most, élőben. Hailar, Harbin, Changchun és Hohhot városokban nagy a nyüzsgés. Sorozzák a fiatalokat, a Japán elleni háborúhoz. Összesen tízmillió kínait akarnak áttelepíteni ide. Bizony. Az a céljuk, hogy a japánok kifüstölése után, az itt harcolók azok végleg itt is maradnak. Az új otthonukért harcolnak. Na és annyi japán rabszolgát tarthatnak, amennyit csak akarnak. Ez eléggé globalistául hangzik. De ez van. Aztán vagyunk mi, akik nem kérnek a rabszolgaságból ezért igen csak csúnya dolgokra vagyunk képesek. Úgy gondoltam, hogy rájuk ijesztünk egy cseppet. Ezt három prefektúra teljes kipusztításával remélhetőleg sikerül is elérni. Ha jól sejtem, akkor tíz perc múlva magatok is látni fogjátok, hogy az új találmányommal milyen gyorsan lehet nagyon sok embert elpusztítani. Méghozzá úgy, hogy semmilyen káros következmények ne maradjanak utána. Az atombomba ugyanis már nem járható út. Az utóhatásaival sokat kell ugyanis bajlódni. Jobbnak láttam hát olyan bombát készíteni, ami nem rombol le semmit, nem okoz gombafelhőket, tulajdonképpen nagyon békésen intéz el mindent. Száz kilométeres körben egy sejtet roncsoló hullám tünteti el az élet jeleit. Jó tulajdonsága, hogy egy ilyen bomba nem nagyobb, mint egy tyúktojás, ezért nem volt nehéz száz kilométerenként egész Kínát telepotyogtatni vele. A láthatatlan légió azzal volt elfoglalva, hogy ezen príma hatásfokú bombákat a világ minden pontján széthintsék ahol még a globalisták kukorékolnak. Az akció kódneve: - A mi tyúkjaink sejtbombákat tojnak. - Na, de nézzük, mert kezdődik a móka. Három, kettő és egy!

 A teremben megrökönyödött óóóóó és áááá és húúúú hangok csaptak a plafonba, ahogy látták Harbin városában miképpen porladnak elemi darabjaikra az emberek, melyeket úgy fújt tova a szellő, mint a sivatagi homokot. Zsolt igyekezett a látványt feldobni azzal a kijelentéssel, hogy:

- A második jó tulajdonsága ennek a bombának, hogy nem kell hullaszállítókat hívni a helyszínre.

 Igaz, hogy ezt nem viccnek szánta, de úgy tett mintha komolyra akarná fordítani a szót és kommentelni kezdte a mozgófilmen látottakat.

- Egy prefektúra elnéptelenítéséhez kereken öt percre van szükség, ezért át is ugorhatunk Changchunba, ahol már kezdődik is a következő ötperces műsor. Tíz perc múlva pedig három prefektúrával kevesebbje lesz Kínának. Ha ez nem veszi rá őket arra, hogy abbahagyják a Japán szigetek ostromlását, akkor életük legrosszabb döntését hozhatják csak. Két óra múlva nem fog létezni Kína, mert nem fognak létezni kínai emberek bele. Ezt a demonstrációt csak elrettentő figyelmeztetésnek szánom.

 A teremben elhűlt arcok sokasága tolongott. Zsoltot nem igazán hatotta meg az sem, hogy néhányan a parkettára hánytak. Bekapcsolta a következő képernyőt, amelyen Kikwit és Kamina élő képei jelentek meg. Zsolt persze csak akkor kezdett bele az afrikai kommentbe, amikor a kínai szörnyűségeken mindenki túl tette magát. A következő busójárást Kongóba terveztem. Ha mindkét Kongó elnéptelenedik, akkor azzal az afrikai hadsereg egyik fele is eltűnik. Mégpedig éppen az a fele, amelyik ostromolja a légiósainkat. A másik felét nagyon remélem, hogy azonnal feloszlatják és haza küldik őket ólomkatonákkal háborúzni tovább.

 Hát, ehhez sem volt mindenkinek gyomra, főként mert tudták, hogy ezúttal két ország teljes élőlényállománya szóródott a homokdűnékre, mindössze két és fél óra leforgása alatt. A tudóst ez sem izgatta. Visszabökött az egyes képernyőre, amin Constanta nyüzsgő életét mutatták az élő kamerák.

- A következő áldoztunk a románok lesznek. A lényeg, hogy jobb belátásra bírjuk őket, ezért csak az ország keleti felét tesszük lakatlanná. Méghozzá. Három, kettő és egy!

 Többen kimentek a tárgyalóteremből, mert számukra úgy tűnik ez volt a tűrőhatár. Mindenütt máshol is hasonló reakciók keletkeztek, hiszen ez az élő adás, minden más felszabadult ország tárgyalótermében 4K-ban ment. Ugyanazt látták a magyarok, a franciák az afrikai németek és portugálok is, amit a japán vezetők. Azok viszont tapssal és éljenzéssel fogadták a láthatatlan légiósok időben érkező igen csak hatásos segítségét. Ahogy Románia fele kipusztult, a kettes képernyőn a Lviv városkában motoszkálók videó jelenetei jelentek meg, amihez Zsolt kommentet fűzött.

- Nem szívesen mondom, de különben leszarom, Ukrajna esetében úgy éreztük, hogy az egészet orosz mentesíteni kell ahhoz, hogy a magyaroknak később se kelljen félniük. Egyben kiváló demonstrációnak ígérkezik, ami ráérezteti a környéket arra, hogy a láthatatlan légió piszkosul hatásos módszerekkel rendelkezik. Három, kettő, egy!

Három órával később Ukrajna teljes területe lakatlanná vált. Még varjak se károgtak benne.
Szajha viszont teljesen összeroppant és egész testével sírógörcsben rángatódzott. Persze nem
azért sírt, mert eddig legalább kétszázmillió ember halálát kellett látnia és a tudatában
megforgatnia. Azért sírt, mert már tényleg úgy érezte, hogy a szabadságharc végleg elveszett.
Mindenhol a földön. Erre ideállít ez az idióta tudós és azt mondja, - Bocs. Egy kicsit
elkéstem, de már jön a segítség. -

A maláji tigris

 Szandohán, a malájok vezére, figyelemmel kísérte a japán légiósok harci vagányságáit. Szüksége is volt rá, hogy ötleteket merítsen, hiszen az indiai hadsereg már ártalmatlanná tudta tenni a vízi drónokat. Nagyon költséges szórakozás volt számukra, de a Világbank nem sajnálta a pénzt az indiaiaktól. A malájok veszélyt jelentenek a rabszolgatartó társadalom megteremtésére. A háttérhatalom számára a népességcsökkentési programba beillik a maláj faj teljes kiirtása is. Az indiaiak kapták ezt a becses feladatot. Az indiai emberek szerencsére nem fogták fel, hogy ez egyben az indiai faj irtásának programja is egyben. A már felszabadult országok népei ugyanis elég durván képesek védelmezni kiharcolt szabadságukat. Az indiai vezetőket viszont motiválta a Világkormány által felkínált lehetőség miszerint, amit el tudnak venni a malájoktól, azt hozzácsatolhatják Indiához. Ötvenmilliós sereggel támadta hát Burma és Thaiföld területeit és egymilliós tengerészgyalogsággal ostromolta Szumátrát. Szandohán ugyanazt a taktikát alkalmazta, amit Szajhától látott. Ő Burmát dobta oda csalinak, hogy had harapjanak rá erre a sok fájdalmat okozó csontra. Mialatt minden Burma területén tartózkodó légiósukat Thaiföld területére visszavonta volna, annak északi részén támadásra várakozó indiai seregekre zúdított több milliónyi támadó drónt és minden egyéb kilőhetőt a Brahmaputra folyó innenső és túl oldalát tarolva le. De rendesen ám! Közel húszmillió indiai veszett oda, ami komolyan elvette a támadókedvüket. Szandohan egy tigris volt, aki úgy tartotta, hogy a legjobb védekezés a támadás. Csakhogy a Fülöp- szigetek felől is jókora sereg közeledik, amely egyenest Sandakant vette célba. A maláji tigris viszont nem volt olyan vezér, aki bevárja az ellenség érkezését. Indultak a drónok, melyek mint sáskahad a búzatábla felett, úgy zabálták fel az ellenséges hajóhadat. A pilóta nélküli bombázók pedig Mindanao és Palawan szigeteket tették nyomorékká. Oly szigetek, melyek túl közel vannak a malájok földjéhez. A harciassága visszarettentette ellenségeit. Persze kérdéses, hogy ugyan mennyi ideig? Szandohán ugyanis tudta jól, hogy ezek csak elrettentések, melyek időhöz segítik a maláji légiósokat. A két irányból jövő támadásoknak nem fog tudni sokáig ellenállni. Jobban mondva nem fogja bírni a támadásokra, támadásokkal való gyilkolászásokat folytatni. Az ellenségei előbb-utóbb a veszteségeiket pótolni fogják. Este, mikor szállására érkezett videóhívást intézett Szajha felé, aki türelmet kérve egy órával később meg is jelent Szandohán képernyőjén.

-Szervusz tigris. Miért hívsz?

A tigris nem kívánta Szajha idejét rabolni, ezért azonnal a lényegretért.

- Legalább két hétre vissza tudtam vetni az ellenség támadásait. Viszont kilőttem mindenem. Ha rájönnek, hogy a támadásainkra pazaroltuk el a védelmi eszközeinket, akkor sokkal nagyobb erőkkel fognak nekünk esni és a második védvonalunkat egy kis kitartással simán áttörhetik. Fel vagyunk készülve a gerilla harcokra, akár az utolsó emberig. Azért mégis csak jobban örülnék, ha a láthatatlan légiósok is tennének már valamit. A segítségük nélkül mind odaveszünk. Tudnál szólni az érdekünkben?

Szajha sajnálkozó arccal igyekezett a tigrist cirógatni, hogy doromboló kiscicává tegye.

- A láthatatlan légió vezére nincs Japánban. Már egy hónapja elment. Senki se tudja hol lehet? Mi sem állunk jobban nálatok. A kínaiak kezdik döngetni a kapuinkat. Túlerőben vannak. Kurva sokan vannak! Próbáltam felkutatni a láthatatlan légiósokat, de sehol sem észleltek tőlük mozgásokat. A francia barátaink már elkeseredett harcokat vívnak a németekkel és olaszokkal, melyeket az angolok fedeznek. Portugáliában az angolok és spanyolok már a második védvonalat is áttörték. A magyar légiósoknak még ezektől is kevesebb esélyük maradt. Őket az oroszok és románok támadják folyamatosan. Az első védvonalukat áttörték. Szóval mindenütt vesztésre állunk. A globalisták számára mi lettünk a III. világháború. Csak reménykedni tudunk, hogy a pusztító köd rá fog szállni ellenségeinkre.

 Szandohán könnyeket hullatott és ujjaival megérintette Szajha kívánatosan szép arcát. Kár, hogy az nem érezhetett ebből semmit a képernyőn keresztűl.

- A szabadságért az élet maga nem nagy áldozat.

A képernyő kihunyt és a tigris mély álomba merült, hogy a holnapi önpusztító harchoz erőt gyűjtsön.

Szajha élet

 Szajha lett a déli légiósok főparancsnoka. A volt Tajvantól kezdve Kyúsú végéig minden egység az ő parancsnoksága alatt áll. A kínaiak Tajvannal fogják kezdeni a támadásaikat, ez nem kétséges, ezért maga is odarepült. A sziget és Kína közötti tenger területet teleszóratta vízi drónokkal. A vízen és víz alatt nem sok eséllyel lehet őket megtámadni. Az Afrikában használt rakétaelhárítók helyett, lézerágyukat állíttatott fel. Alapvetően is a japánok piszok gyorsan tanultak az Afrikai eseményekből, ezért attól lényegesen hatékonyabb önvédelmi rendszert építettek ki az egész ország területén. Ennek ellenére a kínai hadsereg megkezdte rakétatámadásait Tajvan szigete ellen. A vízidrónok felméréséhez pedig több ezernyi ember nélküli motorcsónakot irányított a sziget felé. A kínaiak látni akarták, hogy milyen hatásfokkal dolgoznak a vízben a drónok. Már a kezdeteknél két dolog ledöbbentette őket. Az egyik, hogy a vízi drónok egyetlen motorcsónakot sem lőttek ki. Ezek a drónok nem torpedóznak meg mindent, ami mozog. A másik, hogy egyetlen rakétájuk sem tud behatolni a japán légtérbe. Először látnak légvédelmi lézerágyúkat. Tíz nap után ezért teljesen le is álltak a támadásokkal. Már ennyiből is fel tudták mérni, hogy protokollszerű harcokkal nem fognak tudni haladni egy centit sem. Egy hetes semmi sem történik nyugalmat a megújuló támadás törte meg. A kínaiak atombombát robbantottak a tenger alatt, amely a légiósok tengeri védelmét megsemmisítette. Szajhában megállt az ütő! Az első védelmi vonalat áttörte az ellenség. A kínaiak nem szaroznak. Megmutatták, hogy nem szabad őket alulbecsülni. Még négy atombombát robbantottak fel a tenger mélyén, Kjúsútól, Hokkajdóig. Japán teljes területe innentől kezdve a tenger felől támadhatóvá vált. Szajha összehívta a tanácsosokat és komoly aggodalmat mutatott a a jövőt illetően.

- Akarom tudni milyen helyzetben vannak a szabadságukat kiharcoltak. Afrikában meddig tudják még tartani magukat?

A kérdésre az információkat gyűjtő tanácsos adott választ.

- Sajnálom parancsnok, de már csak heteik vannak. A veszteségeik is egyre súlyosabbak, mivel kénytelenek éjszakánként támadásokat intézni a lövegeket kezelő katonák ellen. A közelharcokban minden éjszaka több ezer ember esik el. Ha nem kapnak segítséget, akkor max. két hetet bírnak ki.

Szajha angyalian édes szemeit elöntötték a könnyek.

- Ezen a szigeten hány légiósunk van?

A védelmi tiszt röviden és pontosan válaszolt.

- Százötvenezer.

 Szajha mélyen magába roskadt és percek teltek el, mire észrevette, hogy a tanácsosok szólongatják. Mint akit álomból riasztottak fel, úgy folytatta.

- Tudom, hogy a Sógun parancsa, az utolsó emberig helytállásról szól. Én mégis azt parancsolom, hogy ezt a százötvenezer harcost mind el kell juttatni Dél-Afrikába, hogy mentsék a menthetőt, amikor a harmadik védvonalat áttörik a globalista seggnyalók. Mi pedig visszavonulunk Okinawára. Ha a kínaiaknak ez a sziget kell, akkor csak had kapják meg, de teljesen üresen. A robotokat hagyjuk csak hátra, hogy eltereljük a a nemlétünkről a figyelmet.

- Képesek vagyunk ekkora sereget észrevétlenül és gyorsan Dél-Afrikába juttatni?

 A tanácsosokban meghűlt a vér a hallottak után. Azzal viszont tisztában voltak, hogy nem képesek a szigetet megvédeni a túlerővel szemben. Az eredmény mindenképpen a teljes pusztulás, avagy a visszavonulás lehet csak. A pilóták parancsnoka viszont logikusnak és járhatónak találta Szajha gondolatmenetét, ezért ő vette át a szót.

- A teljes sereget hat óra alatt tudjuk Dél-Afrikába leszállítani. Az észrevétlenséghez viszont nagyérdemű tűzijátékra lesz szükség, hogy a kínaiak odafigyeljenek. Vagyis, hát hogy, bazi nagy csinnadrattát kellene hozzá rendezni. Akkor még az Okinawára való visszavonulást erre lesz érdemes időzíteni. A szigetet végül is egy óra alatt teljesen ki tudjuk üríteni. Viszont jó lenne, ha megérkezésig állna a bál a kínai térfélen. Azt kell tennünk, amit a legkevésbé sem várnak a kínaiak. Támadásba kell lendülnünk. Meg kell hát támadjuk Kantont, Shantout és Xiarnent. Már csak azért is, hogy a rakéta állomásaik komoly kárt szenvedjenek, és minden egységüket ezekre a célpontokra mozgósítsanak.

 Szajha nem teketóriázott. Szinte azonnal kiadta a parancsot a támadásra való felkészülésre. Hajnal kettőkor közel egymillió drón röpte vette célba a három kínai várost. Reggelre még a ezek közötti területek is teljesen felperzselődtek. A robotok időzítve lőttek ki minden rakétát. Tulajdonképpen mindent, ami kilőhető volt. A távirányítású vadászgépek és bombázók maradtak a végére. A terv tökéletesen bevált. A kínaiak napokig nem tértek magukhoz a meglepetéstől és a tízmilliós áldozat látványától. A pusztítás elképesztő volt. A csapatszállító hajók Bulu szigetén pakoltak fel az új fegyverekkel, melyeket a malájok készítettek el és raktároztak azon a szigeten. Több, mint ötszázezer lézerpisztoly, lézer puska és hanggránát került a hajók gyomrába. Ion motorokból is dobtak még a fegyverek mellé pár ezret. Reggel nyolckor már Saldanhában pakoltak kifelé a seregek. A Dél-afrikaiak legnagyobb meglepetésére és örömére. Nem kétséges, hogy a japánok megjelenése lelket öntött a már félelembe sorvadók lelkébe. Ők úgy tudták, hogy nincs segítség. Ezért azt is tudták, hogy a napjaik megvannak számlálva.

 Szajha ugyanazt tette Okinawával, mint a hajdani Tajvannal. Minden kilőhető dolgot átrepített kínai területre. Fuzhoutól, Ningboig mindent felperzselt, ami az ellenségnek további kétmilliós veszteséget okozott. A kínai vezetés eddig azt hitte, hogy ők a támadók. A jelenések viszont ennek ellenkezőjét mutatták, ezért elkezdtek védekezésre berendezkedni. Pedig nem jött több támadás Japán felől. Csak mire erre rájöttek, a Kyushu szigetre összevont légiósok megerősítették a második védvonalat. Volt rá idejük, mivel a kínai tábornokok mire rádöbbentek arra, hogy rá lettek szedve, addig hetek is elteltek.

Kongó és az Afrikai világháború

 Kongóban hatalmas katonai táborok épültek ki. Első lépésben húszmilliónyi szárazföldi csapatokkal zsúfolták tele azokat. Három főhadiszállást is létrehoztak. Az egyiket Kikwitben, ahol az angol tábornokok mozgatták az Angolai légiósok elleni inváziót. A másodikat Kaminában állították fel, ahol a kínai tábornokok voltak hivatottak a Zambiai légiósok elleni támadást irányítani. A harmadik és létszámban a legnagyobb központ Kinduban kapott helyett, ahol a Mozambiki és Madagaszkári légiósok elleni támadásokat tervezgették serényen a spanyol tábornokok. Itt gyűltek össze az afrikai tábornokok nagy része is, akik saját seregeiket a hadi tanácskozások menetén irányították. A szárazföldi támadásokra felkészült sereg létszáma nem tűnik soknak. A Tanzániai tábornokok ez irányú kérdésére a spanyol Spanuella főparancsnok igyekezett megnyugtató választ adni.

 - Az első körben nincs más dolgunk, mint kipuhatolni a légiósok mekkora tűzerővel rendelkeznek és, hogy milyen fegyvereket vetnek be? Nem indítunk egyből megsemmisítő támadást, mert kétszázmillió ember egyidejű mozgatása lehetetlen és teljességgel felesleges lévén, hogy az Afrikában állomásozó légiósok létszáma nem több húszmilliónál. Létszámban kiegyenlítetten kezdünk, mert nem célunk a határok átlépése. A határok elnyújtása a célunk, hogy Angolától, Mozambikig teljes szélességben tűz alatt tartsuk az ellenséget, akik feltételezhetően az utolsó emberükig védelmezni fogják határaikat. A szárazföldi csapataink beássák magukat a határ közelében és folyamatosan szurkáló támadásokat végeznek. Egy hét elegendő számunkra arra, hogy az ellenség határvédelmi erejét felmérjük. Csak ez után dönthetünk afelől hova, mennyi embert vessünk be még és milyen sorrendben. Az egyik célunk, hogy a világ más részeiben állomásozó légiósokat is Afrikába csaljuk. Feltételezhetően, ahogy fokozni kezdjük a nyomást a határvédőkre, segítségre lesznek szorulva. Kivárjuk amíg a franciák, portugálok, magyarok, japánok és malájok is seregeket küldenek ide, amivel viszont meggyengítik a saját országuk erejét. A kínai hadsereg ekkor támadja meg Japánt és Malajziát. A románok, szlovákok, csehek és osztrákok is akkor indítják meg támadásaikat a magyarok ellen, ha légiósaik megfogyatkoztak és védelemre kevés energiájuk marad. A magyarok elleni támadást az oroszok irányítják. A francia légiósokat a német és olasz seregeknek kell lerohanni. A spanyolok dolga Portugália elnéptelenítése. Az irániak pedig Yemennek és Ománnak fognak nekifeszülni. A legtöbben megértették, ki az igazi ellenség. Amíg az országok egymás ellen harcoltak, addig a lázadó csürhe tizenhét országot foglalt el és negyvenöt országot pusztított el. Viszont még nem késő a világ béke dogmájukba fullasztani őket.

 Azért fura hadvezér volt ez a Spanuella tábornok, mert a délelőtti hadi tanácskozás után megebédezett és kiadta a parancsot az első hullámra. Húszmillió afrikai katona foglalta el a lőállásokat a határok mentén teljes hosszába. Ahogy a teherautókról a lőszereket lepakolták azonnal tüzelni kezdtek. Voltak, akik azt számolgatták hány zöld-fekete egyenruhást sikerült leszedniük. Persze azt furcsállták, hogy nem érkezett viszont csapás golyózápor formájában. Mintha csak tudták volna, hogy az afrikai katonák úgysem indítanak rohamot. Akkor meg minek fáradozzanak? Csak az ég felé törekvő füst csíkokat lehetett látni, amelyek perzselődött szalonna illatát vitték el egészen az afrikai katonák orrlyukaiba. Kilométerekről lehetett érezni a falatozásuk eredményét és kilométerekről lehetett hallani a hegedűk zenéjét, amelyekre énekeltek, avagy táncoltak. Mikor melyikhez volt éppen kedvük, hiszen el kellett ütniük a légiósoknak valamivel az unalmas időt. A lövészárkokban pattogó afrikaiak elkezdték telerinyálni az árkokat. Felfogták, hogy a légiónak ez a pár kis vakarcs nem ellenség. Nem tudják figyelemre méltatni hát az erőfeszítéseiket, melyekkel a légiósokat próbálják ijesztgetni.

 Kaminában türelmetlenné váltak a vezetők ezért Csüng főparancsnok összehívta az ezredparancsnokokat, hogy felkészítse őket az indulásra.

 - Gabon partjainál sorakoznak a hadihajóink és tengeralattjáróink. Két tengeralattjárót Dél- Afrika felé indítottunk el ma reggel, hogy felderítést végezzenek. A jelentésük aggasztó volt. Nem tudták átlépni Angola vonalát sem. Dél-Afrikáig víz alatt nem lehet eljutni. Ha a lázadók akarták volna egyetlen tengeralattjárónk sem tért volna vissza. Eléggé egyértelművé vált, hogy a lázadóknak egyáltalán nincs támadási szándékuk. Pusztán a határvonalaikat védik. Sikerült felvételt készíteni arról, mivel védik a tengeri területeiket.

Ahogy a fura szerkentyűt ábrázoló kép a vászonra vetítődött, Csüng egy pálcával mutogatni kezdett rajta.

- Ezek feltalálták a tengeralatti drónokat, melyeket távolról lehet irányítani, de az is könnyen lehet, hogy automatizálva van. Közel négy méter hosszú és a cápa alakjának köszönhetően legalább hatvan kilométeres sebességgel képes úszni. A tetején lévő golyók, bármikor a felszínre engedhető hajó romboló aknák. Kívülről nem látszik, de feltételezhetően a belseje tele van méteres torpedókkal. Ezek a vízi drónok rendkívül mozgékonyak és a hajóinktól, valamint a tengeralattjáróinktól lényegesen gyorsabbak. Többezernyi lehet belőlük, ezért a hajóink csak kerülővel mehetnek Dél-Afrika felé. Öt nap veszteséggel. Ezért még ma éjjel az első hajós ezred elindul Szent Helena szigete felé, hogy kikerüljék a vízi drónokat. Amíg nem tudjuk hogyan lehet ezeket ártalmatlanítani, addig ez az útvonal marad. A szárazföldi seregek támogatására pedig felkészítjük a rakéta egységeket, melyeket szintén a létező összes határ menti vonalakhoz el kell juttatni. Ez százezer kilövőállást jelent, ötvenmillió rakétával és úgy háromszázezernyi legénységgel. A művelet két nap múlva kezdődik. Spanuella tábornok már a tüzérséget a határokhoz rendelte. Hamarosan ágyútűzzel is támogatni fogják a határmentén harcolókat. Most pedig nézzék ezeket a képeket. A lázadók ionmotoroknak nevezik. Mivel még egy darab sem jutott a kezünkbe, fogalmunk sincs milyen technológia szerint működik. Mint látják nincsen kereke, ezért bármilyen terepen eszméletlen sebességgel képes suhanni. Az akadályokat felismeri, ezért képtelenség vele valaminek nekiütközni. Ezeket a képeket és videófelvételeket a határnál harcoló egyik ezredparancsnok készítette. Ő látta, hogy a lázadók ezeken közlekednek, a távolabbi csapataik eléréséhez. Mesterlövészekkel próbálták leszedni a motoron ülőket. Egyetlen alkalommal sem sikerült egyiküket sem eltalálni. Az ütközés érzékelők a kilőtt puskagolyót is ütközési veszélynek érzékelik, ezért automatikusan kikerülik azokat. A rémisztő az, hogy a mesterlövészek viszont mind halálos lövést kaptak, alig fél percnyi késéssel. Tudják mit jelent ez? Igen. Pontosan azt, hogy aki rálő a motoron ülőre, az felfedi helyzetét és pontos pozíciót ad magáról. A gépezet pedig automatikusan válaszreakciót indít el. Mindenesetre a lázadók sem tétlenkednek. Mint a következő felvételeken látható ők is elkezdték felszerelni az ágyúikat. A kellemetlen ebben, hogy ők nálunk sokkal gyorsabban haladnak. Amihez nekünk egy hét kell, ezek egyetlen nap alatt lerendezik. Mint látható az ellenségnek nincsen hagyományos ágyúja. Ezek ugyanis mind lézerágyúk. Ehhez nincs szükség lövegekre és szintén nem tudjuk hogyan tudták összehozni ezt. Öt kilométerrel hátrébb, mozgó 7G tornyokat állítottak. Bármikor és bárhol felállítható, teherautókon vannak. Ez a második védelmi vonaluk, melyet mi legfeljebb egy kilométerig tudjuk megközelíteni. Azon túl a katonáink kirázott rongyokként hullnának össze. Esélyünk sincs hát a továbbjutásra, amíg ezeket ki nem lőjük rakétákkal. A harmadik védelmi vonaluk újabb öt kilométernél van kihúzva. Ezek hangágyúk tömkelege, melyeket nem tudunk rakétákkal kilőni a kicsi méretük és mennyiségük miatt. Három frontvonalat kell hát áttörnünk ahhoz, hogy a lázadok ellenállását megtörjük. Ahogy a fegyverzeteiket nézzük, úgy tűnik nem izgulnak azon, hogy létszámban kevesebben vannak. Az eszközeik távolról irányíthatóak és programozhatóak. A légi szállítóeszközük is egy hiányos helikopterre hasonlít, csak attól legalább tízszerte nagyobb. Ezt ők légi busznak nevezik, mert nitroglicerint is lehetne vele szállítani poharakban, olyan egyenletesen képes lebegni. Volt már próbálkozás arra, hogy lelőjék. Légvédelmi ágyukkal és rakétákkal. Teljesen hatástalanoknak bizonyultak. Egy olyan fura technológiát használ, ami olyan hanghullámokat használ, amely erős légnyomásos légörvényeket generál a légi jármű körül, ami által a lövedékek úgy robbannak fel messze a céltól, mintha falba ütköztek volna.

 Az ellenség hadi erejének ismertetése, valamint a hadi tanácskozás még órákon át eltartott. Többnyire minden a tervek szerint haladt. Minden nehézség ellenére egyértelműen fölényben érezték magukat. Néhány nappal később már a tüzérségi ágyúk is tüzelni kezdték a légiósok állásait. Azt csak sokkal később vették észre, hogy ezekben az állásokban már rég nincsen senki. Ami érthető, hiszen a mozgásérzékelőkkel ellátott golyószórók viszonozták a lövéseket, amit úgy értékeltek, hogy végre az ellenség szembeszáll. Persze a légiósok ekkorra már régen a második védelmi vonal mögött húzódtak meg. Eszük ágában sem volt közvetlen ütközetbe bocsátkozni. Amikor a rakétatámadások is megkezdődtek, akkor a katonák is érezték már, hogy hamarosan rohamra kerül sor. Ebben nem is tévedtek. A rakéták céljai a lézerágyúk voltak. Ha azokat ki tudnák iktatni sokkal kevesebb áldozattal léphetnék át a határokat. Madagaszkárra kilőttek egy atom töltetű rakétát. Mivel a sziget megközelítése csak nagy áldozatokkal lehetséges, úgy határoztak, hogy akkor inkább pusztuljon el az egész sziget, minden élőlényével. Egyben ez egy puhatolózás is, hogy lássák légitámadás esetére milyen védelmi rendszerekkel rendelkeznek. Arról nem is beszélve, hogy a maláj légiósoktól tartottak a legjobban. Azok figyelmét ildomosnak látszott folyamatosan lekötni, hogy ne tudjanak segítséget nyújtani az afrikai területeken. A rakétaelfogó rendszerük viszont hibátlannak bizonyult. A nukleáris rakétát még a tenger felet simán kilőtték. Ez után naponta több ezer hagyományos rakétát indítottak Madagaszkár felé. Remélve, hogy egyszer csak át tudják ütni a védelmet. Egyszer csak eljött az általános roham napja. A határokat átlépő rohamban ötven millió katona vett részt, akik csalódottan vették tudomásul, hogy egy ellenséget sem tudtak kinyuvasztani. A zöld-fekete egyenruhásoknak hírük-hamvuk sem volt. Több milliós áldozattal elfoglalták a nagy semmit. Annak ellenére, hogy a tüzérség és a rakétavetők a legtöbb légiós lőállást sikeresen semmisítették meg, az épségben maradt lézerágyúk így is komoly pusztításokat tudtak végezni. A katonákat mindenképpen kellemetlen helyzetbe hozta az a tudat, hogy nem emberekkel harcoltak. Pusztán gépekkel. Dél-Afrikában is hasonló volt a helyzet. A partraszállás közel ötmilliós emberáldozattal sikerült csak. Zöld-fekete egyenruhást viszont semerre sem láttak. A satu hadművelet mindenesetre sikeresnek mondható, hiszen a légiósok hátrálnak. A századparancsnokok félelme ettől még nem szűnt meg. Nem értették, hogy a láthatatlan légió miért nem segít a védőknek? Persze később erre is rájöttek. Mondjuk akkor, amikor az a hír érkezett Spanyolországból, hogy minden katonai vezetőt átvágott torokkal találtak meg. Ugyanez a hír érkezett Olaszországból és Németországból is. Az orosz és kínai vezetők lemészárlása után pedig egyértelművé vált, hogy az afrikai hadműveleteket központi irányítás híján, a helyi tábornokok teljhatalommal rendelkezve irányíthatják. Az anyaországtól teljesen elvágva. A láthatatlan légió elintézte hogy, ami Afrikában történik, az Afrikában is marad. Kívülről oda már nem érkezik senki és semmi. Akik pedig bent vannak, azok nem juthatnak ki. A francia és magyar légiósok megtámadásának tervét is eléggé lehetetlenné teszi az a helyzet, hogy nincs, aki támadási parancsot adhatna. Ebben a helyzetben pedig olyan ember sincs, aki főparancsnok akarna lenni. Sejtik, hogy néhány napnál tovább nem élvezhetnék a hatalmukat. Mindenesetre ennek hatására az afrikai invázió felgyorsítása mellett voksoltak a tábornokok. Délről ötvenmilliós, északról ötvenmilliós hadsereg vánszorgott óvatosan előre. Amikor elérték a mikrohullámú fegyverek övezetét lecövekeltek. Senki egy lépést nem mert tenni, amíg a mobil tornyokat szét nem lövik. Ezzel csak az volt baj, hogy amit szétlőttek nappal, azt vissza is állították a légiósok az éjszaka. Egyszer csak el kell fogyjanak belőle! A tornyok rongálásával tehát egy napra sem hagytak fel. Hetekig ez ment, mire egyre hiányosabban kerültek vissza éjszakánként az új tornyok. Na végre megtörtnek látszott a jég. Még egy hét és nem kerültek újabb tornyok a leromboltak helyére. Közeleg az áttörés napja. A védekezők felől továbbra sem mutatkozik ellentámadási szándék. Spanuella kiadta a légitámadási parancsot. Több ezer vadászgép lendült az ég felé és hatolt be Angola, Zambia és Mozambik területére. A mobil tornyok bombázása most már felülről is kezdetét vette. A pilóták jól látták, hogy a légiósok a bombázások elől menekülnek. Egészen a harmadik védelmi vonalaik mögé siettek. A pilóták közül többen is megpróbálták a menekülőket követni, hogy a következő védelmi rendszerüket is feltérképezhessék. Ezek viszont már nem tértek többet vissza. Jelentéseiket nem volt, aki meghallgathassa. Pusztán egyetlen tanulságot lehetett levonni belőle. Az ellenállók légvédelme a harmadik védelmi vonalon elképesztően nagy. A rakéta és légi támadásokra lett kihegyezve. A második vonal viszont már megtört. A lézerágyúk és a mikrohullámú fegyverek kiiktatva. Megindulhattak a harckocsik és a helikopterek. A gyalogsággal vártak még, mert Anglend tábornok szerint ez nem lehet ilyen egyszerű. Biztosan várja a támadókat még valami meglepetés. A tábornok már kiismerte az ellenséget. A megérzése nem volt alaptalan. Ahogy a harckocsik és helikopterek a kifüstölt védvonalak felé haladtak, a földből négycsövű gépágyúk emelkedtek ki és szinte azonnal tüzelni is kezdtek. A helikopterek érett meggyként hulltak az égből. A harckocsik pedig sorra lerobbantak. A tankok kilőttek néhány gépágyú fészket, de a munka nagyobb része a vadászpilótákra várt. Azok is hullottak, mint a legyek, de a rakétáik pontosan célba találtak. Két napi küszködés után a gépágyúk is elhallgattak végre. Na, most indulhattak meg a gyalogosok. Ötvenmillió katona telepedett le a harmadik védvonal előtt. Dél-Afrikában még csak az első védvonallal küszködtek, de az áttörés már érzékelhető. Nekik még legalább egy hétbe fog telni, amíg az első akadályt végképp legyűrik. De már rajta vannak. Nekik az igazi gondot mégis inkább az jelentette, hogy a csapatok partrászállítása után, megjelentek a vízi drónok és a hajók nagyobb részét elsüllyesztették. Befelé tehát még ha kerülővel is, de jöhettek, viszont kifelé már nincs mivel. Csüng tábornok ebből arra jött rá, hogy ez a hátrálás a védők részéről nem menekülés, hanem tőrbecsalás. Egyenesen besétálnak a légiósok csapdáiba. Nem a védővonalak áttörése a nehezebb, hanem a visszavonulás, vagyis a kijutás. Kiadta hát a parancsát a romboló hajóknak, hogy irány Dél-Afrika és a vízi drónokat számolják fel. Ha ezzel megvannak a szükség esetén csapatkivonáshoz hajók érkezzenek a kikötőkbe. Csüng eszén nem lehet túljárni. Azért vannak dolgok, amitől a magát bölcsnek képzelő Csűng tábornok is idegrohamot kap. Az egyik rohama akkor érte, amikor Spanyolországból azt jelentették, hogy a népfelkelés megbénította az országot. Mivel több a felkelő, mint az azt kordában tartani tudó fegyveres erő, a katonák a nép oldalára álltak át. Tömegesen végzik ki az állami tisztviselőket, politikusokat és rendőröket. A tömegmészárlásnak persze ez még csak a kezdete. Olaszországban és Németországban sem alakultak másképpen a dolgok. A fegyveres erők már nem bírták a nyomást és inkább feladták a hiába való harcot. Amíg Afrikában a légiósok felszámolására irányuló harcok fokozatosan előrehaladottabbá válnak, addig Európa nagy része felszabadul. A nagy felébredés ideje jött el, ami akkora sokkot váltott ki a hétköznapi emberekből, hogy dühükben csak a megtorlásra tudtak gondolni. A spanyolok szabaddá válásához a portugálok segítenek be. A németek és olaszok felszabadulását a magyarok segítik. Az osztrák, cseh, szlovák és román vezetők viszont rettegtek a népfelkeléstől, ezért inkább magyar gyűlölő propagandába kezdtek. Ami be is vált. A magyar ellenes önérzettel felvértezett emberek a magyarokra támadtak. Egyetlen vágyuk volt végérvényesen kiirtani ezt a népet, amely minden baj forrása. Csakhogy az olasz és német felkelők ezt nem nézték tétlenül. Akkora tömegben érkeztek, hogy azt egyetlen nagyhatalmi hadsereg sem lehet képes feltartani. Közép és kelet Európa lángokba borult. A lengyel népfelkelés is ekkor érte el a csúcsát. Bár még nem a nép győzedelmeskedett, de a magyarok megsegítésére sietett, aki csak tehette. A szabadságéhes lengyelek megrohanták a szlovák katonaságot és akkora hajhihőt csaptak ott, hogy szlovák ember egy sem maradt életben. Az osztrákokat a németek tüntették el a létezés bugyrából. A román hadsereget pedig a magyarok verték vissza. Maguk mellé állítva az erdélyi magyarokat, ami által a magyar irtás, román pusztítássá vedlett át. Ezzel a magyar ellenesség is ki lett irtva Európából. A dühös polgárok aztán megteszik a magukét. Addig fognak mészárolni, amíg van még kibe bökőt állítani. Dél-Afrikában pedig épp most jutottak át az első védelmi vonalon. A vízalatti drónok megsemmisítése is jó ütemben halad. Madagaszkár is megtörni látszik, hiszen egy-egy támadó rakéta már átjut a légvédelmi vonalakon. Megtalálták a lyukakat, a malájok gyenge pontjait. Már csak a vízi drónok megsemmitésére várnak és indulna is a hajó áradat, amely a malájokat kisöpri a szigetről. A légitámadások minden területen teljes gőzzel beindultak. Annak ellenére is, hogy a védők bizony piszok keményen ütnek vissza. A gépek nagy számban potyognak le. A támadok viszont újabb és még több repülőgépet vetnek be. Nekik is sikerül hát egy-egy katonai létesítményt megsemmisíteniük. A légiósok is egyre gyakrabban esnek áldozatul a légitámadásoknak. A létszámfölény elég határozottan érződik. A védővonalak repedeznek és ezt a vak is látja. A támadók kerül, amibe kerül, de a harmadik védvonalat is át akarják törni. Azt viszont minél hamarabb. Persze ez még csak vágy, mivel a légi támadásokat le kellett állítani. Túl nagy volt a veszteség ahhoz, hogy folytatni érdemes lenne. A rakéta készletek még elegendőek, ezért inkább azt használták. A Madagaszkári módszerhez nyúltak. Addig lövik az állásokat, amíg az valahol meg nem reped. A légiósok innen már nem vonulnak vissza, hiszen további véd állásuk nincsen. A visszavonulás, egyenlő lenne a meneküléssel, ami a végüket jelentené. Innentől már kénytelen ők is kitartani. Első ízben eszközölnek ellentámadásokat is. Éjszakánként a hangtalan ionmotorjaikkal be-be tőrnek egy-egy táborba és meglepik az alvó afrikaiakat. Nem kis rumlit hagyva maguk után. Persze ezt már áldozatok nélkül ők sem tudták végbe vinni. Több ezer zöld-fekete egyenruhást szedtek le az éjszakai kiruccanások alkalmából. Ionmotorokat is sikerült elkobozni. Először piszkálhattak ilyen kütyüket. Csodálkozva vették körül azokat, mert nem tudtak rájönni hogyan működnek. Hogyan kell ezt beindítani? A kérdésre egyenlőre nem találták a választ ezért eljuttatták azokat a főhadiszállásokra. Majd ott az okos tábornokok rájönnek a motorok titkára. Persze azok sem tudtak rájönni, mert a motorok felrobbantak és jó néhány tábornokot magukkal rántottak a rommá válás világába. Innentől kezdve senki sem merte többet birizgálni ezeket a gépeket. Amikor kézre került egy, azonnal jó messzire ki vitték a pusztába. Nyúljon hozzá a rosseb! Egyik reggel elfeketedett az égbolt. A védők felől milliónyi drón reppent fel. Nem nagyok. Mindössze húsz centisek lehettek. A mennyiségtől viszont megrettentek. Mit lehet tenni ennyi szél sebesen száguldó drón ellen? Azokra robbanóanyagok voltak erősítve, melyek becsapódásra robbannak. És a drónok biz becsapódtak. Elszabadult a pánik. Mindenki búvóhelyet, menedéket keresett. A drónok elől viszont vajon hova bújhatnának, ahova azok ne férnének be? Mikor véget ért a légiósok ellentámadása, a több milliónyi halott összeszedegetése és elásása nagyobb terhet jelentett, mint maga a háborúzás. A katonákba nem kis félelmet ültettek ezzel, hiszen bárki arra gondolhatott, hogy ha egy cseppnyi ellenállással ekkora pusztításra képesek, akkor mi lesz itt akkor, ha az összecsapások mindennapossá válnak? Hülyén érezték magukat. Főként akkor, amikor arra gondoltak, hogy mindössze húszmilliónyi ember, cseppet sem izgulva néz szembe kétszázötven millió ellenséggel. Még az is kiderült eközben, hogy inkább a kétszázötven millió jobban fél attól a húszmilliótól. Eközben az iráni vezetés is felhagyott Yemen és Oman megtámadási tervével, mivel a világ immár felébredt a fősodratú média által beléjük sugárzott mátrixból. Irán romokban hever és a polgárok kegyetlen pusztítást végeznek. Leölnek minden fősodratú embert. A fősodratú emberek alatt értendő mindazok, akik a hazugságokat már meggyőződésükké tették, mint egyetlen igazságot. Menekülnek a vezetők. Menekülnek mindazok, akiknek a kamu világ jelentette a megélhetésüket. Az orosz vezetés sem tudta megfékezni a népfelkelést, ami meglepetésszerűen robbant ki. A grúzok segítették a felkelőket és a hatalmat gyakorlók, jobban mondva azzal minduntalan visszaélők rövid idő alatt akasztva találták meg magukat. Oroszország minden zugában lángok csaptak fel. A nép totálisan bepörgött. Nem különbül Görögországban! Na ott sem szeretne most senki köztisztviselő lenni. Ilyenek nincsenek is már, mert mind agyonverték. A média és gyógyszeripar zászlósait szintén. És a verés csak most kezdődött el. Dél-Afrikában már a második védő vonalat rombolták szét. Az afrikai hadsereg áthatolt rajta és elérte az utolsó akadályt. A robbanó drónok őket is alaposan meglepték. A temetéssel sok időt veszítettek. A védőknek nem is volt más a szándékuk, mint időt nyerni. A halottak és sérültek lekötik a támadókat. Az ő életük most már csak az időn múlik. Meg kell várniuk, amíg a láthatatlan légió Európában megnöveli a légiósok létszámát. Persze ezt nem agitálással és szórólap osztogatással teszi. Inkább a láthatatlansághoz méltóan. A ki gondolná, hogy ezt is a láthatatlan légió intézte így? Nem kétséges, hogy a láthatatlan légió hamarabb szabadított fel elrabosított országokat és növelte a szabadságra éhes emberek számát, mint ahogy Afrikában az elképesztően hatalmas sereg halad előre. A portugál légiósok már Marokkóban vannak. A francia légiósok pedig Líbiában élezik a kardjaikat. Ettől persze az irániak igen csak megsértődtek és magyarázatot követeltek, milyen jogon állomásoznak Iráni területen. A légiósok válaszra sem méltatták a kérdést, hiszen globalisták idegrángásaira nem kell odafigyelni. Látszott, hogy valakinek nem tetszik a válasz nélkül hagyás, mert rengeteg katona érkezett és vette körül a légiósok táborát. Akik ugye illegálisan tartózkodnak egy magát nagyon fontosnak tartó nép területén. Nem féltek a légiósoktól, hiszen mindössze ötezernyi zöld-fekete egyenruhás húzta meg magát mindkét helyen, egy-egy kellemes tengerparti völgyben. Szemmel láthatóan várakozás céljából. Egyre több iráni katona érkezett és helikopterek repkedtek a táborok felett. A légiósok érezték, hogy az irániak szemében már ők az ellenség. Legalább két nap telt úgy, hogy nem történt semmi. Aztán egyszer csak az irániak tüzet nyitottak a légiósokra. Ezzel együtt megtámadták a Yemen és Oman területeken lévö légiósokat is. Az irániak ezzel a tervezettől hamarabb indították meg támadásaikat, amit az afrikai hadvezetés nem nézett jó szemmel, de megértette a helyzetüket. Jobban mondva félelmüket. Saját seregükből tízezer katonát küldtek hát az irániak támogatására, akik Nigerben állomásoztak bevetésre várva. A hadvezérek érezték, hogy a légiósok megjelenése Marokkóban és Líbiában csak azt jelentheti, hogy az afrikai csapatok hátbatámadására készülnek. A Dél-Afrikai légiósok ugyanis segítség nélkül már nem sokáig húzhatják a nyomasztó túlerővel szemben. Szudánból is áthajóztattak a Vörös tengeren tízezernyi katonát a volt szaúdi területekre, hogy támogassák az irániak harcát. A hadvezetésnek ugyanis az volt most már életbe vágóan fontos, hogy az afrikai légiósok ne kaphassanak sehonnan se segítséget. Az irániak nem veszíthetnek. Yemen és Oman területén mindössze három millió légiós tartózkodik. Nem lehetetlen a kifüstölésük. A támadások egyre hevesebbé váltak. A Yemen-Oman határokon a légiósok szintén a három sávos védelmi vonalakkal várták a támadókat. Az afrikai katonák átadták ismereteiket az irániaknak arról, hogy Afrikában hogyan sikerült két védelmi sávot áttörniük. Ha ők megtudták csinálni Afrikában, akkor itt is menni fog. A mély hatalom minden eszközét bevetette, hogy a globalista híveiket a légiósok ellen fordítsa. Ennek eredménye lett, hogy a világháború egyre inkább a globalisták és antiglobalisták közötti háborúvá vált. Most már csak ez a két tábor maradt. Az agymosott parancskövetők és a mátrixszerű hazugságokra épülő világból kilépni akarók. Mindkét tábor egy Új Világrend megteremtését akarja. Az agymosottak Új Világrendje, melyet egy szűk pénzhatalmi elit akar uralni, és a felébredettek Új Világrendje, melyben csak az igazság uralkodhat. Az orosz hadvezetés látva a déli részeken folyó nagy sürgés-forgást, elérkezettnek tartotta az időt, hogy neki essenek a grúzoknak és a magyaroknak. Ezeket a nyamvadt kis népeket nem először nyomná a mélybe. Az orosz katonák is a hírhedt hármas határvonallal találták szembe magukat, ahol az első két sávban nem sűrűn tűnnek fel védekezők. A védelmet a robotok és gépek végzik. A tüzérek és rakétavetők serényen munkába kezdtek. Légitámadással is próbálkoztak, de egyetlen gépük sem maradt a levegőben. A védekezők légvédelme áthatolhatatlannak látszik. A románok is azonnal átvették az oroszok ritmusát és bombázták ahogy csak bírták a magyar határterületeket. Úgy tűnik, hogy a magyaroknak nem igazán vannak barátaik Európában. Keményen helyt kell hát állniuk, hogy a létezésük ne kerüljön veszélybe. Számukra ez az utolsó háború. Pont úgy, mint a japánoknak, akik ugyanekkor néznek farkasszemet egy százmilliós kínai hadsereggel. Húszmilliónyi japán számára nem igazán nagyok az esélyek egy nyertes háborúhoz. A kínaiak azért, hogy a japánokat megtámadhassák, végül is átadták az indiaiaknak azokat a területeket, melyekért annyira elszántan harcba kezdtek. Az indiai katonák pedig ezt örömmel vették és ugyanolyan örömmel rontottak neki a maláji légiósoknak. A tízmilliós Malajzia is százmilliós ellenséggel került szembe. Még maguk sem hitték, hogy ebből ki tudják vágni magukat. Ekkora nyomás alatt a védelmük legfeljebb három hónapot bírhat. Egy biztos. Nem fogják olcsón adni az életüket.

Tanzánia felveszi a kesztyűt

 Fura mód a Tanzániai vezetés úgy döntött, hogy elébe megy a végzetének. Döntésük érthetővé válik, ha az okokkal is tisztában vagyunk. Az ország különben korruptságukról nevezetes vezetői, féltve a hatalmukat, minden elképzelhetőt megtennének annak érdekében, hogy a légiósokat a pokolra küldjék. Felmérték a kockázatokat és lehetőségeiket. Úgy érezték egyszerűen nincsen más választásuk, mint szembeszállni a Polgári Új Világrendet építőkkel. Tisztába lettek azzal, hogy a nem szembeszállás is előbb, vagy utóbb a légiósok megjelenését fogja hozni, hiszen az eddigi terjeszkedésük eléggé magukért beszélnek. Idén, vagy jövőre, esetleg évek múltán, de biztosra vették, hogy Tanzánia is sorra fog kerülni. Eszük ágában sem volt békésen kivárni, amíg megtámadják őket. Persze számoltak azzal is, hogy mi lesz, ha veszítenek, amit kisebb bajnak értékeltek, mintha csak úgy hagynák magukat. Nem áltatták hát magukat egy könnyed győzelem illúzióval. Mégis az a gondolat, hogy keményen szét tudnak vágni a zöld-fekete egyenruhások között, üdítő érzés számba megy. A meggyengítésük a cél, de azért jól esne a győzelem is. Kínából már régóta érkeznek folyamatosan a fegyverek. Az angolok is sokat fektettek ebbe a háborúba. Ők tulajdonképpen magukat féltik, azért küldenek másokat a halál mezejére. A belgák is feltöltötték a fegyverraktárakat és sehol sem jegyzett különleges alakulatokat csempésztek be Ruandába és Burundibe. Tanzániában 18 éves kortól minden férfit és nőt besoroztak. Ilyen elképesztő döntés még egyetlen országban sem született. E-képpen negyven milliós hadsereg állt össze, amihez még Kenya és Uganda is hozzácsapott összesen tízmillió harcost. A két Kongó ország tábornokai is azt vélték helyesnek, ha a Tanzániai hadsereggel összehangoltan, de azoktól mégis csak függetlenül, megpróbálja a német légiósokat hazavágni. Vagyis kiűzni Afrika földjeiről. Őket Ausztráliából látták el hadifelszerelésekkel és sok egyéb mással is. A Közép Afrikai Köztársaság sem kívánt kimaradni a végzetes buliból, ezért amivel csak tehette támogatta a Kongóiakat. A pénzhatalmi elit nem sajnálta tőlük sem az ingyen nyomtatott pénzt. De pénzért, Gabon és Kamerun vezetői is boldogan a halálba küldik polgárait. Persze, hogy a kongói hadseregre rá fognak csüngeni. Úgy tűnik a globalisták beáldozzák Afrikát, csakhogy eltereljék a figyelmet. Azt persze nem tudjuk még, hogy miről akarják elterelni a figyelmet, de ha ennek a nagyszabású hadműveletnek vége lesz, ki fog derülni.

 Bata úrhoz reggel érkezett meg Zsolt, nem csekély kísérettel. Amikor a terepjárók egymás mellett sorakozva megálltak, és az ajtók sorra kinyíltak, akkor derült ki kik érkeztek még a vezérrel. Bár Zsolt nem szerette ha vezérnek szólítják, de hozzászokott már, hogy el kell néznie, hiszen a legtöbben a nevét sem tudják. Valahogy pedig szólítaniuk kell. A szabadságéhes embereknek pedig vezéralakra van szükségük ahhoz, hogy céltudatosak maradjanak. A közösség apraja-nagyja összecsődült a nagy hírre. Életükben talán egyszer láthatnak csak ilyet. A járművekből zöld-fekete egyenruhások szálltak ki. Valamennyin tábornoki jelzések csillogtak. Malajziából, a volt Madagaszkárból, Kanadából, Franciaországból, Magyarországból, Japánból, Angolából és Namíbiából érkeztek a hadvezérek. A közösség lakói számára csupa nagy nevek. Igazi legendák ők, akik érthetetlen okokból egy ilyen kis mondhatni elhagyatott vidékre jöttek, hogy mindenki rájuk csodálkozhasson. A csodálkozás nem maradt el az biztos. Bata úr nem is tudta hirtelen hogyan is köszöntse őket. Mindenesetre mutatta az utat a házig, ahonnan a felesége vette át a vendégek kíséretét és az ebédlőben ültette le őket, mivel ez volt a ház legnagyobb helyisége, melyben ha összetologatják az asztalokat, akár húsz fő is megtudna ebédezni benne. Nyikorogtak az asztallábak és az asztalterítő is előkerült valahonnan, hogy a vendégek előtt ne kelljen szégyenkeznie senkinek. A család minden tagja sürgött-forgott. Mire a gyümölcsök és italok is az asztalra kerültek, a még mindig csodálkozó polgárok is oda mentek ahova küldték őket. Haza. Bata úr persze még mindig nem értette miért nála vendégeskednek a szabadságharc legfontosabb személyiségei? Zsoltnak persze ez feltűnt és igyekezett mihamarább a lényegre térni. Amúgy is kerülni szokta a formaságokat. Ebből persze elsősorban az derült ki, hogy ezek a rendkívül fontos emberek itt találkoztak egymással először. Legalábbis a többségük. Hogy miért ezt a környéket szúrták ki maguknak az összejövetelhez, az is kiderült. Dél-Afrika közepén, a legkevésbé érdekes helyen, senki sem gondolná, hogy itt valami és egyáltalán bármi fontos is lehet. Máskülönben a természeti összeállítás jó védelmet nyújt külső támadás ellen. Bata úr áhítatosan figyelte a vezérek szóváltásait, melyet néhány tolmács igyekezett mindenki által érthetően fordítani. Már amikor erre szükség támadt, hiszen a legtöbbjük beszélt jó néhány nyelven. Bata úr öt nyelven beszélt, ezért számára csak akkor kellett tolmács, amikor a malájul, vagy magyarul beszéltek. Néhány szóváltásból már sok minden kiderült, mi célból ez a hirtelen összejövetel. Zsolt ugyanis figyelmeztetett mindenkit arról, hogy a polgári felszabadítóharc talán legkeményebb megmérettetés közeleg.

- Tábornokok. A globalisták a nyakunkba fogják zúdítani Afrika összes mozogni tudó emberét. Természetesen azokról van szó, akik még az ellenségünk seggéből nőttek ki. Közel egy milliárd ember fog hamarosan a polgári szabadságharc leverésére megindulni. Persze nem egyszerre, de ettől még a százmilliós hullámokban érkező ellenség egyetlen rohama is elképesztő károkat fog tudni okozni a sorainkban. Ha a szervezettségünkbe hiba esik, esélyük lesz a globalista világrendjüket visszaállítani. Elmondom mit tudunk a terveikről. Azért Afrikában rohannak le minket, mert adott az embertömeg, amelyet nem lehet csak úgy megállítani, de még lefékezni sem, ha egyszer megindulnak. Az persze mellékes, hogy az Új Világrendi elképzeléseikben amúgy sem szerepelnek fekete bőrűek. Ezért ha győznek, ha veszítenek, mindenképp stimmel a népességcsökkentési terveikhez. Ezen kívül pedig arra számítanak, megjegyzem teljesen jogosan és logikusan, hogy ha itt Afrikában támadnak meg minket, akkor a nagy nyomás hatására minden használható légióst ide fogunk rendelni utánpótlásként. Ezt tenné minden logikusan gondolkodó vezér. Ezért nincs más dolguk, mint kivárni ahogy minden eddigi felszabadított területekről az Afrikai harcok végett, egyre kevesebb légiós marad a már kiharcolt területek védelmére. A globalisták valós célja Franciaország és Magyarország visszatuszkolása az EU kényszerzubbonyba. Kanadát és az Egyesült Államokat pedig minden számukra nem kívánatos személytől megszabadítani. Nem lehetett nehéz felmérniük, hogy minél nagyobb területen oszlik szét a légió, annál kevesebb ember marad az egyes területek védelmére. Pláne ha sikerül ennek a nagy részét Afrikába csalogatnia. Ezért, ami itt fog nálunk bekövetkezni, az csak csapda. Minél több légiósunkat itt szeretnék látni, hogy bárhol máshol könnyebb dolguk legyen. Mivel tudom mi a valódi céljuk ezért bátorkodtam gyorsabb tempóban elkészíteni a 8G technológiát, és annak további felturbósítását.

 Néhányan nem igazán értették még az 5G technológia minden részletét sem, ezért a 8G-hez valamivel több részletre lettek kíváncsiak.

 Ezt Kálmán igyekezett hozzámérten érthetően elmagyarázni lévén, hogy az ő felfedezései is hozzájárultak a hatékonyság növeléséhez. Elsőként a megértéshez az 5G technológiát mutatta be.

- Mikrohullámú fegyverek. Elektromos sugárzás.

 Az 5G, katonai fegyver, támadási frekvenciával. A fókuszáló lencsék lehetővé teszik, hogy a házadról 3D-s térkép készülhessen. A 868 MHz frekvenciát kifejezetten a harctéri megfigyelésekre használják, mivel a szab-gigahertzes sugárzás a betonfalakon is áthatol. Ez egy célpontszerzési rendszer. A fázis irányítású antennacsoportok olyan harctéri radarok, melyek rendkívül jók abban, hogy beazonosítsák a célpontokat és rácsatlakozzanak ezekre a célpontokra. Még téged is az egyént célba vehet és megtámadhat. Ezek az antennák melyeket utcai oszlopokra szerelnek, álcázott ellenőrzőrendszerek. Ez egy tökéletesen álcázott fegyver. Ha egy kormánynak nem tetszik egy bizonyos embercsoport, azokat mikrohullámmal lövik. Ennél a fegyvernél nem veszi észre az ember, hogy rálőnek, mert a dózis igen csekély. Viszont ez veszélyesebb, mint egy magas dózis. Mivel ez alacsony dózis, eltarthat évekig is, miközben idegrendszeri károsodásokat és rákot lehet vele okozni. Megbetegítheted az ellenségeidet. Az 5 G, 60 Gigahertz. Főként tömeg ellen lehet bevetni. A 60 Gigahertz az oxigén abszorpciójának frekvenciája, mivel az elektronokat egymás között megossza. Amikor ezzel bombáznak valakiket, akkor azoknak csökken az oxigénfelvételük, ami veszélyezteti az egészségüket. Az ötödik generációs, katonai milliméteres pontosságú technika. Egy tömegellenőrző rendszer. Minden, amit csak el lehet képzelni, az 5G-vel meglehet valósítani. Az összes olyan katonai alkalmazás, amely elektromágneses elemekkel rendelkezik, az 5G-vel elvégezhető.

 A 7G mindezektől lényegesen tovább megy. Ezt nekünk sikerült mindenkitől előbb kifejleszteni. Vagyis technikailag beelőztük a globalistákat. Ezzel már a viselkedést és a gondolatokat is irányítani lehet.

 A maláj tábornokot felcsigázta ez a technológia, ezért ahogy szóhoz jutott máris rákérdezett arra, ami őt a leginkább izgatta.

- Mi a kapcsolat a Chemtrails és az 5G között?

Erre viszont már Zsolt válaszolt.

- Minden összeköttetésben van. A fémrészecskék lehetővé teszik az 5G antennák számára, hogy beazonosítsanak és megfigyeljenek a saját házadban is. Az 5G képes mindenhol megtalálni, mert ezek a részecskék egyfajta antennaként, illetve jeladóként működnek ebben a technológiában. Az 5G technológia képes arra, hogy szétszaggassa a tested bioelektromos mezőjét, például az agyadét, az idegrendszeredét és ahogy az izmaid kommunikálnak. A 6G- vel azt is lehet kontrollálni, hogy ne tudjanak gondolkozni az emberek. SMART technológia, okos mérőórák, okos autók, okos kártyák, okos városok és okos telefonok. Mit jelent az, hogy „okos”? Bármi, amihez „okos” kifejezés kapcsolódik, az titkos katonai fegyverzeti technológiát jelent a lakossági övezetekben is. Háborús célokra, vagy megfigyelési célokra készült. Ki lehet pusztítani vele a méheket és minden biológiai rendszert. Az állatokat és a földeket meddővé teszik. A népesség kiirtására tökéletes fegyver. Az 5G egy népirtási folyamat, amelyet eljuttatnak az otthonainkba, az iskoláinkba és az utcáinkra, egészen az emberi test sejtjéig. Ez egy rejtett technológia. Egy láthatatlan tudomány. Az emberek mindenhol, még a saját otthonaikban is láthatóvá és támadhatóvá válnak. Mindössze ennyiből is láthatjátok, hogy mennyire beteg emberek kezébe került a létező legpusztítóbb fegyver, akik neki is láttak a föld népességének kiirtásának. Alattomosan és sunyi módon. Az persze nem érthető, miből gondolták azt, hogy az emberek mind hülyék? Pedig az is menetrendszerű jelenség, hogy a világuralomra vágyókat a saját fegyverükkel győzik le. Mert ugye tudjuk, hogy aki fegyvert fog, az fegyver által vész el. Aki 5G-vel pusztít, azt 7G által győzik le.

A francia tábornok kért szót.

- Nekünk miért nem elég csak a hatalmat magukhoz ragadottak elpusztítása?

 Zsolt olyan arcot vágott, mint aki már várta ezt a kérdést. Tisztában volt azzal, hogy ez a legtöbb légiós fejében felvetődött már.

- A gonosz emberek, gonoszabb embereket hoznak a világra. A hatalom megszerzése, hatalomvágyat szül azokban, akiknek még ebből kevés jutott. A hatalmat pedig többnyire azzal lehet megszerezni és megtartani, ha az emberekkel elhitetnek nem létező dolgokat, avagy elképesztő félelembe kergetik azokat. A Félelemmel és hazugsággal irányítani lehet a népet és befolyásolni a gondolataikat. Ennél fogva, ha mi csak a hatalmon lévőket, na és a hatalomra törekvőket pusztítanánk el, akkor azzal csak esélyt adnánk azoknak, akik eddig kis pályán fociztak. Akik feltételezhetően még nagyobb pusztítást rendeznek. Ezért nekünk az egész vonalat kell kiirtani. Mindazokat, akik a megöltek helyére léphetnének. Minél lejjebb megyünk ezen a vonalon, még inkább feltörekvők jelennek meg. Ezért bárki kerüljön a hatalom székébe a nép követni fogja azokat. Vagy félelemből, vagy a beléjük oltott hazugságok révén, melyek meggyőződésekké válnak. Mint az evolúció elképesztő baromsága. Mint az ősrobbanás ökörsége. Mint a dinoszauruszok létezése és hülye indokú kihalása. Mint az Isten létezése, aki persze elképesztő csodákra képes. Csak az emberek gonoszságával nem tud mit kezdeni. Szóval a meggyőződések nagyobb ellenségei az igazságnak, mint a hazugság. A hazugságot igaznak hívőknek, és az abból fakadó meggyőződésnek csak egyetlen felvilágosító eszköze létezik. A puskagolyó. Ezért, akinél már semmilyen felvilágosítás nem működik, nem nyitja fel a szemét, azt a legelcseszettebb dolog lenne, valamilyen indokkal mégis életben hagyni. Egy új világrend létrehozásakor el kell tudni dönteni, hogy az kik számára épül? A globalisták egy beteg világot kívánnak létrehozni. Mi pedig egy egészségeset. A globalisták ki akarják irtani az emberiség nagy részét, hogy a maradékot könnyebben rabszolgáikká tudják tenni. Mi pedig a globalistákat akarjuk kiirtani a már most is szívesen rabszolgáikkal és szolgáikkal együtt. Az arányok szerintem így is stimmelnek.

 Zsolt beszéde után egy kis nyüzsgés alakult ki, amelyben mindenki beszélt mindenkivel. Csakhogy Bata úr családja elkészült az ebéddel és ezzel a figyelem másfelé terelődött. Két órával később pedig már ismét komolyabb dolgok megbeszélése érdekében össze ültek a vezérek. Innentől kezdve már a háborúra való felkészülés lett a téma középpontja. Erre a kérdéskörre a japán tábornok lett kijelölve, hogy ossza a lapokat. Szajha ügyesen keverte a kártyákat és Tanzánia, plusz Kongó kérdéseket fogadott csak. Az ír tábornok kezdte a faggatódzást.

- Hogy állunk erőviszonyokban?

Szajha aggodalmas arckifejezéssel fogadta a kérdést.

- Az erőviszonyok aggasztóak. A pénzhatalmi elit annyira beszart tőlünk, hogy nagyban kezd el játszani ellenünk. Oly annyira nagyban, hogy nyugodtan állíthatom, az erőviszonyok korántsem kiegyensúlyozottak. Egy szemtől szembeni ütközet a teljes pusztulásunkhoz vezetne. Kétszázmilliós sereggel nem tudjuk felvenni a harcot. Mondom, kétszázmillió agymosott ellenség. Ezt még kimondani is sok. Ez mellett a nőket is besorozták már, akikkel további ötvenmillió egyenruhás ribanccal bővültek. Persze tudjuk, hogy a nők szerepe a hátvéd, az utánpótlás szállítás és a sérültek ápolása. Viszont nekik is puskák vannak a vállaikon amiből, ha lőnek, ötvenmillió golyó serceg bele a levegőbe. Mi negyvenmillió légióst tudunk szembe állítani mindezekkel. Támadni fognak minket vízen, levegőben és szárazföldön egyszerre. Vegyük sorra kik az ellenségeink. Számunkra a legveszélyesebb Nigéria, illetve a nigériai harcosok. Ők ötvenmillió hirtelen képzett harcossal sok kárt tudnak okozni nekünk. A gyengéjük, hogy több száz etnikai csoportból valóak, akiket ha összekevernek, egymást sem értik. Na és nem is kedvelik. Nigériát valamikor amúgy is muszáj lett volna megtámadnunk, mivel a velejéig korrupt a rendszere. Teljes mértékben a globalisták kezében van. Úgy táncolnak hát, ahogy azok fütyülnek nekik. Kamerun nyolcmillió katonát dobott a globalista közösbe. Ezek legalább kétszáz etnikai csoportokból verődtek össze, ezért a helyzet a nigériai katonákhoz hasonló. Nem értik és nem is kedvelik egymást. Meglehet bontani az egységüket. Közép-Afrikával nincs dolgunk, hiszen elképesztően elszegényedett ország, amely folyton harcban állt a szomszédaival és önmagával. A globalisták tökéletesen megnyomorították ezt az országot, hogy szófogadó majmokká tegyék a lakosságát. Ami sikerült is. Jelentéktelen harcos létszámmal szálltak be ebbe a háborúba. Úgy kétmillióra tehetjük őket. A Kongói Köztársaság, ami mindig is szocialista ország volt, amit ma diktatórikus országnak illik nevezni, kétmillió embert áldoz fel ellenünk. A Kongói Demokratikus Köztársaság negyvenmillió harcost dobott a piacra. Ezekkel megfog gyűlni a bajunk. A kegyetlenkedéshez hozzászoktak, ezért cseppet sem gyávák a harcban. Kenya tizenkétmillió harcost adományozott a globalistáknak. A kenyai vezetés tehát csak kényszerből van benne a buliban. Niger pedig ötmillió harcost adományozott a klubnak. A mókás, hogy az ENSZ katonák is lófrálni fognak a csatatereken. Legalább kétmillió önkéntest tudtak összeszedni ehhez. Csád tízmillió fővel szállt be, amivel gyakorlatilag csak a vének és szopós gyerekek maradtak az országban. Szudánból tizennyolcmillióan próbálnak labdába rúgni velünk szemben. Nem is kell a maradékot beszúrnom, hiszen egyértelmű, hogy minden mozgó afrikait összekapartak ellenünk. Etiópia, Uganda, Szomália, Mali. Tényleg mindenki benne van! Az angolok rátudták venni az Afrikából bevándorlókat, hogy ők is vegyenek részt ebben az öldöklésben. A kínaiak ugyan háborúznak az indiaiakkal, de bennünket rühellnek annyira, hogy még ők is megtudtak egyezni abban, hogy a légiósok felszámolása egy más és közös ügy. Éppen most állnak neki egy komoly hadsereg összeállításának. A jelenlegi kétszázmilliós, plusz ötven millió nő csak az első menet. A másodikat a kínai és indiai seregek fogják adni menet közben. Ők is ki tudnak préselni magukból kétszázmillió embert, akik elképzelhetően elsősorban az Ázsiai térfélen élő légiósainkat fogják támadni. Japán és Malajzia lehet a fő irányuk, hogy onnan ne tudjon segítség érkezni az Afrikában harcoló légiósok számára. Velük szemben mindössze húszmillió légiósunk van. Ők hamarosan nagyobb szarban lesznek, mint ti. Az erőviszonyok talán ennyiből is érzékelhetők. Mivel a láthatatlan légió sem lesz képes itt is, és ott  is egyidejűleg lefaragni a hátrányból, a közvetlen ütközéseket a végsőkig kerülni kell. Hátrálni és terrorizálni leszünk kénytelenek. Ravaszkodás, csapdába csalás és hátbatámadás. Csak ilyesmik jöhetnek szóba, különben lefognak vakarni bennünket a földről. Várjátok meg, amíg a láthatatlan légió annyira megnyirbálja az ellenség létszámát, hogy akár egy-egy közvetlen összeütközés is beleférhet. A rettegés elhintése az egyetlen fegyverünk, ami fordítani tud a háború kimenetelén. A légiósoktól már nem félnek. Tudják, hogy elenyésző létszámban vagytok hozzájuk képest. Viszont a láthatatlan légió még mindig fantomként lebeg a legrosszabb álmaikban. De esélyt ad a győzelmünkhöz a technikai fölényünk is. Holnap megérkeznek a távolról irányítható fegyverek. Robotokat is bevetünk, ami némileg egyenlít a létszámbeli hiányosságunkon. Mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy a határainkat ne tudják átlépni. Legfeljebb csak óriási veszteségekkel. Elfogyasszuk őket, mint a nápolyit.

Szajha beszédére elszánt harci üvöltések lengték be a teret.

- Mint a nápolyit!-

Dél-Afrika egyre békésebbé válik

 Afrika déli részén már kezd kialakulni az Új Világrend B terve. Az A terv ugye az volt, hogy a pénzhatalmi elit kiirtja a föld lakosságát. De legalább annak 80%-át. Ha hét és fél milliárddal kevesebb ember él a földön, akkor a maradékot könnyen becsipezhetik és különböző hamis ürüggyel beoltogathatják, hogy a totális megfigyelésük alatt szó szerint saját rabszolgatartó társadalmukat hozzák létre, ami évszázadokra hatalmon tartja őket. Másképpen mondva, kisajátítják maguknak a föld egészét. Mit ne mondjak, úgy néz ki, hogy ez a tervük immár 17 országban nem fog tudni összejönni nekik. Ezekben az országokban az Új Világrendet egészen másként képzelik el. Egy valamiben igazat adnak a háttérhatalomnak. A népesség csökkentésre valóban szükség mutatkozik. Csak éppen fordított értelemben. Szerintük ugyanis a pénzhatalmi elittől lett szükséges megszabadítani a földet, hogy a békére és szabadságra vágyó emberek had éljék már a saját életüket. Persze tudják, hogy a céljuk eléréséhez az agymosott tömegektől is illendő lesz megszabadulni, hiszen valamennyien vagy pénz, vagy hatalom éhesek. Akik pedig véletlenül nem ezekbe a kategóriákba tartozók, azok meg a fősodratú média meggyőződéses, vagyis tökéletesen átvert parancs követő emberek. Tudják jól, hogy ezeket lehetetlen lenne bármiről is meggyőzni. Jobb ha inkább nincsenek. Még akkor is, ha mondjuk ez miatt a föld lakosságának 90%-át kellene elpusztítani. A globalisták elképesztő gazdagságukkal, mérhetetlen hatalmat vásároltak, ami tudja fene miért nem okozott nekik elegendő örömet. Ami persze érthető, hiszen a mértéktelenség, a mérhetetlen vagyon utáni vágy és ezzel együtt a hatalomvágy sosem az örömből fakadnak, mint inkább az örömtelenségből. Nos, mivel nem tudtak örülni sem a vagyonuknak, sem a hatalmuknak, háborút indítottak az emberiség ellen. Az emberiség egy része viszont elegendően felvilágosult volt ahhoz, hogy jól pofán vágják a globalistákat. Persze a felvilágosultság mértéke is számít. Ki ne tudná, hogy a félműveltség sokkal veszélyesebb, mint maguk a világuralomra vágyó globalisták. Ezért, akik nem kíváncsiak az igazságra, attól el kell örökre búcsúzni. Ebbe beletartoznak az ilyen-olyan Isten hívők is, hiszen a „Hit” önmagában is azt jelenti, hogy nem akarják tudni az igazságot. A meggyőződések veszélyesebb ellenségei az igazságnak, mint a hazugság. A félműveltség, a féltudás szintén elképesztően félelmetes dolog, amit fel kell tudni számolni. A féltudás ugyanis mindig egyszerűbbnek látja a dolgokat ezért meggyőzőbb tud lenni, mint az igazi tudás. Ezért, akiknek nem sikerül átadni az igazi tudást, azt is ellenségnek kell tekinteni. Mivel lényegében több a globalisták agymosottai, mint az igaz tudást ismerők, nagyon kevés ember kerül be az új világot építők közé. Dél-Afrika teljes lakossága alig százezer fő. Ha az országuk területét nézzük, akkor igen csak nagy földdel rendelkeznek. A kisebb életben hagyott törzseket nem számolják bele az ország népességébe, hiszen azok mindentől és mindenkitől függetlenül élik az életüket. Rájuk a globalisták agymosása nem volt hatással. Tulajdonképpen nem is érintette őket. Békések, ezért nincs miért macerálni őket. Mi több, a már felszabadult egyéb országok területeit is szabadon használhatják. Nem érinti őket az országok határai sem. A valamikori Madagaszkárból átjött malájok segédkeztek az új életforma kiépítésében, hiszen ők már majdnem mindennel végeztek. Át adják hát a tapasztalataikat. A városokat már lebontották, csak az ipari infrastruktúrákat hagyták meg, hogy gyártani és termelni tudjanak dolgokat. Az angolos nevektől is megszabadultak. Gyönyörűen kiépítették az ezer fős településeket. De ugyanígy kiépítették a tanyavilágot is azoknak, akik magukban szeretik az életet, de azért a más tanyasiakkal való jó kapcsolatot is fontosnak tartják. Lefektették az egészen új technológiával készült Internet, telefon és villanykábeleket is. Teljesen természetes módon ezek elemi jogon járnak a polgároknak, ami ennél fogva ingyenes. Mindenki házát az a csapat építi fel, amelybe tartozik. Mivel a lakhatás is elemi jogon jár. Mivel nincsenek bankok és ilyen-olyan hivatalnokok, az hozza magával, hogy nincsenek adók és rezsik, meg részletek. Megszűnt az a fogalom, hogy eladósodott ország, eladósodott polgárok. Kialakult egy tökéletesen megszervezett jóléti társadalom. Nincsenek politikusok, ezért az országot maguk a polgárok vették a kezükbe. Az ezer fős közösségek vezetői ülnek össze minden fontos kérdés megbeszélésére, akik a közösség érdekeit teszik előtérbe. A közösségek érdekei, az ország érdekei is egyben. Nincsenek törvények, ami egy agymosott társadalomba születetteknek minden bizonnyal teljesen felfoghatatlan. Hiszen nekik az lett a fejükbe verve, hogy törvények nélkül káosz uralkodna és a bűnözés elképesztő mértéket öltene. Én pedig azt mondom, hogy ott, ahol a békés egymás mellett élésre állítja át magát egy ország népe, ott teljesen felesleges az agyonszabályozás. Az emberek éljenek csak úgy, ahogy ők szeretnének és mégis tartsanak össze másokkal. Mivel nincsen rendőrség, az esetleges nézeteltéréseket a közösségek vezetői simítják el. Talán éppen ezért csak az lehet közösségi vezető, akire mindenki hallgat és kedvel. Az is csak addig közösségi vezető, amíg a bizalom iránta működik. A törvények helyett betartandó dolgok vannak, amelyek nincsenek kőbe vésve. Az emberek az íratlan szabályokat jobban betartják, mint a rájuk erőltetett, de egy cseppet sem kívánt írott törvényeket. Végül is a közösségek maguk válasszák meg, mely szokásokat vesznek át, avagy milyen szokásokat alakítanak ki maguk között. Maguk döntik el, hogy mely íratlan szabályt emelik ki és melyekre figyelnek oda kevésbé. Persze akad olyan, amit valamiért minden ember rendesen betart. Ilyen például a rendellenességekkel születő gyermekek azonnali altatása. Végleg. Csak egészséges gyerekeket engednek meg maguknak. Komolyan veszik azt is, hogy a tudatlanság bűncselekmény. Mivel az országban nincsen lopás, gyilkolás és bárminemű bűncselekmény, ez az egyetlen, amit bűncselekménynek fogadtak el, amit gyors likvidálással kell gyógyítani. Soha többet nem szeretnének elbutított embereket maguk között látni. Megtanulták, hogy a butaság szaporodása okozza a háborúzgatásokat. Itt nem fordulhat elő még egyszer, hogy a maguknál butábbat válasszák meg vezetőnek. Nem is tudna előfordulni. Akinek fontos az élete, az tanult és okos embernek képezi magát. Az oktatási rendszer szokatlan formát öltött. Mivel nincsenek iskolák, legalábbis az agymosott világban iskolaként ismert iskolák nincsenek, a gyerekek oktatása többnyire szülők felelősségére van hárítva. Ez persze magával hozza azt az egyszerűséget, hogy egy orvos gyereke, orvosnak tanul és egy fizikus gyereke, maga is fizikussá lesz. Véget ért hát az a világ, ahol a szülők, mivel dolgoznak, avagy más dolguk van, a gyerekeiket az utcára dobják. Értelemszerűen másokra bízzák azok nevelését és okítását, ami valójában azt jelenti, hogy gyereket azt valamiért csináltak, de tulajdonképpen rohadtul útban van. Elcseszett egy világ az, ahol a szülők azt hiszik, hogy a családjukért dolgoznak, miközben egymástól is és a gyerekeiktől is távol vannak. A vasárnapi anyukák és apukák korszaka végre leáldozott. Ha gyereket csináltál tied annak felnevelésének felelőssége. Ne idegenek döntsék már el, hogy milyen ember legyen a te gyerekedből. Itt most nem az állam, nem az óvoda és nem az iskola fogja a maga arcára nevelni mások gyerekeit. Most már az anyák és és apák adják át tudásukat kölykeiknek. Mindettől függetlenül létezik egy valós oktatási rendszer is, amit bárki igénybe vehet. Mivel iskolák nincsenek a tanítást vállalók leginkább otthonaikba várják a diákokat. Mondjuk egy kémikus, aki szívesen tanítana gyerekeket, meg kap mindent ami a tanításhoz szükséges lehet. A megfelelő helységet a kertjében és a felszereléseket, eszközöket. Nincs hát kőbe vésve, hogy egy orvos gyereke csak is orvos lehet. Ahogy a gyerekek cseperednek, úgy az érdeklődési körük is bővülhet. Ezt is ki kell tudni elégíteni valahogy. Ez a rendszer tökéletesen működik. A tanulás örömet jelent és a gyerekek úgy érzik ettől érdekesebb nincs is a világon. Semmi sem kötelező, de mindenhez kedvet csinálnak. Azt tanulhatják, amihez kedvük van és annál, akitől tanulni szeretnének. Ezzel végképp elkerülhetővé vált a felesleges ismeretek agyba gyömöszölése. Mindenki azt tanulja, ami leginkább érdekelni tudja, avagy a családi vonalat viszi tovább, a saját szüleitől tanulva el azt. Meglepődhetünk, de még mindig nem itt ér véget az oktatás stílusa. Bárki maga mellé vehet fejlődni vágyó gyerekeket, miközben végzi a dolgát, mintha mi sem történt volna. A közösség vezetője például maga mellé fogadhat olyan gyerekeket, akik maguk is jó szervezőkké és vezetőkké szeretnének válni. Ilyenkor a gyerekek szülei keresik fel a vezetőt és adják tudtára, hogy gyerekeik egyike az ő ismereteire vágyik. Talán ennyiből is látszik, hogy a gyereknevelés nemzeti ügy, amiben minden polgár kiveszi a részét. Figyelnek a gyerekekre, tanítgatják azokat és egyengetik útjaikat. Mindegy, hogy a saját gyerekről, avagy a más gyerekéről van szó. A gyermekek egészséges légkört érdemelnek. Az ország közepe táján, ahol valamikor Kimberley városa állt, egy rendkívül nagy tiszteletnek örvendő közösségi vezető élt. Más közösségi vezetők is gyakran kérik ki tanácsait, avagy kérnek tőle segítséget. Az országban szanaszét éldegélő kis törzsek főnökei is hozzá járnak, ha gondjaik akadnak. Mellette gyakran feltűnik négy olyan gyerek, akik árgus szemmel figyelik minden szavát és tettét. Az egyikük a saját lánya, míg a többiek más- más szülők gyerekei. Még alig tizenkét évesek, de már eltökélten jó vezető egyéniségek szeretnének lenni. Legalább is ez a vágyuk. Ezért csapódtak Bata úrhoz. Bata nem egy feltűnő jelenség. Még csak nem is karizmatikus. A 170 centijével még csak óriásnak sem mondható. Viszont annak ellenére, hogy már nem fiatal, igazán jóképű és sportos alkat. Ahogy ha rá nézünk elég egyértelművé válik az a tény, hogy mindenkinek az arcára van írva az élete. A szeméből tükröződik a tudás és a tudás iránti vágy egyszerre. Egy rendkívül okos ember benyomását kelti. Hogy mennyire okos, azt persze a közösség ítéli meg, amelyet tehetségéhez képest képviselni igyekszik. A közösség, mely ezer főből áll az állattartásra és tenyésztésre szakosodott. A tudomány minden közösségben jelen van, így ebben a közösségben az agrártudomány és a természettudomány képviselteti magát. Nem világszínvonalon, de remélik, hogy gyerekeik, akik ebbe nőnek és ebbe tanulnak bele, ők kisimítják majd a ma még érdes felületeket. A tevékenységükhöz ötven hektárnyi földet kaptak, ezért ezt próbálják a lehető leghatékonyabban beosztani. Főként marhákkal, lovakkal és disznókkal foglalkoznak, ezért a föld jelentős részét a fenntartáshoz szükséges takarmány termesztéshez használják. A közösséget ettől függetlenül úgy szervezték meg, hogy amennyire lehetséges önellátó legyen. Bizonyos mértékig ez egyáltalán nem okoz gondot, hiszen mindenki kertes házban lakik, amihez többnyire egyenként is öt hektárnyi föld is tartozik, ami magáncélra éppen elegendő. Persze egy ilyen jól szervezett közösségben senki se gondol csupán önmagára. A saját tulajdonát is a közösség javára szeretik fordítanini, ezért még azt is megszervezték, melyik család mire összpontosítson. Akik zöldséget termelnének, azok más zöldséget termelőkkel dugják össze fejüket és kiosszák egymásközt, kinek milyen zöldség pesztrálása jusson. Ugyanígy a gyümölccsel, a fűszernövénnyel, a gyógynövénnyel, a kukorica és napraforgóval, a mi egyéb mással foglalkozók is össze-össze jönnek és megszervezik magukat. Bőségesen termelnek, hogy a közösség minden tagja egészségesen élhessen, de még más közösségeknek is jusson belőle. Ennek a felfogásnak és összefogásnak köszönhetően mindenkinek ingyen jut élelem az asztalára és kamrájába. Nincs miért fizetni, hiszen mindenki, a többiekért is szorgoskodik, a többleteiket pedig szívesen osszák meg bárkivel. Együtt termelnek, egymásért. Az állattartásnak köszönhetően pedig elegendő hús jut mindenkihez, még azokhoz a közösségekhez is, amelyek egyáltalán nem foglalkoznak állattartással. Az ilyen közösségek ugyanis bányászattal, alapanyagok kitermelésével, avagy a szükséges eszközök legyártásával foglalkoznak, legyenek azok akár földművelő gépek, hajók vagy repülők és egyéb más fizikai és szakmai ismereteket igénylők. Egyszóval ahol egyszerűen nem érnek rá földműveléssel és állattartással is foglalkozni. Tipikusan ilyen közösség a harci kiképző táborok helyszíne is, ahol szintén ezer fős táborokban edzik a harcosokat. Ezen táborokat el kell tudni látni élelemmel, fegyverekkel és minden szükséges eszközzel, amit nyilvánvalóan az ilyen-olyan valamire szakosodott közösségek hoznak össze számukra. A pénzhatalmi elit által kreált világban ez hatalmas költségekkel járó tevékenység lenne, míg a Polgári Új Világban ez abszolút költségmentesen működik. Egyszerűen azért mert van bőségesen. Itt nem valakié a gyémántbánya, nem valakié a szénbánya, nem valakié a föld, hanem az ország minden lakosáé. Senki sem tud hasznot húzni belőle. És mégis mindenki hasznára válik, bármit is tegyen a többiekért. Ezen dolgok fontosságával leginkább azok vannak tisztában, akik olyanok, mint Bata úr, aki az országos elosztásokat is jó érzékkel szervezi. Na és a következő korosztály kinevelését is fontosnak tartja, mert hogy erről is megfeledkeztek az agymosott önző és öncentrikus társadalmakban. Ezért is következhetett be, hogy minduntalan leigázások történhettek. Bata úr mellett ott csellengett a négy szorgos tanítvány, akik biz kimeríthetetlen kíváncsisággal bírtak. Igyekezett hát úgy alakítani az oktatásukat, hogy minél kevesebb kérdésre jusson idejük. Úgyis sejti mit kérdeznének a következő percben, illetve éppen mi izgatja a fantáziájukat, ezért nem nehéz a kérdéseik elébe menni. Amikor ideje engedte a gyerekeket a kertbe hívta és a fonott hintaszékekben ülve, limonádét szürcsölgetve egy aktuális témát feldobva körbe lovagoltatta azt. Ezt tette most is.

- Mit gondoltok az emberiség történelmében miért voltak szüntelen háborúzások? Rengeteg oka van, ezért biztosan eltaláltok néhányat.

 Röpködtek a válaszok, hiszen történelemből eléggé jelesre állnak. Hogy ne vágjanak folyton egymás szavába, Bata úr mindig rámutatott valakire. Ezúttal arra a gyerekre mutatott, akit egyszerűen csak a Köpcöskének nevezett. A kisfiú persze piszkosul örült, hogy vele kezdődik a sor, ezért igyekezett az okos kis kobakjából minden elérhetőt előkaparni.

- Azért vannak mindig háborúk, mert az okot ad a rablásra. Sima helyzetben is, csak azt lehet kifosztani és kirabolni, akit erőnek erejével rákényszerítenek arra, hogy adja oda mindenét. A vagyonszerzés legegyszerűbb módja, ha leigázzák, vagy megölik azt, akitől van mit elvenni. Persze ahhoz, hogy az emberek belemenjenek a háborúzásba indokot és ideológiát kell hozzá kreálni. Indoknak a legidiótikusabb kijelentések is elegendőek, ha az alattvalók alacsony szellemi szinten vannak. Mint mondjuk sokszor elég volt pusztán a keresztre és Istenre hivatkozni. Ez nem szorul magyarázatra, csak parancsolgatni kell. Ez által az iszlám, a zsidó, a barbár és bárki, aki nem hord keresztet szinte azonnal ellenséggé lesz. Amíg az alattvalók a másságot aprítják, addig a hatalmon lévők vagyonukat szaporítják. Úgy vélem hát, hogy a háborúk oka egyszerűen csak a lopás.

 Bata úrnak tetszett a fiú logikája. Mivel nem volt szokása másokat kijavítani, ezért megdicsérte a választ és hozzá tette a sajátgondolatait.

- A lehetséges egyéb okok közül valóban a szerzés, megszerzés, a vagyonszerzés ad motivációt egy háború kirobbantására. Most akkor azt kérdezném meg, méghozzá csokitól, hogy mi motiválhatta az első világháborút? Természetesen maradjunk meg a Köpcöske által elindított vonalon. Tartsuk meg a lopás és vagyonszerzés témáját, hogy ne tudjunk belezavarodni az összetettebb válaszokba, mert nyilván egy ekkora háború, az egy csapásra több legyet lehetőségekre épül.

 Csoki kissé elhízott, pocakos gyerek volt, aki száz métert, kb. száz perc alatt futna le, de a korához képest szellemileg jó passzban volt.

- Úgy tudom az első világháborúnak semmi köze nem volt a háborúhoz. Persze lőttek meg sokan meghaltak, de ez kit érdekelt? Nagyon hasonlít a korona járványhoz. Az emberek ölik egymást és persze sokan belehalnak, de ez kit érdekel? A lényeg, hogy amíg mindenki egy kamu járványtól retteg, addig a rém gazdagok, piszok gazdaggá lehessenek. Mindkét esetben tömegmészárlás folyik az előtérben, miközben a háttérben elképesztő nagy üzletet húznak belőle. A válságos helyzetre hivatkozva pedig bármit megtehettek. Csak nekik lehetett igazuk. Más igazság nem hangozhatott el. Az Amerikai dollár így simán és sunyin magánkézbe kerülhetett. A háború csak egy színház. A lényeg ezen van. Az állami pénzt, vagányan magán kézbe sikerült juttatni. Persze a világháború adott erre okot. Jobban mondva lehetőséget. Csak azért halt meg Európában hirtelenjében húsz millió ember, hogy egyetlen túl gazdagodott ember, hatalomhoz juthasson Amerikában.

 Bata úr mosolygott a dolgok ilyetén való leegyszerűsítésén. A választ mégis helyesnek tartotta. Kíváncsivá tette, hogy milyen érdekes válasz jöhet még egy gyerek szemszögéből nézve a dolgokat.

- Akkor mi végett volt a második világháború? Ceruza ehhez tied a válaszolás joga.

 Ceruza egy mondhatni vékonyka szilánk lányka volt, aki a füle tövében mindig egy ceruzát tartott, hogy hirtelen jött gondolatait, amik gyorsan tovaszállnak, ha nem írják le azonnal, problémamentesítse.

- A második világháború már inkább a hatalomról szólt. Mivel a pénz egyenlő hatalom, amikor azt mondjuk, hogy hatalom, az egyben pénzt is jelent, ezért logikusan meg van tartva Köpcöske rablás és vagyon vonala. Csak innentől azt mondom helyette, hogy hatalom. Ebben a háborúban azért halt meg „hirtelen” ötven millió ember, hogy néhány pénzember, a pénzét hatalomra váltsa. A pénzen ugye két fontos dolgot lehet venni. Időt és hatalmat. Ezúttal a pénz beváltódott hatalommá. A világ diktatúra elhintésére adott lehetőséget. Nem igazán tudták eldönteni, hogy ehhez a fasizmus, vagy a szocializmus lenne-e a jobb megoldás, ezért pénzelték mindkét oldalt. Győzzön a jobbik elven. Anyagilag mindegy. Bármelyik győzelmén csak a pénzeszsákok nyernek. Számunkra mindegy milyen indokkal végül is a szocializmus mutatkozott kegyetlenebb diktatúrának. Ezért ebbe fektettek bele többet. Tűrhetően bejött, mert máig sem hagytak fel vele. Ma már ez az alapja minden továbbinak. Legalább is azt szeretnék, ha etalonként működne.

 Bata úrnak még így tetszett a válasz. Örült neki, hogy olyan gyerekek jutottak neki, akik szeretnek és akarnak gondolkozni.

- Ha az első világháborúval vagyont szereztek és a másodikkal azon hatalmat vettek, valamint a világ diktatúra alapjait fektették le, akkor miről szól a harmadik világháború? Erre neked kell válaszolni kis Bata.

 Kis Bata, Bata úr lánya, helyes és folyton ugráló lányka volt. Apjára felnézett és minden vágya az volt, hogy azt egyszer tudásban lepipálja.

- A harmadik világháború, amiben jelenleg vagyunk, illetve amiben éppen vannak az emberek, már a pénz átváltása egy totális diktatúrára. Mivel ehhez még több pénz kell, hát kitalálnak nyereséges dolgokat, mint mondjuk a korona járványt, amit az alacsony értelmi színvonalon tartott emberek úgy is elhisznek, mivel a tévében látják azt. A pénzhatalmi elit most érzi úgy, hogy éppen itt az ideje a föld teljes kisajátításának. A pénzük, hatalmuk és az eszközeik megvannak hozzá, akkor meg miért ne? Akik a hazugságokat igazaknak vélik, azokból lettek az áldozatok. Az emberiség elleni háború globális lett. Nincs nehéz dolguk, hiszen a száz éves agymosó rendszer kitermelte már a világ dolgaira teljesen érzéketlen ember tömegeket. Azt fogják tenni, amire utasítják őket. Az iskolát, majd a kötelező iskolába járást ezért találták ki. A rabszolgásításhoz, vagyis a munkához, munkások kellenek. Az iskola pedig azért van, és eleve azért lett létrehozva, hogy kitermelje a munkás réteget. Még inkább a szakmunkás tömegeket. Jól működik, mivel ma már a legtöbben olyan agymosottsági szintet mutatnak, hogy úgy érzik a megélhetésükhöz dolgozniuk kell. Egy ilyen rendszerben az okos embereket nem szeretik, ezért végtelenül egyszerű manipulálni őket. Persze nem győzhetnek, hiszen itt vagyunk mi, akik a világ diktatúrát, világ békére fognak cserélni.

 Bata úr jól érezte magát a gyerekek között, ezért kellemetlenül fogadta a telefon csörgését, amihez még fel is kellett állnia, hogy a házba bemenjen miatta. Amikor végzett és visszatért a gyerekekhez, nagyon sápadt arcot mutatott és kapkodva vette a levegőt. A gyerekek megijedtek. Majdnem pánikba is estek. Bár az okot nem tudhatták még. Bata úr a fejére öntött egy pohár vizet, és a gyerekekhez fordulva vinnyogni kezdett. A gyerekek legalábbis csak vinnyogásnak vélték.

- Holnap délben ide jön a láthatatlan légió fővezére! Halljátok, amit mondok? És értitek is?

 A gyerekek hallották, de nem igazán értették miért kell ehhez ennyire elsápadni? Hiszen ez egy hihetetlenül jó hír. Különben is senki se tudja, hogy milyen ember a fővezér? Legalább is ők még sose látták. Bata úr sem láthatta még és éppen ezért esett ekkora pánikba. Valójában nagyon örült, hiszen ki ne akarna az életben legalább egyszer találkozni az Új Világrend B tervének kidolgozójával. Azt regélik róla, hogy tényleg láthatatlanná tud válni és bárhol megtud jelenni egy szempillantás alatt. Meg hogy a világ összes tudásával bír. Ilyesmiket viszont csak olyanokról szokás regélni, akiket a legtöbben nem érik fel ésszel. Bata úr pánik érzésének tehát egyáltalán nincs alapja, ha csak nem az, hogy nem tudja felfogni ésszel, miért éppen ő hozzá jön a vezérek vezére. Mit csinálhatott ő, hogy kifejezetten nála akar vendégeskedni.

Amerikában kiborul a bili

 Amerika északi tartományaiban ünnepeltek az emberek. Azzal, hogy az indiaiak megtámadták a kínaiakat, teljesen felborult az inváziós terv. A Kanadában és Amerikában állomásozó kínai hadtestek nagyobb része vissza lett rendelve a haza védelmére. New Yorktól Chicagóig örömmámorban úsztak az emberek. A harcok véget értek és fürödtek a boldogságban. Az orosz földön harcoló kínai egységek is vissza lettek rendelve, ami komoly létszámot jelent. Az oroszok kemény helyzetbe kerültek az EU csapatokkal szemben, ahova Észak-Afrikából óriási tömegű erősítés érkezett, és akiknek immár nem volt visszaútjuk, hisz a hazájuk számukra nem létezik már. Az észak koreaiak is kivonultak már Oroszországból, hiszen a déliekkel ádáz harcok alakultak ki. Minden emberükre szükségük lett. Az orosz vezetés egyszerűen nem tehetett mást, mint kivonni katonáit Észak Amerikából. Az Egyesült Államok legyőzésének terve ezzel úgy tűnik füstté vált. Pedig soha vissza nem térő lehetőségük volt rá. Az USA északi része ezzel teljesen megszabadult minden ellenségtől. Az amerikaiak úgy érezték magukat, hogy legyőzhetetlenek. A szuper hatalom. Bíztak hát abban, hogy a délen folyó harcok is hamarosan véget érnek. Ha az oroszok és a kínaiak nem tudták Amerikát legyőzni, akkor vajon mennyi esélyük lehet a mexikóiaknak? Kétségtelen, hogy az amerikai hadsereg fellélegezhetett és jobb helyzetbe kerültek. A déli részeken viszont más volt a helyzet. Egyre kétségbeejtőbbé vált minden. A mexikói seregek már Carson Cityit támadták. Ha sürgősen nem érkezik erősítés Nevada is elesik. Mondhatni az utolsó pillanatban érkeztek meg az északi seregek, hogy feltöltsék a legyengült védőket. Sikerült megfékezni az ellenséget. A mexikóiak pedig igen csak mérgesek voltak, amiért egy tetves várost nem tudnak bevenni. Pedig olyan jól elképzelték már, hogy Amerika hamarosan a dél amerikaiaké lesz. Kentucky és Washington is megtelt az északról érkezőkkel. A kubai csapatoknak is be lett fogva ezzel a kézifék. New Yorkba pedig újabb ausztrál és új zélandi csapatok érkeztek. Jól érezték, hogy égető szükség van már rájuk, hiszen az eddigi harcokban húsz millió amerikai veszítette az életét, és a kínai valamint orosz katonák kivonulásával koránt sincs még vége semminek. Dél Amerika felől ugyanis még mindig özönlenek befelé a gringókat föld alá juttatni akarók. Igaz, hogy őket az argentinok és brazilok fegyveres viszálya gyengíti, mégis létszámfölényben vannak. Az amerikai hadsereg technikai fölénye viszont ezt kiegyenlíti. A frissen érkezők meg esélyt jelentettek arra, hogy a jelenlegi helyzeten fordítani tudjanak. A védekezésből fokozatosan ellentámadásba mentek át. Egy apróság viszont bekavart. Mainét megszállták a japán légiósok. A bosszantó az volt ebben, hogy Portlandban ehhez még segédkezett is adtak a felvilágosult amerikai polgárok, akik zöld-fekete zászlókat lengettek a felszabadulásuk örömére. Számukra ugyanis ez felszabadulást jelentett, hiszen megszabadulhattak végre a globális elit egészségügyi és éghajlati rémei alól. A japánok felfegyverezték a lakosságot, akik siettek is kipróbálni azokat. A globalistákat segítőket elképesztő kegyetlenséggel kezdték kiirtani. És ha ez nem lenne elég, Texas felől a zöld-fekete egyenruhások elfoglalták Oklahomát és azokat, akik közéjük vágytak szívesen fogadták, míg a másik oldalon állókat szisztematikusan kivégezték. A Floridai légiósok is megerősödtek annyira, hogy Georgiából elűzzék a kubaiakat, majd

 Atlantában a hozzájuk csatlakozó amerikai polgárokkal tovább erősödve rendesen kipucolták Georgia minden zugát. Azért így már egy kicsit más a helyzet ugye? Kansas Cityben nagy lett a rohangálás. A lakosságot evakuálták és csak a hadsereg színe-java maradt itt. Az ország vezetői összegyűltek, hogy valami jó megoldást találjanak. Az újonnan kinevezett államfő amolyan öngyilkos fajta, aki eltökélte, hogy ha Amerika elveszítené a háborút, akkor vesszen minden. A hadsereg főparancsnoka Edizon,viszont látott még esélyt. Nem az a fajta, aki csak úgy feladja. Éppen ezért inkább az ő terveire voltak kíváncsiak a többiek. El is magyarázta, hogy milyen lehetőségek adódnak még.

- Sok sebből vérzünk és nagyok a veszteségeink, de korántsem rogytunk még térdre. A kötelező sorozásokkal ötven millióra tudtuk feltornázni a hadsereg létszámát. Ausztráliából és Új Zélandból összesen kétszázezer katona érkezett. Nebraskában a hadi üzemek kielégítő mennyiségű fegyvereket készítenek. Itt Kansasban és Iowában az élelemellátás szervezetten működik. Feltudjuk venni a harcot a mexikóiakkal. Még mindig mi vagyunk a világ legerősebb hadserege. Egy valami viszont aggaszt. A népfelkeléseket nem tudjuk jól kezelni, mert a légiósok támogatják őket. Ahol megmozdulnak a polgárok, ott azonnal megjelennek és elképesztőmódon felfegyverzik azokat. A légiósok pedig brutálisan jó stratégák. Nem csak összefogják a polgári erőket, de bámulatos fegyelmet és rendezettséget hoznak létre piszok rövid idő alatt. Többnyire hagyományos fegyvereket használnak, amit a polgárok ismernek és tudnak használni, de legalábbis hamar hozzá tudnak szokni. A légiósok maguk viszont általunk egyáltalán nem ismert harci technikákat használnak, amik ellen nem is tudjuk mit lehetne tenni. Annyit tudunk, hogy a hagyományos fegyvereket, beleértve a nukleárisakat is, nem gyártják, hanem lopják. A világ minden tájáról. Tőlünk is természetesen. Amit viszont maguk készítenek az utánozhatatlan. A harcosaik elképesztő sebességgel tudnak mozogni az úgy nevezett ionmotorjaikkal, melyek lézerágyúkkal vannak felszerelve. Nem kell tankolniuk és lőszerutánpótlásra sincs szükségük. Mivel nincs szükségük utánpótlásokra, nincs mit elvágni. Nincs mivel gyengíteni őket. A kommunikációjuk feltörhetetlen. Olyan technológiákat használnak, melyeket mi nem ismerünk. A légi csapatszállításhoz nincs szükségük repülőtérre és kifutópályára. Bárhol megjelenhetnek és bármilyen terepen letudnak szállni. Még vízen is. Ez mellett még két igazán veszélyes fegyverük is van, amelyek technikai oldalát szintén nem ismerjük. Bár az elnevezésük közismert. Az egyik a hangágyújuk, ami nem nagyobb egy befőttesüvegnél. A hatásuk viszont százszorosa az általunk használt hangágyúkénak. Több kilométeres körzetben minden élőlényt másodpercek alatt tudnak kivégezni vele. A másik félelmetes fegyverük a 7G technológiás rádió hullámvető, amely a mi 5G technológiánkat messze felülmúlja. Ezzel ötven kilométeres körben tudnak belsőszervi teljes károsodásokat okozni. Bármilyen megbetegedést ki tudnak vele váltani, vagy ha ahhoz támad kedvük, akkor fájdalmas halált tudnak okozni. Hihetetlen, de ez eddig mindössze tízezernyi légiós simán el tudott foglalni egy egész országot. Azt tudjuk, hogy mindaddig, amíg háborúban állunk, addig nem fognak abba beleavatkozni. Ami kell nekik, azt elveszik, de különben hagyják és végig nézik az ellenségeinkkel történő harcainkat. Számunkra a legijesztőbb dolog akkor kezdődik, ha véget ér a háborúnk. Nyerünk, vagy veszítünk, nekik mindegy. Ahogy Kanadában, úgy nálunk is mérhetetlen népirtást fognak elkövetni. Akinek van ötlete, hogy a légiósokkal szemben mit tehetnénk, akkor azt szívesen meghallgatnám.

 Teljes ledöbbenés fogadta a vélemény nyilvánítót, aki az éppen a kinyilló ajtó felől szólt elég hangosan. Az őrök nem tudták és nem is merték megállítani az illetőt, aki húszfőnyi kísérettel érkezett. Nem volt náluk fegyver, tehát feltételezhetően nem kakaskodni jöttek. Az őrség parancsnoka széttárt karokkal és elnézést kérő arckifejezéssel hápogott a tábornokok felé. Földönkívüliek sem tudnának ekkora meglepetést okozni. Kler lépett be a terembe, zöld-fekete egyenruhában és tábornoki rangjelzéssel. A kísérete is mind ezredesi rangot viseltek. Nem vesztegette az idejét, azonnal átvette a szót, még mielőtt valaki véletlenül magához térne.

- Bocs, hogy hívás nélkül jöttem. Gondolom meglepődnek, hogy mennyire otthonosan mozgok. Valamikor FBI ügynök voltam, ezért tudom hol vannak a katonai gócpontok és, hogy milyen protokollt követnek. Én vagyok a légiósok hadműveleteit összehangoló parancsnok. A fülembe jutott, hogy önök a légiósok ellen keresnek lehetőségeket. Azért siettem hát ide, hogy még mielőtt meggondolatlan döntést hoznának, lebeszéljem róla önöket. Egyben szeretném figyelmeztetni is önöket arról, hogy mindent hallunk, amit itt mondanak. Tulajdonképpen mindenről mindent tudunk, hiszen ahogy a telefonjaikat úgy a rádióbeszélgetéseiket is lehallgatjuk. Előlünk nem tudnak eltitkolni semmit sem. Ha a légiósok ellen fegyvereseket vetnének be, az csak felgyorsítaná a teljes vereségüket. Szeretném, ha felfognák, hogy velünk szemben semmi esélyük siincs.

 Kler nem tudta folytatni, mert az újonnan kinevezett államfő kiadta az utasítást a légiósok elfogására. Azok nem ellenkeztek. Hagyták magukat megbilincselni. Edizon tábornok hangosan felnevetett.

- Méghogy a légiósokkal szemben semmi esélyünk?! Hiszen a legmagasabb rangú parancsnokait fogtuk el éppen. Maguk is csak hús-vér emberek. Élvezzék csak a vendégszeretetünket. Később majdelbeszélgetünk.

 Kler teljesen nyugodt maradt. Egyáltalán nem izgatta a megbilincselése. Mivel a száját nem hegesztették be, tett egy megjegyzést a tábornok szemébe nézve.

- Ha kinézne a folyosóra, valószínűleg alábbhagyna a harci kedve.

 A tábornok az ajtóban álló katonákhoz szólt, hogy valamelyikük nézzen ki a folyosóra. A katona azzal jött vissza, hogy nincs senki a folyosón. Az őrök eltűntek. Erre a tábornok is kirohant az ajtón és végig futkározott a folyosókon. Legalább száz katonának kellene a folyosókon csellengenie. Benyitott minden helységbe is, de valamennyi üresen kongott. Ekkor már minden okos tojás a folyosókon lófrált és nem akartak hinni a szemüknek. Senkit se találtak, bármerre is néztek. Sietősen tértek vissza a tanácskozó terembe, hogy a légiósoktól kapjanak választ, mi történik itten? Kler persze szívesen válaszolt is, mihelyst levették csuklójáról a bilincset.

- Legyenek olyan kedvesek és hallgassanak végig. Megjegyzem, mindeközben, aki ki akarna menni ebből a teremből, az meg fog halni. Amíg nem végzek ügyeljenek arra, hogy jól érezzük magunkat.

 Hogy ne történhessen meg, hogy megint botfülekre talál, oda lépett az újonnan választott elnökhöz és az ajtóhoz ráncigálta. Kilökte a folyosóra, majd becsukta az ajtót. Csak egy másodpercre. Aztán kinyitotta az ajtót. De az újonnan választott elnök nem dőlt be rajta. Kler csodálkozást szimulálva tárta szét a karjait és a hadvezérek felé fordulva ...

- Hupsz. Ez meg hova lett? Az elnökük, amiért arra adott parancsot, hogy bennünket piszkáljanak, sajnálatos módon már halott. Úgy tűnik önök a láthatatlan légiót legendának vélik. Szóval had végezzem a dolgomat. Azért jöttem, hogy egyességet ajánljak fel önöknek. Ha mellénk állnak, akkor ki tudjuk űzni a mexikóiakat az országból. Persze tudom, hogy önök azt hiszik képesek velük felvenni harcot, mert ki tudja még milyen fölényben érzik magukat. Önök nem tudják azt, amit én. Önök nem látják azt, amit én. Az argentinok és brazilok épp most kötik meg a békeszerződésüket. Rádöbbentek, hogy mindkettőjük valódi célja Amerika elpusztítása. Eddig egymást gyilkolták, de hamarosan önöket jönnek gyilkolni. Önökre nézve ebben az a borzasztó, hogy egész Dél-Amerika csatlakozik hozzájuk. A húszmilliós mexikói mix csapathoz legalább százmillió mucsász fog csatlakozni. Tölténnyel sem fogják bírni, nemhogy emberrel. Megmenekülhetnek a leigázástól, ha felveszik a zöld- fekete egyenruháinkat és elpártolnak a globalista gazdáiktól, akik még azt is elhitették a világgal, hogy az alumíniumgyártás szemetét fogmosásra lehet használni. Álljanak át a nép oldalára. Ahogy Japánban és Magyarországban is megtette ezt a hadsereg. Mutassanak jó példát. Aztán majd a nép eldönti önök közül kire van szüksége és kire nem. Azt akarom ezzel mondani, hogy kapnak egy esélyt a megbánásra.

A tábornok vakargatta a homlokát és lesütötte a szemét. Kis idő múltán Kler szemébe nézett.

- Sajnálom asszonyom, de mi katonák vagyunk. Olyan katonák, akik a végsőkig fognak harcolni azokért, akiktől a rangunkat és fizetésünket kapjuk. Egyébként is van egy olyan érzésünk, hogy az ön által nevezett nép. itt mindegyikünkből fasírtot készítene. A szégyenteljes agyonveretéstől számunkra kellemesebb háborúban esni el.

 Kler tudomásul vette a választ és kellemes elhalálozást kívánt mindenkinek a teremben. Aztán távozott a kíséretével együtt.

 Néhány nappal később a japán légiósok, amerikai önkéntesekkel feltupírozva, New Hampshirét is bevette. A Texasziak pedig Lousiánát tették magukévá. A Floridaiak meg Alabamát szerették meg.

 Egy héttel később pedig pont az történt, amit Kler felvázolt. Elképesztő nagy létszámú dél- amerikai törte meg az amerikai hadsereg védelmét és New Mexico, Arizona, Kalifornia után elfoglalták Nevada és Utah teljes területét. Kolorádóban viszont tartotta magát a védelem. Úgy aprították az ellenséget, mintha zombikkal harcoltak volna. Aztán pedig Wyoming, Idaho és Oregonban is befeszítettek a védők. A haditengerészet pedig Mexikót és Kubát támadta.

Itt magukra is hagyhatjuk őket. Maradjunk a légiósok sarkában.

Háborúskodók és légiósok

 Az oroszok és a kínaiak Észak-Amerika felosztását későbbre halasztották, mivel ettől sokkal fontosabb dolguk is akadt. Az oroszoknak még meg kellett vívniuk utolsó csatáikat az EU seregekkel, amit immár rongyos hadseregnek nevezhetnénk inkább. A kínaiaknak pedig csak most kezdődik a tánc, mivel az indiai hadsereg letámadta Tibet területeit. Amíg a kínai főseregek Amerika földjén gyilkolászgatott, addig az indiaiak ráéreztek a lehetőségre. Melyeket jól átgondoltak és arra jutottak, hogy ha nem most, akkor soha. Mindenképpen nyernek, hiszen a távol lévő katonák hiánya rendkívül legyengítették az otthoniakat. A visszatérésük előtt ildomos Tibetet elfoglalni. Tudták, hogy a visszatérő seregek nem csak kifulladtak, de meg is gyengültek, hiszen a sereg felét elveszítették az amerikaiakkal szembeni harcokban. Az indiai terv tökéletes volt. Tibetet különösebb ellenállás nélkül tudták elfoglalni. Siettek is azt Indiához csatolni. A kínai seregeknek csak akkor sikerült magukat összeszedni, amikor az indiaiak már az új határt húzogatták és az mentén hadállásokat létesítettek, hogy meg is védjék azt. A kínai hadsereg támadásba lendült és ezzel kezdetét vette az Indiai és Kínai háború. Viszont Dél-Amerika sem állt jobban, hiszen Amerika megsemmisülése kirobbantotta az ego harcokat. Vajon melyik lesz Dél-Amerika vezető országa? Ez minden kor legbüdösebb háborúja, mivel a hatalomról szól csupán. Semmi köze az észhez. Esélyt kaptak a komornyikok, hogy grófokká tegyék magukat. A brazil hadsereg hadüzenet nélkül megtámadta Argentínát. Lévén, hogy két dudás egy csárdában nem fér meg. A brazilok büszkeségéről lehullott a lepel, és elszabadult a ki, ha én nem, ego oroszlán. Az argentinok sem érezték magukat alacsonyabb rendűnek, ezért hát volt kedvük visszalőni. A Brazil és Argentin háború ezzel ki is bontakozott.

 A légiósok mindeközben élték saját életüket és végezték dolgaikat. Alig hihető, hogy ugyanazon a földön vannak. Amíg mások háborúztak, addig ők megerősítették magukat. Nem is kicsit. Angolában mutatták be, milyen az igazi villámháború. Ledöbbent a világ tőle. Luandában egyik napról a másikra zöld-fekete egyenruhás portugálok nőttek ki a földből. Nem jöttek hadihajók. Nem tört ki előbb valamiféle népi lázongás. Nem érte Angolát támadás. Csak százezer légiós tűnt fel hirtelen, akiket még kétszázezer portugál lakos követett. A fővárost három nap alatt teljesen kitakarították. A kormányerők nem nézték ezt tétlenül. A teljes hadsereg állományát Luanda ellen indították. Nem elfoglalni, avagy felszabadítani akarták, hanem a portugálok sírjává akarták tenni. Rengeteg önkéntes polgár is ott kullogót a kormány seregek mögött. Ők csak a portugáloktól való végérvényes megszabadulás reményében fogtak fegyvert. Csakhogy a város határáig sem jutottak. Ion motorokon száguldó légiósok ezrei fogadták elsőként a látogatókat. Olyan sebességgel cikáztak, hogy bármilyen sűrűn is cserélgették a tölténytárakat, egyet sem tudtak eltalálni. Azok pedig nem hagyományos fegyverekkel, hanem lézerrel lőttek vissza. Hangágyúikkal pedig mély járatokat vágtak a tömegben. Mindezt csak figyelmeztetésnek szánták, hiszen egyetlen órányi csatározgatás után egyszerűen elsuhantak. Ha ez volt a szimpla előőrs, akkor vajon mi várhatja a kormányerőket a városban? Gondolkozási időt kaptak ennek átgondolására. Ha okosak, akkor visszafordulnak inkább. Nem voltak okosak. Dühösek voltak. A harag pedig ugye nem jó tanácsadó. Megindultak a város ellen. Hogy mennyire nem okos dolog a légiósoknak neki esni, azt rövid idő alatt meg is érezték. Nem csak azért mert a város határához érve olyan erős ellenállásba ütköztek, hogy le kellett cövekelniük, hanem azért is mert segítséget kérő rádióüzenet érkezett, mivel Namíbia felől elképesztően sok német légiós rontott be az országba, akik egyenest Luandát vették célba. Az ország déli részein császkáló angolai katonák ellenük semmit sem tudtak tenni. Ki érti miért kértek segítséget, mikor a közelben állomásozók sem tudtak mit tenni. A német légiósok négy órával később már hátba is kapták a kormányseregeket. A városból kitörő portugál légiósok satuba szorították őket, ami után három órás haláltusát vívtak a kormányerők. Mindössze ennyi idő alatt Angola teljes hadserege megsemmisült. Portugálok és németek ölelkeztek össze a győzelem örömére. A német légiósok napokig vendégeskedtek Luandában. Aztán kényelmesen és boldog szívvel tértek vissza hazájukba. A portugál légiósok maguk is megtudják tisztítani az országot a felesleges agymosott emberektől. Ez persze hónapokig tartott, hiszen mindössze a busmanokat hagyták életben. Amiről senki se tudott, de mindenkit izgatott, hogy hogyan tudtak ilyen hirtelen előbukkanni a portugál légiósok? Valójában egyáltalán nem hirtelen bukkantak elő, hiszen az Angolai portugálok egy komoly része Dél- Afrikában esett át a légiós kiképzésen. Visszatérve pedig már csak a megfelelő alkalomra vártak. Senkinek nem tűnt fel, hogy a portugál lakosság már jó ideje készült Angola megevésére. Most, hogy Angola teljes mértékben a portugáloké, Portugália felől tömegesen kezdtek érkezni felvilágosult emberek. Olyanok, akik belefáradtak a pénzhatalmi elit gonoszságaiba. Persze ezek az emberek többségükben azt remélték, hogy egyszer visszatérnek hazájukba és akkor felakaszthatják a politikusaikat. A portugál légiósok eközben elfoglalták magukat más dolgokkal. Mondjuk olyan apróságokkal, ami meg tudja tartani lendületüket. Úgy tízezer fővel repülőkre szálltak és keresztbe utazták Afrikát, hogy Szokotra szigetén leszálljanak. Nem várta ott őket senki. Sem ellenség, sem barát. Jemenben még mindig fegyverhez kapkodva igyekeztek megoldani a kényes hatalmi kérdéseket, ezért erre a kis szigetre senki sem ért rá odafigyelni. Az arabok pedig már rég, még az Iráni csatározgatás során teljesen kimúltak, így e szigetet maguk alá gyűrők akkortájt e környékről is eltűntek. A légiósok elcsodálkoztak a látványon, ami őket fogatta. A sziget teljesen lakatlan volt. A házak, hajók és úgy általában minden érintetlenül állt. Mintha a negyven ezernyi lakos éppen csak elugrott volna valahova egy kis időre. Ezek a légiósok túl vannak már jó néhány furcsa dolgon, de a láthatatlan légió erejétől még az ő szívük is begörcsöl. Egy egész szigetet úgy tudtak teljesen elnépteleníteni, hogy azt a világon senki sem vette észre. Nem feküdtek hullák sehol. Nem voltak lövöldözés nyomok. Az emberek csak úgy eltűntek. Mindenesetre tették, amire az utasítás szólt. Be kell lakniuk a szigetet és várni, vagyis felkészülni Jemen támadására. Hogy ez mikor következik be azt persze senki se tudta. Mindenesetre berendezkedtek és élvezték a sziget adta örömöket. Amíg a portugálok várakoztak, addig a német légiósok Szerbia és környékéről kivonultak, hogy német földön folytassák a dolgukat. Nagyon izgatottak voltak, hisz mind erre a pillanatara vártak. Végre saját hazájukban ténykedhetnek tovább. Mielőtt Leipzigbe és Hamburgba mentek volna támogatni a népi felkeléseket, Szerbia, Montenegró, Koszovó, Makedónia és Albánia területeit a magyar légiósoknak adták át. A hátrahagyottak pedig Bulgária területére húzódtak vissza és várták a következő bevetésüket.

 Malajzia lángokban. A kormányerők mindent bevetettek a tömegek megfékezésére. Nem sok eredménnyel, hiszen a polgárok fel voltak fegyverezve. Kuala Lumpur és Szingapúr már teljesen a felkelők kezébe került. A kormányhoz hű emberek holttesteiből emeltek sáncokat. Bruneiben még javában tartott a katonák és a polgárok közötti csatározás. Egyenlőre még nem a polgárok álltak nyerésre. A maláji vezetés Indonéziától kért katonai segítséget a lázadások leveréséhez. Bruneiben meg is lepődtek a harcoló polgárok, amikor indonéz harckocsikból és helikopterekből tüzeltek rájuk. Hetekig tartottak az összecsapások, amikor a harcnak a város teljes lebombázása vetett véget. A szabadságra vágyó polgárokat maga alá temették a romok. A maláji vezetés nem bocsátott meg senkinek. Akik túlélték a bombázásokat, azokat a helyszínen agyonlőtték. Az indonéz katonák ez után Szingapúrt vették célba. Először a harckocsi és helikopter egységeket küldték be a városba, hogy a maláji katonákkal együtt házról-házra és utcáról-utcára foglalják vissza a várost. Ekkor viszont történt valami, ami az indonéziakat gondolkodóvá tette. Nusantara és Jakarta eltűnt a térképről. A hidrogénbombák nem sok túlélőt hagytak meg. A szörnyűségről, ami pillanatok alatt történt meg, csak kevesen tudtak beszélni. Négy órával később pedig Surabaya és Medan kapott egy néhány megatonnával kisebbet. Már két napja folytak a mentések, amikor a létező összes katonai bázisok a levegőbe repültek. Indonézia majdhogynem katonaság nélkül maradt. Azért csak majdnem, mert Malajziából amilyen gyorsan csak tudtak visszatértek a katonák, és további támadást szimatolva teljes harckészültségben vártak valahonnan, valamiféle ellenséget. Az ellenség természetesen meg is érkezett. Jávát maláji légiósok özönlötték el. Ezzel egy időben pedig Bruneibe, Szingapúrba és Kuala Lumpurba is bevonultak. Borneót a japán légiósok rohanták le. Szumátrát a Dél-Afrikai légiósok özönlötték el. Mindeközben Balikpapan városa is kapott egy kis ízelítőt a hidrogénbomba kellemetlenségeiből. A Szulavézi szigeteket a magyar légiósok tették úgy hirtelenjében néptelenné. Pápuát a francia légiósok tisztogatták lelkesen.

 Az események már-már átláthatatlanná váltak. Annyi minden történik szanaszét a világban, hogy ember legyen a talpán, aki ezt követni tudja. Koreában az észak és dél harca folyt egyre vadabbul. Az indiaiak és kínaiak háborúja még mellőzi a durvaságokat. A háborúzás szabályait betartva, hagyományos fegyverekkel igyekeznek kicsikarni eredményeket. Ez így akár évekig is eltarthat. A kínaiak mindenképpen időt akarnak nyerni ezért mentek bele a szurka-piszka hadviselésbe. Amíg az Oroszországban harcoló seregeiket vissza nem tudják hozni, addig nem bocsátkoznak nagy léptékű ütközetekbe. A mongolok igyekeztek ebben segíteni. Már amennyire ez tőlük telhet. Azért egy-egy kínai ezredet le tudtak cserélni, ami még így is nagy segítségnek számított. Az angol-német háború sem tud még zöld ágra vergődni. Az erőviszonyok kiegyenlítetteknek tűnnek. Viszont Afrika sem csendes. Niger felől légitámadások indultak a Nigériai, Sokoto és Katsina városok ellen. Könnyen átlátható, hogy a határ menti városokat és településeket kívánják megsemmisíteni mielőtt a páncélosok átnyikorognának a határ másik oldalára. Szudánban és Etiópiában sem tudták féken tartani a harci kedvet. Ütni kezdték egymást, ahol csak érték.

 Ha nem akarunk a dolgok állásába belezavarodni, akkor jobb ha a légiósokra koncentráljuk a figyelmünket. Mert ők követhetőek és szép sorban veszik az akadályokat. Amíg nem végeznek egy helyszínen, addig csak dísznek jelennek meg más helyen. Éppen csak besegítenek a forrongó polgároknak. Éppen csak kipucolnak egy-egy gyéren lakott szigetet. Nagy dolgokat úgy igazándiból nem művelnek. A főműsor Indonéziában történik, ezért minden más mellékessé válik. Inkább csak előkészületek egy következő nagy bulihoz. Indonézia végül is elesett és a népirtás fáradalmas munkája is a végéhez érkezett. A maláji légiósok is sikeresen lenyomták a kormányerőket és úgy általában jól érezték magukat. Csak azokat hagyták életben, akik a zöld-fekete zászló alá álltak. Másokra nem volt szükségük. A Dél-Afrikai, Francia és Magyar légiósok dolguk végeztével áthajóztak Thaiföldre, ahol több millió polgár igyekezett szétverni mindent és mindenkit, ami és aki szembe jött velük. A légiósok megjelenése emelte a határozottságukat. Főként, hogy azok fegyvereket is hoztak. Eközben Indonézia teljes területét Malajziához csatolták. Egy újabb kihunyt és egy újabb felszabadult ország keletkezett a térképen.

 Thaiföldön elképesztő mértéket öltött a diktatúra ellen irányuló felkelés. Az ország minden jelentős helyén egyszerre ütötte fel a fejét a lázadás. Közel tízmillió ember fáradt bele a cenzúrázott mindennapokba. Rendszerváltást követeltek, amit erőszakkal kívántak kieszközölni. Polgármestereket és politikusokat vertek agyon, ahol csak tehették. A rendőrséggel és katonasággal is minden szívbaj nélkül szembeszálltak. Legyőzni azokat nem tudták, de komoly károkat okozni azt igen. A kormányerők brutális eszközöket használtak fel a felkelés leverése érdekében, aminek a láthatatlan légió vetett végett. Egyetlen katonai tábort sem hagyott épségben, aminek következményeként alig maradt katonája és harci gépe a kormánynak. Nem sokkal később megjelentek a zöld-fekete egyenruhások és felfegyverezték a tömegeket. Az eddig csak vadul tomboló tömegek egyre szervezettebb támadásokat indítottak és egyre hatásosabban. Két hónap alatt ért végett a gyűlölködés. Thaiföld felszabadult a zsarnokság alól és a légiósok elkezdték oktatni és kiképezni az embereket. Hiszen számukra egy új világ kora érkezett el. Meg kell tanulniuk bánni vele és ha kell megvédeni azt. Az ország lakossága tízmillióra csökkent, de valamiért nem siratták az elveszetteket. Malajzia eközben tudatosan egy új és sokkal élhetőbb országgá vedlett át. Ahogy a dolgok olajozottan kezdtek működni átvették a thaiföldiek képzését. A Dél-Afrikai csapatok visszatértek hazájukba, ahol nagy dáridóval ünnepelték az elért sikereket. A japán légiósokat Mexicóba vezényelték. A francia és magyar légiósok Srilankát tették teljesen néptelenné és kényelmesen berendezkedtek. Időnként hajók érkeztek, hogy a szükséges eszközökkel és élelemmel ellássák őket. Kaptak ion motorokat és rotor nélküli helikoptereket, amit egyszerűen csak légi kompnak hívtak.

 Kanadában a felkelők ünnepeltek. Bár az országot megszálló erők felettébb a felosztás végett cseszegették egymást, a még életben maradt német és magyar lakosság nem tartotta őket leküzdhetetlen akadálynak. Az oroszok és a kínaiak főerőiket úgyis kivonták, hiszen náluk még nagyban áll a bál. Szükségük van a katonákra. A felosztást későbbre kívánták tenni, csakhogy a vietnámiak és a többiek ezt nem tudták kivárni. Mihamarább akarták a részüket megkapni. A vágyaiknak csak az szabott gátat, hogy a légiósok által támogatott felkelők ebbe beleszóltak. Ugyanis ezek az emberek immár nem felkelők, hanem Kanada jogos tulajdonosai. Ők a kanadaiak. Mindenkimás betolakodó. Az eddig British Columbia és Alberta területén élő, most már mondjuk azt, hogy kanadaiak, Saskatchewan területéről kiűzték a betolakodókat. Aki nem ment önszántából azt megölték. Eközben Ontariot a japánok tették szabaddá, ami kezdetben csak dühöt váltott ki. A már szanaszét szóródó megszállók egyszeriben ismét összefogtak és egységes erővel rontottak rá a japán légiósokra, hogy visszaszerezzék tőlük az elvett területet. Egyedül a hátrahagyott oroszok nem mentek ebbe bele. Próbálták is meggyőzni a többieket, hogy hagyjanak fel tervükkel, mert a saját országát és népét fogja kiirtatni az, aki a légiósokkal szembeszegül. A kapzsiság viszont hatalmasabb volt bennük, mint a következmények felmérésének készsége. Már négy napja dúltak a harcok Ontarioban, amikor a német és magyar légiósok hátba támadták a kapzsi seregeket. A megszállók Manitoba területén lettek teljesen felmorzsolva. Az életben maradottak Nunavutba vonultak vissza. Vinnipegben pedig magyarok, németek és japánok ölelkeztek. Végre valahára, hogy találkozhattak. Egyik este a polgárok és a légiósok vezetői lettek összehívva a központi tárgyalóteremnek kinevezett helyiségbe. Ahogy összegyűltek e fontos szereplők és a bőség tálakon is túl estek, Zsolt jelent meg és közéjük ment, hogy mindenkivel egyenként kezet tudjon fogni illetve, hogy a japán vezetők előtt meghajolhasson. Nagy volt a csodálkozás és az ámulat. A legtöbbjük először találkozott a láthatatlan légió nagyvezérével. Ekkora szerencse csak az álmukban érheti őket. Zsolt gratulált és előléptetéseket osztogatott. A japán légiósok legnagyobb örömére, őket hazaengedte. Sokat voltak már távol családjaiktól, itt az ideje hazatérni és egy kiadósat pihenni. A polgárok vezetői aggodalmukat fejezték ki, hiszen még rengeteg megszálló kószál az országban, akik sok kellemetlenségre képesek. Zsolt őket megnyugtatta, hogy a kószálókat csak bízzák a láthatatlan légióra. Azok könnyebben megtalálják őket, akárhol is bujkálnak. Vegyék csak bátran úgy, hogy Kanada teljes egészében a magyar és német ajkú kanadaiaké. Kanada tehát felszabadult. A magyar és német légiósok persze egyenlőre maradnak, hiszen a polgárok kiképzése és az ország megvédése az ő dolguk. Egy héttel később Vietnámban és Laoszban hidrogénbomba jelezte, hogy hamarosan a láthatatlan légió büntetésével lesznek kénytelenek szembenézni. Valóban így is lett. A vietnámi katonai bázisok egy időben repültek a levegőbe. A hadsereg fele már ebbe bele pusztult. A robbanásokat követőn csupán egy nappal, maláji légiósok szállták meg az országot. Két hétig tartó csatározások után az ország teljesen megroppant és újabb két hét alatt teljesen elnéptelenedett. Laoszban sem alakultak másként a dolgok. A katonai létesítmények romba döntése után, Thaiföld felől özönlöttek be a thai és maláj légiósok. A thai légiósok kevés kiképzést kaptak ezért leginkább a már sok háborút megjárt veterán malájok utasításaira mozogtak. Vietnám felől szintén maláji légiósok okoztak fejfájást a még visszalövő laosziaknak. Végül itt is két hét alatt minden sarkot kipucoltak. Valamiért Kambodzsában is romokká lettek a katonai bázisok. Mivel még így is sok emberük maradt a kambodzsaiaknak, nem indult földi támadás ellenük. Több ezernyi a japánok által felturbózott Elbit SH harci drónok tették a dolgukat. A megfigyelő drónok felkutatták és megjelölték a támadható pontokat, amelyeket aztán az USAF bombázó drónok megsemmisítettek. A dróntámadások öt napig szünet nélkül zajlottak. Aztán megjelentek az égen a csapatszállító légi kompok. A fővárost vették célba és árasztották el azt maláji és thaiföldi zöld-fekete egyenruhásokkal. Vietnám és Thai felől pedig elkezdték meghámozni az országot. Belülről kifelé és kívülről befelé, mintha csak egy alma volna. Kambodzsa rohamos mértékben néptelenedett el. Miután a légiósok végeztek a dolgukkal, Laosz, Vietnám és Kambodzsa területeit Thaiföldhöz csatolták. A malájok harca nem itt ért végett, hiszen Új Guinea letakarítása még hátra van. Mivel az ellenállás gyenge volt, nem tartott sokáig ezeket a területeket is Malajziához sercinteni. Észak Timor letakarításához egy napra sem volt szükségük. Honiara lerohanásával pedig a Salamon szigeteket is magukénak tekinthették. Ezt követően több hónapos csend következett. A malájok és thaiföldiek belemerültek az új világrendjük építésébe. Egyenlőre nem hiányzott nekik semmiféle csetepaté.

 Nem így állt a helyzet Afrikában. Lusakában egy nem nagy hidrogénbomba robbant, ami másfél millió embert úgy hirtelenjében eltüntetett Zambiában. A láthatatlan légió a katonaság és rendőrség nagy részét a pokolra küldte. Az országban pánik tört ki és a lakosság fejvesztett menekülésbe kezdett. Még mielőtt bárki magához térhetett volna, Angola felől a portugál légiósok Mongut és Solwezit már el is foglalta. Zimbabwe felől a német légiósok Kabve városáig hatoltak be. A Mozambiki légiósok pedig Kasamáig pusztítottak. Ellenállás? Ilyesmibe nem igazán botlottak, ezért egy héttel később már Zambia teljesen lakatlan ország lett, amit a portugál Angolához csatoltak. Ahogy minden véget ért mindenki hazament, csak a portugálok maradtak. Nem sokat pihentek, mert hajóra kellett szállniuk és Portugáliát venni célba, ahol sosem látott mértékű népfelkelés tombolt. Az emberek megunták a háborút. Nem kívánták fiaikat az orosz csatatérre engedni. Kezdetben csak tízezres tüntetéssel kezdődött minden. Sátánistáknak nevezve az ország vezetőit. Követelték a portugál katonák visszarendelését Oroszországból. Ehhez csatlakoztak az Antiglobalista szervezetek, ami révén százezresre duzzadt a hisztiző nép. Fura összefogás keletkezett, amikor az oltás ellenes csoportok is csatlakoztak a tömeghez. Ezekhez verődtek hozzá a kamu járványokért felelősek kivégzését követelők, és a rendszerváltást szorgalmazók. Mire a portugál vezetés magához kapott, közel kétmillió megvadulni készülő tömeg hömpölygött az ország majd minden részét telekiabálva. A kivezényelt katonák nem voltak hajlandók a tűzparancsot teljesíteni. Inkább a polgárok közé álltak. A vezetők ettől függetlenül is piszkosul féltették a hatalmukat és az életüket, ezért rakétatámadásokat indítottak a lakosság ellen. Ebbe a szituációba cseppentek bele az Afrika felől érkező portugál légiósok, akik mindjárt azzal kezdtek, hogy felfegyverezték a polgárokat. A kormány hű csapatokkal való összetűzések mindennaposakká váltak. Nagyon sokan elestek mire át tudták venni az irányítást. Az edzett légiósok felgyorsították a váltás folyamatát. Portugáliában piros betűs ünnepnappá tették a sátánisták karmaiból való kiszabadulást. Persze ez rengeteg áldozattal járt, de nem igazán a felszabadítókra nézve. A másik oldalt pusztították el teljesen. Amolyan portugálos módszerrel. Aki nincs velünk, az ellenünk van. Ennek értelmében mindenkit agyonlőttek, aki nem tartozott a szimpatizánsok, segítők és harcolók közé. Persze csak a későbbi problémák elkerülése végett. Portugália evégett kétmilliós ország lett, ahol kizárólag csak a szabaddá válást ünneplők léteztek. A légiósok egyik fele visszament Afrikába, míg a másik fele maradt az oktatások és kiképzések kivitelezése végett.

 Minél több ország szabadul fel a pénzhatalmi elit hatalma alól, annál erőteljesebb a légiósok fellépése a még agymosott állapotban leledzőkkel szemben. Minden harcukat a láthatatlan légió készíti elő, hogy felgyorsítsa a folyamatokat. E-képp történt Mianmarral is. Az ország vezetőit, beleértve a katonait is, átvágott torokkal találtak meg. Már egy hete folyamatosak a robbantások. Ennek következtében a rendőrség több, mint fele megsemmisült. A hadsereg is súlyos károkat szenvedett. Amikor a legnagyobb lett a káosz, akkor jelentek meg a maláji és thaiföldi légiósok, akik harci drónokkal csináltak maguknak teret lévén, hogy mindent lebombáztak ahol sűrűn mozogtak emberek. A drónok megjelölték azokat a pontokat is, ahova érdemes lehet rakétákkal bekopogni. A rakéták pedig halál pontosan betaláltak, ami komoly pusztítást tudott végezni. Aztán jöttek a csapatszállító légi kompok, melyek mielőtt a csapatokat a földre tették volna, hangágyúkkal pásztázták végig a már egyszer letámadott területeket. A túlélők bújhattak ahova akartak, ez elől nem menekülhettek. A fülvérzés, szédülés és hányinger mindenkit kicsalogatott a búvóhelyekről, pusztán azért, hogy aztán egy kupacban vergődve kileheljék lelküket. A légiósok ezt követően szálltak le és ion motorokon száguldozva további túlélőket keresgéltek. Komoly ellenállással csak Mianmar északi területeire érve találkoztak. A légiósok elég sok drónt elveszítettek, ezért a rakéta támadások csak úgy kb. röpködtek. Több tucatnyi légi kompot is találat érte, több ezer légióst a halálba küldve. A fegyveres összetűzésekben közel tízezer légiós vesztette életét mire az országot teljesen ki sikerült véreztetni. A sarokba szorított patkány is ádáz vadállatként küzd az életéért. Még akkor is ha tudja, hogy reménytelen harcot vív. Mianmar végül is elesett és egyetlen lakója sem élhette ezt túl. Az ország területe Thaiföldhöz lett csatolva és a maláji légiósok visszatértek hazájukba.

A góliátok harca

 A kínaiak haditerve és annak gépezete beindult. A kínai hadvezetésnek az volt a terve, hogy Amerikát egyetlen rohammal térdre kényszerítsék. Esélyt éreztek a nyerésre, hiszen a szervezés tökéletesre sikeredett. A fölény megadatott. Kétszázmillió harcost sikerült Amerika felé irányítani, melyeket négy lépcsőben kívántak bevetni. Hajnal kettőkor indult meg az általános támadás Amerika szerte. Az orosz hadtestek Washingtont vették be először. Nem létezett olyan erő mely meg állíthatta őket. Nem is álltak meg. Oregon, Idaho és Montana is elesett. A vietnámi csapatok Kaliforniát vették be elsőként, majd Nevadát is megszállták. Az iráni és mongol csapatok Észak Dakotát és Minnesotát özönlötték el. A kínai hadsereg New Yorkkal melegítettek be, majd Maine után Pennsylvaniát is hatalmuk alá hajtották. A laoszi és maláji katonák észak és dél Karolinába kopogtak be. Kuba felől egy igazán sokszínű vegyes sereg Louisianát és a Mississippit köszönték meg. Az igazán dühösek és nagy étvágyúak a mexikóiak voltak. Gyakorlatilag ők voltak a fősereg. Az egész villámháború sikere rajtuk múlt. Ki is tettek magukért. Argentína és Brazília kivételével az összes Dél-Amerikai ország képviseltette magát. Reggelre közel százmillió dél-amerikai lepte el Arizonát, Új Mexicót, Utah-t, Coloradót és Wyominget. Ugyancsak reggelre a kínai seregek Ohio, Indiana és Michigan államokat is bekebelezte. A hátráló amerikai seregek parancsnokai érezték, hogy ekkora létszámfölénnyel szemben nem sokáig fogják tartani magukat. Az ország vezetése Missouribe költözött át. Jefferson Cityből irányították a hadműveleteket. Mindenütt oroszok, ázsiaiak és dél-amerikaiak voltak. Mintha az egész világ Amerika gyűlöletben szenvedne. Az amerikai tábornokok tisztában voltak azzal, hogy egy-két hónapnál tovább nem fogják bírni. Amikor Virginia is elesett, akkor hozták meg elképesztő, de talán az egyetlen lehetséges döntésüket. Kilőtték az összes kilövésre kész nukleáris rakétákat. Két okból is ezt találták jó ötletnek. Az egyik ok, hogy vesztésre állnak. A másik ok pedig, hogy nem lenne okos dolog az ellenség kezébe juttatni azokat. Persze nem talált be minden rakétájuk, mivel az orosz és kínai légvédelem rendkívül hatékonyan végezték a munkájukat. Oroszország így is négy atom és egy hidrogénbombát kóstolt meg. Kínában pedig két hidrogén és kettő neutron bomba pukkant el. Laosz és Vietnám egy-egy hidrogénbombával ismerkedett meg. Volt pár ország amely mondhatni mindent elveszített. Honduras, Nicaragua és Guyana teljes mértékben kipusztult. De nem örültek Kolumbiában és Ecuadorban sem. Az iráni légvédelem pánikszerűen, de kitűnően végezte a dolgát. Hozzájuk csak egy neutron bomba tudott besunnyogni valahogy. Azért annak a pusztítása sem hétköznapi lehetett. Egy valamivel talán nem számoltak az amerikai tábornokok. Az atomtámadásokat követően a már amerikai földön harcolók ettől csak még jobban feldühödtek. Leírhatatlan gyűlöletük két hónappal később vált tapasztalhatóvá. Amerika cakk-pakk elesett. Egy szál amerikait sem hagytak életben. Egyedül az oroszok nem vettek részt a tömegmészárlásokban. Nekik a győzelem volt a céljuk. Elég volt annyi, hogy az amerikaiak világuralma végre valahára véget ért. Nem is maradtak tovább a kelleténél. A seregeiket sietősen Moszkva visszafoglalására vezényelték.

A németek belehúznak

 A német hadsereg lerohanta Belgiumot és Svájcot. Ausztriát pedig szövetségre kényszerítette. Dániának is megvannak számlálva a napjai. Lengyelországban már a haláltáborokat is felhúzták. A Németországban lelhető bevándorlók kivégzésein már túl vannak. Most tartanak ott, hogy a Németországban élő törököket szállítják táborokba. A zsidók pánikszerűen igyekeznek menekülni az országból. Ezúttal nincs könnyű dolguk, mert Amerika nem várja őket tárt karokkal. Európában csak Spanyolország és Anglia fogadja be őket. Próbáltak tárgyalni a zsidó menekítésről a franciákkal és magyarokkal, de azok elutasították még a felvetését is, mivel bármilyen Isten hívőt ők rövid idő alatt felakasztanak. Jó tanácsot viszont adtak. Mégpedig, hogy a zsidóikkal kerüljék el a már felszabadult országokat. Németországban több esélyük van a túlélésre. Az oroszok rendkívül hálásak, amiért melléjük álltak és Európát lelassítják. Azért a németeknek sincs könnyű dolguk. A lázadások egyre nagyobb mértéket öltenek. Leipzigben már a nép kezében a hatalom. Hogy nem indulnak meg Berlin felé annak csak egy oka van. Egyetértenek a nagytakarítással, amit a hadsereg végez az ország egész területén. A hadvezetés pedig úgy tesz, mintha a város nem is létezne. Rostockban szintén nagy a dáridó. Ott még csak most kezdtek bele a rendőrség leszámolásába. Cologne sem békés város többé. A rombolással járó tüntetések mindennaposakká váltak. Persze mindez még nem akadályozza meg a központi vezetést abban, hogy hadüzenetet küldjön Angliának. A lázongó polgároktól sokkal nyomasztóbb hír az, hogy egyre több falu néptelenedik el. Az emberek egyre nagyobb számban hagyják el az országot és tudja fene hogyan, Namíbiában kötnek ki. Az angolok vették a hadüzenetet és olyan rakétatámadás sorozatokat engednek el, hogy beleremeg az ég. A német légvédelem igen csak elfoglalt lett tőle, de a rakéták nagy részét képesek leszedni. A bepottyanók még elviselhetőek. Hogy mennyire nem törte meg a német hadsereget az angol rakétatámadás az abból is érzékelhető, hogy közben puszta vagányságból Hollandiát is a magukévá tették. A hollandok hiába erőlködtek, nem tudtak mit kezdeni magukkal. Újra megélték hát, hogy német katonák masíroznak az utcáikon. Anglia felől addig röpködtek a rakéták, amíg majdhogy nem kifogytak. Az angolok csak most érezték meg, hogy az eleinte Ukrajnába, majd a mostani orosz háborúhoz túl sok fegyvert szállítottak. Ezzel szemben a németek még egy elhasznált puskagolyót sem pazaroltak az oroszok ellen. Európában egyedül Németország áll csak teljes fegyverzetben. A német taktika pedig abból áll, hogy hagyják, hogy előbb az angolok üssenek. Akik persze szokatlanul hevesen reagáltak a német hadüzenetre. A rakétázgatások után szinte rögvest levegőbe emelkedtek a bombázók és vadászgépek. Az első légitámadásukat Frankfurtra kívánták mérni. Sajnos alig emelkedtek a levegőbe a harci gépek, máris a német Tornádókkal találták szemben magukat, melyeket F-5- sökkel támogattak meg. Az angolok el nem tudták képzelni, hogy a németek mikor gyártottak le ekkora mennyiségű harci gépet. Hetekig tartott a légi csatározás, de az angolok nem tudtak egyetlen bombázót sem átjuttatni a tengeren túlra. Az olaszoktól kértek segítséget, csakhogy azok nem szerettek volna a németekkel ellenséges kapcsolatba kerülni. Az olaszok ebből legszívesebben inkább kimaradnának. A spanyolok és a portugálok viszont igyekeztek feltölteni az angol légitámaszpontokat. Nem csak repülőket, de pilótákat is küldtek ezresével. A német-angol háborút megérezték a már Moszkvát elfoglaló Eu csapatok is. A lengyel, belga és holland utánpótlások nem érkeztek többé. Amikor pedig Dániából sem jött több élelem, akkor már sejtették odahaza nagy baj van. Az orosz és kínai hadsereggel szemben gyakorlatilag az Észak-Afrikából érkezettek harcoltak megszakítások nélkül. Hatalmas létszámuk végett őket vezényelték az első frontvonalba, ami azt jelentette, hogy az afrikaiakat használták golyófogónak. Eközben a németek Luxemburgot is a kalapjuk mellé tűzték és Oszlót lebombázták csak úgy mellékesen. A norvégok egyszerre álltak hadban az oroszokkal és a németekkel, ami érthetően az emberekben pánikot váltott ki. Ezzel együtt az angol lakosság is kezdett egyre letörtebb lenni, amit a Skóciában kitört népfelkelés csigázott fel. A skótoknak tehát elegük lett az angolokból. A forrongás átszállt Észak-Angliára is. Az angolok szerencséjére Ausztráliából érkezett segítség. Egy darabig biztonságban érezhetik hát magukat. Nem is teketóriáztak. Az angol területen kitört lázongásokat vérbe fojtották. A németek ennek persze örültek, mert azt remélték, hogy a láthatatlan légió arcon fogja vágni érte az angolokat, ami számukra nagy segítség lenne. Mindenesetre bárki számára világos lett, hogy a németek célja a NATO tagállamok csökkentése. Szó sem volt arról, hogy megakarnák szállni Európát. Bár szó, ami szó, Európa kilencven százaléka a NATO-hoz tartozik, így a németek éppen annyi ellenséggel küzdenek meg, mint az oroszok. Egyáltalán nincs hát könnyű dolguk. Norvégiát azért még sikerült bevenniük, köszönhetően annak, hogy a norvég fősereg orosz területen gyilkolászik, ezért nem maradt elég szufla a német támadással szemben. Az angoloknak már csak a spanyolok és a portugálok maradtak támogatókként. A németeket ez nem igazán érdekelte. Számukra az a lényeg, hogy Anglia keleti partjait immár semmi sem védi. Teljes hosszban megindították a légitámadásokat. Amíg az angolok ezek visszaverésére összpontosítottak, a hadihajók és tengeralattjárók is Anglia partjai felé igyekeztek. Az igazi háború most kezdődött el az angolok és a német között. Dúltak a harcok levegőben, vízen és víz alatt.