Az elosztás művészete
Az élelmezés, így annak elosztása nem kis feladat. Kicsiben nem nevezhető élelmezésnek. Nagyban pedig számtalan probléma tesz keresztbe. Kezdem azzal, amit bárki, bárkikkel meg tud oldani, ahogy mi is a kapirgálás legelején. Egy bizonyos. Ha az önellátás felé kezd el valaki kacsingatni, akkor ahhoz mindenek előtt csapat kell. Ahhoz, hogy beinduljanak a dolgok legalább száz emberre van szükség. Amíg ez a létszám nincs meg, addig semmi esélye a kezdeményezésnek. A néhány ember kis zöldséges kertje éppen csak egy tökön rúgást ér. A jószívű emberek persze azt is szorgalmazzák, hogy egyedül kapálgasson az, akinek a csipája kinyílt. Az egyéni kertészkedést is hasznosnak vélik, amire könnyű is hajlani. Persze miért ne tenné, akinek van hozzá kertje? Persze miért ne tenné az, aki eddig is tette? Viszont! Ez a kicsinyes emberke, kicsinyke világa, ami nem ment meg semmitől és nem old meg semmit. Kábé olyan, mint a maszk használók elképzelése, ami nem véd meg semmitől, de aki az arcára teszi, ezt nem fogja fel. A hirtelenjében zöldséget kell ültetnünk emberkék is ugyanabban a ladikban eveznek hát, mert ők sem fogják fel az értelmetlenségét. Kevesen tudják felfogni ésszel, hogy a baj sokkal nagyobb annál, mint hogy néhány zöldséggel az megoldható lenne. A hamis biztonságérzet mindkét táborban tömegeket tud megmozgatni és magányba kergetni. Ezzel kialakult az, hogy van, aki maszkot tesz a szájához, és van aki káposztalevelet. Mégis mi a különbség a kettő között? Semmi! Mindkettő bízik abban, hogy az segít. Mindkettő hisz abban, hogy ezt kell tennie.
Zöldségtermesztésbe immár csak akkor van értelme egyáltalán belefogni, ha az a megélhetést is biztosítani tudja. A magunk szükségletein túl kell nyújtani a tésztát. A következő fázisra is gondolni kell, nem csak a hirtelen mostra. Már megélhetésnek számít az is, amikor a többlet termékekkel cserélni lehet. Sokan vágynak egészséges zöldségre, akik azért, hogy ilyet a szájukba vehessenek bármit megadnak érte. Akik nem tudnak eladással foglalkozni, azok a csere forgalommal jócskán betudják foltozni a hiányosságaikat. Ez a minimum, amire gondolni kell, amikor az első vetőmagot a földbe dugjuk. Mivel mi tudjuk mi készül az emberiség ellen, és azt miképpen akarják megvalósítani, a legfontosabb pontra összpontosítottuk a figyelmünket. Arra a pontra, amit szinte és talán senki se vesz figyelembe. A megélhetésre. A támadás a megélhetésünk ellen folyik, amiről az élvezetekkel elveszik a figyelmet. Ilyenkor az okostelefonra gondolok legfőképpen, ami olyan függőséget okoz, mint a kábítószer. A bekábítózottakat pedig már könnyű befolyásolni. Megfigyelni pedig még inkább. Ilyen apró élvezetekért adják el a szabadságukat, akik még ebben is a szabad akaratukat vélik látni. Nem fogják észrevenni, hogy a kezdetben kényelmi eszköz egyre inkább kötelezővé válik. A megélhetést több oldalról éri támadás. A kamu járvány ideje alatt a munkából és bérből élőket lehetett a leginkább kényszerhelyzet elé állítani. Vagy részt vesz az emberkísérletben, vagy a keresete bánja. Nem csak a félrevezetéssel, de a megélhetéssel is rá lehetett venni bárkit arra, hogy szó szerint feláldozza magát. Még az is beoltatta magát, aki tudta, hogy ez nagyon nem OK. A munkahelyért bármit meg kell tenni. A számlák nem várják ki a gonoszkodások végét. Észrevettük hát, hogy ezzel tartják sakkban az egyszerű dolgozókat. Mert csak a dolgozókat tudták kényszerhelyzetbe hozni. Mindenki más lazán beintett. Ellenálltak, felvilágosítottak, tüntettek és pereskedtek. Társaságokat és pártokat hoztak létre. Sok mindent tettek. Egy kivételével. Az emberek megmentését a szájukra vették, de azok megélhetésüket nem. Egyetlen olyan társulás sem jött létre, amely a vállalkozók megmentésére esküdött volna fel. Az ország munkavállalóinak igen csak jelentős részét a vállalkozások foglalkoztatják. A frissen alakult társaságok a dolgozói rétegre vetették magukat, akik amúgy sem tudtak mit kezdeni magukkal, hiszen csak az egyik kábulatból a másikba sodródtak. A lényeg az, hogy a vállalkozók mellőzésével teljesen erőtlen szövetkezések jöhettek csak létre. A felvilágosult és magántőkével rendelkezők pedig nem fogtak össze, ezért egyenként harcolva a kialakult nehézségekkel, le húzhatták a rolót sokan. Az alkalmazottak pedig mehettek másik munkahelyet keresni. Aki ebből tanult, az biz felkészült a következő támadásra. Az már rég ott hagyta a munkahelyét és olyan megélhetés felé vette irányát, ami nehéz helyzetekben is működőképes. Persze egyedül is működő megélhetés nincsen. Úgy értem, hogy olyan, amelyik ne süllyedne el a bajban. Vajon volt-e bárki is, aki beállított egy rétesboltba, hogy a tésztát nyújtóztató tulajnak azt mondja, hogy – Nekem van meggyfám, adok ingyen meggyet, ha a családomnak is készítesz cserébe rétest. Merthogy ilyen aprósággal kezdődik minden! Ilyen magától értetődő lépéssel. Ez a túlélés mozdulata. Bárki meg tudja tenni, csak gondolnia kell arra, hogy közösen egy kicsit könnyebb. Gondolnia kell arra, hogy egyedül nem megy. Egyedül minden sokkal nehezebb.
„ Akinek van és ad belőle annak, akinek szintén van, az mindig többet jelent"
Az elosztás oly annyira szerte ágazó és személyekre bontott, hogy annak technikai kivitelezésének megértéséhez a kis pályás focizáshoz kell visszatérjek. Ehhez a saját példámat veszem elő, amit igazán belülről ismerhetek. Minden a csoport összeállításon múlik. Egy csoportba nem kerülhetnek élesen különböző elképzeléseket tartó emberek. Amikor mindenki ott van, ahova való, akkor pörög a verkli rendesen. Nekem erdőm van. A hozzám csatolandó tizenöt fős csoport összeállításakor egyetlen fontos szempont köré lesznek állítva az emberek. Kinek fontos, hogy tűzifája legyen? Amennyiben a csoport összes tagja kályhával fűti a házát, akkor hasonlók kerültek egy csoportba. Mondtam már ugye, hogy az egész szerkezetet csak akkor lehet hibátlanul mozgatni, ha az érdekek találkoznak. A fa kitermeléshez és annak feldolgozásához ezért olyan csapatot állítottam össze, amely kizárólag fával fűtő emberkékből verbuválódott össze. Az érdekük hozta ebbe a csoportba. Annyi tüzelőfájuk lehet, amennyit csak akarnak. Nekem fám van rengeteg, munkaerő hozzá kevés. Másnak nincs fája, de szívesen fizet érte munkával. Nekik ingyen van fájuk, nekem ingyen van munkaerőm. Elegendő indok ez ahhoz, hogy tizenöt ember egymásra találjon. Nem tapasztalható nézeteltérés. Minden ebből indul ki. Bárhol és bármilyen jellegű csoportot akarjunk alkotni, az csak és kizárólag akkor működhet jól, ha egyetlen típusú fazonokból áll az egész csapat. A típus szó alatt ez esetben nem azt értem, hogy hasonló beütésű és hobbival rendelkezők. Kizárólag az indokot kell nézni. Az indokot, ami a csoportba hozta őket. Egy csoportban ugyanis csak egyetlen ok lehet, amit egyben az egyének egyenkénti érdekének kell vennünk. A mi példánkban ez az ok a tűzifa ingyenes beszerzésének lehetősége. Miért működik olyan jól? Mert a csoport minden egyes tagjának, tehát az egyénnek is érdeke, hogy legyen télire tüzelője. Úgy dőlnek a fák, hogy azt hihetnénk Babilon játékot játszanak vele! Nincs az az erő, amely megállítaná, vagy mit ne mondjak felbomlasztaná ezt az egymásért is tűzbe menő csoportot. Tervezetten és összetartóan megy a munka. Tudja a fej, hogy mit csinál a kéz. Nem tud becsúszni hiba. A csoport tagjai pedig elégedettek, mert még a tyúkjaik is a felhalmozott farönkökön kotlanak. Nekik már jöhet a tél. Nem fognak fagyoskodni a gyerekek. A jó összeállítás, mindenkit boldoggá tesz. Az sem mellékes, hogy csupa olyan ember serénykedik egy csoportban, akik leginkább értenek a fához. Ők tudják csak igazán, melyik fa hogyan ég? Mekkorára kell vágni és hasogatni, hogyan kell azt feltócólni és mennyi ideig hagyni száradni? Szóval ők tudják azt, amit mások nem tudhatnak.
Az elosztáshoz akkor érünk, amikor túl megyünk azon, ami az egyén igénye. A tűzifa készítői tudják, hogy miért olyan fontos a jó minőségű tüzelő előállítása. Ezért ők érzik át leginkább a hasonló cipőben járókat. Vagyis a kályháikkal fűtőket. Én és a tűzifa csapatom csak abban a prefektúrában ossza szét a tüzelőt, amelyben az erdő van. Meg lett hát szervezve, hogy minden kályhás házhoz jusson el elegendő tűzifa. Feltűnő, hogy két év alatt milyen nagy tempóban álltak át a kertes házzal bírók a vegyes tüzelésű fűtésre. Ahogy ezt letudtuk, az eladásra helyeződött át a hangsúly. Elegendő értékesíthető tűzifát tudott a csoport előállítani. Ki gondolta volna, hogy ekkora két kézzel kapkodás lesz érte. A bevétel fedezte a kiadást. Azon túl pedig a fa ültető csoport kapott eszközöket, gépeket. Ugyanis ahol fakitermelés van, ott faültetés is van. Na vajon kikből állhat a fa ültető csoport? Nyilván, akik szeretik a fákat és ültettek már eddig is eleget. Pontosan tudják hova kell, mennyit és mit? Nem száradnak ki és görbülnek utánuk a facsemeték. Mindenki őket hívja, ha fát akarnak ültetni az űrbe. Ennek a csoportnak pedig nyilván facsemetéket áruló kertészboltjuk is van, hogy a lakossági igényeket is kielégítsék és, hogy a bevételteremtés se hiányozzon az elfoglaltságaik közül. Nem csak maguk nevelik magról a csemetéiket, de az elültetésükre is fel lehet bérelni őket annak, aki tőlük vesz fát. A kidöntött farönkökből főként építőanyagokat állítunk elő, amit egy erre specializálódott csoport ad ki a kezei alól. A tűzifa csak melléktermék, hogy a fa minden centije fel legyen használva. Mondhatnám úgy is, hogy ne maradjon utánunk hulladék. A fafeldolgozó csoport erősen függ hát a kitermelő csoport jó ritmusától, amit ha nem hangolnának össze, lennének gondok. Az előállított födémfák, oszlopfák, gerendák, deszkák és lécek adják ki a mindent lefedő bevételt. Még a megmunkálásból fennmaradó fűrészporért is jó pénzt kapunk. Az én családomat az erdő látja el mindennel, amire csak szüksége lehet, ami mellett még keresettel is. Nem véletlenül van a házunk az erdőnk közepén. Ezért nem tanyának, hanem majornak illik nevezni. A favágó csoport főként az őszi, de inkább téli időszakban a legaktívabb. Ilyenkor mennek mások erdejét is megritkítani, hogy ne csak az én fám fogyjon. A körön kívüliek, az arctalanok is rendelkeznek földdel és erdővel. Egy-két millióért hatalmas erdőrészeket engednek nekünk kivágni. Akik anyagilag megszorultak és sürgősen készpénzre van szükségük, felhagynak az erdeik őrzésével. A fafeldolgozás ezért tud egész évben pörögni. Na és ezért tudunk az építőipari cégeknek féláron alapanyaggal szolgálni. A fűrészműhelyben időnként megjelennek az építő csoportok csoportvezetői is, hogy leadják megrendeléseiket, melyek a társaink otthonainak felújításához kellenek. Mivel több, mint jó bevételünk van, megengedhetjük magunknak, hogy a sajátjaink házát ingyen javítgassuk fel, avagy büféket és kávézókat hozzunk létre. Mivel mindig és mindenhol saját alapanyagokkal dolgozunk, sok mindent megtehetünk, amiért másoknak súlyos milliókat kellene fizetniük. Minél beljebb megyünk az erdőbe, annál jobb keresetet tudunk adni a bokrok között lapuló társainknak. A bevételből tehát még én sem tartok meg többet, mint amennyi a fát kitermelők zsebében landol. A bevételek ugyanis a földvásárlásokra és egyéb ingatlanokra mennek el, melyek további csoportok születéséhez adnak helyet, avagy a meglévő csoportok lehetőségeit bővítik. Nem kevésbé a saját lehetőségeimet. Mások természetesen másképpen kezelik a bevételeket. Ez inkább rám jellemző, hogy nem tartok egy vasat sem bankokban. Aki tudja, hogyan működnek a bankok, az kihagyja a létezésüket az életéből.
Minden mozdulatunk abból áll, hogyan tudunk kimaradni a globalisták terveiből. A bevételeink nagyobb része fű alatt teremtődik, amiről senkinek sem lehet sejtése. Ha sejtenék sem lehetne mit tenni ellene. Bevételnek nevezzük azt is, amiért nem kell pénzt fizetnünk, ezért oly nagy az igyekezetünk az irányba, hogy minél több élelmet és egyéb más dolgot tudjunk magunk között megteremteni, amit egymásnak ajándékozhatunk. De még a körön kívüli, de velünk szimpatizálókkal is az egymás közötti cserékkel tudunk nem kevés hasznos és szükséges dolgokhoz jutni. Erre majd az indiaiakkal történő összegyógyulásunk témájában fogok írni. A lényeg, hogy ahol hússal és tojással tudunk fizetni, ott a készpénznek is elveszik a szerepe.
Az arany tojást tojó tyúkjainknak köszönhetjük, hogy ki tudtunk dolgozni egy olyan önműködő rendszert, amit nem kell felülről irányítani mégis rendkívül hatásosnak mutatkozott. A kis létszámú csoportok a maximumot tudják kihozni magukból anélkül, hogy megerőltetnék magukat. Be tudják osztani maguk között mikor, ki pihen és ki végzi a csoportra szabott tennivalókat. A féláraink minden esetben nyerésbe hoznak. A csoportokat nem egy fölöttük álló személy mozgatja, hanem az egy húron pendülő más csoportok. A csoportok szó szerint egymást ösztökélik. Ugyanis, ha valaki elmarad, lemarad, vagy elbénáz valamit, az más csoportokra, ennél fogva másokra is hatással van, amit nem fognak annyiban hagyni. Nekünk alapítóknak sem kell inunk szakadtáig a szervezettel bajlódnunk, mert a rendszer mozgatja önmagát. Az érdekek ugyanis megegyeznek, a célok ugyanazok. Baj itt nem lehet. Gondok viszont mindenhol vannak a világon, így nálunk is akadnak. Ezen gondok, mivel rendszerint személyesek, illetve egyes személyek okozzák, megoldhatóvá vált azzal, hogy létrehoztunk két válságcsoportot. Akik a kritikusokból alakultak, illetve azok fejlesztették tovább magukat. A válság csoport kapta meg azt a teljhatalmat, hogy mások felett ítélkezhetnek. Ők döntik el mi történjen egy-egy problémás emberrel. Rendszerint ők fedezik fel ezeket, még az előtt, hogy bajt okoznának. Persze csak ott és akkor jelennek meg, amikor a befutó adatok problémát jeleznek. Mondjuk, amikor az derül ki az információk alapján, hogy egy különben jól teljesítő csapat egyszer csak indokolatlanul hanyagságot mutat. A válságcsoportból valaki megjelenik náluk személyesen és utánajár a probléma okainak. Ha az egy személy, akkor az illetőt a körünkön kívülre helyezi. Amikor a probléma oka mondjuk a gyakorlat hiánya, akkor felkutat az egész szervezetet átrágva egy hozzáértőt, hogy vegye át a gyengélkedők feletti irányítást. Kritikáival addig fogja ezt a csoportot agyalni, amíg be nem nő a fejük lágya. A kritika az egyetlen, ami a kisiklottakat a sínekre tudja helyezni. Ahol a kritika nem hozza meg a várt eredményt, ott kiszúrja a lufit. A csoport tagjait szanaszét szórja az éterben. A csoportoknak nincsen találkozó napjaik, ami érthető, hiszen minduntalan együtt vannak. Azok a csoportok, melyek egy szálra vannak fűzve, a csoportvezetői hetente egyszer összeülnek, mondjuk egy kávézóban, és elduruzsolják egymásnak mi lett odakozmálva, avagy mi lenne jó és még jobb. Amely csoportnak megfelelő bevétel teremtési lehetősége van, ott a heti bevételből a csoportvezető veszi le a tagok fizetségét és ossza szét azok között. A maradék pedig az őket pesztrálgató Shogunhoz kerül. A Shoguntól pedig ez a pénz visszaáramlik azon csoportok vezetőihez, melyek nem termelnek közvetlen anyagiakat, hogy ki tudja a társait fizetni. Valahogy így jut el mindenkihez a pénzbeli nyeresége. Nem hívjuk keresetnek, mivel a nyereségekből termelődött, ezért annak nevezzük, ami. Nyilván még ez után is marad valami a Shogunnál, aki az adók, számlák kifizetése után, a most már tényleg maradékot a közös bankba teszi. Ez nem igazi bank, csak így becézzük a Tanár-úr széfjét, amit otthon őrizget. Minden Shogunhoz tartozó vonal által pluszként termelt készpénz oda kerül, amit havonta számolunk össze, és akkor döntjük el azt is, hogy az e-havi nyereséget mibe fektessük be. Minden szükségesek kifizetése után ezek nem milliárdok, úgy hogy nem a magánrepülőgép vásárlás jut az eszünkbe. Egy-egy traktor, vagy teherautó beszerzése, azért bele szokott férni. A harmadik évben értük el azt a szintet, amikor egy új teherautó már apróságnak tűnt a megmaradó nyereséghez képest. Éppen ezért emeltük a társaink pénzbeli nyereségét havi hatszázezerre.
Belekezdeni valamibe, aminek nem látni az anyagi hasznát, ökörség. Főként ha embereket akarunk megnyerni az ügyünkhöz. Az embereket nem a jó akarás, hanem a pénz mozgatja. Ezért nem tudunk megharagudni azokra akik nagy arccal szolgálják ki a népirtó rendszert. Egy multihoz ragaszkodó lapkiadó újságírója, azt fogja megírni és pont úgy, ahogy a fizetését borítékoló kéri tőle. Akkor is megfogja írni, ha tisztában van vele, hogy az álhírével milliókat fog tönkretenni. Ez a dolga. Legalább is, amíg fizetést szeretne kapni. Egy ilyen dolgozóban nincs lojalitás, hazaszeretet, bármi iránti bármilyen szeretet. Csak a pénztárcája van! Magát félti, nem a többieket. Dolgozzon tehát bárki is egy munkahelyen, az fogja jellemezni, hogy a boríték a motivációja. Mivel azzal, hogy az emberek túlnyomó része a pénzért dolgozik, tisztában vagyunk, a másik oldalt is a pénzre lesz muszáj helyezni. A népirtásba beszállók azért irtanak másokat, mert ezért fizetik őket. Ha ezzel szembe akarunk állítani jó szívű embereket, akkor megélhetésükké kell tudni tenni az ellenállást. Aki azért kapja a fizetését, hogy ne rinyáljon, akkor az munkaköri kötelességből sem fog rinyálni. Vajon a rendőrök miért verik agyon azokat, akik véletlenül nem vettek magukra maszkot a tüntetés közben? Akiken nem volt sapka? Csak! Mert azért kapják a fizetésüket. A rendőr is a pénztárcájára gondol ilyenkor, és nem a betört fejre. Aki azért kapja a havi fixét, hogy fejeket törjön be, az fejeket fog betörni. Akkor is, ha tudja, hogy ezt különben nem lenne szabad. De, mi van akkor, ha a tüntetők meg azért kapnák a fizetésüket, hogy a rendőrök fejét verjék be? Náluk viszont teljesítménybérbe menne a dolog. Ebben a felállásban már nem lenne egyértelmű, hogy a gonosz az erősebb, csak azért mert vízágyúja van. A mi dolgunk ennél fogva az, hogy olyan emberréteget termeljünk ki magunkból, akik az ijesztgetésekre, nem telecsinált pelusokkal reagálnak. Mivel csak olyat írok le, amit kipróbáltunk és kikísérleteztünk gondolható, hogy ezt az erőpróbát is felmérés alá vetettük. Létre hoztunk egy harcias csoportot is. Had ne részletezzem, ez milyen formátumú emberkékből verbuválódott össze. Nekik az a dolguk, hogy védelmezzék a bántalmazásba került társainkat. Ebbe beletartozik a hivatalból érkező ijesztgetés és fenyegetés is. A fanatikusan felháborodottak ebbe a csoportba kerültek. Az egyikük egyszer beállított a főkapitányságra, hogy megkérdezze a rendőrfőnököt, miért nem rendel el nyomozást a járványbandaként elhíersült sorozatgyilkosokból álló bűnelkövetők ellen? Letartóztatták és három napig aszalódni hagyták a srácot. Hát nem úgy jött ki a fogdából, mint akit egy cseppet is megrémisztett volna a benti koszt. Vajon mitől ez a fene nagy bátorság? Elárulom. Hogy az illető nem bérből és fizetésből él, azt már mindenki sejti ugye? Azért ilyen bátor, mert őt ezért fizetik meg! Nem követ el bűncselekményt, és nem használja a kezét rendőrarcok eléréséhez. Csupán pimasz. Pimaszul bátor. Ennyit tesz. Csupán nem hagyja szó nélkül, amikor bűncselekmény szemtanúja lesz. A védelmi csoport bármely tagja, napi harmincezer Yen fizetést kap, minden egyes cellában töltött napért. Minél tovább van bent, annál gazdagabban jön ki. Ezek a fiúk bizony azonnal Marika néni házánál teremnek, ha annak jószágait jönnek bűnöző arcú személyek legyilkolászni. Beállnak a kapuba és csak a testükön keresztül lehetséges előrébb jutni. Vagy, ha hatósági intézkedés akadályoztatásáért bilincsbe verve kissé, mondjuk két napra odább viszik őket. Ennek a csoportnak ugyanis csak akkor van keresete, ha van mit megvédjenek! És amikor azt meg is védik persze. Naná, hogy akkor viszont többet is kapnak egy napra, mint a zöldségteremtők.
Minden példának kiemelt csoport azért lett megemlítve, hogy az elosztás bonyolultságát szemléltesse. Ahogy belépünk egy újabb évbe, az már nem olyan, mint az előző év. Minden évben újra kell tervezzünk és át kell írnunk a dolgokat. Eleinte voltak termelők és gyártók, amikhez kellettek üzlethelyiségek és eladók. Ezt könnyű volt szervezni és az alapanyagok elosztása épp olyan sima ügy volt, mint a nyereség elosztása. A zenészek és előadók viszont más jellegű elbánást igényeltek, ezért előadótermekre és színházakra lett szükség, ha azt akartuk, hogy a muzsika szóljon és bevételt is hozzon. Ezzel megjelentek a közvetlen bevételt ugyan nem teremtő csoportok, akikre mégis nagy szükség volt. Olyanok, mint a színházakat vállaikon cipelők, és a programszervezők. Az állattartók és tenyésztők szaporodása a juttatások szaporodását is magával vonta, amit a zöldségekhez és minden addigi más értékhozó tevékenységhez hozzá kellet sercinteni. Ez a visszafogó szabályozások révén rengeteg fejfájást is okozott. Egészen addig, amíg egy jogászokból és ügyvédekből összejött csoport is meg nem alakult. Ők vették át minden engedélyhez kötött tevékenységeink ügyintézését és egyéb más hivatalos tennivalókat is. Mindössze három év alatt olyan sok kis csoport alakult szerte az országban, hogy külön csoportokat kellett létrehozni csupán a társainknak járó élelmezések megszervezésére és kiszállítására. Külön szállító csoportokat kellett bevonni az értékesítendő termékek szállítására. És ha mindet felsorolnám, akkor az derülne ki, hogy magam sem értem mégis hogyan sikerült az ingyen járó dolgok mellett az anyagiak hibátlan kiosztása is. Persze, hogy az adminisztrációval és könyveléssel foglalkozó csoportoknak köszönhetjük, hogy a részletekben nem vesztünk el. Akár hány csoport alakul, az magával vonja, hogy milyen más új csoportot kell tudni melléjük sercintenünk. Viszont ez véges. Nem lehet akármennyi az elképzelésekbe illő csoportot létrehozni. Amikor erre rájöttünk nyitottunk a külvilág felé és külsős értékesítőkkel toldottuk tovább az eladásainkat. Külsősökkel készíttettük el, amikre szükségünk lett. Csakhogy ez is véges, mivel csak olyan külsősöknek tudjuk elnézni a mondjuk fészbuk függőségeiket, akik legalább a kamu járvánnyal tisztában voltak. Értelemszerűen az oltatlanoknak. A szervezeten belül ez a nyitás rengeteg vitás estét jelentett. Nagy nehezen és kissé félve, de ami számunkra hiányzó, de fontos lenne, azt olyanokkal oldattuk meg, akik jó pénzért boldogan megtették nekünk azt, amit elvártunk tőlük. Egy idő után hozzászoktunk a külsősök bedolgozói tevékenységeihez és normalizálódott, hogy nem baj, ha szellemileg gyarmatosított az illető. Elnézzük, hogy négy percenként remegteti ujjait az okostelefonjához. A lényeg, hogy oltásellenes legyen, aki nem mutatkozik maszkban. Megpróbálunk jó pofát vágni hozzá. Az olyanoknak pedig külön örülnünk lehetett, akik nem járatták gyerekeiket iskolába, és egyéb fura figura. A lényeg, hogy ezek olyasmit tudtak adni, ami nekünk nincs, és olyan olcsón beszerezhető termékekre vágytak, amit csak tőlünk kaphattak meg. Gondoltuk majd később megoldjuk a köztes problémákat. Az idő viszont megsúgta, hogy sohasem oldottuk meg a külsősök és közöttünk lévő problémás részleteket. Nem is akart ezzel foglalkozni senki sem. A szimpla kereskedéssel mindenki beérte.

